Elfojtott érzelmek - Bevezető

Fandom: Valós személyek jelenek meg a történetben de valószínűleg semmi köze nincs a valósághoz! Dir en Grey

Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, erőszak a lélekre nézve,

Szereplők: Kyo, Kaoru, Toshiya, Shinya, Die.

Megjegyzés: tök véletlen és egy unott, lehetetlen késő délutáni ötlet, felelőséget nem vállalok!

Vételez egy kezdő irtó, aki még csak a fiókjának ír.

A szülei nyakán lakik, el akar költözni, viszont egyedül nem akar maradni.

Adj hozzá egy véletlen találkozást. Ahol beleszeret egy olyan alakba, akibe nem kéne.

Az egészet bolondítsd meg azzal, hogy az egyén épp feltörekvő énekes egy bandában.

És voala! Kész is a baj.

Évek telnek el.

Az író befut, de magányosan tengeti napjait messze a szüleitől, barátai se nagyon akadnak.

Pontosan tudja, hogy akibe évekkel ezelőtt bele szeretett egyetlen sort se olvas tőle.

Teljesen el van keseredve, viszont a könyveit veszik.

Aztán becsap a ménkű...

Akiről azt hite nem olvassa az írásait, beront az életébe nem is akárhogy!

Kap egy jegyet egy koncertre.

Elmegy a koncertre, valaki elrabolja onnan és kész a baj.

Mindketten ellenkeznek de ugyan úgy vágynak a társaság útén, de legfőképp valaki után, aki szereti őket.

Elfojtott érzelmek - 8. Vége?

Telnek a napok. Lassan túl jutok a sokkon, és a történteket elkönyvelem egy görbe estének. Továbbra se vagyok hajlandó tudomást venni a tényről, miszerint a Dir en Grey újra beférkőzött az életembe. Azok után sem, hogy végig néztem majdnem egy huzamban az összes DVD-jüket. Végig hallgattam minden albumukat újra és újra. Kyo verses kötetét, pedig az éjjeli szekrényemre költöztettem.

Nem, nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy felszakadtak azok a régi sebek. Hogy megint a sötétség uralja minden egyes szavamat.

Mina személyesen jön és ad át egy borítékot.

-Fontos lenne elmenned erre a vacsorára – fűzi hozzá és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy.

Döbbenten ülök le a konyhában és nyitom ki a borítékot. Cím, időpont és a név, amire lefoglalták az asztalt. Hát ha Mina ennyire fontosnak tartja ezt a találkozót, hogy maga jött el oda adni a meghívót. Akkor muszáj elmennem.

Nem kerítek nagy feneket az öltözet kiválasztásának. Mért csak ma adta oda a levelet? Lehet azért, hogy ne tudjak ki bújni alóla?

Pontosan érkezem. A pincér az asztalhoz vezet. Egyelőre egyedül ülök.

Telnek a percek és unottan dobolok az asztal lapján.

-Jó estét – köszön rám valaki.

-Magának is – felelem reflexből és csak utána nézek fel, meg fagy bennem a vér is és körülöttem a levegő – Touru? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Meril – motyogja.

A döbbent viszont látást a pincér zavarja meg.

-Kérem, foglaljon helyet, itt az étlap – húz ki egy széket Kyonak szemben velem. Annyi féle gondolat suhan át rajtam.

Nagy nehezen kiválasztjuk a vacsorai menüt, pingvin elvonultéval némaság borul ránk.

-Rég láttalak – kezd könnyed a társalgást.

-Nem rég volt a születésnapod – vonok vállat.

-Tényleg emlékeztél rá? - mintha gyermeki öröm költözne az arcára.

-Nehéz lett volna nem emlékezni rá – morgom megjátszott sértettséggel. Uhh a kép. Kotorászni kezdek a táskámban – Ezt visszaadom – csúsztatom elé.

-Ez hogy kerül hozzád?

-Shinya adta egy meghívóval a születésnapodra.

-Hát még mindig nem bírod a piát – neveti el magát. Ezzel pedig elindul a lavina. Mint oly sok évvel ezelőtt megered a nyelvünk. Mesél a csalódásairól, a külföldön meghódított színpadokról; faggat, mit csinálok, van-e barátom, milyen az írói élet. Minden olyan olajozottnak és gördülékenynek tűnik. De mint mindig, minden jónak vége szakad, ennek is.

A vacsora elfogyott, a pincért kihívtuk, hogy fizetünk.

-A számlát előre rendezték, és ezt küldték – két fehér boríték landol előttünk a tányérok helyett – és egy ráadás desszertet – mellékel egy kistányéron süteményt.

A borítékon csak a nevem van szépen cizellált betűkkel. Felpillantok, és körülbelül ugyanazt látom az aszta túloldalán.

-Touru? – suttogom alig hallhatóan, hogy ha akarja figyelmen kívül hagyhatja, de csak felnéz és az ezer gondolat és érzelem, ami kiül az arcára. Felmarkolja a borítékját és nem túl kedves mozdulatokkal kibontja, követem példáját. A következő sorok tárulnak elém:

„Kedves Meril!

A minap megkeresett egy Niikura Kaoru nevű illető, közös problémával álltunk szemben és ezt a megoldást sütöttük ki. Remélem nem haragszol, rossz volt nézni, ahogy szenvedsz.

Élvezd a vacsorát, máshogy nem tudtunk volna odacsalni titeket. Használd ki ezt a lehetőséget, jó mulatást!

Üdvözöl Mina”

Nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek, vagy egyszerűen tegyem azt, amit tanácsol és használjam az estét arra, hogy vele lehetek. Asztaltársamra nézek, döbbenten olvassa uszkve századszor a sorokat.

-Csirio – emelem fel a villám és élvezem a sütemény ízét.

A sütemény végeztével kihörpintjük poharaink tartalmát, ruhatárnál felsegíti a kabátom, és mielőtt elbúcsúzhatnék, megkérdi:

-Gyalog jöttél? - Mit lehet itt tenni? Rábólintok, haza fuvaroz.

Nem kérdezem, honnan tudja a címem, és azt sem miért teszi azt, amit. Megállunk a ház előtt, mielőtt elköszönhetnék tőle a kocsiban, kiszáll. Elkísér a kapuig, megint nagy levegő, de lekövetek egy nagy hibát, a szemébe nézek. Sóhajként hagyja el tűnőm a benntartott lélegzet. Néma kérésére bólintással válaszolok. Újra beengedem a lakásomba. Érdeklődve pillant végig a rendetlenségemen. Nem szégyellem a széjjelséget, legalább látszik, hogy itt élem a mindennapjaim.

-Múltkor nagyobb rend volt – nyögi be, fel is húzhatnám magam, de meglátom mosolyát, és csak legyintek.

-Flancos emberekre készültem, meg puccos estére – pár kint feledett ingem visszarakom a szekrénybe – Foglalj helyet. Egy teát?

-Még mindig nem tartasz itthon alkoholt?

-Én nem iszom – pillantok vissza a konyhaajtóból – más meg nem issza meg. Minek porosodjon?

-Jöhet az a tea – nevet fel.

Elkészítem a forró italt, és elé teszem. Mellé telepedek a kanapéra és kortyolom a sajátom, felmelegít.

-Meril – fordul felém Touru, kiveszi kezemből a bögrémet.

-Hm? – pislogok és nézem, ahogy biztonságban megérkezik a másik mellé a dohányzóasztalra.

-Szeretném, ha megpróbálnánk újra – hirtelen nem is tudom mit feleljek. Akkor kezdjük lassan, először is kontrolálni a testem, becsukni a szám. Másodszor, gondolkodni és feltenni azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak.

-Miért pont én? - látom elsötétülni az arcát, de mielőtt begubózna, hozzá teszem – zenész vagy ezt tény, de tegyük hozzá, hogy világhírű. Kérlek, gondold át még egyszer; biztos, hogy egy lerobbant, másodrangú írót akarsz magad mellé? – kicsit gondolkodik, látom felfogja nem vele van a baj.

-Nem vagy másodrangú.

-Elkaptad a lényeget - nem tudom visszatartani gúnyos szavaim. De a kérdés a levegőben lóg. Mit feleljek? Lehet el kéne magyaráznom neki, mit érzek? Mielőtt bármit tehetnék kiszúr valamit a polcon. Feláll, odasétál, még visszafordul engedélyező bólintásomért. Miután megkapta, levesz onnan egy könyvet.

-Sose értettem, miért kell egy megadott példányszámot aláírnom. Miért nem elég, ha a verseim, dalaimat, gondolataimat adom? Miért kell még a kézjegyem is?

-Nem ilyen szerteágazóan, de én se értettem, miért akarnak tőlem aláírást, ezért nem volt sokáig nyilvános dedikálásom. Aztán ott ülve válaszolva a kérdésekre, rájöttem – hátra dőlve figyelem, ahogy ujjai közt forgatja az általa dedikált verseskötetet.

-Mi a válasz? – követeli, mikor már hosszúra nyúlik a csend.

-Még nem jöttél rá?

-Nem – vallja be.

Megroggyan a válla és meglátom azt a Tourut, akinek elege van a hírnévből, aki csak ki akarja énekelni magából azt, amit érez.

-Azért szeretnének látni, hogy megértsék, miért van benned ennyi fájdalom, hogy lássák, tudsz mosolyogni, és hogy bizonyságot szerezzenek arról, létezel. Esetemben megtudják végre, hogyan nézek ki, hogy megértség vagy legalábbis lássák, miért vagyok az, aki. A tolakodónak tűnő kérdések is ezért vannak. Megszeretnének ismerni, hogy megértsenek.

-Nem elég nekik a zene? – kérdi kétségbeesetten.

-Touru, gyere, ülj le – paskolom meg magam mellett a kanapét.

Engedelmesen lezuttyan mellém.

-Sajnos a szórakoztatóipar azon ágában, amelyben te tevékenykedsz mára már nem elég az, ha csak a zenéd adod. Régebben igen, elég volt, de ma már nem. Sok olyan együttes van, ami csak abból tud fennmaradni, hogy magamutogató.

Szusszan egy nagyot. Kicsit közelebb araszol, nekem meg az a késztetésem támad, hogy át kell ölelnem. Óvatosan húzom csak közelebb magamhoz, majd a bújásán felbátorodva, szorosan ölelem.

-Úgy hiányzol Meril – suttogja.

-De hát itt vagyok – értetlenkedek.

-Nem így… - kibontakozik a karjaim közül, és a szemembe néz – az életemből hiányzol! Nincs senki, aki pótolni tudott volna.

-Touru – arcát tenyereim közé fogom – sose voltam a csöpögős lányregények híve – halvány mosolyt csalok ajkaira – ha engednék szívemnek, hogy eljátsszon a gondolattal, még jobban fájna, ha az eszem győzne. Egyszer már eljátszottad a bizalmam, még egyszer megteheted. Félek… - a végét már suttogom.

-Én is – tenyerét kézfejemre fekteti. Nézem a szemét, keresem a válaszokat a miértekre, de nem találok mást, csak egy kétségbeesett kiáltást a magány mocsarából.

Kételyek gyötörnek, látja rajtam, hogy tépelődök. Mielőtt dönthetnék, megteszi helyettem. Elengedi kezem, s feláll mellőlem. Valami elpattan bennem. Karja után kapok, értetlenül néz, de visszahúzom magma mellé a kanapéra.

-A fej tudja, hogy baj lesz, de a szív mást akar – motyogom magam elé.

-Mit akar a szegény rokon?

Füléhez hajolok, de nem tudom kimondani, így csak egy puszit nyomok az arcára, visszahúzódom. Látom értetlenségét, elmosolyodom és megvilágosodik.

-Köszönöm – suttogja.

Vége…

(szeretnétek folytatást? Írjátok meg :P )

Elfojtott érzelmek - 7. A másnap

Fejfájásra ébredek. De hol vagyok? Bele telik pár pillanat mire rá jövök a saját szobámban, a saját ágyamban, a saját takaróm alatt. De mért fázom? Mindegy jobban magamra húzom a takarót, ekkor mormogás jön mögülem.

Mi… betörő?

Ijedten fordulok oda csak, hogy szemeim még meglepettebben és fájdalmasan nyíljanak nagyobbra. A fény kicsit el vakít, de amit látok az nem lehet valóság!

Kyo morogva búik közelebb hozzám, mert majdnem lehúztam róla a takarót.

-Tooru – motyogom.

Óvatosan ki nyitja a szemét és döbbenten pislog párat.

-Szia – köszönök neki.

Kicsit meg rázza a fejét.

-Ez nem lehet – motyogja.

Valószínűleg még fél álomban van.

-Ugyan úgy iszod a kávét? – húzódom ki az ágy szélére.

-Igen – leheli és még magára húzza a takarót.

Kicsúszok mellőle, ahogy megcsapja bőröm a hideg meg borzongóm. Lenézek és rájövök, hogy egyszerre elsápadni és pirulni is tudok.

Gyorsan köntösöm után nyúlok, ami szerencsémre mindig itt felejtek.

Rutinszerűen főzöm meg neki a kávéját. A konyha asztalra téve. Na azért ágyba nem viszem. Nem vagyok holmi cseléd.

Nem sokára meg jelenik, de csak nadrágot húzott még a felsőjét nem találta meg szerintem.

-Szóval hol vagyok? – kérdezi pár korty kávé után.

-Nálam – összébb húzom a köntösömet és lehajolok Mamuszért. – Szia cica – puszilom meg a fejét – Hogy aludtál? – kérdem tőle, mire felnyávog – Ugye nem zavartunk nagyon – teszem a pultra és veszem elő konzerves kajáját.

-Mit keres a macska a pulton?

-Azt, amit mindenki más – felelem vissza se fordulva – kaját.

Tálkába teszem az eledelt és lerakom a szokott kis tálcájára.

-A temperamentumod mit se változott – nevet fel Kyo.

-Te se sokat változtál – ülök le az asztalhoz saját kis teácskámmal.

-Van valami emléked arról, hogy kerültem ide?

-Nem – vállat vonok – Valahol ott volt kép szakadás, hogy leraktam az üres üvegsörömet.

Hümmögve ülünk még egy darabig mikor a nappaliban fel csendül valamilyen dallam. Kyo fel pattan és a mobiljáért rohan. Fojtott hangon beszél valakivel.

Nem értem miről folyik a szó, de nem is érdekel. Nem sokára visszatér és fel hajtja a maradék kávéját.

-Azt hiszem, megyek – motyogja.

Nem felelek.

Figyelem, ahogy összeszedi a cuccait, fel öltözik.

-Ezt ne hagyd itt – bökök az asztalon hagyott pénz tárcájára.

-Kösz – fel veszi és el rejti az egyik zsebében.

Egy pillanatra meg állunk. Egy más szemébe nézünk. Most mit kéne tenni? Minden szó felesleges. Ígérgessünk egymásnak? Minek így se tartjuk be őket.

-Hát… szia – int és kilép az ajtómon.

Némán csukom be utána. Visszabotorkálok a konyhába, lerogyok a székre. Mamusz az ölembe fészkeli magát, gépiesen simogatom.

Vége?

Elfojtott érzelmek - 6. Születésnap

A könyv megint a top listák élére került. Csak figyelem az embereket, ahogy olvassák az utcán.

Mina rám parancsolt, hogy most pedig muszáj dedikálnom. Eddig meg úsztam a nyilvánosságot, de most muszáj. Túl nagy sikert ért el a könyv, hogy ne legyen nyilvános dedikálása.

Hatalmas könyves bolt ad helyet Tokyoban a dedikálásnak.

Feszengve ülök a székemen. Utálom a túl sok figyelmet. Egyelőre még nincs meg nyitva, de már hallom a sok embert. Remek fényképészek kamera. Uh de nem vagyok oda értük.

-Kezdhetjük? – néz rám Mina.

-Igen – felem és iszom egy korty vizet.

Elhúzzák a kordont és özönlenek be a népek. Először mint egy tömeg állnak. Ekkor elő kerül a kamerához tartozó riporter.

-Üdvözlöm Castle Meril.

Csak biccentek, hogy figyelek.

-Az új könyvében van némi remény mi történt? Ez nem a megszokott melankólia.

-Reménykedtem egy pillanata – mosolygok a nőre. Elpirul. Remek megint fiúnak néznek.

-És miben reménykedett, ha szabad tudni?

-Hogy lesz egy jobb is.

-Mi vitte rá, hogy kiadja a könyveit?

-Szeretek írni. Ezt meg osztani másokkal mindig ez volt a vágyam. Először azt hittem nem fog sikerülni, de végül találtam egy kiadót és ott megfelelőnek találták irományaimat és kiadták. Innen nem volt megállás.

-A pletykák miszerint…

-Kérem, nekem hisz, vagy a pletykáknak? – torkolom le.

-Önnek – hebegi.

-Akkor ezt ugorjuk – mosolygok.

-Értem – kicsit mintha ki eset volna a kerékvágásból – Egyedül él?

-Igen.

-Sok rajongója találgatja, hol lakik pontosan. Elárulja?

-Ez egy titok – mosolyodom el – A kiadónál is csak egy-két ember tudja a lakhelyemet. De nem kell aggódni, minden rajongói levelet meg kapok késlekedés nélkül és amire tudok válaszolok is mert gondolom ez lett volna a következő. Viszont van egy külön erre a célra használt elektronikus címem is. Azt is meg lehet tudni. – az asztalra teszem kezem és összefűzöm az ujjaimat.

-Mi az eredeti szakmája?

Mina a fülemhez hajol.

-Vagy mond meg, vagy térj ki a válasz elöl, de ne lódíts – szól rám.

Csak fel kuncogok.

-Eszembe sincs – felelem hangosan és rá villantom a legszebb mű mosolyom. Visszafordulok a riporterhez.

-Eredeti szakmámat tekintve vegyész vagyok.

-A szülei mit szóltak az álmához?

-Jogra akartak küldeni.

-És most mit szolnak, hogy már befutott író?

-Nem tudom, nem tartom velük a kapcsolatot. – vonok vállat és hátra dőlök. Ez az a téma mait nem szívesen feszegetnék.

-Értem, elnézést – szabadkozik. Csak legyintek, hogy hagyjuk.

-Miért nem vállalta el eddig a nyilvános dedikálásokat?

-Mert úgy éreztem, először adni szeretnék valami különlegeset az olvasóknak és csak utána mutatom meg a saját valómat. Mert amit a könyvben leírok nem biztos, hogy én vagyok. Csak egy fiktív valóság kép.

-Mindegyik könyve más és más. Miért?

-Nem tudom – nevetek fel.

-Tessék?

-Kérdezze a halat, hogy mért arra úszik amerre. Nem fog tudni válaszolni. Kérdezze a madarat, mért arra repül, nem tud válaszolni. Kérdezi az irtó mért úgy ír, nem tud válaszolni – kicsit hökkenten néz rám. Uh nagyon filozofikus lettem – Elnézést – mosolygok rá – Nem tudom, mért úgy írok, ahogy azt se tudom mért azt amit. Az érezések a szavak csak úgy jönnek.

-Sok íróval ellentétben ön zenére ír. Igaz ez?

-Igen.

-Milyen zenéket hallgat, miközben alkot?

-Ez változó. Ha szomorú jelenetet írok, akkor szomorú számokat hallgatok. De mindig változó és hangulatfüggő. Nincs konkrét kedvencem.

-Honnan tuja a következő kérdés? – szalad ki a száján.

Elmosolyodom, de most kicsit ravaszkásabban.

-Elnézést, túl jó emberismerő vagyok – megint előre hajolok – De maradjon köztünk, én is tévedhetek.

Totálisan elpirul.

-Köszönjük a figyelmet – szólal meg Mina mellettem, hát igen a riporter használhatatlan lett. – Castle-sant hallották.

-Ezért még kapsz – suttogja a fülembe, csak kuncogok. - Kezdődjék a dedikálás – szól már hangosan.

Az emberek sorba állnak.

Én pedig fel húzom a csukló szorítómat. Jó sokszor fogom le írni ma a nevem.

Kedves szavakat kapok, néha kérdéseket is válaszolok, ha úgy érzem. Nem is olyan borzasztó ez az egész. Végre láthatom azokat, akinek a polcai tele vannak az én könyveimmel.

-Nishimura Tooru számára – szólal meg egy nagyon ismerős hang.

Fel pillantok és a hatalmas szemüveg mögött ott áll. Nem hiszem el. Meg remeg a kezemben a toll.

-Még egyszer a nevét kérem – nyögöm ki rutinosan és újra a könyvre nézek amit elém tolt.

-Nishimura Tooru – feleli.

-Tudtommal utálod a neved – suttogom, de elkezdem írni hogy „Sok szertetettel Nishimura…

-Ez így van – fél szemmel felnézek, látom mosolyog. Meg gondolom magam és csak a vezeték nevét írom oda. Na meg hogy tőlem.

-Tessék – csukom be a könyvet és vissza adom. Meg fogja a kezem.

-Köszönöm – suttogja. Csak biccentek.

Kicsit kábán nézem, ahogy távolodik és felismerem az álcák mögé bujt híres ötöst. Mind itt vannak. Meg lobogtatja a könyvét és mosolyog. Mintha kincset kapott volna tőlem.

Jön a következő könyv és nekem vissza kell zökkennem a racionális világba.

Elfogytak a rajongok, van egy pillanatnyi szünetem. Elő kapok egy lapot és fel firkálok pár szót rá. Talán többet is, de nem érdekel. Most megint elkaptak a keserű gondolatok.

-Vége a szünetnek – szakítja meg a gondolataimat Mina.

-Nem mehetnék haza? – kérdezem kicsit nyafogva.

-Bírd ki már nincs sok hátra.

-Rendben – morcolok.

Mire elém kerül a következő aláírandó könyv, már a legszebb mosolyom van fent.

Fel nézek és egy pillanatra lefagyok. Most Shinya áll előttem.

-Játszotok? – fogaim között szűrök a szavakat, hogy a kamerás ne lásson semmit.

-Nem – kinyitja a könyvet és elém rakja. – Kyonak – kéri.

Csak oda fel írom a szokásos szöveget.

-Mért csináljátok ezt velem?

-Át szabad adni rajongó levelet most? – néz a mellettem álldogáló Minára.

-Persze – feleli rutinosan.

Shinya átadja levelet.

Kicsit döbbenten álok a tények előtt.

Félre rakom a borítékot, majd otthon elolvasom.

Kíváncsian pillantgatok néha a levélre azért izgatja a fantáziámat mi lehet benne.

Vége az egész fel hajtásnak megint elő kerül a riporter. Pedig azt hittem megúszom. Mindegy ha már itt van megint beszélgetünk. Most a benyomásaim érdekli a rajongókkal kapcsolatban. Ép persze kedvesen közlöm, hogy nagyon jólesik a sok sikert kívánó olvasó és hogy várják a következő könyvem.

-Gyere be viszlek a kiadóhoz – szól Mina.

-Oké – sóhajtok.

-Semmi ellenkezés? – lepődik meg.

-Most minek? Nem akarok árnyékokat az utcán, akik követnek. És nincs kedvem haza menni Mamusz már kapott enni.

-Mamusz?

-Ja te még nem is láttad – nevetek fel – Mamusz a macskám – felelem döbbent arcára.

Bemegyünk a kiadóhoz. Elvackolom magam az egyik terembe és kiélvezem a csendet és a félhomályt. Kopognak.

-Elnézést Castle-san, de valaki látni kívánja – nyikkan a kislány, aki belépet. Lehet nem a legkedvesebb nézésemmel pillantottam fel? Ki tudja, de nem is érdekel.

-Mit akar? – vetem oda.

-Nem mondta – hebegi.

-Engedj be kislány – tolakszik be zaklatóm. Kicsit meg hátrál, mikor meg lát a legsötétebb sarokban ép tollal a kezemben.

-Szia Meril – köszön rám. Ekkor ismerem csak fel, hogy Kaoru az.

-Szia – biccentek.

-Magunkra hagyna – néz a még mindig ajtóban szerencsétlenkedő lányra.

-Kösz Janoni, menjél nyugodtan, nem lesz baj – küldöm el a kislányt.

-Értem Castle-sama – meg hajtja magát és kimegy.

-Mit akarsz tőlem? – fordulok nem túl kedvesen a zavaró tényezőhöz.

-Kyo mondta, hogy nem fogsz nekünk örülni, de hogy ennyire – meg csóválja a fejét.

-Bocsáss meg Kaoru, de ki kell ábrándítsalak, nincs kedvem újra játékká válni!

-Nem azért kerestelek fel, hogy a múltról elmélkedjünk.

-Akkor meg tudhatom miért? – húzom fel az egyik lábam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek hosszadalmas bézségetésnek nézünk elébe.

-Kyo meg változott – sóhajt.

-Tudom – motyogom mivel nagyon nem karja fojtatni.

-Honnan?

-Azért vannak dolgok, amik még hozzám is eljutnak hírként – villantok felé egy kedvesnek nem mondható pillantást.

-Nos akkor eljössz?

-Hova? – pislogok. Nem vagyok hozzá szokva a hirtelen témaváltáshoz.

-Nem olvastad még a levelet? – pislog rám.

-Mivel nem sok időm volt – vonok vállat, de azért előszedem táskám mélyéből a borítékot. Végre kibontom. Kiesik belőle egy kép, meg végre előkerül a levél is. Nos alig van rajta valami. Néhány tinta pacán egy dátumon meg idő és hogy „Kérlek gyere el” felirat.

-Bőbeszédű – fintorodom le.

Felszedem a képet és meg nézem. Te jó ég… ezek mi vagyunk. Még mikor is? Oh már nem is emlékszem mikor készült. De durva abból az időből rólam nem sok kép készült.

Egy darabig csodálom a képet. Milyen gondtalanoknak is tűntünk akkor. Igen gondtalannak. Sajnos nem voltunk azok. Kyonak ott volt a banda nekem meg az írás és a szüleimmel való csata. Mégis mintha ott abban a percben semmi nem számított volna. Hát igen, ekkor már jártunk.

-Hallgatás bele egyezés – hallom Kaoru önelégülten vigyorgó hangját.

Már csak arra eszmélek, hogy bevág egy taxiba és száguldunk valamerre.

Mint kiderült szülinapi ajándéknak szántak Kyonak. A levelet, amit irt még tegnap vagy tegnap előtt írattak vele szó szerint le ültették és meg íratták vele. Négyen magasodtak fölé, hogy bizony most nem hagyják nyugton.

Csak nevetni tudok, ha elképzelem a jelenetet.

-Nem volt olyan mulatságos – morog mellettem az énekes.

Immár sörrel a kézben üldögélünk egy nappaliban. És fogalmam sincs hol vagyok. Kaoru bekötötte a szemem, hogy még véletlenül se tudjak meg lépni.

Sajnos az első üveg sör után, már nem tudom hol vagyok. Kép szakadás. Mindig is tudtam, hogy nem bírom az alkoholt. Nem is sokat iszok. Általában ha nagyon le akarom inni magam akkor borozok. De most ez a sör is betett.

Elfojtott érzelmek - 5. Viszont látás:

A koncert napján egyáltalán nem vagyok ideges csak ötödére húzom magamhoz az én drága Mamuszom egy kis extra dögönyözésre és még egy sort se tudtam írni az új regényhez.

Öltözetem egyszerű maradt. Fekete nadrág, cipő, ing, pulóver. Ha nem figyelek oda tényleg fiúnak néznek. Végül is mindegy a koplalással töltött fél év után már nem tudtam fel hízni.

A bejáratnál méteres sorok vannak. Talán ha félidőre beérek – kuncogom magamba. Nem baj. Csak pár perc is elég lesz a zenéjükből.

A biztonsági őr kicsit meg lepődik a jegyemet látva majd valamit vitatkozik a toki-vokián végül a nyakamba akaszt egy kis kártyácskát. Na ez az amin én lepődök meg. Végül mielőtt bármit kérdezhetnék behesseget.

Keresek egy félre eső helyet valahol közel a színpadhoz mégis távol a tömegtől. Nehéz dolog. Főleg hogy ahol megállnék onnan tovább irányítanak.

Na de ilyet. Előre kell mennem. A legelső kordon légcsücskébe végre békén hagynak.

A tömeg gyűlik.

Végre meg jelennek a zenészek is. Nem sokat változtak, mosolyodom el magamban. Ugyan sokkal férfiasabbak mégis valahogy fel ismerem bennük a régi vágyakat, a régi énjüket még akóról mikor még csak egy kis zug zenekar voltak.

Most meg csinálták. Bejárták Amerikát, koncerteztek Európában. Mindent elértek.

Megjelenik Ő is. Oh de sokat változott a kis vidám srácból férfivá éret. Markánsabbá váltak vonásai, már nem sminkeli magát. Fáj ezt mondanom, de nem tesz jót neki, amit csinál.

-Szóval ma van egy régi ismerősöm születés napja és ezt a számot neki köszönhetem.

Valami nedves folyik végig az arcomon. Mért sírok? Milyen nap is van ma? Nem az nem lehet nekem még egy hetem van a születés napomig. És nem hiszem, hogy emlékezne bármire is abból, ami volt.

Csodálatos a hangja még mindig. Sajnálom, hogy így lett vége. Igen sajnálom, mert én szívesen osztottam volna meg vele az életem, de mára már csak álom maradt ö egy híres zenész lett. Én pedig a könyveim világában élek.

Ez így van helyén, két külön világ, ahol mi nem találkozhatunk többet csak így.

A koncert végén lüktető szível és fejel vánszorgok a kijárat felé. Totálisan hozzá nyomtak a kordonhoz. Fáj a mellkasom.

-Elnézést – szól valaki hozzám.

-Igen? – pislogok fel. Egy biztonsági őr toporog mellettem.

-Ön Summer Castle Meril?

-Igen – húzom össze magam, nem szeretem, ha tudják a teljes nevem.

-Kérem, fáradjon velem. – azzal meg ragadja a kezem és húz magával.

Kiabálni nincs értelme, tűröm, hogy magával vigyen.

-Kaoru-san itt van – szól egy háttal álló fazonnak.

-Remek – fordul meg. Én pedig szembe találom magam a vezér-samával. Fáradt, de boldogan csillognak szemei.

Ráfog a másik csuklómra és innentől ö hisz magával.

Csak hagyom, ha egyszer elenged, úgy se tud olyan gyorsan futni, hogy utolérjen.

-Jók voltatok – töröm meg a némaságot.

-Kösz – villant rám egy vigyort.

-Hova…

-Shhh – teszi saját szája elé a kezét és meg áll egy ajtó előtt óvatosan nyit be és mikor körbe nézet szépen belép persze engem még mindig húz magával.

Hirtelen fel se fogom, hogy kerültem elé, de egy kis szobában vagyunk, ahol pár kanapén kívül talán egy asztal foglal helyet, félhomály uralkodik mindenkin törülköző és persze a cigaretta se maradhat el kezükből.

-Meghoztam – kiált vidáman mögöttem Kaoru.

-Mi? – néznek fel komásan a többiek.

-Ezt nem hiszem el – húzza el a száját Kyo. Nem mintha nem ismerném már minden mimikáját, de ez azért fájt.

Kaoru is lezuhan az egyik bőrülő alkalmatosságra.

-Nem is zavarok – hajtom meg magam és lépnék ki.

-Meril…

Ezt… olyan rég ejtették ki így a nevem. Visszafordulok. Nem húzza le a fejéről a törülközőt, de így is látom fekete szemét.

-Viszlát – mosolygok ár. És ki lépek a szobából.

Fáj a mellkasom és most nem a kordon hideg fémjétől. Hanem belül fáj valami. Igen valami nagyon fáj.

Újabb könnyek buggyannak ki a szememből. Nem érdekel. Most aztán végkép nem.

Haza verekedem magam. El dőlök a fotelomban és kicsit szenvedek.

-Mamusz, mért játssza ezt a világ velem? – nézek a cicára. Csak hozzám bújik. Gépiesen simogatom, dorombolása meg nyugtat.

Úgy félóra múlva lefürdök és végre ágyba bújok.

Mamusz is velem tart. Most nagyon jól esik, hogy nem vagyok egyedül annyira.

A koncert elményimet senkivel nem tudom megosztani. Ha lenne is valaki nem érdekelné a kutyát sem. Jobb híján Mamusznak mesélem el az egészet töviről hegyire. Ábrándos monológomból a kapucsengő ráz fel.

-Igen? – szolok bele.

-Meril itthon vagy? – ajaj ez nem jelent jót ez a kiadótól van.

-Igen, gyere be – zárom rövidre a hirtelen felindultságot érzékelve a hangjában.

Beengedem és várom a vihart.

Még csak a cipőjét se vette le máris mondja.

-Tudod milyen nap van ma? – kérdezi és végre kibújik a cipőből.

-Nem – vallom meg az igazat. Itt álok 31évesen és nem tudom milyen nap van. Ez van.

-Vasárnap – adja meg a választ. Még mindig nem értem – 24. – kikerekednek a szemeim.

-Az nem lehet – hápogom. Tegnap volt a születésnapom. Szóval nem 31éves hülye, hanem 32éves hülye vagyok. Remek kilátások.

-Bizony… Lehet – azzal vállon vereget – Két nap múlva lejár a határidőd – na ezzel bepánikolok.

-Neee – nyöszörgök.

-Állj neki, vagy csinálj magaddal valamit – méltatlankodik.

-A sztori majdnem kész –vallom meg.

-Csak majdnem? – villantja rám a szemeit.

-Hát még a vége kicsit labilis – felelem.

-Ne labilis legyen, hanem tökéletes! – ripakodik rám.

-Jó – húzom össze magam.

-Szép napot – fordul ki a lakásból.

Csak pislogok a becsukott ajtóra.

Ez remek. Még a saját születésnapomról is meg feledkeztem. Várjunk csak. Tegnap volta koncert tegnap volt a szülinapom… akkor Kyo engem köszöntött föl? Nem, az kizárt.

Kaoru akkor minek rángatott oda? Nem lényeg, ami volt el múlt.

Megint csengetnek.

-Igen? – szolok a kapu telefonba.

-Ön Summer-san?

-Igen.

-Csomagja jött, kérem, vegye át.

-Megyek.

Fel kapom a cipőmet és már rohanok is.

A fiú csak döbbenten néz rám mikor igen laza cuccban le grasszázok a lépcsőn.

Egy dobozt és egy csokor virágot hozott. Alá írom és meg köszönöm.

Visszamegyek csomagjaimmal együtt.

A virágot vázába teszem és végre meg látom rajta az üzenetet.

„Boldog születésnapot Meril-chan”

Név sehol. Remek. A dobozban pedig egy torta. Valamint egy levél.

„Szia Meril!

Tegnap szerettük volna oda adni, de sajnos elrohantál. Utólag is boldog születésnapot.”

És az alá írások. Öten írták alá.

Miért? Annyi éve volt, mért most kellet elő szedniük?

Fáj, hogy most is csak játszanak. A tortát majszolva megyek a gép elé is neki esek a történet végének. Igen már tudom, hogy fog végződni.

Elfojtott érzelmek - 4. Jövő

Teltek az évek, én pedig végre befutottam mint író. Nos a szomorú mindenkit könnyekre fakasztó történtek a specialitásaim. De van más is a tarsolyomba komikus kis novellák esetleg verses kötettek.

Egyedül élek, bár ez nem pontos itt van nekem Mamusz az én drága kiscicám. Barátaim elkoptak mellőlem a kiadótól is csak néha zavarnak a folytatás miatt, de ezzel se volt gondjuk mindig időre kész voltam.

Csak az a pici tüske maradt meg. Fáj, hogy még mindig visszagondolok rá. Hiányzik.

Igen hiányzik a jelenléte. Alig volt pár hónap. Mégis. Nekem a legboldogabb napjaim voltak.

A lakásom kicsi egy szoba konyha az egész. Mégis otthonos. Talán azért mert a napom nagy részét itthon töltöm? Nincs hova le menjek, nincs kivel.

Ugyan tudom, hogy ö már rég elfelejtett azért én voltam egy nagyon régi koncertjén, még az elején mikor felfelé ívelt a karrierjük. És az összes albuma meg van valamint a verses kötetei is.

Persze az én könyveimet tuti nem olvasta el. Hisz már nem is emlékezhet a nevemre. Én csak egy játék voltam neki.

Keserűen nyitom ki az ajtót.

-Szia Mamusz, megjöttem – köszönök a cicámnak és lerakom kulcsaimat.

A postaládából kiszedett leveleket csak ledobom a pultra.

Fáradtan el dőlök a fotelbe. Vajon mit rontottam el?

Ja igen egy újabb vak randi. Álnéven mutatkoztam be, így nem nehéz. De sajnos megint elő bukott belőlem a régi jó szokásom meg mondtam milyen ember. Nem kellet volna. Remek. Elcsesztem. Nem érdekel.

-Legalább te itt vagy nekem – simogatom meg Mamusz törleszkedő buksiját. Csak nyávog.

Nagy nehezen neki durálom magam és meg nézem a hivatali szerelmes leveleimet. Számla, számla, számla, sima, számla… várjunk csak. Visszalapozok. Üres még csak egy név sincs rajta. Meg szimatolom, meg tapogatom nincs se puskapor, se semmilyen ragasztó szaga. A fény felé tartom. Csak egy kis cetli van benne. Remek mi lehet ez?

Nagy gondolkodás után kibontom. Csak egy kis papirka van benne, de nem is akármien. Egy koncert jegy. Döbbenten nézem a kis papírdarabot. Hát nem egy olcsó fajta, az tuti. De akkor is ki adta nekem? Mindegy. Hát lehet van egy rajongom, aki a halálomat kívánja. Elvégre a Diru sose volt valami heppy endes banda. Végül is ha már van egy jó lehetőségem elmegyek. Bajom nem lesz belőle.

Elfojtott érzelmek - 3. Így kezdődött?

-Bocsi – mondja a földet pásztázva az énekes. Kint ülünk ugyan abban a parkban.

-Miért?

-Hogy a barátnőmnek adtalak ki – feleli és nagyon zavarban van.

-Nem probléma – vonok vállat.

-Miért?

-Mert jelenleg nincs barátom és így nem lesz belőle probléma – felelem. Csak pislog párat. Majd hirtelen meg ragadja tarkómat, magához ránt. Összeérinti ajkaiakat. Hagyom magam. Engedek nyelvének. Olyan édesen csókol kicsit félénk még is lelkes. Erőteljes. Még élvezném nyelvünk játékát, de elhajol.

-Nem volt rossz – nyalom meg a szám szélét.

-Mi? – hördül fel.

Csak fel nevetek.

-Neked most nem a szende szüzet kéne játszanod? Zokognod esetleg a lábam elé esned? – sorolja kicsit döbbenten.

-Bocs – lombozom le – Életem nagy részét nem Japánban, hanem Európában töltöttem a nagyszüleimmel kicsit más a nevetetésem. Nehezen szoktam meg az itteni gondolkodást – legyintek – Nem fog össze omlani bennem semmi.

Csak hápog egy versztát.

-Félvér vagyok – felelem az arcára ki ült kérdést – Anyám Európában született de apámra hasonlítok. Azért a nagyszüleimnél éltem, mert ott jöttem a világra, haza utaztak a nagycsaláddal ünnepelni. Végül ott maradtam.

Elmerengek, lehet, hiányzik a nagyi noszogatása, hogy kezdjek magammal valamit.

-Értem – visszaül mellém. Amúgy mellesleg meg fogja a kezem és hüvelyk ujjával cirógatni kezdi.

-Nagyon eresek az ujjaid – jelenti ki.

-Túl sokat gépelek – bólintok.

Még sok semmiségről beszélgetünk. Mesél az álmáról, hogy meg hódítja nem csak Japánt, de az egész világot. Még Európába is eljut. Amerika csak egy kis falat lesz.

Nézve, ahogy álmait ecseteli, fájdalom szúr a mellkasomba. Milyen jó lenne, ha én is elmondhatnám a vágyaimat a szüleimnek.

-És te? Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni – sóhajtom – Szeretném ha ki adnák a regényeimet, polcokat tölthetnék meg történeteimmel. De sajnos ezt nem hiszem, hogy valóra tudom váltani.

-Milyért? – döbbenten nézek rá. Kicsit meg lep, de csak őszinte kíváncsiságot látok a szemében.

-A szüleim jogra akarnak küldeni. Nekem az száraz.

-Hány éves is vagy? – tudakolja meg.

-Huszonkettő leszek… izé múltam – vág belém a felismerés, hogy már volt a születésnapom.

-Akkor most menyi? – kuncog.

-Huszonkettő és te?

-Szintén – mosolyog.

-Nem néztem volna ki belőled.

-Én is fialtabbnak saccoltalak.

-Hát ez van – nevetek.

Felhőtlen beszélgetésünket egy felhőszakadás szakítja félbe. Füzetem biztonságba helyem a táskámba és csak ülök az esőben. Hagyom hogy a cseppek végig folynak rajtam.

-Gyere már! – unszol Kyo.

-Minek? – nézek rá.

-Meg fogsz fázni így – karon ragad és már vonszol is magával.

Egy üres lakásba visz. Jó nem üres, mert bútorok azok vannak benne, de más nem igazán.

-Tessék – add a kezembe egy törülközőt.

Megszárítkozom. Még váltó ruhát is ad. Nem nagyon zavar, hogy fiú ruha van rajtam amúgy is folyton azt hordok. Anyám ezért is pampogott már. Kicsit önállósítom magam és főzök teát persze a házi gazda bele egyezésével.

A forró itallal a kezünkbe leülünk a kanapéra.

Meg tudom, hogy ö eredetileg Kyotoban született és hogy a szülei még mindig ott élnek. Ezt a laskást is a szülei finanszírozzák azért ilyen szerény, de ha majd be fut mindent vissza fizet a szüleinek.

Mosolyogva hallgatom meséjét.

-Én nem tudnék el költözni sose voltam még egyedül mindig volt velem valaki. Nem hiszem, hogy kibírnám társaság nélkül. – motyogom.

Csak nevet és biztat, hogy próbáljam ki. Neki könnyű nap mint nap emberekkel találkozik vannak fellépései és zenél. Én egy sokkal vissza fogottabb előadó vagyok én csak a szavakat használom a papírokon. Az nagyon más.

A ruháim nagyon nem akarnak meg száradni az eső nagyon nem akar elállni és csak még jobban rákezd.

-Ha gondolod, itt maradhatsz – veti fel Kyo.

-Nem okozok vele gondot?

-Dehogy – nevet.

-Akkor fel hívhatom anyámat? – csak int a vezetékes telefon felé. Gyorsan tárcsázom az otthoni számot.

Anya idegesen veszi fel. Meg nyugtatom, hogy egy barátomnál ragadtam a vihar miatt és befogad estére. Nem nyugszik meg nagyon, de legalább tudja hol vagyok.

Visszahuppanok a kanapéra. Bekapcsolja a tévét és még el csípünk valamennyit az egyik kedvenc sorozatom végéből. Ugyan nem mondom, hogy maradjunk itt, de nem kapcsol el, amiért hálás vagyok.

-Nem hittem volna, hogy szereted ezt – csóválja a fejét.

-Sok minden van, amit nem hinnél el rólam – mosolygok.

-Mint például?

-Utálom az olajt, nem bírom a halat, és még sorolhatnám – megint nagyon közel hajol.

Egy darabig tűröm a közelségét, de mikor már vészesen közelit felém egyszerűen szájára teszem az ujjam.

-Tulajdonképpen mi vagyok én neked? – kérdezem hirtelen – Mert oké a barátnődnek adtál ki a bandád előtt. Meg csókoltál egyszer. Ezt elnézem, de ha most még egyszer meg csókolsz magyarázatot kérek – vágom ki. Kicsit meg szeppenve pislog rám.

-Már nem vagyok 12éves szende kislány, akivel bárki bármit meg tehet – folytatom monológomat – igen is okokat akarok. Felönt ember vagyok, némileg értelmes felfogású, ugyan kicsit hóbortos, de azért szeretném tudni tulajdon képen mi van…

Várom, hogy szavaim eljussanak a tudatáig. Nem kell nagyon sokat várnom.

-Meg tetszettél – feleli.

-Aha – szúrósan nézek rá.

-Most mi van?

-Nem a közép suliban vagyunk – forgatom meg a szemeimet.

-Mit vársz tőlem? Most mondjam azt, hogy meg akarlak fektetni? – vágja ki dühösen.

-Ha tényleg így van – vonok vállat.

-Mi ez a nem törődömség? – tényleg kezd el szakadni nála a cérna.

-Tooru kérlek, nyugodj meg – fogom meg a karját és húzom vissza a kanapéra.

Meg várom míg a fujtatása abba marad.

-Nézd, én tudom az adottságaimat – bökök a mellkasomra – Ismerem a testem minden négyzetcentiméterét kívülről-belülről. Nem szokásom hazudni magamnak. Ezért tudom, nem vagyok egy bombázó. – itt közbe akar vágni, de leintem – ha egy éjszakát akarsz, benne vagyok – kikerekedik a szeme – De ne várd tőlem, hogy utána bármikor is találkozni akarok veled – na erre már a száját is eltátja.

-Te most komolyan beszélsz?

-Mért mit nem értettél belőle? Helyes vagy és még talán kedvellek is. De nem vagyok beléd szerelmes. – nyomatékosítom – Viszont egy kellemes este nincs ellenemre. Utána viszont nem akarlak látni.

-Miért?

-Ez maradjon az én titkom – kacsintok.

Nem kell tudnia, hogy fájna újra látni, mikor csak egy éjszakára kelletem neki. Nos igen hazudtam, mint a vízfolyás. Ugyanis nagyon meg kedveltem. Túlságosan is.

Ha pedig most lefekszünk egymással abból csak fájdalom következik, azt meg nem viselném el.

Kyo még egy darabig tátog, mint egy partra vetett hal. Aztán csak meg csókol. De nem lép tovább. Elválnak ajkaink.

-Én többet szeretnék – suttogja.

Most ha nem lenne olyan rideg a külsőm, öröm táncot járnék, de sose volt erőségem az érzenek kimutatása.

-Jó – húzom vissza még egy csókra. Kicsit szenvedélyesebbre kicsit biztatóbbra.

Tehát így kezdtünk el járni. Több koncertjükre elmentem. De csak pár hónap volt az egész.

Jött egy producer és elvitte őket Tokyoba. Na nem ez lett volna a baj. Hanem az, ahogy vége lett.

Már több kellemes estét is együtt töltöttünk, a fiúk is meg szoktak, sőt egész kedvesen bántak velem, annak ellenére, hogy sose dicsértem meg úgy nagyon a zenéjüket, de hallgattam őket.

Pont vége volt a koncertnek mentem hátra az öltözőhöz mikor egy hangra meg torpanok az ajtó mellet.

-Szóval meg húztad már? – kérdi nevetve Die.

-Igen – ez Kyo.

-Kegyetlen tréfát űztök – szól közbe Shinya.

-De ha egyszer olyan édes feje van – kuncog Toshi.

-De akkor is meg nyertem a fogadást – szólal meg Die.

-Micsoda? – hőbörög Toshiya.

-Ide a lóvéval – ugyan nem látom, de magam elé tudom képzelni, ahogy ki nyújtja a tenyerét és mellé elégedetten vigyorog.

-Nem, nem nyertél!

-De igen úgy szólt a fogadás, hogy a kis csaj olyan frigid, hogy nem fogja beadnia derekát Kyonak még mielőtt menedzsert fogunk magunknak. Te mondtad, hogy így lesz én pedig arra fogadtam, hogy Kyonak senki nem tud ellenállni egy hónapnál huzamosabb ideig.

Ekkor elpattan valami bennem.

Oda álok az ajtóba. Minden szem rám szegeződik. A szobában pontosan úgy álnak, ülnek, ahogy azt elképzeltem. Die épp Toshi fölé magasodik tenyerét kinyújtva és ahogy fel ismer a vigyor leolvad a képéről. Kaoru a kanapén terpeszkedik. Shinya a sminkes asztal előtt üldögél. Kyo pedig a fotelben folyik szét.

Mikor mindenki fel fogta, hogy ott vagyok döbbenten tágul ki a szemük.

-Nem ezt vártam tőletek – suttogom, érzem, hogy valami nedves folyik le az arcomon. Nem törődök vele. – Viszlát – lépek egyet hátrébb belekapaszkodom az ajtófélfába – Sok sikert Tokyoban – azzal ott hagyom őket.

Nem, nem rohanok. Csak elegánsan távozom.

Hallom magam mögött a sietős lépteket.

-Meril, várjál már! – kiált Kyo.

-Sajnálom Tooru – fordulok felé – Engem még az életben nem használtak ki ennyire – meg áll előttem, próbálja meg fogni a kezem. Nem érdekel, elrántom.

-Meril, kérlek hallgass meg!

-Mit? – dühöd kiáltásom kicsit meg rémíti. – A bocsánat kérésed? Nem köszönöm, sajnálatot nem kérek a hülyeségem miatt. Hogy nézem el neked a hülyeségedet, tessék elnézem. Eltűnök az életedből. Ti már úgy is a világhír felé tartotok!

-Meril kérlek…

-Éreztél legalább valamit? – kérdezem kétségbe esetten.

-Meril én – elhal a hangja. Tehát nem. Csak játszott. Pedig őszintének tűnt.

-Tudod mit? Nem érdekel. Jót nevetettek rajtam? Nos, akkor tessék van egy sztorid. Viszlát – fordulok, de karomnál fogva vissza ránt. Ajkait rá nyomja az enyémre. Nem engedek neki. Rámar számra. Fel nyögök, kihasználva a lehetőséget bejut a számba. Vadul birtoklóan csókol. Mikor észre veszi, hogy nem viszonzom leáll.

-Én szeretlek – suttogja.

-Gondoltál volna erre, mikor fogadtatok – vágom oda. Most nem fogok enyhülni.

-De nem is én voltam az!

-De hagytad – kiáltom – hagytad, hogy fogadjanak és még hogy! Ezét cipeltél olyan hamar az ágyadba? Gratulálok lett egy trófeád. De én nem játszom tovább. Szép estét. Jó szórakozást.

Azzal faképnél hagyom.

Fáj, nagyon fáj, amit mondtam, amit tettem. Nem kellet volna hagynom, hogy ennyire meg szeressem. Nem kellenek nekem érzések, csak a bajt hozzák az ember lányára.

Az egész estét átzokogtam, nem vettem fel a telefont, és az sms-eire se válaszoltam. Nem érdekeltek a mentegetőzései. Nekem nagyon sokat jelentett a vele töltött idő, és ő ezt elárulta.

Anyám nem vigasztalt, csak hagyott aludni.

Elfojtott érzelmek - 2. Találkozás ismét

Álmosan baktatok. Mért vagyok álmos? Ja igen tegnap volt a születésnapom és anyuék meg örvendeztettek egy laptoppal. Egész este gépeltem.

Még a kezem is remeg, annyit vertem a betűket.

Elmegyek a parkba, ahol múltkor voltam. Ja igen a koncert után kerültem oda. Egész meg kedveltem igen csendes. Kellemesen nyugodt és békés. Leülök a padomra. És mér ölemben a füzetem.

Nem figyelek az idő múlására, csak jönnek a sorok egymás után.

-De unalmas – hallok egy ismerős hangot. Bár csak pár szót beszélgetünk még emlékszem rá. Hisz mostanában nem sok emberel van kontaktusom.

Fel pillantok. Itt ül mellettem.

-Hogy kerülsz ide? – kérdezem döbbenten.

-Nem messze lakok. – von vállat. – Általában ezt csinálod? – bök a füzetemre.

-Igen – vonok vállat.

-És mi ez?

-Regény – megint vállvonogatás.

-Író vagy?

-Szeretnék.

-Én zenész vagyok – vigyorodik el.

-Tudom.

-Honnan?

-Láttalak énekelni.

-Abból még nem derül ki valakiről, hogy zenész vagy nem…

-A kisugárzásodból látszik hogy zenész vagy – tokollóm le – Meg ahogy a színpadon mozogsz.

A fagyos hangulat felenged. Elkezdünk beszélni nem csak a zenéről, de minden egyébről. Olyan rég nem beszéltem ennyit teljesen el szoktam tőle. De most jó érzés valakivel meg osztanom a gondolataimat. Jókat nevetünk és fejtegetjük meglátásainkat. Észre se veszem, hogy eltelik a nap.

-Holnap van a fellépés – vigyorog rám – Gyere el – nyom a kezembe még egy szóró lapot.

-Még meglátom – mosolygok.

-Igen, láss meg minket – nevet és már szalad is.

Persze elmegyek a koncertjükre. Jó hallgatni őket, még ha miden számuk szomorú is. Megint egy békés zugban csücsülök és írogatok az élő zene mellet.

Talán sose fogom igazán kiélvezni a koncerteket. Nem az én stílusom ott ugrálni a többiekkel.

Észre se veszem mikor lesz vége az egésznek, annyira lemerülök egy új jelenet megírásában.

-Örülök, hogy eljöttél – csapódik be mellém valaki.

-Mi? – pislogok fel.

Mikor végre tudok fókuszálni és vissza térek a jelenbe, szembe találom magam egy nagyon vidám Kyoval.

-Hát igen – vonok vállat.

-Megint nem tomboltál – duzzog.

-Nem szeretem mikor sok nedves test nyomódik nekem. Valamint ha néhány érzékenyebb részhez is hozzá érnek az engedélyem nélkül, azt se csípem.

Csak nevet. Ekkor befut a múltkori élrablóm is.

-Ah Kyo, meg vagy végre – és ekkor vesz észre engem is. – Szia – int nekem. De nem foglalkozik azzal, hogy vissza köszönök vagy sem – Kaoru kiakadt, hogy eltűntél.

-Nyugi csak meg néztem itt van-e az egyes számú rajongom – kacsint rám. Elfintorodom. Tény, ami tény jó a hangja. De nem mondom magam rajongónak.

-Szóval szereted a zenénket? – csillogó szemekkel néz rám.

-Fogjuk rá – térek ki a hosszú fejtegetés elöl.

-Mi az, hogy fogjuk rá? – háborodik fel.

-Toshiya, meg találtad? – érkezik a múltkori vezéregyéniség.

-Meg – fordul az érkező felé – és a barátnőjével enyeleg.

Na ez azért durva, nem vagyok a barátnője. Épp ellenkeznék, mikor apró rúgást érzek a lábamon. Kyo felé kapom a szemem. Nemet int. Meg vonom a vállam.

-Nekünk mért nem szóltál? – csodálkozik az érkezett.

-Minek ecseteljem a szerelmi életemet? – vigyorodik el.

-Talán, mert akkor nem uszítom utánad Toshiyát, hogy keressen meg és rángasson vissza az öltözőben, hanem békén hagylak.

-Mindegy – legyint az énekes – Gyere – húz magával. Csak hagyom a dolgokat, hadd ragadjanak magukkal.

Megismerhetem a többi tagot is és végre a nevük is meg marad az agyamban: Dir en Grey. Furcsa egy név, de kellemes a hangzása, kemény és lágy egyszerre.

A tagok kedvesek mosolygósak Shinya ugyan visszahúzódó, de egy kézfogásra azért méltat.

Így ismerkedtem meg Kyo barátaival és banda társaival.