Elfojtott érzelmek - 5. Viszont látás:

A koncert napján egyáltalán nem vagyok ideges csak ötödére húzom magamhoz az én drága Mamuszom egy kis extra dögönyözésre és még egy sort se tudtam írni az új regényhez.

Öltözetem egyszerű maradt. Fekete nadrág, cipő, ing, pulóver. Ha nem figyelek oda tényleg fiúnak néznek. Végül is mindegy a koplalással töltött fél év után már nem tudtam fel hízni.

A bejáratnál méteres sorok vannak. Talán ha félidőre beérek – kuncogom magamba. Nem baj. Csak pár perc is elég lesz a zenéjükből.

A biztonsági őr kicsit meg lepődik a jegyemet látva majd valamit vitatkozik a toki-vokián végül a nyakamba akaszt egy kis kártyácskát. Na ez az amin én lepődök meg. Végül mielőtt bármit kérdezhetnék behesseget.

Keresek egy félre eső helyet valahol közel a színpadhoz mégis távol a tömegtől. Nehéz dolog. Főleg hogy ahol megállnék onnan tovább irányítanak.

Na de ilyet. Előre kell mennem. A legelső kordon légcsücskébe végre békén hagynak.

A tömeg gyűlik.

Végre meg jelennek a zenészek is. Nem sokat változtak, mosolyodom el magamban. Ugyan sokkal férfiasabbak mégis valahogy fel ismerem bennük a régi vágyakat, a régi énjüket még akóról mikor még csak egy kis zug zenekar voltak.

Most meg csinálták. Bejárták Amerikát, koncerteztek Európában. Mindent elértek.

Megjelenik Ő is. Oh de sokat változott a kis vidám srácból férfivá éret. Markánsabbá váltak vonásai, már nem sminkeli magát. Fáj ezt mondanom, de nem tesz jót neki, amit csinál.

-Szóval ma van egy régi ismerősöm születés napja és ezt a számot neki köszönhetem.

Valami nedves folyik végig az arcomon. Mért sírok? Milyen nap is van ma? Nem az nem lehet nekem még egy hetem van a születés napomig. És nem hiszem, hogy emlékezne bármire is abból, ami volt.

Csodálatos a hangja még mindig. Sajnálom, hogy így lett vége. Igen sajnálom, mert én szívesen osztottam volna meg vele az életem, de mára már csak álom maradt ö egy híres zenész lett. Én pedig a könyveim világában élek.

Ez így van helyén, két külön világ, ahol mi nem találkozhatunk többet csak így.

A koncert végén lüktető szível és fejel vánszorgok a kijárat felé. Totálisan hozzá nyomtak a kordonhoz. Fáj a mellkasom.

-Elnézést – szól valaki hozzám.

-Igen? – pislogok fel. Egy biztonsági őr toporog mellettem.

-Ön Summer Castle Meril?

-Igen – húzom össze magam, nem szeretem, ha tudják a teljes nevem.

-Kérem, fáradjon velem. – azzal meg ragadja a kezem és húz magával.

Kiabálni nincs értelme, tűröm, hogy magával vigyen.

-Kaoru-san itt van – szól egy háttal álló fazonnak.

-Remek – fordul meg. Én pedig szembe találom magam a vezér-samával. Fáradt, de boldogan csillognak szemei.

Ráfog a másik csuklómra és innentől ö hisz magával.

Csak hagyom, ha egyszer elenged, úgy se tud olyan gyorsan futni, hogy utolérjen.

-Jók voltatok – töröm meg a némaságot.

-Kösz – villant rám egy vigyort.

-Hova…

-Shhh – teszi saját szája elé a kezét és meg áll egy ajtó előtt óvatosan nyit be és mikor körbe nézet szépen belép persze engem még mindig húz magával.

Hirtelen fel se fogom, hogy kerültem elé, de egy kis szobában vagyunk, ahol pár kanapén kívül talán egy asztal foglal helyet, félhomály uralkodik mindenkin törülköző és persze a cigaretta se maradhat el kezükből.

-Meghoztam – kiált vidáman mögöttem Kaoru.

-Mi? – néznek fel komásan a többiek.

-Ezt nem hiszem el – húzza el a száját Kyo. Nem mintha nem ismerném már minden mimikáját, de ez azért fájt.

Kaoru is lezuhan az egyik bőrülő alkalmatosságra.

-Nem is zavarok – hajtom meg magam és lépnék ki.

-Meril…

Ezt… olyan rég ejtették ki így a nevem. Visszafordulok. Nem húzza le a fejéről a törülközőt, de így is látom fekete szemét.

-Viszlát – mosolygok ár. És ki lépek a szobából.

Fáj a mellkasom és most nem a kordon hideg fémjétől. Hanem belül fáj valami. Igen valami nagyon fáj.

Újabb könnyek buggyannak ki a szememből. Nem érdekel. Most aztán végkép nem.

Haza verekedem magam. El dőlök a fotelomban és kicsit szenvedek.

-Mamusz, mért játssza ezt a világ velem? – nézek a cicára. Csak hozzám bújik. Gépiesen simogatom, dorombolása meg nyugtat.

Úgy félóra múlva lefürdök és végre ágyba bújok.

Mamusz is velem tart. Most nagyon jól esik, hogy nem vagyok egyedül annyira.

A koncert elményimet senkivel nem tudom megosztani. Ha lenne is valaki nem érdekelné a kutyát sem. Jobb híján Mamusznak mesélem el az egészet töviről hegyire. Ábrándos monológomból a kapucsengő ráz fel.

-Igen? – szolok bele.

-Meril itthon vagy? – ajaj ez nem jelent jót ez a kiadótól van.

-Igen, gyere be – zárom rövidre a hirtelen felindultságot érzékelve a hangjában.

Beengedem és várom a vihart.

Még csak a cipőjét se vette le máris mondja.

-Tudod milyen nap van ma? – kérdezi és végre kibújik a cipőből.

-Nem – vallom meg az igazat. Itt álok 31évesen és nem tudom milyen nap van. Ez van.

-Vasárnap – adja meg a választ. Még mindig nem értem – 24. – kikerekednek a szemeim.

-Az nem lehet – hápogom. Tegnap volt a születésnapom. Szóval nem 31éves hülye, hanem 32éves hülye vagyok. Remek kilátások.

-Bizony… Lehet – azzal vállon vereget – Két nap múlva lejár a határidőd – na ezzel bepánikolok.

-Neee – nyöszörgök.

-Állj neki, vagy csinálj magaddal valamit – méltatlankodik.

-A sztori majdnem kész –vallom meg.

-Csak majdnem? – villantja rám a szemeit.

-Hát még a vége kicsit labilis – felelem.

-Ne labilis legyen, hanem tökéletes! – ripakodik rám.

-Jó – húzom össze magam.

-Szép napot – fordul ki a lakásból.

Csak pislogok a becsukott ajtóra.

Ez remek. Még a saját születésnapomról is meg feledkeztem. Várjunk csak. Tegnap volta koncert tegnap volt a szülinapom… akkor Kyo engem köszöntött föl? Nem, az kizárt.

Kaoru akkor minek rángatott oda? Nem lényeg, ami volt el múlt.

Megint csengetnek.

-Igen? – szolok a kapu telefonba.

-Ön Summer-san?

-Igen.

-Csomagja jött, kérem, vegye át.

-Megyek.

Fel kapom a cipőmet és már rohanok is.

A fiú csak döbbenten néz rám mikor igen laza cuccban le grasszázok a lépcsőn.

Egy dobozt és egy csokor virágot hozott. Alá írom és meg köszönöm.

Visszamegyek csomagjaimmal együtt.

A virágot vázába teszem és végre meg látom rajta az üzenetet.

„Boldog születésnapot Meril-chan”

Név sehol. Remek. A dobozban pedig egy torta. Valamint egy levél.

„Szia Meril!

Tegnap szerettük volna oda adni, de sajnos elrohantál. Utólag is boldog születésnapot.”

És az alá írások. Öten írták alá.

Miért? Annyi éve volt, mért most kellet elő szedniük?

Fáj, hogy most is csak játszanak. A tortát majszolva megyek a gép elé is neki esek a történet végének. Igen már tudom, hogy fog végződni.