Sárkányok tánca

Mikor esik az eső, és az eget szürke felhők borítják, én ott cikázok a villámok között. A föld most szomorú. Több éve figyelem ezt a világot sokszor mentem a pokolba mikor ott esett. És párszor voltam a túlvilágon is. De sehol nem találtam a páromat.
Az alvilág egén táncolok mikor valami érdekes dolog történik alattam, valami viadal szerűség van folyamatba. Ismerős érzés borzol meg. Hatalmas robbanás rázza meg az épületet. Fekete sárkány tör fel. Még mielőtt energiánk találkoznának, visszafordul.
Kíváncsiságom győz, és emberi alakban leereszkedem.
-Mi történik itt? – kérdezem az egyik szörnyet.
-Ne mond, hogy nem hallottál még a sötét viadalokról?
-Halottam már róla. – motyogom, és a kivetítőt nézem. Ott egy pöttöm fekete alak, aki irányítja a sárkányt. Elnyeli az erejét, és legyőzi ellenfelét.
Hümmögve megyek az erdőbe. Tóparton sétálva meg nézem magam. Kicsit alacsonyabb vagyok az átlagnál, sötét hajam meg csillan a nap fénye így kékes árnyalatú lesz. Öltözékem egyszerű buggyos nadrág kis topán, felsőm azért már bonyolultabb nincs háta, így magamra gondolok egy hosszú kabátot. Most már jobb. Meg nézem az arcom, egyedül a szemem árulkodik arról, hogy sárkánynak születtem. Erőm csak az egyiket tudja el tüntetni. A másikat már nem. Bekötöm így már jobb. Fel hangzik a hangos bemondóban Koto hangja, miszerint a viadal nem sokára folytatódik.
Ásítok egyet. Eldőlök az egyik fa ágán. Kényelmes talán el is bóbiskolok. Mert megint arra az ismerős érzésre riadok. A fiú megint használja a fekete sárkány erejét. Gondolom és már ott álok a küzdöttért körül ölelő nézőtéren, és tényleg most már jobban használja, mint először.
- Jegy? – zavar meg az egyik gyíkszerűség.
- Elég belépő? – húzom fel a kötést. Ijedten menekülőre fogja.
Zavartalanul nézem tovább a harcot. Tényleg jól csinálja!
De miután legyőzi a szőkébe átment harcos Buit, kidől. És alszik. A sárkány pedig ott nyugszik benne.
Most csapat társai jönnek Pazar küzdelmeket nézhetek végig. Mikor az utolsó közdelem is ledől, már indulok kifelé.
A többi már nem érdekel. Csak azt tudom, hogy meg akarok küzdeni ezzel a kicsi fekete hajúval.
Újra az egeket szelem esőben és villámokkal játszva mikor megint találkozok a kis démonnal.
Leszállok a pokol talajára. Nekem hátal áll, mikor átalakulok emberi formámba.
- Mért jöttél? – kérdezi.
- Már rég meg akartam veled küzdeni – felelem.
- Éreztelek a viadalon.
- Pedig elrejtettem erőm egy részét – mosolyodom el. Meg fordul. Hideg fekete a tekintete. Hideg futkos tőle a hátamon.
Hirtelen ér a támadása. Kardal jön. Kézzel védem. A bőröm meg keményedik, mielőtt a penge hozzá érne.
Szeme meg villan, most tudatosult benne ki vagyok.
- Ki vagy?
- Fukoron – felelem.
Nagy zajjal közeledik valaki. Összeakaszkodva állunk.
Meg érkeznek a csapat társai, akikkel a viadalon volt együtt.
- Mért tűntél el csak úgy Hiei! – mérgelődik a másik fekete hajú.
- Vendégem van Yusuke, ha meg bocsátasz! – morog vissza ellenfelem. Elrugaszkodunk, és zavartalanul folytatjuk a küzdelmet.
Arrébb vezet, hogy ne tegyünk kárt a hívatlan nézelődőkben.
- Tetszik a stílusod – közli, mikor újra összeakaszkodunk.
- Kérem a párom! – fellelem.
Csak néz. És megint vág. Már majdnem lekaszabolta rólam a kabátom. Ezzel a vágással az utolsó cérna szálakat is el nyisszantotta és már le is tűnik a mélységben. Utána nézek. Hiba. Nekem jön Hiei és elsodort. A földön landolok.
- Milyen párodat? – áll meg felettem.
- A fekete sárkány, aki a tulajdonodnak tekintesz, valaha értelemmel rendelkezett, és nem vakította el a gyűlölet! – fel pattanok.
- De ez egy technika!
- Lehet, hogy annak tekinted! De mikor meg tanultad a sárkányok honából eltűnt ez az energia. Hiába hasznod a pokol sárkányának erejét! Akkor se lesz a tiéd teljesen!
- Mért?
- Valaha ez a sárkány – meg szorítom a karját – Szeretett!
Csodálkozva néz rám. Ki rántja karját szorításból. Leszedi a kötést. Mintha égne a keze.
- Mi ez? – sziszegi. Látszik az arcán, hogy fáj neki. Meg érintem a fel izzó sárkány mintát. A fekete sárkány ki szabadul. Vele együtt én is. Fájdalmas a sárkánnyá alakulás. Az emberi bőr fel szakadozik, és lassan lemállik rólam.
Fergeteges táncba kezdünk. A nap fel ragyog. Élvezem a mozgást, végre a fényen vagyok. Szemem vörösen izzik. Pikkelyes kék bőrömön a nap csak játszik néhol zöldesre festi.
Hiei álmélkodva nézi a földről a jelenezett.
Leszállok hozzá, és visszaengedem a sárkányát.
- Köszönöm – sóhajtom. Hálás tekintetem nem lehet el rejteni. Meg ajándékozottnak érzem magam, vissza kaptam abból egy kicsit amit el vesztettem sok évvel ezelőtt, mikor le hagytam a népünk otthonát az álmokat. Ahova tartozunk.
- Mi volt ez? – bámul.
- Ez a búcsú tánca volt. – felelem.
- Ki vagy te?
- Ha álmot látsz, talán én is eljövök! – mosolygok.
Lassan elhagy az erőm érzem, ahogy a földre kényszerülök. Hatalmas testem súlyát nem bírom el.
Elhagyom testem, még látom, hogyan porlad el a testem. És megint repülök. Testvéreim közé, ahol béke vár. És a nyugalom.
Talán még látom ezt a démont, ki birtokolja a párom, de nem hiszem, hogy túl sokat álmodna. Azért én várom, hogy egyszer találkozzunk még.

Az eső leánya

Hello! Először is bemutatkozom: a nevem Teno vagy Tenio ki hogy hív. Emberszabású vagyok, csak ép nem vallom annak magam, főleg hogy tudok repülni. A szárnyaimmal nem tudok mit kezdeni és sajnos arra sem emlékszem honnan jöttem. Csak annyi rémlik, hogy zuhanok és egy úton térek magamhoz. Ahol jött valami fényes fájdalom aztán az árokban ébredek. Több helyen vérzek a szárnyam is eltört. Jó lenne tudni hol is vagyok. Fekete köpenyem ugyan eltakarja törött szárnyam, de akkor is csupa vér vagyok.
Elindulok valamerre, az eső szakadatlanul esik és elrejt olyan vihart kavar. Gyönyörű erdőben sétálok. Az egyik domb tetején egy házra bukkanok, vagyis inkább palotára. Világosságot látok az egyik szobában. Szóval meg próbálok el tűnni. Ekkor eltolódik az egyik fal és ki lép négy fiatal férfi. Bár az egyiket lánynak véltem első rá nézésre. Meg csap az erejük. Meg tántorodom.
- Szóval te vagy Teno – mondja egy öreg nő, pici mégis hatalmas erőt érzek benne.
- Maga ki és hogy kerültem ide? – körbe nézek ez nem az erdő széle – Mi történt?
- Úgy néz ki el veszteted az emlékezeted – sóhajt az öreglány. – A földön vagy Japánban pontosabban a birtokomon vagy és én Genkay mester vagyok.
Bólintok. megnyugtat az öreg hangja.
- Mester – szol egy srác talán ha 20 lehet fekete bozontos üstöke és nagyon fájdalmas barna szeme van mért olyan ismerős?
- Yusuke ezt majd később, előbb rendbe kell hozni Teno szárnyát és utána jöhet minden kérdés.
Eszeveszetten fáj de nem ordítok azt nem szabad. Helyre rakják a csontjaim. Ellátják a sebeim
Hason fekszem úgy potyognak a könnyeim. Lassan mindenki ki szállingózik a szobából.
- Kurama hagyd – szol az öreg hang.
Kurama visszhangzik a fejemben a név. El alszom. Furcsa évszázadok óta talán most alszom először nyugodtan és békésen.
Mintha folyton bántottak volna és elűztek volna. De miért mi rosszat tettem?
Saját kiáltásomra ébredek. Valaki ül mellettem és most ö is fel riad zavartan körbe néz. A szoba csöndes csak a kint tomboló vihar töri meg a csendet.
- Jól vagy? – kérdi a srác.
- Izé… ja – nem igazán tudok vele mit kezdeni. Gyönyörű zöld szemei van. Meg érintem az arcát. Meg lepődik de nem ellenkezik. Mintha nem csak ez az arc lenne itt. Mintha mást is rejtegetne a fiatal maszk mögött. Már látom is. Ezüst hajú férfi, sárga hideg szemekkel. Akit csak a harc érdekel.
- Elég – kiált a fiú. Lihegve látom viszont a kis srácot. Úgy néz ki hanyatt eset. – Ki vagy te?
- Nem tudom – felelem őszintén és megint az üldözés. Fejemhez kapok – Nem akarom! – motyogom és megint fáj. Érzem hogy több sebből vérzem. –De hol vagyok?
- Még mindig Genkay mester birtokán.
Ez a hang … Mintha téli éjszakákon a vihar csendesedne de a zord szél még mindig fújna.
- Ki vagyok én?
- Tenio figyelj! – egy férfi lép a szobába.
- Tenio igen így hívtak, de folyton üldöztek és a véremet akarták a lelkek.
- Te vagy az egyetlen aki képes esőt fakasztani puszta akarattal, sőt csak az érzelmeiddel.
- Ne hazudjon! – kiáltom. Mindig hazudnak csak az érdekli őket mikor lesz újra eső és ezért képesek a véremet ontani. - Nem megyek vissza abba a térbe! – sikítom. Egy erős kéz meg fogja a vállam. Vakon tapogatózva bújok a karok tulajdonosához. Nem ellenkezik, sőt át ölel. Mintha végre biztonságba lennék. Könnyeim el uralkodnak rajtam és megint álomba sírom magam. Ugyan úgy karok közt ébredek. Fel pillantok és egy vörös tincs csikizi az orrom.
- Egész este melletted volt – veti oda egy érdes hang. Fekete foltot látok csak belőle.
- Ki vagy?
- Hiei – feleli és már kezd rémleni a dolog.
Nem merek mozdulni hátha fel ébresztem, de így az öleléséből meg vizsgálom a környezetem. Egy nuku berendezésű szoba sarkában ülünk. Az egyik fal el van tolva és ott áll a fekete paca az az Hiei. A karok tulajdonosa is lassan ébredezni kezd. Hát elhúzódom még fáj egy kicsit a mozgás így nem próbálkozom fel állással.
- Jó reggelt – köszön kedvesen a srác.
- Reggelt – felelem – Köszönöm – bököm ki nagy nehezen.
- Nincs mit – azzal fel ál és ki fele veszi az irányt.
- Hogy szoktak hívni? – meg áll a kérdésemre. Lassan fordul meg látszik rajta hogy gondolkodik valamit latolgat. Vajon menyit mondjon el nekem?
- Shuichi Minamino, vagy Youko Kurama. – feleli végül.
- Kurama – ízlelgetem a szót valahogy nagyon ismerős.
- Igen? – néz érdeklődve. Csöppet zavarban vagyok. Meg rázom a fejem. Mosolyogva távozik. Nem értem én ezt a világot. Eddig mintha nem mosolygót volna rám senki. Ezt az ajándékot nem felejtem el.
Be jön Genkay mester olyan fura ez a pici néni és milyen sok energia van benne.
- Gyere most meg fürdetlek nagyon koszos vagy – mondja ö. Én meg mint egy jó kislány követném csakhogy hogyan? Járás, ez az, ezt kéne alkalmazni. Fel kecmergek és a falba kapaszkodva követem a nénit.
A fürdő egy kellemes dolog. Egy nagy kád meleg vízbe dugott először hogy ázzak aztán jött a sika-mika. Hát igen testemet ezer meg egy seb ékteleníti.
- Ki tette ezt? – kérdezi csendesen Genkay miközben mossa a hátam.
- Lelkek mert nem adtam esőt – felelem, magam is meg lepődve a válaszon.
- Tegnap míg aludtál itt járt Koemma nagy úr. Szeretné ha vissza mennél.
- Ne – nyögöm nem akarok újra üldözött lenni. – Mért kell engem üldözni? Mért nem tudnak csak kérni és mért nem várják meg míg képes vagyok teljesíteni? Mért nem lehet várni egy kicsit? Egy picit nem maradhatok itt csak míg össze szedem magam? – kérdezem bár a felét magamnak tetem fel. De mégis válaszol.
- Az emberek nem élnek olyan hosszú ideig mint a sárkányok. Ezért kell minden kicsit sürgősebben nekik mint neked. Maradhatsz csak alítsd el a vihart mióta itt vagy megállás nélkül zuhog.
- Nem emlékszem hogy kell – sóhajtok és leöblítem a szappant.
- Nekem nem vagy útban maradj amíg jól esik – mosolyog kedvesen az öreg. Megint mosoly. Mért olyan fura ez az érzés?
Felveszem szakadt gönceim amik ugyan ki lettek mosva mégis nagyon csapzottak. Ép teát szürcsölgetek a szobámban nagy magányomban mikor kopognak.
- Szabad! – kiáltom és Kurama telepedik le elém.
- Bocsi a zavarásért csak kíváncsiságom győzőt.
- Mi a baj? – valami rosszat sejtek.
- Szeretném meg tudni miért menekülsz mindenki elöl. És hogy mért belém kapaszkodtál a minap. Mért nem engedtél el? – sok kérdés mégis a legfontosabbat nem tette fel, de ezeket is nehezen mondja. Vajon miért?
- Azt hogy miért… hát talán azért mert meg akarnak ölni. Nálad biztonságban éreztem magam. Szeretném meg tudni ki vagyok, de amint ezen gondolkodom meg fájdul a fejem és mindenhol csak a fájdalmat érzem. – átölelem magam. Fekete gönceim és sötét kék hajam fura kontrasztot ad a villámok cikázásában. – Segítesz ki menni? – nézek fel hirtelen Kurama meg lepődik talán zavarba is jön de nyújtja a kezét. Felsegít és ki támolygok a szabadba. Tényleg ítélet idő van a szél süvít, az eső úgy ömlik mintha dézsából öntenék, a fák fájdalmasan hajolgatnak. Fájdalom hasit belém egyszerre a felismeréssel, ezt én műveletem. Mikor le estem akkor is fájt mert megint bántottak. A láncaimat sikerült le szakítanom de én magam megint meg sérültem és úgy zuhantam le. Önkéntelenül is a csuklómhoz nyúlok ott a heg mint az összes többi is. Az ostor a kés és más kínzó eszközök nyomai. Kurama meg fogja a kezem.
- Ezeket mivel csinálták? – látszik rajta, hogy meg döbbent és el szörnyedt egyszerre.
- Ami most a csuklómon van, azt egy több ezer éves lánc elszakításakor szereztem a hátamon kések és ostorok nyomai vannak a lábamon kötél és mindenféle szúró eszköz nyomai vannak. Nemeik ezer évnél is idősebb de van olyan ami csak pár hónapos – felelem könnyednek szánt hangon. Elkerekedik a szeme. Én meg ki használom a lehetőséget és ki álok az esőbe. Át jár az a fura érzés amit akkor tapasztaltam mikor rám mosolygót. Kellemes érzés. És a vihar csendesedik. Aztán amilyen hirtelen jöhetett olyan hirtelen elütnek a felhők. Ki süt a nap. Ázottan és rongyosan le csüccsenek egy sziklára.
- Ezt te csináltad? – Kurama kérdezte de már mindenki kint ál a kertben.
Semmi nagy dolog nincs az egészben csak meg nyugodtam. Mégis megint el szomorodom, mert ez azt jelenti, hogy el kell mennem innen. Nem akarok! Kiáltom magamban és keserűen az égerre nézek ami most csoda szép kékben tündököl.
- Vissza kell mennem a kínok tengerébe – sóhajtottam.
- Az hol van? – bukik ki a kérdés egy másik rozsda vörös hajú fiúból.
- A folyón túl nem mesze az Emma palotától – feleli egy fájdalmasan ismerős hang. Koenme. – Mikor jössz vissza? – a kérdést nekem szánta de Genkay mester válaszol.
- Még csak most ismerkedik annak a világnak egy másik oldalával ahonnan a kínjai fakadnak, egy kicsit légy türelemmel. Legalább pár napig nem esik – nevet az öreg és már vissza is tért a házba. Koenmára nézek, ö csak fuj egyet és már el is megy.
- Gyere szárítsuk meg a ruháid – ajánlja Kurama.
- Mért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezem mikor a szobájában ülök egy törölközővel a fejemen és köntösben.
- Mert úgy érzem ezt kell tennem.
- Kell… mért kéne tenned bármit is értem?
- Az érzékeim azt súgják és követem a meg érzéseim. Mert sok szór jót súgnak.
Értetlenül bámulok rá mikor hozz pár ruhát. Fehér ing és egy rövid nadrág.
- Sajnálom csak ezt találtam. – adja át őket. Én fel veszem és az eredmény nem várt. A gatya csak kicsit lötyög rajtam de amúgy tűrhető. Az inget félre gombolom. Bár erre Kurama hívja fel a figyelmem majd átgombolja gyorsan. Legalább nem csak én pirulok el. Olyan jó a hangulat. Mesél a világról, mi hogy történik. Lassan sötétedni kezd.
- Ne haragudj mennem kell – búcsúzik.
- Hova? – még mosolygok bár érzem hogy belül kezd el tűnni az a bizsergés ami ki váltja belőlem ezt a fajta dolgot.
- Holnap iskola és anyukám is biztos aggódik hol járhatok de ha gondolod meg látogatlak.
Bólintok de már nyoma sincs a jó kedvemnek. El megy és majd egyszer valamikor jön csak. Tényleg el megy. És nem is jön következő nap . Azután sem. Az ég kezd be borulni. A hangulatom egyre rosszabb de legalább már tudok segítség nélkül járkálni. Kint sétálok teljes elkeseredettségemben mikor elered az eső. Nem zavar csak hogy egyedül vagyok megint és úgy néz ki ez így is marad örökre. Az eső jobban rá kezd és már a vihar is tombol mikor le rogyok egy fa tövébe és ott el eresztem a könnyeimet.
Valaki engem szolit.
- Teno! Teno! Teno! – kiáltja. – hol vagy? – egyre hangosabb a hangja. – Meg vagy!
Kurama az bőrig ázva de szeme boldogan csillog.
- Mért bújtál el? – kérdezi – Gyere kezd egyre cudarabb lenni a helyzet. – át ölel és már fel is húzna de eltolom magamtól.
- Vissza megyek a tengerbe ott az én helyem – mondom halak és szárnyaim el emelnek a földtől.
- Hé – kapaszkodik a kezembe – Nem engedem még egyszer nem! – vissza húz a földre. – Mért nem törődsz azzal a kis érzéssel ami mindent képes meg változtatni és láttam hogy képes vagy érezni most nézd meg hogy látsz e engem! – azzal az arcához húzza a kezem. Igen látom az ezüst rókát és látom a fájdalmat a szemében szenved de mért? Az nem tudom. Mért szenvedhet egy harcos? Hisz harcokból győztesen került ki mégis szomorú.
- Kérlek ne menj – szol Kurama. Itt áll előttem a vörös haja teljesen le lapult és fájdalmas zöld szemei olyan dolgokat mutatnak meg amiket nem is tudtam hogy léteznek. Szeretet! Igen ez az a szó amit már régóta meg akartam érteni. De sose sikerült mert nem ismertem az érzést.
Kurama közel hajol és átölel.
- Kérlek ne hagy itt! – kéri. Lassan bólintok vizesen és össze fagyva térünk vissza a házba.
Genkay csak ki utalja a törülközőket és ott hagy csöpögni az egyik szobában.
- A kedvességed foga sírba vinni – szol Hiei az ajtóban állva. Ö is csöpög de nem jön be.
- Mi a bajod?
- Csak annyi hogy ö már rég nem kedvességre született. Ö csak szenvedni szánták.
Felismerem ezt a kegyetlen hangot.
- Te! – remegek meg a düh önt el azonnal. Neki akarok rontani de Kurama nem enged.
- Nyugodj meg – szol rám. Le ülök de nem veszem le a szemem róla.
- TE is ott voltál te is meg tetted mint a többi pedig azt hittem szenvedtél annyit hogy ne tedd!
Kurama pislogva néz ránk. Újabb villám cikázik át az égen. Ekkor olyan történi amit sose tapasztaltam. Meg csókol. Nem, nem durván csak az ajkunk ér össze, de annyira össze zavar, hogy ennyi elég is hogy a vihart le csendesítse. Nem kapok levegőt egy pillanatra.
- Te már ugyan nem emlékszel rá de volt régen egy Yoko Kurama nevű démon róka aki meg akart szerezni magának. Nos rosszul sült el a dolog. Ugyanis a sárkány nem lehetett az övé csak ha meg nem öli. De nem tette így útjaik el váltak. Most viszont nem engedem hogy még egyszer ezt tedd velem! Mért akarsz minden áron vissza menni oda ahol nem vár más csak szenvedés?
Nem felelek minek úgyis vállszolt már a saját kérdésére. Ö volt az. Most már biztos, de mégis én ki vagyok? Mért kell vissza mennem a tengerhez? Mért kell megint szenvednem? A csók még égeti az ajkaim. De tudom ezért is bűnhődnöm kell. Koenme érkezik vizesen és kicsit morcosan.
- Le járt az időd. – közli és le ül – Vissza kell jönnöd különben Emma király nagyon mérges lesz, így is morog, hogy meg szöktél.
- Mért? Mi olyan fontos bennem? – csodálkozom – Hisz ott csak fájdalom vár. Mért akartok bántani?
Nem felel mért is tenné? Hisz ö csak azt teszi amit mondanak neki. Viszont itt most rólam volt szó. Mindegy. Fel kecmeregtem.
- Mehetünk – törődöm bele. Újra csak a kínok és semmi szeretet. Mért megyek bele? Ez valamiféle kötelesség tudat? Megrázom a fejem. Ne tehetek semmit ez van. Most ezt kell csinálnom? Bár meg halnék és akkor végre pihenhetek egy kicsit. Szomorúan Kuramára nézek.
- Köszönöm a törődést. – hajolok meg előtte ekkor Genkay robban a szobába.
- Most azonnal le ülsz! – kiáltja reflexből le ülök. – Koenme ha most azt hiszed hogy el viheted tévedsz. – meglepetten pislogok a nénire. – Kurama – szol rá erőteljesen. A fiú le veszi a felsőjét és a vállán látható lesz egy sárkány alakú égési seb. Sajnos teljesen nem de részben tudom mit jelent.
- Fel ajánlottad az érzéseid – nyekken meg Hiei. - Bolondabb vagy mint gondoltam.
- Lehet de ezzel Teno kap egy lehetőséget miszerint megpróbálhat szeretni. – hangja olyan kellemes teljesem be burkol és végig simogat.
- De én nem érek ennyit – nyögöm. Hisz ez azt jelenti, hogy velem kell lennie végig és boldoggá kell tennie. De ha ez igaz végig kell néznem ahogy el sorvad. Azt meg nem akarom. Meg rázom a fejem – Megtisztelsz hogy ilyen nagylelkű vagy, de nem fogadhatom el mert az azt jelentené hogy te is meg halsz!
Vissza térő emlékek rohamoznak meg. Zug a fejem. A terem ahol rab voltam. A láncok csörgése. Fájdalom. Ahogy menekülök. A vihar szele. A zuhanás ahogy el vesztem az irányítást. A csattanás. Törnek a csontjaim a kocsi lökése ahogy az árokban kötök ki. Az egész egy pillanat alatt tört rám. Térdre rogyok. Mikor álltam fel? Nem emlékszem nem is akarok.
- Mért? – kiáltom.
- A szél – suttogja valaki. – Te magad vagy az eső – igazat suttog. De ki ez. A vihar be tör a szobába. Felkap és tova repít. Suttogások a szélben. Eső az arcomon. Érzem ahogy szakad le rólam a ruha. Vissza változom azzá a szörnyé amit mindenki utál és meg vet.
A ház előtt landolok már tudom irányítani az erőmet.
Ott ál mindenki. Ledöbbenve ernyők alá rejtőzve. Kék pikkelyeimen le pereg a víz. Nem hittem volna hogy ilyen szép szabadon a vihar. Kurama közelebb lép.
- Ez vagy te? – szeme szomorú de látom hogy boldog is. Furcsa keverék de biztos több érzelem tombol benne mint bennem.
- Szeretnéd látni az emberi alakomat? – hangom mély talán a sárkány torok teszi.
- Nem nekem így is szép vagy – közelebb jön ki nyújtót tenyérrel – Szabad? – furcsa eddig nem kértek engedélyt arra hogy hozzám érjenek. A tenyerének dörgölöm pofám egy kis részét.
- Repülsz velem? – kérdezem. Meglepettségét látva fel nevetek. – Hála neked szabad sárkány lettem. Kérlek oszd meg velem az első szabad repülésemet.
Félénken bólint. Fel mászik a hátamra.
- Kapaszkodj – kiáltom és már suhanunk is. Csodálatos érzés láncok nélkül a szabad és féktelen széllel szállni. Gondolok egyet és vissza változom emberibb alakomba.
- Mindent köszönök – bújok Kuramához. – Sokat köszönhetek neked.
- Ne köszönd inkább maradj velem! – kéri én csak meg csókolom. Vissza térünk a földre amint talajt fogunk vissza változom rendes alakomba.
- Mindent köszönök. – felnézek és bele szimatolok a levegőbe – Mindjárt le csendesítem a vihart és jöhet a tavasz. – el mosolyodom. Igen a tavasz. De most túl sok minden van bennem ki kel tomboljam magam.
- Mikor látlak? – Kurama kétségbe esetten lép közelebb.
- Ha el ered az eső csak állj ki és meg talállak bárhol legyél.
Azzal ott hagyom őket. Hajnalra el fáradok.
- Mikor jössz vissza?
- Nem megyek a kínok termébe vissza, szabad vagyok, egy olyan élet árán amit meg sem érdemeltem volna. – meg vonom a vállam. Mindjárt itt az én időm addig éjjelenete a kosza felhőkről figyelem mit csinál. Ha napközben van rá lehetőségem hát onnan de nem bánom a messzeséget ha itt az eső ideje akkor itt az én időm. Vele lehetek.

Nyáron egy könnyű zápor kíséretében én is meg érkeztem a földre.
Kurama egy fa alatt várt Genkay birtokán.
- Hát eljöttél? – sóhajt. Átölelem
- Meg ígértem, de mintha mostanában nem menne a tanulás.
- Te látsz engem?
- Persze ha egy kosza felhőt találok a közeledben ott vagyok és várom hogy mikor lesz elég nagy hogy eshessen.
- Köszönöm – meg csókol és boldog. Végre én is érzem ezt a meg foghatatlan kellemes bizsergés az egész testemben.
- Én tartozom köszönettel. – súgom.

Yami és Kurama

-Megölted a bátyámat! – üvölti valaki.
Kurama felriad. Soha nem aludt el még órán kivéve most. „Ki volt az a lány? Kit öltem meg?” – kérdezte magától a fiú.
Robbanás rázta meg az iskolát.
-Mi ez? – néz körbe a tanárnő.
-Megnézhetem? – jelentkezik Suichi. A nő bólint. Kurama futtában távozik. Az udvaron megtalálja az erő forrását, ami a robbanást okozta. Egy fa alatt az árnyékba burkolódzva állt.
-Mit keresel itt? – a szél megmozgatta a fa leveleit és egy lány állt az árnyékba – A kapu bezárult!
-Vannak kis kapuk… azért jöttem, hogy meg öljelek.
-Indok?
-Megölted a bátyám.
-Kit? Ki vagy te?
-Yaminak szoktak nevezni – újabb rengés rázta meg az iskolát. Kurama ijedten kapkodta a fejét. – Ha elbúcsúztál a családodtól várlak a tengerparton naplementekor.
Amint eltűnt a földmozgás is abba maradt.
Suichi Minamino visszatért az osztályterembe. Az órák után haza sétált nem sietett.
Negyed órával, míg a nap teljes lemenéséig. Megállt a tengerparton lágy esti szél fújdogált. Egy szélroham kíséretében meg érkezett a fekete paca.
-Itt vagyok.
-Elköszöntél? – villant megy egy szempár a sötét foltban.
-Nem… Nem álszándékomban elhalálozni.
Ekkor hirtelen roham történt. A lány neki rontott Kuramának. Aki kezét felemelve védekezett.
-Megfizetsz – vicsorogta a lány Most, hogy ki bontakozott a sötétből sokall szebb volt. Haja hasonlított bátyáéra kusza hosszú fekete tincsek. Öltözete viszont teljesen más volt. Bőre fehérségét csak fekete hatalmas laza pólója és feszülős térdallá érő nadrágja tette teljessé. Lábán kicsi topánt viselt, ami csak arra volt jó, hogy ne a talpa legyen koszos
Mikor leváltak Yami a földre esett. Kurama nem támadt vissza. Várt.
-Mi bajod? – csodálkozott mikor látta elfordulni a lányt, és ahogy ott gubbasztott olyan esetlenek olyan védtelenek tűnt.
-Megölted! – hangja remegett a visszafojtott sírástól.
-Kit?
-Karaszut a bátyámat! – rámeredt a vörös hajú fiúra – megölted de, te vesztettél! Elveted tőlem – könnyei eleredtek – Az egyetlent, aki szerettet! – hisztérikusan fölpattant és neki rohant Kuramának. Erőtlenül püfölni kezdte a majd egy, fejel magasabb srác mellkasát.
-Yami – szolt békítően Kurama és meg fogta az ökölbe szorult apró kezeket. – Mért jöttél?
Egy kétségbe eset vörös szempár nézett vissza rá.
-Elégtételért küldtek.
-Kik?
Yami megrázta a fejét.
-Nem mehetek vissza addig, míg meg nem öltelek.
-Akkor ne menj vissza.
-Mért?
-Nem adom az életem és téged, se akarlak meg ölni.
-Kérlek, tedd meg… legalább vele lehetek – szipogta Yami.
-Megérdemelte a halált nem volt olyan jó embert.
-De engem szeretett!
-Hogy? – ekkor Kurama kezdte végre megérteni.
-Kérlek, nem akarok vissza menni a mostohámhoz! Aki soha sincs megelégedve senkivel és semmivel.
-Akkor maradj itt!
-És Emma Király?
-Azt majd én elintézem – mosolyog Kurama.
Nem értette pontosan, mért teszi, amit tesz de, most az egyszer tényleg segíteni szeretett volna ennek a kis lánynak.
Párnapra rá hogy Yami meg jelent Emma király utána küldte a begyűjtőket. Kurama viszont nem engedte elvinni a lányt. Yami a harc közben összeesett. Későn derült ki hogy nem bírja a fényt.
-Köszönöm a törődést – suttogta Yami mikor Kurama ölbe kapta, hogy elvigye árnyékos helyre.
-Ne beszélj, tartogasd későbbre az energiádat!
-Nem lesz később! – odabujt a srác nyakához. – Hallom, ahogy hív Karasu. Megyek, mert már nagyon hiányzik.
Kurama egy könnycseppet érzet meztelen nyakán.
-Az én érzéseim nem számítanak?
-Milyen érzések? – csodálkozott Yami – Szánalom… Együttérzés… hát igen ezek tesznek olyan emberivé és törékenyé.
-Nem azokra gondoltam. Tudod mi az a szerelem?
-Nem…
Kurama feljebb kapta a lányt hogy az arcába nézhessen.
-Szeretnéd megtudni? – hangja nem árult el érzelmeket.
-Igen – motyogta félősen a lány.
Végre beértek egy romos házba mely pont eltakarta a napot. Yami lassan éledezni kezdet.
-Tegyél le! – kérte bár mintha parancs lett volna. Kurama félig engedelmeskedett. A lány lábait, lent voltak de derekát még mindig szorosan magához ölelte. Yami csak pislogott. Nem igazán értette. Kurama végül elszánta magát és megcsókolta. Minden érzelmét bele sűrítette az ajkaik összeérintésébe.
Yami ijedten hátrált meg és összeesett.
-Nem… - kiáltotta kétségbe eseten.
-Mi baj? – nézet nagyon furán Kurama.
A lány tehetetlenül és artikulálatlanul fel ordított. Kurama befogta a fülét. A szétvert tisztító brigád vánszorgott oda.
-Mit csináltál a démonnal? – kérdezte a vezető.
-Semmit.
-Csak akkor reagál így ez a faj, ha valami lelki trauma éri. – mondta a csapat szakértője.
-Milyen faj?
-Ö az utolsó létező példány ennek az érzékeny démon hibrid fajnak.
-Hibrid? – pislog Kurama.
-Igen még Yomi készítette őket, hogy érzékeljék az érzelmeket. És csak ö maradt meg belőle.
-Akkor hogy lehetett Karasu a bátya?
-Örökbe fogadás útján. – válaszolta halkan Yami.
Mindenki rá bámult.
-Engem megalkottak és szolgáltam, de volt családom vagy legalábbis affélém. És mikor Karasu meghalt engem okoltak. Eljöttem, mert elküldtek… Kurama befogadott bár nem bírom a fényt érte meg tettem, mert nem ölt meg de nem bírtam tovább. És mikor végre elmehetem, volna, nem engedte el, mert túlsók érzelem gyűlt fel benne a napokba és nem lenne képes elengedni, ezért kényszerülök ara, amit már majdnem 10éve meg kellet, volna tennem – és felkecmergett könnyes szemmel elővette tantoját.
-Ne – nyögte Kurama.
És mielőtt bárki bármit megakadályozhatott volna Yami kilépet a lemenő napra és szembe nézett a fénnyel. Aztán szúrt.
A vékony test kecsesen bukott a földre. Yami szeme elsötétedett de még az utolsó könnycsepp ott remegte a pilláján.
Kurama tehetetlenül térdelt mellette.
-Mért? – bokszolt a földbe. Ekkor látott meg valamit Yami zsebében. Egy kis papír fecni, amire csak egy mondat volt írva: „Köszönök mindent Szerelmem!”
-Szóval mégis ismerted az érzéseim? – mosolygott keserűen Kurama és meg csókolta a papírkát.
Egy képel együtt ki került a falra Kurama szobájában.

Yume halála

-Halottad az új hírt Uramesi? – ül le haverja mellé ebédszünetbe Kuwabara.
-Megint Yukinával álmodtál? – morog unottan a srác.
-Nem! Hanem Kurama egyik régi ismerőse jön el az alvilágból, hogy beszéljenek.
Az Uramesi banda Genkaynal gyűlik össze.
-Mi történt hogy itt vagytok? – csodálkozik a mester.
-Keiko meg őrit az esküvői lázával. – panaszolja Yuszuke.
-Te vállaltad – von vállat Genkay.
-Tudom – morog a fiú.
Nyílik az ajtó és egy érdekes lény ál ott.
- Rosszkor jöttem? – pislog körbe a lány.
-Nem pont jókor. Gyere nyugodtan Yume – köszön Kurama.
-Jó napot – köszön és illedelmesen meg hajol.
-Neked is leányom fáradj köreikben és tedd le magadat.
-Kérlek, tegeződjünk, kicsit többet éltem, mint te.
-Ha így látod jónak Yume.
-Köszönöm – mosolyogta a fiatal lány.
-Hány éves vagy? – szol közbe Yuszuke.
-Ejnye nem szabad ilyet kérdezni egy nőtől! – mosolyog Yume.
-Yuszuke! – dörren rá Genkay.
-Hagy, ha annyira kíváncsi rá – nevet fel a lány – Pontosan egy hét múlva töltöm az 500.
-Fél évezred… - hüledezik Kuwabara.
-Mi olyan meglepő ebben? – pislog körbe Yume.
Ekkor megszólal Yuszuke mobiltelefonja.
-Ez Keiko lesz – sóhajt kimegy a szobából, és közben felveszi.
-Hogy hogy ide vetődtél? – fordul a lányhoz Kurama.
-Téged kerestelek Yomi üzenetet küldött, és engem bíztak meg a küldetéssel.
-Most mivel foglalkozol?
-Amivel eddig is Hírvivő vagyok. – kicsit elkomorodik.
-Mi baj?
-Lehet majd egy kérdésem? Persze ha nem gond.
-Miről lenne szó?
-Szeretnélek meg kérni, látogass meg a születésnapomon.
-Megtiszteltetés. Ott leszek – mosolyog Kurama.
Yume keze ökölbe szorult de mosolygott.
-Mit üzent Yomi?
-Itt van – ad át egy gömböt – Majd ha egyedül leszel… ez az én kérésem – és egy másik gömböt adott még a fiú kezébe.
-Köszönöm a vendéglátást – állt fel a jövevény meghajlás után távozott.
-Mért is jött pontosan? – nézett bambán Kuwabara.
-Üzenet – motyogta Kurama és nézegette a gömböket.
Este mikor egyedül a szobájába ücsörgött álmatlanul elővette és megnézte őket. Első Yomié volt. A fal tövébe dobta a gömböt.
-Nyitva az átjáró – szolalt meg Yomi mély hangja a falon felderengett hosszú alakja. - A fiam felkészült szeretném, ha megnéznéd milyen állapotba, van és menyit fejlődött. Várlak. – az árnyék eltűnt a falról. A másik üzenetgömb is fal tövében törik szét de, árny helyett füst gomolyog ki belőle.
-Szervusz Kurama – mosolyog szomorúan Yume a füst teljes alakját, mutatta. Vékony testalkat hosszú haj és szép könnyes szemek. – Nem vagyok képes a szemedbe mondani de, a halálom közeleg és szeretném, ha te gyorsabb lennél… az lenne a kérésem, ölj, meg mielőtt más végezne velem. Kérlek, gyere el és ölj meg! – a füst eltűnik. Kurama dermedten ül az ágyán.
Teljesíti Yomi kérését.
Útközben találkozik Hieivel.
-Azt kéri tőled, hogy öld meg? – kérdez vissza értetlenül a fiú.
-Igen. Öljem meg őt, aki sokat jelent nekem.
-Ez így fair. A te kezed által meg halni – von vállat Hiei.
-Te ezt így elfogadod?
-Túl sokat voltál emberek közt nem érted milyen egy démonnak az érzései.
-Yume nem démon.
-Akkor mi?
-Egy Hírnök.
-Nem csodálom, hogy meg akar halni – majd vállvonogatva hozzáteszi. – A hírnökök egyre ritkábbak. Vadásznak rájuk.
-Mért?
-Túl sok értékes információ van a birtokukba.
-De akkor is mért nekem kell megölnöm?
-Beszéld meg vele, és ki derül. – feleli Hiei és már el is tűnt.
Kurama nehéz szível, megy tovább. Egy domb tetején messze az alvilági városoktól megtalálja Yumét.
-Hát eljöttél – sóhajt fel a lány.
-Mért pont én?
-Neked van hatalmad hozzá.
-Kik jönnek még?
-Senki.
Yume csókot lehel Kurama ajkára, és visszahanyatlik a fa tövébe.
-Haldoklom…- suttogja Yume – Segíts fel, kérlek.
Kurama felhúzza a lányt.
-Mért pont az én kezem által akarsz meghalni?
-Te voltál az egyetlen lény a világon, aki nem akart megölni információért az életem során megismert lények közül. Pedig hányszor kereszteztük egymás útját – nevet fel keserűen Yume. A mozdulat hogy lesöpörje Kurama kezét túl gyors volt és megingott.
-Mióta vagy ilyen állapotba?
-Mióta? Jó kérdés… nem tudom pár hete, hónapja vagy napja. – bizonytalanodik el Yume.
-Még mindig nem mondtál semmi rendes indokot, mért akarsz meg halni.
-Jobb, most míg magam tudok dönteni – megsimította Kurama arcát. – És mér te? Mert te tökéletes vagy és nem lesz bűntudatod – mosolyog. Megfogja a srác kezét, és a szívére teszi.
-Te vagy az egyetlen, aki ilyennek fogadott el és ezért tisztelek meg halálommal.
Kurama még mindig nem értette de, zavarba ejtette a keze alatt dobogó szív.
-Téged sose fog terhelni a halálom – Yume szeme elhomályosult – Adj egy utolsó csókot és nem, kínozlak tovább.
Kurama engedelmeskedik és érzi, hogy a keze alatt a szív egyre lassabban és gyengébben dobog, és végül teljesen elnémul. Kurama karjaiban elernyed a lány.
A fiú bőrig ázva érkezett meg Genkay mester birtokára kezében Yume.
-Emeljünk neki egy szentélyt? – nézi az elszánt fiút az öreg hölgy.
-Kérem.
Azóta is áll egy kis szentély szerűség a hatalmas birtokon. Ahova a kezdő hírnökök látogatnak, hogy lássák milyen is volt a leghíresebb és legjobb hírnök az alvilágban.
Kurama nagy nehezen meg bocsátott magának és bánatát legyűrve megírta Yume kalandjait, melyeket együtt éltek át vagy csak egyedül vitt véghez. A könyv nyers változata ott pihent a kis fa házikóban, az erdőben, ahol Yume is nyugszik.