Elfojtott érzelmek - 6. Születésnap

A könyv megint a top listák élére került. Csak figyelem az embereket, ahogy olvassák az utcán.

Mina rám parancsolt, hogy most pedig muszáj dedikálnom. Eddig meg úsztam a nyilvánosságot, de most muszáj. Túl nagy sikert ért el a könyv, hogy ne legyen nyilvános dedikálása.

Hatalmas könyves bolt ad helyet Tokyoban a dedikálásnak.

Feszengve ülök a székemen. Utálom a túl sok figyelmet. Egyelőre még nincs meg nyitva, de már hallom a sok embert. Remek fényképészek kamera. Uh de nem vagyok oda értük.

-Kezdhetjük? – néz rám Mina.

-Igen – felem és iszom egy korty vizet.

Elhúzzák a kordont és özönlenek be a népek. Először mint egy tömeg állnak. Ekkor elő kerül a kamerához tartozó riporter.

-Üdvözlöm Castle Meril.

Csak biccentek, hogy figyelek.

-Az új könyvében van némi remény mi történt? Ez nem a megszokott melankólia.

-Reménykedtem egy pillanata – mosolygok a nőre. Elpirul. Remek megint fiúnak néznek.

-És miben reménykedett, ha szabad tudni?

-Hogy lesz egy jobb is.

-Mi vitte rá, hogy kiadja a könyveit?

-Szeretek írni. Ezt meg osztani másokkal mindig ez volt a vágyam. Először azt hittem nem fog sikerülni, de végül találtam egy kiadót és ott megfelelőnek találták irományaimat és kiadták. Innen nem volt megállás.

-A pletykák miszerint…

-Kérem, nekem hisz, vagy a pletykáknak? – torkolom le.

-Önnek – hebegi.

-Akkor ezt ugorjuk – mosolygok.

-Értem – kicsit mintha ki eset volna a kerékvágásból – Egyedül él?

-Igen.

-Sok rajongója találgatja, hol lakik pontosan. Elárulja?

-Ez egy titok – mosolyodom el – A kiadónál is csak egy-két ember tudja a lakhelyemet. De nem kell aggódni, minden rajongói levelet meg kapok késlekedés nélkül és amire tudok válaszolok is mert gondolom ez lett volna a következő. Viszont van egy külön erre a célra használt elektronikus címem is. Azt is meg lehet tudni. – az asztalra teszem kezem és összefűzöm az ujjaimat.

-Mi az eredeti szakmája?

Mina a fülemhez hajol.

-Vagy mond meg, vagy térj ki a válasz elöl, de ne lódíts – szól rám.

Csak fel kuncogok.

-Eszembe sincs – felelem hangosan és rá villantom a legszebb mű mosolyom. Visszafordulok a riporterhez.

-Eredeti szakmámat tekintve vegyész vagyok.

-A szülei mit szóltak az álmához?

-Jogra akartak küldeni.

-És most mit szolnak, hogy már befutott író?

-Nem tudom, nem tartom velük a kapcsolatot. – vonok vállat és hátra dőlök. Ez az a téma mait nem szívesen feszegetnék.

-Értem, elnézést – szabadkozik. Csak legyintek, hogy hagyjuk.

-Miért nem vállalta el eddig a nyilvános dedikálásokat?

-Mert úgy éreztem, először adni szeretnék valami különlegeset az olvasóknak és csak utána mutatom meg a saját valómat. Mert amit a könyvben leírok nem biztos, hogy én vagyok. Csak egy fiktív valóság kép.

-Mindegyik könyve más és más. Miért?

-Nem tudom – nevetek fel.

-Tessék?

-Kérdezze a halat, hogy mért arra úszik amerre. Nem fog tudni válaszolni. Kérdezze a madarat, mért arra repül, nem tud válaszolni. Kérdezi az irtó mért úgy ír, nem tud válaszolni – kicsit hökkenten néz rám. Uh nagyon filozofikus lettem – Elnézést – mosolygok rá – Nem tudom, mért úgy írok, ahogy azt se tudom mért azt amit. Az érezések a szavak csak úgy jönnek.

-Sok íróval ellentétben ön zenére ír. Igaz ez?

-Igen.

-Milyen zenéket hallgat, miközben alkot?

-Ez változó. Ha szomorú jelenetet írok, akkor szomorú számokat hallgatok. De mindig változó és hangulatfüggő. Nincs konkrét kedvencem.

-Honnan tuja a következő kérdés? – szalad ki a száján.

Elmosolyodom, de most kicsit ravaszkásabban.

-Elnézést, túl jó emberismerő vagyok – megint előre hajolok – De maradjon köztünk, én is tévedhetek.

Totálisan elpirul.

-Köszönjük a figyelmet – szólal meg Mina mellettem, hát igen a riporter használhatatlan lett. – Castle-sant hallották.

-Ezért még kapsz – suttogja a fülembe, csak kuncogok. - Kezdődjék a dedikálás – szól már hangosan.

Az emberek sorba állnak.

Én pedig fel húzom a csukló szorítómat. Jó sokszor fogom le írni ma a nevem.

Kedves szavakat kapok, néha kérdéseket is válaszolok, ha úgy érzem. Nem is olyan borzasztó ez az egész. Végre láthatom azokat, akinek a polcai tele vannak az én könyveimmel.

-Nishimura Tooru számára – szólal meg egy nagyon ismerős hang.

Fel pillantok és a hatalmas szemüveg mögött ott áll. Nem hiszem el. Meg remeg a kezemben a toll.

-Még egyszer a nevét kérem – nyögöm ki rutinosan és újra a könyvre nézek amit elém tolt.

-Nishimura Tooru – feleli.

-Tudtommal utálod a neved – suttogom, de elkezdem írni hogy „Sok szertetettel Nishimura…

-Ez így van – fél szemmel felnézek, látom mosolyog. Meg gondolom magam és csak a vezeték nevét írom oda. Na meg hogy tőlem.

-Tessék – csukom be a könyvet és vissza adom. Meg fogja a kezem.

-Köszönöm – suttogja. Csak biccentek.

Kicsit kábán nézem, ahogy távolodik és felismerem az álcák mögé bujt híres ötöst. Mind itt vannak. Meg lobogtatja a könyvét és mosolyog. Mintha kincset kapott volna tőlem.

Jön a következő könyv és nekem vissza kell zökkennem a racionális világba.

Elfogytak a rajongok, van egy pillanatnyi szünetem. Elő kapok egy lapot és fel firkálok pár szót rá. Talán többet is, de nem érdekel. Most megint elkaptak a keserű gondolatok.

-Vége a szünetnek – szakítja meg a gondolataimat Mina.

-Nem mehetnék haza? – kérdezem kicsit nyafogva.

-Bírd ki már nincs sok hátra.

-Rendben – morcolok.

Mire elém kerül a következő aláírandó könyv, már a legszebb mosolyom van fent.

Fel nézek és egy pillanatra lefagyok. Most Shinya áll előttem.

-Játszotok? – fogaim között szűrök a szavakat, hogy a kamerás ne lásson semmit.

-Nem – kinyitja a könyvet és elém rakja. – Kyonak – kéri.

Csak oda fel írom a szokásos szöveget.

-Mért csináljátok ezt velem?

-Át szabad adni rajongó levelet most? – néz a mellettem álldogáló Minára.

-Persze – feleli rutinosan.

Shinya átadja levelet.

Kicsit döbbenten álok a tények előtt.

Félre rakom a borítékot, majd otthon elolvasom.

Kíváncsian pillantgatok néha a levélre azért izgatja a fantáziámat mi lehet benne.

Vége az egész fel hajtásnak megint elő kerül a riporter. Pedig azt hittem megúszom. Mindegy ha már itt van megint beszélgetünk. Most a benyomásaim érdekli a rajongókkal kapcsolatban. Ép persze kedvesen közlöm, hogy nagyon jólesik a sok sikert kívánó olvasó és hogy várják a következő könyvem.

-Gyere be viszlek a kiadóhoz – szól Mina.

-Oké – sóhajtok.

-Semmi ellenkezés? – lepődik meg.

-Most minek? Nem akarok árnyékokat az utcán, akik követnek. És nincs kedvem haza menni Mamusz már kapott enni.

-Mamusz?

-Ja te még nem is láttad – nevetek fel – Mamusz a macskám – felelem döbbent arcára.

Bemegyünk a kiadóhoz. Elvackolom magam az egyik terembe és kiélvezem a csendet és a félhomályt. Kopognak.

-Elnézést Castle-san, de valaki látni kívánja – nyikkan a kislány, aki belépet. Lehet nem a legkedvesebb nézésemmel pillantottam fel? Ki tudja, de nem is érdekel.

-Mit akar? – vetem oda.

-Nem mondta – hebegi.

-Engedj be kislány – tolakszik be zaklatóm. Kicsit meg hátrál, mikor meg lát a legsötétebb sarokban ép tollal a kezemben.

-Szia Meril – köszön rám. Ekkor ismerem csak fel, hogy Kaoru az.

-Szia – biccentek.

-Magunkra hagyna – néz a még mindig ajtóban szerencsétlenkedő lányra.

-Kösz Janoni, menjél nyugodtan, nem lesz baj – küldöm el a kislányt.

-Értem Castle-sama – meg hajtja magát és kimegy.

-Mit akarsz tőlem? – fordulok nem túl kedvesen a zavaró tényezőhöz.

-Kyo mondta, hogy nem fogsz nekünk örülni, de hogy ennyire – meg csóválja a fejét.

-Bocsáss meg Kaoru, de ki kell ábrándítsalak, nincs kedvem újra játékká válni!

-Nem azért kerestelek fel, hogy a múltról elmélkedjünk.

-Akkor meg tudhatom miért? – húzom fel az egyik lábam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek hosszadalmas bézségetésnek nézünk elébe.

-Kyo meg változott – sóhajt.

-Tudom – motyogom mivel nagyon nem karja fojtatni.

-Honnan?

-Azért vannak dolgok, amik még hozzám is eljutnak hírként – villantok felé egy kedvesnek nem mondható pillantást.

-Nos akkor eljössz?

-Hova? – pislogok. Nem vagyok hozzá szokva a hirtelen témaváltáshoz.

-Nem olvastad még a levelet? – pislog rám.

-Mivel nem sok időm volt – vonok vállat, de azért előszedem táskám mélyéből a borítékot. Végre kibontom. Kiesik belőle egy kép, meg végre előkerül a levél is. Nos alig van rajta valami. Néhány tinta pacán egy dátumon meg idő és hogy „Kérlek gyere el” felirat.

-Bőbeszédű – fintorodom le.

Felszedem a képet és meg nézem. Te jó ég… ezek mi vagyunk. Még mikor is? Oh már nem is emlékszem mikor készült. De durva abból az időből rólam nem sok kép készült.

Egy darabig csodálom a képet. Milyen gondtalanoknak is tűntünk akkor. Igen gondtalannak. Sajnos nem voltunk azok. Kyonak ott volt a banda nekem meg az írás és a szüleimmel való csata. Mégis mintha ott abban a percben semmi nem számított volna. Hát igen, ekkor már jártunk.

-Hallgatás bele egyezés – hallom Kaoru önelégülten vigyorgó hangját.

Már csak arra eszmélek, hogy bevág egy taxiba és száguldunk valamerre.

Mint kiderült szülinapi ajándéknak szántak Kyonak. A levelet, amit irt még tegnap vagy tegnap előtt írattak vele szó szerint le ültették és meg íratták vele. Négyen magasodtak fölé, hogy bizony most nem hagyják nyugton.

Csak nevetni tudok, ha elképzelem a jelenetet.

-Nem volt olyan mulatságos – morog mellettem az énekes.

Immár sörrel a kézben üldögélünk egy nappaliban. És fogalmam sincs hol vagyok. Kaoru bekötötte a szemem, hogy még véletlenül se tudjak meg lépni.

Sajnos az első üveg sör után, már nem tudom hol vagyok. Kép szakadás. Mindig is tudtam, hogy nem bírom az alkoholt. Nem is sokat iszok. Általában ha nagyon le akarom inni magam akkor borozok. De most ez a sör is betett.

Elfojtott érzelmek - 5. Viszont látás:

A koncert napján egyáltalán nem vagyok ideges csak ötödére húzom magamhoz az én drága Mamuszom egy kis extra dögönyözésre és még egy sort se tudtam írni az új regényhez.

Öltözetem egyszerű maradt. Fekete nadrág, cipő, ing, pulóver. Ha nem figyelek oda tényleg fiúnak néznek. Végül is mindegy a koplalással töltött fél év után már nem tudtam fel hízni.

A bejáratnál méteres sorok vannak. Talán ha félidőre beérek – kuncogom magamba. Nem baj. Csak pár perc is elég lesz a zenéjükből.

A biztonsági őr kicsit meg lepődik a jegyemet látva majd valamit vitatkozik a toki-vokián végül a nyakamba akaszt egy kis kártyácskát. Na ez az amin én lepődök meg. Végül mielőtt bármit kérdezhetnék behesseget.

Keresek egy félre eső helyet valahol közel a színpadhoz mégis távol a tömegtől. Nehéz dolog. Főleg hogy ahol megállnék onnan tovább irányítanak.

Na de ilyet. Előre kell mennem. A legelső kordon légcsücskébe végre békén hagynak.

A tömeg gyűlik.

Végre meg jelennek a zenészek is. Nem sokat változtak, mosolyodom el magamban. Ugyan sokkal férfiasabbak mégis valahogy fel ismerem bennük a régi vágyakat, a régi énjüket még akóról mikor még csak egy kis zug zenekar voltak.

Most meg csinálták. Bejárták Amerikát, koncerteztek Európában. Mindent elértek.

Megjelenik Ő is. Oh de sokat változott a kis vidám srácból férfivá éret. Markánsabbá váltak vonásai, már nem sminkeli magát. Fáj ezt mondanom, de nem tesz jót neki, amit csinál.

-Szóval ma van egy régi ismerősöm születés napja és ezt a számot neki köszönhetem.

Valami nedves folyik végig az arcomon. Mért sírok? Milyen nap is van ma? Nem az nem lehet nekem még egy hetem van a születés napomig. És nem hiszem, hogy emlékezne bármire is abból, ami volt.

Csodálatos a hangja még mindig. Sajnálom, hogy így lett vége. Igen sajnálom, mert én szívesen osztottam volna meg vele az életem, de mára már csak álom maradt ö egy híres zenész lett. Én pedig a könyveim világában élek.

Ez így van helyén, két külön világ, ahol mi nem találkozhatunk többet csak így.

A koncert végén lüktető szível és fejel vánszorgok a kijárat felé. Totálisan hozzá nyomtak a kordonhoz. Fáj a mellkasom.

-Elnézést – szól valaki hozzám.

-Igen? – pislogok fel. Egy biztonsági őr toporog mellettem.

-Ön Summer Castle Meril?

-Igen – húzom össze magam, nem szeretem, ha tudják a teljes nevem.

-Kérem, fáradjon velem. – azzal meg ragadja a kezem és húz magával.

Kiabálni nincs értelme, tűröm, hogy magával vigyen.

-Kaoru-san itt van – szól egy háttal álló fazonnak.

-Remek – fordul meg. Én pedig szembe találom magam a vezér-samával. Fáradt, de boldogan csillognak szemei.

Ráfog a másik csuklómra és innentől ö hisz magával.

Csak hagyom, ha egyszer elenged, úgy se tud olyan gyorsan futni, hogy utolérjen.

-Jók voltatok – töröm meg a némaságot.

-Kösz – villant rám egy vigyort.

-Hova…

-Shhh – teszi saját szája elé a kezét és meg áll egy ajtó előtt óvatosan nyit be és mikor körbe nézet szépen belép persze engem még mindig húz magával.

Hirtelen fel se fogom, hogy kerültem elé, de egy kis szobában vagyunk, ahol pár kanapén kívül talán egy asztal foglal helyet, félhomály uralkodik mindenkin törülköző és persze a cigaretta se maradhat el kezükből.

-Meghoztam – kiált vidáman mögöttem Kaoru.

-Mi? – néznek fel komásan a többiek.

-Ezt nem hiszem el – húzza el a száját Kyo. Nem mintha nem ismerném már minden mimikáját, de ez azért fájt.

Kaoru is lezuhan az egyik bőrülő alkalmatosságra.

-Nem is zavarok – hajtom meg magam és lépnék ki.

-Meril…

Ezt… olyan rég ejtették ki így a nevem. Visszafordulok. Nem húzza le a fejéről a törülközőt, de így is látom fekete szemét.

-Viszlát – mosolygok ár. És ki lépek a szobából.

Fáj a mellkasom és most nem a kordon hideg fémjétől. Hanem belül fáj valami. Igen valami nagyon fáj.

Újabb könnyek buggyannak ki a szememből. Nem érdekel. Most aztán végkép nem.

Haza verekedem magam. El dőlök a fotelomban és kicsit szenvedek.

-Mamusz, mért játssza ezt a világ velem? – nézek a cicára. Csak hozzám bújik. Gépiesen simogatom, dorombolása meg nyugtat.

Úgy félóra múlva lefürdök és végre ágyba bújok.

Mamusz is velem tart. Most nagyon jól esik, hogy nem vagyok egyedül annyira.

A koncert elményimet senkivel nem tudom megosztani. Ha lenne is valaki nem érdekelné a kutyát sem. Jobb híján Mamusznak mesélem el az egészet töviről hegyire. Ábrándos monológomból a kapucsengő ráz fel.

-Igen? – szolok bele.

-Meril itthon vagy? – ajaj ez nem jelent jót ez a kiadótól van.

-Igen, gyere be – zárom rövidre a hirtelen felindultságot érzékelve a hangjában.

Beengedem és várom a vihart.

Még csak a cipőjét se vette le máris mondja.

-Tudod milyen nap van ma? – kérdezi és végre kibújik a cipőből.

-Nem – vallom meg az igazat. Itt álok 31évesen és nem tudom milyen nap van. Ez van.

-Vasárnap – adja meg a választ. Még mindig nem értem – 24. – kikerekednek a szemeim.

-Az nem lehet – hápogom. Tegnap volt a születésnapom. Szóval nem 31éves hülye, hanem 32éves hülye vagyok. Remek kilátások.

-Bizony… Lehet – azzal vállon vereget – Két nap múlva lejár a határidőd – na ezzel bepánikolok.

-Neee – nyöszörgök.

-Állj neki, vagy csinálj magaddal valamit – méltatlankodik.

-A sztori majdnem kész –vallom meg.

-Csak majdnem? – villantja rám a szemeit.

-Hát még a vége kicsit labilis – felelem.

-Ne labilis legyen, hanem tökéletes! – ripakodik rám.

-Jó – húzom össze magam.

-Szép napot – fordul ki a lakásból.

Csak pislogok a becsukott ajtóra.

Ez remek. Még a saját születésnapomról is meg feledkeztem. Várjunk csak. Tegnap volta koncert tegnap volt a szülinapom… akkor Kyo engem köszöntött föl? Nem, az kizárt.

Kaoru akkor minek rángatott oda? Nem lényeg, ami volt el múlt.

Megint csengetnek.

-Igen? – szolok a kapu telefonba.

-Ön Summer-san?

-Igen.

-Csomagja jött, kérem, vegye át.

-Megyek.

Fel kapom a cipőmet és már rohanok is.

A fiú csak döbbenten néz rám mikor igen laza cuccban le grasszázok a lépcsőn.

Egy dobozt és egy csokor virágot hozott. Alá írom és meg köszönöm.

Visszamegyek csomagjaimmal együtt.

A virágot vázába teszem és végre meg látom rajta az üzenetet.

„Boldog születésnapot Meril-chan”

Név sehol. Remek. A dobozban pedig egy torta. Valamint egy levél.

„Szia Meril!

Tegnap szerettük volna oda adni, de sajnos elrohantál. Utólag is boldog születésnapot.”

És az alá írások. Öten írták alá.

Miért? Annyi éve volt, mért most kellet elő szedniük?

Fáj, hogy most is csak játszanak. A tortát majszolva megyek a gép elé is neki esek a történet végének. Igen már tudom, hogy fog végződni.