Ladón csillagkép nyomában 5. fejezet

 

Kissé fáradtan hátra dőlök. Már sötét van. A vacsora is lement. A mosogatást is el tudtam intézni. Jó lenne felmenni a fedélzetre.

Összeszedem minden bátorságom. Kilépek a felszínre és elcsodálkozom a tájban.

-Csodálatos – suttogom.

-Tessék? – horkan fel egy matróz, aki épp a fedélzetet mossa fel. Robosztus alkat, inkább izom, mint ész fajta. Feje mégis úgy fehérlik mintha lemeszelték volna.

-A táj – intek körbe – Csodálatos – és bámulom a körülöttünk elterülő világűrt.

-Ha te mondod – vállat von és folytatja – Amúgy jó volt az ebéd – böffenti még ide és már el is odalóg. Ez az egy dicséret szárnyakra késztet. Majd szétfeszít a büszkeség.

-Nocsak, nocsak – szólal meg fejem felett a kapitány – A kis szakácsok gyöngye – lejön a kormányos mellől – Minek köszönhetjük a fedélzetre való látogatását? – hangjából kihallatszik, hogy valami nincs rendben.

-Szeretem, volna megtudakolni a kapitánytól, mit szeretne a következő napokban fogyasztani a készletekből, hogy be tudjam osztani, valamint hogy mennék aludni, ha nincs más feladat számomra.

-Hmm – gondolkodóba esik. – Reggelire egy kiadós ragut kér a nép – megvakarja az állát – utána a kapitányi szobában megtárgyaljuk a részleteket. Jóéjszakát. – azzal elbocsát.

-Köszönöm – mondom még a hátának, és visszasietek a konyhába. Ahol mint napközben megmutatta Dadknak hála, van egy kabin csak a szakácsnak fenntartva, hogy mindig közel legyen a konyhához. Dadk egyébként a képlékeny testéhez képest igen kemény fazon, ha úgy tetszik, olyanra formálja testét, hogy az megfeleljen az épp elvégezendő feladathoz. Remek sztorikat mesélt miközben felmosta az ebédlőt.

Minden batyum ide dobtam be indulás után, mert nem volt időm semmire. Most előveszem a jegyzetfüzetem és gyertyagyújtás után, neki állok leírni a nap történéseit.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, mikor eljutok oda, hogy fürdeni is jó lenne. A hajótestben van egy kialakított kis tisztálkodó fülke. Ha jól emlékszem víznek is kell benne lennie. Szerencsém van. Mindenki vagy a messzeséget kémleli fent a rácson túl vagy rég horpaszt. Nekem, pedig van lehetőségem gyorsan megmosakodni. Tiszta ruhában és felfrissülve dobom le magam függő ágyamba. Elfújom a gyertyát és elnyom az álom.

Ladón csillagkép nyomában 4. fejezet

 Rándulásra ébredek. Megérkeztünk a világűr kapujába.

-Jól elbóbiskoltál – morog Danian. – Majdnem kiraboltak.

-Kösz, hogy nem hagytad – mosolygok rá, és hátamra kapom batyum.

-Most merre? – kérdezi végül, ahogy leszállunk együtt a kompról.

-Azt hiszem, keresek egy hajót, ahol elkél egy inas. Még az inasság is jobb, mint otthon nézni, ahogy a nagyi egyre szomorúbb miattam.

-Hmm – gondolkodóba esik, majd hirtelen megragadja a vállam – A napokban beszéltem apával és mondta hogy az egyik régi ismerőse nemsokára vitorlát bont. Ott biztos találsz helyet.

-Úti célt is tudsz?

-Kutató hajó – vállat von.

-Mire készülsz Danian Doppler?

-Csak elviszlek, segítek – megint csak ez a fura rá nem jellemző vállvonogatás. Mire készülhet? Lehet paranoiás lettem? Danian mindig is egy nyitott könyv volt előttem, minden kis titkát ismertem. Most mégis lakatott tett a könyvére.

Megérkezünk egy közepes méretű űrjáró hajóhoz. Nagyon hasonlít arra a hajóra melyet még évekkel ezelőtt láttam egy raktárban, ahol apa próbálta helyre pofozni. Na ne…

-Ez Flint kapitány hajója! – suttogom, nyelek egy nagyot.

-Gondoltam hogy értékelni fogod – löki meg vállam Danian előrébb lép ahogy a hosszas magyarázatokkor teszi. – amúgy apám tartotta meg a hajót miután megérkeztek vele első, és azt hiszem apa esetében az utolsó útjáról. Hawkins kapitány pedig kipofozta, hogy működőképes legyen. Na meg megvette apától.

-Micsoda? – elsápadok és az agyam ezerre kapcsol. – Akkor ez…

-Danian végre megérkeztél – apám hangja villámként cikáz át rajtam, Daniant fiaként üdvözli és megölelgeti. A gondolataim ezerrel pörögnek, most mit tegyek? Hajóra akartam szállni, de nem apámmal. Végül az ismeretlent választom. Amíg Danian a tisztelt köröket futja a kapitánnyal, én kereket oldok.

-Hawkins kapitány hoztam egy újoncot a legénységébe – fordul meg Danian és ekkor tűnik fel a hiányom nekik. Egy rakat láda mögül kukucskálok ki.

-Hova lett? – sápad el a srác. – Az előbb még itt volt, tudom hisz velem jött.

-Nyugodj meg Danian – szól apa és tényleg, mintha fia lenne, átkarolja a vállát és felkíséri a hajóra.

A francba! Tényleg ennyire… ennyire hülye vagyok? Hogy egy percig is elhittem azt a tévképzetet miszerint én is érek valamint neki.

Tehetetlen dühömben végig folynak arcomon a könnyeim. Ennyire gyenge vagyok?

Nem érdekel a dolog. Elegem van a világból.

Feltápászkodom. Akkor is kihajózóm. A saját erőmből találok egy hajót, ahol inast keresnek. Nem érdekel.

Vállamon a táska. Fittyet hányva minden veszélyre betérek egy kocsmába. A pultos rögtön felismer, Greg apja az.

-Mit keresel itt kölyök? – kérdi.

-Egy hajót, ahol elkél két ügyes kéz – felelem hetykén. Várakozásommal ellentétben egy férfi áll fel az egyik asztaltól.

-Mennyire vagy bele való kölyök? – kérdi és felismerem azt a kiborgot, aki leállította Greget.

-Amennyire kell.

-Akkor kipróbáljuk mennyit bírsz – nevet, int hogy kövessem. Még fizet a pultosnak és távozik. Nyomába szegődöm. – Hajóztál már valaha?

-Soha.

-És így akarsz kimenni az űrbe?

-Sokat olvastam róla, és rengeteget tanultam mindenféle hajóról, a legutolsó csavarig ismerem az elmúlt 40 év hajó gyártmányait. Csillagászatból, pedig különórákat kaptam.

-Az elmélet édes kevés. – sóhajt lemondóan.

-Akkor miért mondta, hogy elvisz? – kérdezem merészen.

-Nagyon hasonlítasz valakire, akiben anno szintén megláttam a lehetőséget és lett belőle valaki. Most meglátjuk belőled lesz e valami. A lehetőséget ugyan úgy magadban hordozod. Neved?

-Andy H… A’ Onel. – csuklik el a hangom.

-Szóval Andy O’Nel? – hümmög. Végül bólint. – Rendben Mr O’Nel, azt hiszem ideje felszállni lassan kellőképpen forró lesz a talaj itt a kikötőben a magamfajta személy számára.

Egy régi bárka felé irányítja lépteit.

-Üdvözöllek az Ezeréves Lámián – mutatja be a hajót – Kicsit kopottas de tökéletesen működik. Azt hiszem ideje bemutassam a többieket. – fellépek a nyomában a fedélzetre. Az űr minden szegletéből van itt egyén. Marcona fazonok.

-John Silver kapitány vagyok, bárminemű ellenszegülés zendülésnek lázadásnak veszek, és azonnali halállal végződik. – sorolja a szabályokat.

-Értettem kapitány – felelem.

-Látom, tudod a rendet.

-A… a családban is van hajós, mesélt ezt azt – motyogom.

Rám néz, de nem felel csak horkant egyet és elmosolyodik – Vitorlát bontani, indulás! – kiáltja el magát. – Az indulást még megnézheted, utána irány a konyha.

-Értettem – és rohanok a hajó oldalához megkapaszkodni. Az utasítások száguldoznak. Egyszer csak felemelkedem. Majd a mesterséges gravitáció bekapcsolásával visszaérkezem a fedélzetre. A galaktikus csodák megnyílnak. Ez gyönyörű. Beállunk a menetiránynak, és muszáj vagyok elhagyni a konyha sötétje miatt ezt a csodát.

Lent meglepetésemre senki sincs. A konyha rendezett, élelemmel felszerelt. A szakács elszublimált?

-No megtaláltad a helyed kölyök? – lépked lefele félig robot lábával a kapitány

-Mi a feladatom kapitány? – kérdezem meglepetten.

-Tudsz főzni?

-Igen.

-Akkor tedd magad hasznossá, mindjárt ebédidő a legénység éhes. De ne pazarolj, azt senki nem szereti.

-Hány főre?

-18 főre.

-Értettem – csak épp haptákba nem vágom magam. Magamra hagy. Végül is jobb, mint az inasság. Szakács lettem. Felkötöm a kötényt, és neki állok edényeket előszedni, tüzet éleszteni, hozzávalókat szeletelni. A folyamatot megzavarja az egyik matróz.

-A kapitány üzeni, hogy vendégei lesznek, teát kér és süteményt hozzá.

-Hány főre? – kérdezek vissza fel se pillantva, de már előszedve a teás kannát.

-Plusz kettő.

-Ebédre is maradnak? – firtatom még és felpillantok. Polipszerű karjait maga előtt összefűzi. Mélyen ülő szemeit fintorogva forgatja.

-Nem tudom – azzal ellábal. Nézem járását négy lábán folyamatosan halad, és négyet kézként ügyesen használ. Ő a kormányos, ha jól emlékszem.

Inkább kicsivel többet készítek ebédre, hátha maradnak a vendégek, és ha esetleg valaki kér repetát.

A nagyi legjobb zöldség raguját készítem el egy apró változtatással. Mellé tésztát és egy kis gyümölcsöt. Ha jól vettem ki vacsorára marad némi kenyér és sajt. Könnyed vacsora a hosszú nap után jól esik. A kapitány, pedig remélem ad majd heti tervet, mit óhajtanak enni. Nem szeretek ilyenkor saját fejem után menni. A készleteket ők halmozták fel, én csak bele csöppentem.

Ladón csillagkép nyomában 3. fejezet

 Már majdnem hajnalodik mire haza keveredem. A fények már csak pislákolnak. Nem szenvedek azzal, hogy esetleg a bejárati ajtót használjam jó lesz nekem a szobám ablaka is. Utam a konyhai ablakok alatt vezetnek el. Egy kétségbe esett fájdalmas mondat állít meg. Bekukucskálok.

-Mit rontottam el mama? – kérdezi apám teljes kétségbe esésében.

-Miért?

-Végig se hallgatott… egyszerűen felállt és elment. Vissza se nézett meg se várt. Semmi.

-Ahogy te is egyszer csak felálltál és kisétáltál az életéből – kemény szavak nagyi szájából ostorként csattannak. Apám meglepetten néz fel rá.

-Itt hagytam?

-Fel se tűnt mennyire meg akar neked felelni? Hogy szeretné, ha figyelnél rá. Hogy mindent megtanult a hajókról bármelyikkel is jártál. Fejből fújta az össze csomó nevét és még meg is tudta őket kötni. Tanult önvédelmet. A kezdeti lelkesedése egy kicsit megtört mikor három útról haza térve is csak megpusziltad az arcát és nem hagytad szóhoz jutni, bármit is szeretett volna mondani. Ettél és lefeküdtél aludni. Végül feladta. Pontosan tudni lehet, hogy mikor adta fel. – nagyi megfogja apa vállát és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. – Négy éve a születésnapján adta fel végleg. Feltételezem, még mindig tudod, mikor van.

Apám bólint és a nagyi folytatja.

-Négy éve a születés napján, a tizenkettediken. Rimánkodott, hogy vigyem ki a kikötőbe, mert akkor szálltál hajóra. Kivittem, hogy el tudjatok köszönni. Ki se dugtad az orrod, amíg el nem kószált egy árushoz. Tőlem elköszöntél, de tőle nem. Ez volt az utolsó csepp. Jim… fiam… a lányod imád, védi a becsületed. Viszont azt érzi, hogy nem kell neked. Menekül, hogy még látnod se kelljen. – nagyot sóhajt – Érted? Azt akarja, hogy boldog legyél, ezért egyszerűen elkerül.

-Ezt honnan tudod?

-A nagymamák előnye, hogy már felneveltek egy gyereket – nagyi visszaül a székére – Emlékszem még milyen volt mikor apád itt hagyott. – vár egy kicsit hogy apa csak rá figyeljen – Pontosan emlékszem mennyire fájt neked is és nekem is. Most ugyan ezt a fájdalmat látom Audry szemében.

Elég volt. Nem akartam ennyire átlátszó lenni. A francba! Rohanok a megfelelő ablakhoz. Sietve ugrom fel a párkányra és érkezem a szobámba. Idegesen kapkodom a tekintetem, mit is kéne magammal vinnem?

A falak idegenek, összenyomnának. Jeges rettegés markolássza torkomat. Mi történik? Miért? Mért látnak át rajtam ennyire? Miért mondta el neki? Nagyi te áruló!

Düh hullámai elöntenek és előkapom a legnagyobb táskámat, amim csak van. Minden ruhámat bele tuszkolom. A kedvenc kispárnám és az író eszközeim. Egyedül a könyv gyűjteményemet sajnálom, azokat nem tudom elvinni. Túl sok és túl nehéz. Azért a három kedvencemet berakom. Mellé még pár füzetet csak, hogy tudjak mibe jegyzetelni. Végül leülök az asztalhoz, és neki állok írni. Búcsúlevelet írni nehéz, főleg ha olyannak írod, aki nem is ismer, mégis azt hiszi. Nagyinak egyszerűbb százszor megköszönni a rengeteg törődést és bocsánatáért esedezni, mert itt hagyom. Felmarkolom az összes félre rakott pénzem.

Végül az ablakon keresztül távozom.

Hogy merre visz az utam, most hirtelen nem tudom, csak azt hogy innen minél messzebb kerüljek.

Ez a ház volt az otthonom. A mindenem, védtem, óvtam, most pedig menekülni kényszerülök. Nem kényszer, inkább késztetés. Iszonyatos késztetést érezzek, hogy eltűnjek innen.

Az állomásra megyek, ahonnan indulnak hajók a kikötőbe. Kétségbe esetten keresgélem a helyemet. Az első járat fél óra múlva indul. Várni kényszerülök, de hisz még csak hajnali 4 óra van. Fáradtan dörgölöm meg a homlokomat. Mehetnékem tetőfokára hág.

Lehet elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy leesik a fejem. Körbe nézek, de minden mozdulatlan, kivéve egy dolgot. Danian áll felettem és néz. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből, úgy mint régen. Nem kérdez, nem beszél, csak leül mellém és megnézi a jegyem. Arca kiismerhetetlen. Megszólal a hangos bemondó.

-Montersszor állomás, Montesszor állomás köszöntjük utasainkat. Kedves utazók, és kompra várakozók a kikötőbe induló komp tíz perc múlva indul. Kérem, szálljanak fel a kompra. A komp a nyolcadik dokkból indul.

Erre a bemondásra felpattanok, nyújtózom egyet és felkapom táskám. Meglepetésemre Danian követi példám fel cuccol és követ.

A hajó mely kivisz minket a kikötőbe közepes méretű és nagyon zsúfolt.

Találok egy talpalatnyi helyet és leülök. Danian ügyesen mellém férkőzik, és szintén helyet foglal. Az öreg tengeri medvét is látom a tömegben, felismerhet, mert látom a szemén, de nem jön ide, és nem elegyedik szóba velünk. Velünk? Meg vagyok húzatva! Egyedül utazom, az hogy Danian itt van, csak a véletlen műve lehet.

Átölelem táskám és próbálok nem elaludni, kezd kiütni az egész éjszakás fent lét. Pedig nem lenne jó most elaludni, itt a világ küszöbén.

Ladón csillagkép nyomában 2. fejezet

 Fényre ébredek. Hogy kerültem haza? Felülök ágyamban, és körbe kémlelek minden, úgy van, ahogy szokott. Ágy, asztal, szék a szokott helyén állnak. Az egyetlen különbség a megszokottól, hogy van egy idegen kabát az ajtón felakasztva. Végül a zsebéből előkerül Morph a kis rózsaszín jó barát.

-Szia Morph! – üdvözlöm mosolyogva.

-Szia, szia – nevet és körbe ken enyhén nedves érzésű változó külsejével.

-Milyen volt az utad? – kérdezem és nevetve kipattanok az ágyból. – Olyan jó hogy itt vagy – az asztalhoz ülök – Nézd ezt rajzoltam rólad – mutatok egy képet neki – Oh és ezt faragtam – egy hajó modellt mutatok neki. Átalakul a hajó alakjára, majd vitorlát bont és elúszik. Nevetve hagyom neki a bolondozást. Követem hogy hátha utolérem, de elbotlom az ágy előtt hagyott ruhámba és rázúgok a matracomra. Kacagva nézem Morphi aggódó tekintetét, végül megnyalogat, és újra felveszi a hajóformát.

Örömöm nem tart sokáig. Nyílik az ajtó.

-Jó hallani, hogy tudsz nevetni – lép be apám az ajtón. Mereven bámulok rá. – Nem is üdvözölsz? – tárja szét karját.

-Üdvözöllek – felelem gépiesen és biccentek is mellé. Hangom egyenletes, és érzelem mentes. Arcomról megpróbálok mindent leradírozni, egy kanyi érzelmet se lásson meg.

-Sejtetem, hogy nem fogsz kitörő örömmel fogadni, de hogy még az ablakon is kiugorj miattam. – megcsóválja fejét, hajába túr – Leülhetek? – kérdi és beljebb lép. Intek neki, hogy foglaljon helyet a széken. Miután elhelyezkedik, megsimogatja Morphit és engem néz. Csak azért se adom meg neki azt az örömöt, hogy megkérdezzem, mit akar. Visszabámulok rá. A percek telnek, hallgatás nyúlik.

-Audry szeretném… - vág bele, de nem tudja, hogy folytassa – Lenne kedved… - dadog, hebeg, habog, de nem érdekel. Nézem még egy kicsit, magamba iszom a látványát, talán évek is elteltek mióta utoljára ilyen közel lett volna hozzám. Ez viszont nem változtat a tényeken. Már a világot is oda ígérheti. Nem lesz itt kutyából tepertő. Végül csak megkegyelmezek neki.

-Köszönök minden próbálkozást az elmúlt negyed órában, de most azt hiszem megyek, hogy még a látványom se zavarja meg a tökéletes idilli pillanataidat, míg itt vagy. Ha kellenék és valószínűleg nem fog bekövetkezni, a könyvtárban vagyok, vagy az utcán verekszem valakivel, de utóbbiról úgy is tudsz – vállat vonok, fel állok és felkapom a földről a ruháimat – Kösz hogy nem dobtál ki azonnal, azt hiszem keresek valami munkát és elköltözöm a nagyinak se okozok így több fejfájást. – kinyitom az ajtót – Kösz, hogy benéztél, és elköszöntél. Ha nem baj felöltözöm mielőtt eltűnök. – Mivel mozdulni nem akar, így magam megyek. A fürdőben öltözöm át. A konyhában találom a nagyit.

-Na mit mondott apád? – kérdi izgatottan. Nem értem a pontos okát a dolognak, de hát a nagyinak mindig voltak fura dolgai.

-Semmit – vonok vállat, és neki állok a reggeli maradványok elpucolásának. – Ma bemegyek a könyvtárba, aztán lehet nem jövök haza. – mondom csak úgy magam elé.

-Rendben… - számolok, összesen ötig jutok – Micsoda?! – kiált fel – Hogy hogy nem jössz haza?

-James így nyugodtan lehet veled, nem kell itt lennem, hogy elrontsam az idillt.

-De hisz… - teljesen lesokkolódik a dologtól, lerogy egy székre és onnan nézi, ahogy pakolászom.

-Szia Nagyi – homlokon puszilom – Majd valamikor jövök, ha kellek úgyis megtalálsz.

Kifele menet még látom, hogy apa most jön le a lépcsőről, a mozdulatot is, amivel utánam szólna, sőt még a nevem is hallani vélem, de már nem érdekel.

Táska a hátamon. Várnak a könyvek, hogy elkészítsem a feladataimat, és hogy eltűnjek innen. Felnézek az új hold alakú kikötőre. Egyszer én is kijutok oda és talán még tovább is.

Akkor már nem láncolom ide apát sem. Nyugodtan utazhat.

Tokio Hotel Japánba utazik 10. fejezet

 Yuki pov:

Nem akarok leülni. Fáj a hátsom. Még csak a levest fogyasztom le mikor elindul minden visszafelé.

Szerencsére az ebédlőt még normál színben hagyom el. A folyosón beleütközöm Kaiba.

-Oh Yuki – virul fel az arca, majd ahogy végig mér, elkomorul – Erre gyere – ragad karon és visz egy eldugott helyre.

Végre wc fülkébe találom magam és kiadok magamból mindent.

-Jól elbánt veled – motyogja felettem a dobos és fogja a hajam, míg én a fehér istennőt ölelgetem.

Semmi nem marad bennem. Kezd homályosodni minden.

-Gyerünk, vetkőzz, így nem mehetsz vissza – azzal csobogó víz alányomnak.

-Köszönöm – motyogom sokadára.

-Ne köszönd, hanem szappanozz – kapok egy szivacsot. Alaposan dörgölöm magam. A víz egyre hidegebb és józanítóbb.

-Szörnyen lefogytál – dorgál Kai, immár törülközőben állok egy használaton kívüli próbaterem fürdőjében. A kép tiszta.

-Menyi ideje vagyok távol?

-Csak negyed óra, öltözz – parancsol Kai és hajszárítót vesz elő. Neki esik a hajamnak. Visszaveszem a ruháimat.

-Velem voltál privát megbeszélésen, hogy a védenceidet elvigyük este bulizni. Nem lesz gond nyugi. Naoval meg ne húzz újat most. Esténként megint sokat iszik, egyedül van.

-És türelmetlen – motyogom.

-Ezek szerint elkapott?

-Tegnap este nem ment neki, szóval ma tette meg.

-Yuki mindig csak bajba kerülsz – mosolyog rám.

-Menyünk vissza – túrok száraz hajamba.

-Akkor este várunk piálni.

-Holnap este – pontosítok.

-Rendben.

Visszatérek Kai kíséretében az ebédlőbe. Kajára nézek és lenyelem a rosszul létem. Még pár apróságot megbeszélünk a kocsma járattal kapcsolatban és hagyom elmenni.

-Yuki – fordul felém Hiro és japánra vált – Mi volt az előbbi letűnés? Mert nem Kaial volt megbeszélésed az is biztos.

-Rosszul lettem – legyintek.

-Nao?

-Nem…

-Yuki!

-Na jó, azért késtem, mert türelmetlen volt – vallom be nagy nehezen.

Mérgesen néz rám. Nem hagyom magam, mosolyogva fordulok a srácok felé.

-Azt hiszem ideje mennünk – állok fel, uh ez fájt. Nem hagyhatom, hogy ki üljön az arcomra minden érzelmem.

Elköszönünk Hirotól és haza felé vesszük az irányt. Bill áradozik, hogy milyen csodálatosak az emberek, Tom nem mindenben ért egyet, de hogy itt is látott pár lányt az is fix, itt közbeszúrom, hogy akit leszólított az fiú volt, erre elsápad.

Végre a négy fal között lehetek. Békésen csak sajnos nem egyedül, hogy nyalogathassam a sebeimet.

Letusolok még egyszer, és végre tiszta ruhába bújók aminek nincs Nao szaga. Szörnyen érzem magam. Muszáj felügyeletet és mókát meg vidámságot biztosítanom a srácoknak. Előkotrom a konyha egyik féltve őrzött fiókjából a gyógyszert. Még mielőtt be venném tárcsázom Derek számát.

-Szia – köszön rosszat sejtve.

-Ott van Nisa? – fogom rövidre.

-igen.

-Add ide egy kicsit – várok míg a készülék a kért egyénhez kerül.

-Halihoheló! – köszön bele vidáman.

-Baszd meg, konkrétan – köszönök neki – Ott hagytál Naoval meg a kan görcsével! Ma pedig el kapott! Ha nem tolod ide azt a formás segged és nem viszitek el az ikreket valahova akkor megnézheted magad – fenyegetőzöm teljesen nyugodtan és suttogva.

-Aszentségit! – nyögi a vonal túlsó végéről. Hangos koppanás kis recsegés, muszáj eltartanom a készüléket a fülemtől hallójárataimnak fáj, hogy ejtették a beszélgetést szó szerint.

-Mit mondtál neki? – hallok ismét emberi hangot.

-Nem lesz gond ezek szerint?

-Itt hagyott minket a belváros kellős közepén, annyi instrukcióval üljünk be egy kifőzdébe, és mindjárt jön.

-Remek, várom – mosolyodom el kényszeredetten.

-Valami történt ezek szerint?

-Semmi említésre méltó – legyintek nagyvonalúan és bontom a vonalat.

Beveszem a pirulákat. Még addig tiszta a fejem míg Nisa meg jön. Közben vázolom a srácoknak, hogy csoportfoglalkozás lesz, mert nekem egy picuri dolgom akadt, de ne aggódjanak a kocsmázás tényleg meg lesz ejtve, de ahhoz most jó fiúnak kell lenniük.

Nisa megérkezik.

-Gyere, dőlj le, a többit én elintézem – babusgat kicsit és betoloncol a szobámba.

Még hallom az ajtócsukódást és elnyom az álom.

Tokio Hotel Japánba utazik 9. fejezet

 Hiro pov:

Nem kis munka bekerülni az összekötőkhöz és nagyon gyorsan ki lehet onnan esni. Az egyetlen, aki fittyet hányhat a szabályokra az Yuki. Minako Yuki. Mindaddig gyűlöltem, míg össze nem hozott vele a sors. Fenntartásokkal fogadtam a találkozást, de nagyon meg döbbentem. Nem volt se beképzelt se nagyképű, egyszerűen kedves volt. Volt valami kimondhatatlan és megfoghatatlan kisugárzása. Aztán szépen lassan megismertem a történetét. Persze jöttek a velejáró dolgok. Nisa az a nyegle krapek, aki minden sztár ágyában megfordult akiéban nem szégyellt. De őt is megértem. Nisa és Yuki mondhatni testvérek.

Most pedig látom, hogy Nao bekebelezi Yukit. Nem lesz egy könnyű menete. Az Alice nine dobosa ritkán merészkedik ennyire messzire. Most megtette. Van egy sokak számára rejtett énje, na ezt most megmutatja a kollegámnak.

Nem zavartatom magam útközben még találkozunk az Alice nine maradék pár tagjával, majd jön a Kra.

A srácok kezdenek elpilledni, így az előcsarnokba leültetem őket, hozok nekik frissítőket.

Kezdek aggódni Yukiért.

Persze feleslegesen és mégis okkal. Csak én vettem észre, hogy fájdalmai vannak?

-Bocs a késérét - erőltet magára egy mosolyt.

-Szerintem meny haza és aludj - vágom hozzá, de mintha a fallal beszélnék.

-Na srácok remélem kellemesen el fáradtatok és Hiro is megengedhet magának egy kis ebéd szünetet.

Igen ez Yuki. Akármilyen búnkon viselkedem is vele akkor is kedvesen mosolyog és csak a kalauzolt vendégekkel foglakozik.

Azt hiszem ezrét tehet meg akármit. Mert az általa kalauzolt sztár csemeték teljesen hétköznapi életet élhetnek itt és még ráadásul találkozhatnak egy-két itteni hírességekkel is.

-Akkor menjünk a PSC ebédlőjébe – ajánlom. Rábólint és vezetem tovább a kis csapatott.

Tokio Hotel Japánba utazik 8. fejezet

 Tom és Bill teljesen smink mentesen baktat mellettem a PShez menet.

-Rajtad mért lehet smink? – kérdezi végül a fiatalabb.

-Mert… - fogok bele nagy hévvel, de a végén csak sóhajtok. Most ezt nincs értelme kitárgyalni.

-Mért? – faggat tovább Bill.

-Hagyjuk – legyintek. – Na szóval, meg is érkeztünk a PS épületéhez.

Bevezetem őket az impozáns épületbe.

Hiro mosolyogva fogad minket. Nálam alacsonyabb srác mégis idősebb. Bár utánam került az összekötőkhöz. Kicsit vastagabb nálam és a haja is enyhén világosítva van. Megöleljük egymás.

-Yuki már megint fogytál – csóválja meg a fejét.

-Már te is a súlyommal jössz?

-Yuki, ezzel mindenki jönni fogy, akivel találkozol, elég nagy port kavart az össze kötök között.

-Nem is volt olyan nagy probléma.

-Nem volt nagy probléma… -meg csóválja a fejét – korházban kötöttél ki.

-Hiro bemutatom Tom és Bill Kaulitz – celebrálom a bemutatást angolul. Előveszi az üzleti mosolyát és kezet ráz a két sráccal.

-Örvendek, szólítsanak csak Hironak – még rám villantja a szemét. – Akkor talán kezdjük is el a körsétát – azzal már megyünk is.

-Itt kezdődik a zene – mutat be egy üres próbaterembe. Aztán tovább megyünk.

-Hiro ezek is zenészek – krahácsolok a vágó munkájának ecsetelése közepette.

-Attól még nem biztos, hogy tudják, hogyan készül el a zenéjük – pillant rám lesújtóan. Hát hagyom, hogy vezessen minket.

Útközben néha leragadok egy-két emberrel váltani pár szót. Sminkesek öltöztetők, néha zenészek is.

-Yuki-kun? – kérdezi egy túlontúl ismerős hang.

-Csak ezt ne – nyögöm ki.

-Nao-kun minek köszönhetem, hogy meg állítottad a csoportomat? – kérdezi Hiro látva a reakciómat.

-Oh semmi különös csak Yukinak akartam mondani, hogy Hiroto hiányolta.

-Na persze – füstölgök.

-Nao kérlek, ne tarts fel minket – küldi el a fenébe a dobost kedvesen összekötöm.

-Ha Hiropon akar valamit akkor fel tud hívni – vetem még oda és látom, hogy szavaim mélyen érintik. Igazából Ponak sincs meg a számom és senkinek nem adtam meg a privátot.

Nao végre elmegy, mi pedig tovább sétálunk, elmegyünk egy rakat sminkes és öltöztető mellet. Persze miattam meg kell állni, mert néhány lány nem bírja meg állni hogy ne ajnározzon. Na ez kicsit beképzeltre sikerült, de ez a valóság. Az újoncoknak még mindig vagyok emlegetve. És mikor személyesen találkozunk teljesen oda meg vissza vannak mert annyi jót hallottak rólam.

-Ne haragudjatok lányok, de mennem kell – kérek elnézést és próbálok szabadulni addig Hiro se tétlenkedik, mesél a ruhák választásáról és a sminkekről.

-Yuki-kuuuuun! – ugrik a nyakamba valaki.

-Szia – nyögöm ki – Kai – mosolygok rá mikor végre fel ismerem.

-Yuki-kun úgy eltűntél hetekre – vágja be gyorsan a durcát.

-Ne haragudj, még az országban sem voltam, nem hogy Tokyoban.

-Akkor meg bocsátom, hogy nem hívtál – mosolyog – Kiket hoztál?

-Két német srácot, ők is zenélnek. – közelebb megyünk Hirohoz – Tényleg bemehetünk hozzátok próbára? – kérdezem úgy, hogy a vezetőnk is halja.

-Persze – vidul fel.

-Nos akkor most betekintünk az egyik együttes próbája termébe – konferálja angolul a dolgokat Hiro. Csak örülök, hogy gyorsan kapcsol.

Kaial végig fecserészzük az oda utat és minden probléma nélkül előre engedem a dobost.

Minket kicsit döbbenten fogadnak. Mivel egyiken sincsen smink és még csak a hajuk sincs belőve.

-Sziasztok – köszönök, erre fel vidulnak.

-Yuki már megint a frászt hoztad ránk – nevet fel Aoi.

-Tudod, nem direkt teszem – mosolygok tovább és vállat vonok.

-Szóval bemutatom a The GazettE-t.

-Hali – köszön Ruki. Közben szúrósan végig mér engem.

-Kérlek, ne kezd te is – sóhajtok.

-Azok után, hogy az én bulimon dőltél ki, ne csodálkozz – morogja.

-Nos a felvételekor többen vannak bent, de általában itt készül a zenei rész. És a szövegek egy része is itt születik.

Hiro tovább magyaráz, én közben váltok pár szót velük.

Reita nagyon szuggerálja Billt.

-Felesleges – szólok oda neki.

-Mért?

-Fiú és már van valakije – le zuttyanok mellé – és egyébként is tudtommal te a lányokért vagy oda – simítok végig az arc élén. Enyhén kirázza a hideg és villámló tekintettel néz rám.

-Most ha nem lenének itt ennyien meg fektetnélek – szűri a fogai között.

-Hát… ha szemmel ölni lehetne – mosolygok rá – De ha meg akarsz fektetni több erők kell bele fecölnöd, mint egy lányba. Nem a rajongod vagyok, hanem egy össze kötő.

Pislog párat, de nem szól semmit, Kai pedig menti, ami menthető bevonja a fiúkat is a beszélgetésbe. Ugyan nehéz az angolúk és néhol érthetetlen ott fordítok. De egész jól elcsucsognak. Szóba kerülnek a koncertek a bulik a hajtás és a munka, munka hátán.

Megérkezik a menedzserük és így mi szépen kileszünk penderítve, hogy a művészeket hagyjuk dolgozni.

A folyóson Tom meg áll egy pillanatra méregeti a közeledőt, majd köszön neki. Döbbenten nézem a jelenetet. Takeru meg áll és azonnal veszi a lapot. És kedvesen cseveg vele egy darabig

Az ikrek fiatalabb tagja féltékenyen méregeti a szőke ciklont.

-Ő Takeru a SuG énekese. – kommentálom Billnek. És meg kocogtatom Tom vállát.

-Ne haragudj, mennünk kéne – szakítom meg a beszélgetést.

Takeru áll csalódottságot imitál de hagy minket tovább állni. Tom meg nem érti a helyzetet öccse mért nevet rajta.

Azt hiszem mára ennyi elég volt a japán rock zenei élet belsejéből, kifele terelem a társaságot és persze hogy ne legyen egyszerű az életrajzom össze futok Naoval. Uh nekem ezt most el kell intéznem.

-Hiro kérlek menyetek előre majd jövök én is nemsokára.

-Biztos? – néz rám ferde szemmel.

-Csak el kell ezt intéznem – legyintek.

a Klaurizt fiúk érdeklődve nézik a dobost, de követik Hirot.

-Az előcsarnokban várunk – int még hátra, bólintok és nem túl lelkesen „rohanok” bele a végzet karjaiba. Bevárom Nao lassú lépteit.

Tokio Hotel Japánba utazik 7. fejezet

 

Gond nélkül és hiánytalanul lépünk ki a fürdőből, bár Tom helyből rossz irányba indulna el, egy laza mozdulattal a helyes útra terelem.

-Még ne akarj el tévedni, majd az élvezetek éjszakáján – kacsintok rá.

Nem érti mire gondolok, nem is bánom. Majd meg látja.

Haza érkezünk még varázsolok valami ehetőt az asztalra és kitikkadva pihenten, mégis álmosan nyúlok el a kanapén.

-Szép álmokat – intek Billnek, aki igyekszik el jutni az ágyába.

-Aha – ásít egy hatalmasat – Neked is – int és már szerintem alszik mikor bezuhan az ágyba.

Tom egyre idegesebben mászkál fel alá.

-Ha így folytatod fel ébred – szólok rá. És intek, hogy kövessen a szobámba.

-Gyere, ülj le – intek a szőnyegre és a kis túl élő csomagommal együtt elé telepedek. – Háromszor három dolog kell ahhoz, hogy minden működjön – bontom ki a dobozt, értetlenül figyeli cselekedetemet – Először is nem úgy működik mint egy női test, nem fog magától kellően puha és hevült állapotba kerülni. Ez a hátránya az anális érintkezésnek. Hiába simogatod akkor is fájna az együtt lét ha pontosan azt teszed vele amit egy lánnyal szoktál és attól az már rég el alélt volna. Na szóval szükséged van Türelemre, Figyelemre, Odaadásra! – sorolom és fel mutatom a síkosítót – Mielőtt nagyon bele lovalnád magad, minden aktus előtt gondosan ki kell tágítanod különben baja lehet. Olyanok, mint fertőző betegség és szöveti károsodás is – ijedten kerekedik el a szeme – Na a második hármas: Szenvedély, Találékonyság, Óvatosság – fel mutatom a gumit – Mindenképpen használjatok óvszert! Nem érdekel, hogy nem kaphat el semmit tőled! Irtó szar két napos ondót kivakarni onnan – fintorgok, erre elsápad – És ami a legfontosabb hármas, nem szavakban mérhető, he nem tettekben. Minden aktus előtt jó lenne fürdeni, de ha nem jön össze akkor legalább utána tisztálkodjatok meg – mutatom fel a higikendöt.

Kicsit sokkosan ül a szőnyegen. Lehet túl sok információ volt egyszerre. Hagyom egy picit had eméssze a hallottakat.

-Van kérdés? – töröm meg a csendet.

-Hogy kell… - pislog rám.

-Hogy akarod meg hódítani, ha nem álmodtál róla?

-Álmodtam róla, de abban nem volt ennyi minden – sértődik meg.

-Ez az elméleti oldal – vonok vállat – Ha ezeket szem előtt tartod és figyelsz rá akkor nagyon is fülledt éjszakák várnak rád – kacsintok rá.

Valami furcsa fény villan a szemében.

-Mutasd meg! – kéri szemrebbenés nélkül.

-Mit? – lepődök meg a hirtelen változástól.

-Hogyan kell vele majd bánom!

Fel nevetek. Kicsit visszavesz a lendületéből.

-Tom, most már fáradt vagyok és szerintem neked se ártana aludni, majd ha oda juttok, tudni fogod – veregetem vállon – Az elmélet már meg van, a gyakorlat rajtad áll.

-De…

-Jó éjszakát – intek az ajtó felé.

Kicsit meg semmisülten hagyja el a szobámat.

Most végül is ez egy nyílt felhívás volt egy keringőre? Na nem abba nem megyek bele.

Telefon csörgésre ébredek. Mennyi az idő, ki keres engem ilyenkor?

-Halló – nyögök bele a készülékbe, miután meg találom.

-Ne hallóz itt nekem Yuki! Hol a fenében vagytok! – kiált bele a PSCs össze kötöm.

-He? – kérdezem értelmesen.

-Mit csináltál az este, hogy ilyen remek a hangod? – kérdezi már lágyabban.

-Kivételesen most semmit – ásítok és fel ülök végre az ágyban. Nagy nehezen ki keveredek a takaró alól. – Hiro mért hívtál?

-Ha nem tudnád, ma jelenésed van a cégnél…

-Melyiknél?

-A PSCnél – sóhajt és magam előtt látom, ahogy forgatja a szemeit.

-Mennyi az idő? – kérdezem, még nem tudom rendesen ki nyitni a szemem.

-Lassan hét. Jó lenne, ha be találnátok kilenc körül.

-És ezért hétkor fel kellet hívnod?

-Igen, mert ismerlek már annyira, hogy tudjam. Fel kell hívjak ahhoz, hogy beérj nekem ide pontosan 9re. Itt várlak a portán, ha nem vagy itt időben meg nézheted magad.

-Oké – ásítok még egy hatalmasat.

Még mond pár számomra értéktelen információt és végre hagy komálni. Ki megyek a konyhába és fel rakom a kávémat.

Már bőszen kortyolgatom a feketémet, mikor meg érkezik Bill.

-Reggelt – köszön.

-Neked is jobbat – morgom – Készüljetek el, mert lassan menünk kell. Várnak ránk a PSnél

-He? – kérdi értelmesen Tom. Ő is ki keveredett a szobából.

-Jól hallottátok. Várnak minket úgy hogy jó lenne, ha összeszednétek magatokat. Ja és Bill, ha akarod, most kifestheted magad, de szerintem nincs értelme, hacsak nem akarod, hogy fel szedjen valaki.

Döbbenten bámul rám.

Meg iszom a kávém maradékát és bevonszolom magam a szobámba. Kiválasztom a ruháimat. És miután ellenőrzöm a fürdő szabadon levését bevonulok gyorsan elkészülni.

Tokio Hotel Japánba utazik 6. fejezet

 Iszonyatos fejfájásra ébredek. Kitapogatom a telefonom az idő még nem borítana ki, de a csend igen.

Kikeveredek a konyhába. Ott ül Tom, Bill a TV-t bámulja. Nem hiszem hogy sokat meg ért belőle.

-Kávét? – tol elém egy bögrét az idősebbik.

-Aha – nyögöm ki. Elveszem a forró koffein bombát. Nem törődve az égető érzéssel a torkomba diktálom magamba.

-Neked szőrös a torkod? – érdeklődik úgy mellékesen.

-Nem – vakkantom oda és a pultról előkerítek egy doboz fejfájás csillapítót. A maradék kávéval magamba adagolom.

-Enni?

-Nem – uh lehet fel kéne kelnem, ezek az egyszavas válaszok elég lehangolok. A mindig vidám Yukit kéne adnom, de nehéz, ha az ember épp veszettül másnapos.

-Mit szeretnétek ma csinálni?

-Derek említett pár érdekességet – hallom Bill hangját.

-Miket?

-Fel próbálhatnék pár yukatát vagy kimonót?

-Gondolom fényképet is szeretnél róla – és már próbálom kikeresni a megfelelő telefonszámot fájó fejemből.

Gondolataimba mélyedve keresem a telefonom.

-Ilyenkor persze sose az ugrik rám ami kell – teszem morogva a privát készüléket a dohányzó asztalra.

-Hány telefonod van? – figyeli tevékenységemet Bill.

-A’szem három, de lehet négy.

-Minek ennyi?

-Egyet németben használok, egyet japánban, egy a munka miatt, egy pedig a privát. Ez négy – motyogok. Fel kapom a következőt. – Na ez kellet – keresek egy számot és már tárcsázok is.

Míg lebeszélem a szalonnal és a fotóssal az időpontot, már egész emberinek érzem magam.

-Nem kell a sminkel bajlódnod, azt majd ott elintézem neked. A fotós profi, a ruhákat már kikészítetek. – sorolom a dolgokat.

-Yuki mikorra kell ott lennünk?

-Nincs megszabva, de ha szeretnétek délután még vásárolni esetleg város nézni, akkor lehet jó lenne el indulni és akkor az ebédet bent költjük el egy hangulatos étteremben – vázolom a tervet.

Kapkodva össze szedik magukat.

Tokyo egyik elegáns ruha szalonba várnak minket.

Bill ámulva figyeli a kikészített anyagokat.

-Yuki-kun, mindig öröm ha jön – köszönt az eladó hölgy bár szerintem a cég vezető jobb lenne rá. Ugyan nem ő a lánc főnöke, de ennek a boltnak a vezetője.

-Én is örülök a viszont látásnak Kaname-san – hajtom meg a fejem illendően – Ön még mindig gyönyörű.

-Kis csacsi – mosolyog és vállamra teszi a kezét – Ma kit fogunk fel öltöztetni?

-Őket – mutatom a még mindig ámulva nézelődő páros felé. – Ikrek – mosolygok Kaname-san csodálkozásán.

-Hát rendben, amit kértél kikésztettetem, remélem jó lesz rájuk, de nagyon soványkák.

-Kaname-san ha nekem talált megfelelő ruhát biztos vagyok benne, hogy nekik is fog, hisz magánál nincs jobb – fel rémlik előttem az a régi kép mikor nekem kellet itt állnom, hogy megfelelő öltözetett találjon rám Kaname-san a találkozóra, amin nekem is részt kellet vennem.

-Yuki-kun figyelsz? – rángat vissza az emlékeim közül a hölgy.

-Persze, elnézést azonnal rendbe rakom őket – és már megyek is és vezetem az emelvényekhez az ikreket.

-Most mit csinálnak velünk? – kíváncsiskodik Bill.

-Leveszik a méreteiteket – felelem és figyelem a sürgő lányokat, amint próbálják levenni.

-Yuki-kun, nagyon jó a német kiejtésed – pirongat meg Kaname-san.

-Köszönöm – zavartan el fordulok egy kicsit, de így csak szemben találom magam a saját pirult képemmel az egyik tükörben.

-Hát ez így nem fog menni – sóhajt színpadiasan az egyik varró.

-Annyira emlékeztet ilyenkor az arcod arra a régi önmagadra, mikor te álltál bár kicsit szerencsétlenebbül azon az emelvényen.

Kaname-san szavai csak még jobban zavarba hoznak.

-Kérem – suttogom és egy pillanatra elbújok a tenyerembe.

-Yuki-san! – kiált az előbb is méltatlankodó lány.

-Igen – lépek mellé. Épp Tom méreteit akarja le venni.

-Nem tudom meg mérni rendesen – sopánkodik – Szörnyű ez a bő cucc.

-Ad ide – veszem ki a kezéből a mérőszalagot.

Nem finomkodok, ahol kell ott meg húzom a ruháját. Néha érzékenyen érinti főleg mikor a belső combjánál járok. Nem érdekel a nadrág ülepe, hogy a térdeinél van, fogom és fel rántom.

-Uh – motyogja. Bill csak kuncog testvérén.

-Kell neked ilyen cuccot hordani – bazsalygok és már a vállát mérem.

A kis csaj csak jegyzetel mellettem.

-A sminkes nem fog jönni? – kérdezi Kaname-san.

-De hát itt vagyok – értetlenkedek.

-Oh mégiscsak elvégezted az iskolát – tapsikol örömében.

-Volt más választásom? – vonok vállat ironizálva.

Billt veszem kezelésbe először, meg kapja a ruháját.

-Talán előbb vedd le ezeket a… - itt hanyagul a ruhája felé intek. Kicsit zavarba jön. Intek pár lánynak paravánokat hoznak. Végre lehámozza magáról a gönceit.

-Akkor most jön ez – veszem le az alsó ruhát a kimonónak.

-Ez nem női?

-Hát…

Most mondjam neki, hogy de ez női. Mindegy.

Fel segítem rá a ruhákat, meg kötöm az obit és minden kis madzagot a helyére igazitok.

Most nagyon enyhe sminket kap csak.

-Yuki-kun, meg érkezett a fotós – szól a paraván másik feléről Kaname-san.

-Köszönöm, megyek – azzal ott hagyom a tükör előtt Billt.

-Jó napot – fogunk kezet.

Meg beszéljük a képek témáját és hogy hol is készüljenek el. Kaname-san már előkészítette a műtermet.

-Tom? – nézek a másik paravánféle.

-Nem akarja – sóhajt az a lány, aki a méreteit vette le.

-Na majd meg látjuk – mosolyodom el.

Bemegyek a paraván mögé.

-Na mi van, nem megy a felöltözés? – kérdezem mosolyogva és egy enyhén neki dőlök a paraván falának.

-De ez… - mérgelődik és fel emeli a felsőt.

-Nyugi – legyintek.

Kiveszem a kezéből felső haorit.

-Ezzel kell kezdeni – válaszom ki az alsó gít. Csak pislog, de hagyja, hogy lehúzzam róla a pólóját. Halál vékony. Ezt már látom. Szörnyű. És még én vagyok anorexia gyanús. Mindegy. Szépen sorban adogatom rá a ruhákat, rá igazítom és már az utolsó simításoknál járunk mikor be kukkant Bill.

-De jól áll – vigyorog.

-Azért az se semmi, amii rajtad van – morogja Tom.

-Yuki, te tényleg tanultál sminkesnek? – érdeklődik Bill miközben újra ellenőrzi a sminkjét.

-Igen, hála Kaname-sannak sok mindent meg tanultam.

Bevezetem őket a felalított díszlet elé.

-Remekül áll nekik – olvadozik mellettem az egyik eladólány.

Hát igen Billnek jól áll ez az átmenetes kimonó. Alul sötét lila felül halvány rózsaszín és a cseresznyefa motívum mely végig fut a hátán nagyon szép. Az obi hozzá fekete vörös szalaggal.

Az összhatás szép.

Tomon egy hagyományos férfiruha van az alsó fekete hozzá passzoló kék gi és az egész tetején egy világosabb kék haori. Nagyon jól el találta ezt Kaname-san.

-Az ízlése még mindig kifogástalan Kaname-san – mosolygok a hölgyre.

-Kis csacsi – legyint, de látom rajta, hogy jólesik neki elismerő szavaim tudja, hogy nem szoktam hazudni.

A fotós is oda meg vissza van a srácokért nem elég szik meg egy garnitúra ruhával.

-Kérem – szólok rá mikor már nagyon bele melegedne.

-Elnézést Yuki-san, de ha egyszer ennyire fotogének.

-A szakmájuk része – értek egyet. – De most nem azért vannak itt, hogy dolgozzanak – lombozom le.

Megakad a szemem Billen, aki épp egy igen szép kimonót nézeget.

-Szeretnéd fel próbálni azt is? – állok mellé.

-Igen – rebegi és a gyermeki fény a szemében megmosolyogtat.

-Kaname-san azt is fel próbálhatja? – fordulok a hölgy felé. Mosolyogva bólint. Leszedem a finom kelmét.

-Én ebbe bele szerettem – suttogja, mikor végig simít a finom anyagon.

-Gyere, felsegítem rád – visszamegyünk a paraván mögé és átöltöztetem.

-Ennek mennyei az anyaga – élvezkedik mikor hozzá ér bőréhez a kelme.

Csak mosolygok rajta, feladom rá a következő kimonót ez sokkal nőiesebb mint ami eddig volt rajta yukata.

-Öm én ezt meg vehetem? – kérdezi félve, miután meg látja magát a tükörben.

-Meg kérdezem. Gyere, megörökítjük azért.

Vissza vezetem a szobába és ott még Tom is a földről szedi össze az állát.

-Bill te vagy?

-Ja – nevet.

-Kaname-san – fordulok a vezetőhöz – Meg vehető ez a csoda? – kérdezem a ruha felé intve.

-Igen, de nem tudom bírni fogja e a pénztárcája.

-Azt én se de ezt meg beszélik, addig lehet szó…

-Igen félre tesszük a te nevedre.

-Hálásan köszönöm – hajtok fejet.

-Ugyan Yuki-kun mindig visszajáró vendégeket hozol – legyint.

Figyelem, ahogy pózol abban a fekete alapon vörös virág motívumokkal van díszítve. Az öv világosabb mint maga a ruha. De az összhatás nem marad el. Ráadásul ezen a csontvázon mutat is valahogy.

-Híznod kéne – motyogom. Meg halja és dühös pillantást vet rám.

Miután a fotós is kiélvezkedte magát a képeket már gépre is tesszük.

Már meg is van diszken az összes fénykép még a rosszak is rajta vannak.

-Éhen halok – közli Tom.

-Akkor váltsatok ruhát és mehetünk is enni van itt a közelben egy finom étterem – intek nekik – Ja igen Bill még egyelőre itt kell hagynod a ruhát de félre rakattam neked. A menedzsereddel meg beszélem a vásárlási szándékodat, de azért ez egy méreg drága darab.

-David biztos meg engedi – mosolyog.

-Meg látjuk.

Telefonomért nyúlok és az egyik eladólány készségesen adja oda az árlistát, legalábbis annak a darabnak az árát amit az énekes kinézet.

-Igen?

-Jó napot, Yuki vagyok. Bill szeretne meg venni egy yukatát és itt átutalással lehet vásárolni. A kérdés csak az hogy meg engedhetik ezt maguknak?

Ezután a felvezetés után már be is ülhetek egy gép mögé küldhetem neki a képet a ruháról és az árat. Kicsit le döbben, de ekkor oda adom neki Billt. Pár szó után visszakapom.

-Rendben küldje a számla számot.

Megadom a számot. Elintézzük a dolgokat de az utalás így is még várat magára egy kicsit. Végre lerakom a telefont.

-Kaname-san – mosolygok a hölgyre – Akkor szeretném, ha félre rakná azt a darabot – kicsit meg döbben, de bólint. Díszdobozba pakolják.

-Még nem visszük el – fogom meg a lány kezét, aki bele is pirul az érintésembe.

-Milyért nem visszük? – értetlenkedik.

-Majd ha vége a körútnak és haza mennek, akkor kaphatja meg csak – erősítésképpen még bólintok is.

Miután végre kikeveredünk az üzlet házból és Kaname-san is meg ígérteti velem, hogy majd el megyek vele teázni valamikor az emlékek fel elevenítése képen, végre az utcán vagyunk szabadon lélegzek.

-Ugyan tolakodásnak számit de milyen emlékeket akar veled fel eleveníteni ez a nő? – érdeklődik Tom.

-Oh hát én tanultam Kaname-santól sok mindent – mosolygok – például ö tanított öltöztetni.

Csodálkozva néznek végig rajtam.

-Meg is érkeztünk – vezetem be őket egy nívós étterembe.

-Üdvözlöm önöket – hajtja meg magát a pincér.

-Elnézést Ren itt van? – kérdezem kedvesen a lányt.

-Öm… - elpirul – Igen itt van, a pultnál.

-Kösz, gyertek – intek még a srácoknak és már megyünk is a pulthoz.

-Yuki-kun! – köszönt vidáman Ren. – Adhatok valamit inni?

-Nem kell inkább mond meg, hogy Yoru itt van e és hogy ha igen melyik asztalt ajánlaná és mi a napi ínyencség. Valamint van két külföldi akiket be kéne vezetni a finomságokba – vigyorodom el és persze egy szuszra hadarok el mindent.

-Yuro ott jön – biccent – Az étlap harmadik oldalát ajánlom – mosolyog és vissza vesz a komorságából – Este buli lesz nem jössz?

-Még a tegnapot se hevertem ki – nevetek – Még meg látom. – kacsintok.

-Remek - vigyorog.

-Yuki? – hallom Yoru hangját – Tuti te vagy? – néz végig rajtam.

-Igen, szia Yoru – mosolygok rá.

-Mi szél fujt erre – nem lehet el vakarni a döbbenetet róla.

-Munka miatt vagyok itt na meg kilyukad a belem – mosolygok tovább rendületlenül – Szeretném ha mai ebédünket te kalauzolnád.

-Rendben gyertek – látom, hogy túl lépett a meg lepetésén, de még nem tudja el dönteni mi történik.

Kapunk egy külön szobát és kényelmesen helyet foglalunk a kirakott párnákon hagyományos földön.

-Akkor mit hozhatok? – kérdezi Yoru.

-Ren a harmadik oldalt ajánlotta. Igazából én spagettit ennék, de mivel most a japán konyha művészetét szeretném bemutatni így kérlek valami spécit.

Bólint és el tűnik.

-Yuki téged mindenhol ismernek – csóválja a fejét Tom.

-Nem, nem mindenhol de Yoru az exem – vonok vállat.

-Az exed? – kap a szón Bill.

-Ja – vonok megint vállat – Tudod jártunk olyan fél évig, de mint mindig is a részeg össze jövetelek alkalmával kialakult kapcsolatok ez is halálra volt ítélve. Nem jöttünk ki jól végül csendesnek nem mondható módón szétmentünk egy éve nem beszéltünk.

-Akkor hogy hogy ide jöttünk?

-Itt jó a kaja van elszeparált részlegük és nem néz senkinek hülyének ha nem tudod meg fogni a pálcát egyből.

-Pálcika?

-Mért azt hitétek kést meg villát kaptok? – nevetek rájuk.

Yoru hamar visszatér az étellel. Rám néz meg csóválja a fejét és vissza megy a dolgára.

-Még nem dolgozta fel ezek szerint – sóhajtok és fel veszem a pálcámat.

Mosolyogva figyelem az ikrek szerencsétlenkedésüket. Bill elég hamar rá érez és leutánozza a mozdulataimat. De Tom…

-Várj, segítek – fel állok és mögé sétálok.

Érzem ahogy meg remeg. Vajon csak azért mert hideg a kezem, vagy a közelségem van ilyen hatással rá. Elvégre a saját öccsével nem tud mit kezdeni. Na de nem folyunk bele mások magán ügyeibe most épp az a lényeg, hogy nem vagyok neki közömbös ezzel vigyázni kell.

-Így tartsd – szólok rá. Kezén tartva sajátomat meg fogunk egy falatot és a szájához emelem. Enyhén van csak zavarban nem bánom. Fél szemmel Billre nézek és azt látom amit vártam. Őt is meg érintette a zöldszemű szörny szárnya. Tehát mégse vagytok közömbösök. Remek csak ne rajtam csattanjon a dolog.

Mikor a következő falatot nélkülem is képes meg enni így visszaülök a helyemre.

-Yuki van még valamire szükségetek? – kukkant be Yoru.

-Hozol nekem egy kis sört?

-Már ilyen korán be akarsz rúgni? – csóválja a fejét.

-Ennyire ne nézzél már felelőtlennek.

-Pedig az vagy – von vállat.

-Yoru ne most emlegess fel nekem másfél éves hibáimat.

-Nem te szenvedtél utána – vágja hozzám.

-Ne a gyerekek előtt – kérem.

-De igen itt mert egy éve úgy kerülsz mint a tüzet.

-Mit vársz tőlem? – támaszkodom meg magam mögött.

-Válaszokat.

-Kérdez – legyintek. Belép. Bill csak pislog, hogy itt most mi lesz. Tom mintha a hanglejtésből tudná miről van szó.

-Mért hagytál ott egy szó nélkül?

-Németbe kellet mennem.

-Miért?

-Yoru, ne játszd a hülyét! Nem ment nekünk ezt te is tudod. A munkám miatt folyton féltékeny voltál, nekem nem kellenek ilyen korlátok. Sajnálom meg próbáltuk nem ment.

-Akkor csak a munkád miatt?

-Amiatt is – felelem.

-Tehát találtál valaki mást?

-Na látod – mutatok rá – Emiatt mentünk szét. Folyton rossz következtetést vontál le! A munkám miatt sok emberrel tartom a kapcsolatot valakivel össze is fekszem. De beléd se voltam szerelmes, és senki másba sem! – dühösen lerakom a pálcikáimat – Most ha volnál olyan szíves és hoznál nekem egy doboz sört. Nincs kedvem ezt el játszani ezért is hagytalak ott minden szó nélkül tudtam, hogy nem fogod fel fogni, és fel dolgozni.

Végre kimegy. Némán telnek a percek. Majd Ren tér vissza egy doboz sörrel.

-Sikerült el intéznetek végre? – kérdezi óvatosan miközben le rak még a srácoknak is egy egy pohár alkohol mentes italt.

-Így is fogalmazhatunk – sóhajtok és bele kortyolok a sörömbe – De úgy is mondhatjuk, hogy feleslegesen gázoltam bele a lelkébe. Mért nem volt neki jó úgy ahogy volt? – könyörögve nézek a pultos srácra.

-Nem tudom, de talán így hamarabb elfogadja, hogy kiléptél az életéből.

-Talán – sóhajtok.

-Juj – kiált fel hirtelen Bill. Meg is feledkeztem róluk.

-Mi a baj? – fordulok felé.

-Ez mozog.

Itt már nem bírom tovább felnevetek. Ren is meg nézi a döbbent srácot és meg próbál diszkréten fuldokolni és inkább köhögésnek álcázni kitörő jókedvét.

-Bill azt ne edd meg – mosolygok rá.

-Jó - még mindig menekül a tányérjától.

-Ren kérlek, azt vidd el – vigyorgok.

Haverom teljesíti a kérést.

Az ebéd további részében jókat nevetnek egymáson a hangulat oldottabb, én inkább kiszállok a dologból. Nekik hagyva most időt egymásra. Iszogatom a söröm. Mikor el fogy a sok finomság fizetünk.

-Jaj de jól laktam – simogatja meg hasát Bill.

-Meg hiszem azt – böködi meg a kis domborulatot Tom.

-Ne piszkálj, mert ki adom magamból és rád – fenyegetőzik.

Csak mosolyogva nézem és terelem őket haza felé.

-Van kedvetek fürdőbe menni? – kérdezem hirtelen.

-Persze – vidulnak fel.

-Jó, hogy lemozogjuk ezt a sok kaját, most szépen sétálunk egyet.

Azzal bele veszünk Tokyo útvesztőibe. Utunkat keresztezi sok park és mindenhol sok a látványosság. Én pedig mesélek mindenről amire rá böknek, hogy az mi.

Már majdnem a fürdő előtt járunk, mikor meg szólal a telefonúk.

-Én mondtam! – kiált győzelem ittasan Bill.

-Mi történt? – kíváncsiskodom.

-Gustáv igazat adott Billnek – Fordit Tom – most ülnek egy próba teremben és figyelik, ahogy gyakorol a NerWs azt hiszem. És tényleg lányosak.

-Hát tudod ezt látni kell ahhoz, hogy igazat adjanak neked – veregetem vállon Billt.

-Most mit vagy úgy oda téged is lánynak néztünk először.

-Pedig én még csak nem is vagyok bishi.

-Mishi?

-Bishunen. Idol, ha az úgy jobban tetszik. Itt így nevezik az olyan szép férfiakat.

Döbbenten néznek rám.

-Mindegy ha a PSCben leszünk meg látjátok, hogy nem csak olyanok vannak akik szépek.

Bemegyünk a fürdőbe és végre megnyugvást kapnak az este folyamán meg kínzott részeim.

Nem igazán törődöm a srácokkal. A döbbent tekintetük, hogy milyen lehetetlenül vékony vagyok és mégis izmos. Hófehér bőröm enyhén piros lesz a forró víztől. Élvezettel nyúlok el a köveken. Annyira jó így.

Lehet el bóbiskoltam, mert mikor fel nézek Tom néz rám nagyon közelről.

-Elaludtam?

-Lehet – von vállat és mellém telepszik. Érzem, hogy akar valamit.

-Mond – sóhajtok.

-A férfiak is érdekelnek igaz? – egy pillanatra még az ütő is meg áll bennem, olyan hirtelen ér a kérdése.

Kimérten bólintok.

-És meddig tervezted titkolni?

-Titkolni? Én nem titkoltam, nem úgy mint Te.

-Nem értem mire gondolsz…

-Tudod te azt nagyon jól.

Zavartan pislog, minden tudó mosolyra húzom ajkaim.

-Mi a helyzet Billel? – kibujt a szög a zsákból, még jobban zavarba jön.

-Nem értem mire célzol – kapja el rólam a pillantását.

-Na persze az elrejtett érintések – horkanok fel – És az a sok puszi – húzom tovább az agyát.

-Azt hiszem ehhez semmi közöd!

-Pontosan annyi, mint neked az enyémhez.

-Izé… - na most meg nem tud beszélni, szépen vagyunk. Nagyon zavarban lehet – Szóval igazából szólni akartam, hogy Bill már menne haza. És mivel kiderült rólad, hogy volt már dolgod fiúval tanácsot szeretnék kérni – itt már paradicsom vörös.

-Szóval még csak lánnyal voltál – konstatálom, ahogy fel néz a válasz ott van a szemében és meg értem ez fontos neki – Rendben majd ha elment a hőn áhítottad aludni gyere át kapsz leckéket – egyezem bele.

Tokio Hotel Japánba utazik 5. fejezet

 Yuki:

Amint becsukódik az ajtó a falmentén el közlekedek a fürdőig. Nem érdekel a kíváncsi tekintetük.

Most legalább nem lett leszaggatva a cuccom csak enyhén ittas vagyok.

-Jól vagy? – kérdezi Bill, miközben aggodalmasan figyeli elég ingatag lépteimet.

-Ja – motyogom és próbálok nem Nao önelégült képére gondolni. Valamit beadott és élvezte. Csak tudnám mi volt az. Bár remegő térdeimből ítélve valószínűleg valami vágy keltő.

Billre pillantok és tudatosul bennem, hogy tényleg valami erős szert kaptam.

-Francba – visszafordulok a tükör felé – Nao ezt még meg keserülöd az összes mosolygós kedveddel együtt! – szentségelek még egy keveset, majd neki állok vetkőzni. Sajnos ezt a műveletet Bill jelenléte nem egyszerűsíti meg.

-Kimennél? – fordulok meg és dobom a szennyes tartóba a felsőmet.

Kicsit meg szeppen. Bár nem csodálom. Valószínűleg nagyon sápadt vagyok, a szememben égő alkoholtól ködös vágy pedig csak tetőzi a dolgot.

Látom, hogy vacillál végül felém lép.

-Kotródj – kapaszkodom bele a csap szélébe.

-Ez nem csak alkohol volt igaz? – kérdezi, bár szerintem tisztában van vele.

-Addig menjél ki, míg birok magammal – krákogom és elfordulok tőle.

Nyílik az ajtó. Lehunyom a szemem és próbálok arra koncentrálni, hogy állva maradjak. Mondjuk ez nem nehéz, csak nem úgy akarok állva maradni.

-Hé – fogja meg a vállam Tom – Jól vagy?

Fel nézek, aggodalom csillan a szemében.

-Jól leszek, ha fogod az öcsédet és szépen elmentek aludni – sziszegem.

Elengedi a vállam. Próbálom legyűrni a késztetést, hogy nyakánál fogva bele rángassam egy csókba. De persze nem tágít, mért tenné. Mért lenne olyan egyszerű az én dolgom. Segíteni akar a vetkőzésben és hogy el jussak a zuhany alá.

-Tényleg nem kell – nyöszörgök mikor már a boxeremel babrál. Igen csak izgalomban vagyok. Nem kéne látnia. Na meg ha az olyan egyszerű lenne.

-Tudom milyen egy görbe este után haza találni – vigyorog, mikor már a kádban ülök egyelőre még magamon tudva az alsóm, még az se érdekel ha vizes lesz – Csak engem nem vittek haza.

Módszeresen sikálja a hátam.

-Tom menj ki, már megy egyedül is – még kifogásnak is gyenge, de próbálkozni csak szabad. Vészesen közel hajol.

-Mért, mi baj?

-Fogalmad sincs, mire vagyok képes – villantom meg a szemem.

Persze csak nevet. Ekkor szakad el bennem valami. Meg ragadom a tarkóját. Olyan közel rántom, hogyha nagyon ficánkolna össze érne az ajkunk. De nem teszi, döbbenten pislog helyette.

-Fogalmad sincs milyen a valóságban, játssz még egy kicsit a gyerek szobában – lehelem enyhén elnyílt ajkaira – Tünés – lököm le magamtól. A kövezeten köt ki.

Végre kikotródik.

Elnyúlok a kádban. Leügyeskedem rám tapadt alsómat már nagyon szorította erekciómat.

Gyors érzelem mentes könnyítés és már a Nao féle szer is elmúlik lassan. A víz teljesen kihűl, mire lehiggad a testem. Enyhén vacogva törülközöm meg és bújok az ágyba.

Tokio Hotel Japánba utazik 4. fejezet

 Derek:

Végre elmentek. Már rájuk fér egy görbe éjszaka közösen. Bírom mind kettőt, de hosszútávon, ha nem ereszthetik ki a gőzt, vagy épp nem nyugtatja le őket valaki, akkor elég kibírhatatlanok. És Nisa már két hete nem volt sehol. Pont miattunk.

-Derek – szól Gustáv.

-Igen?

-Tudom, nem ránk tartozik, de azért érdekelne. Együtt vannak?

Fel nevetek az aranyos kérdésen.

-Nem, nincsenek együtt. Az egy dolog, hogy úgy viselkednek, de ez itt mindennapos. Főleg amilyen körökben mozognak. Mondhatni szükséges.

-Milyen körök? – kérdezi Bill.

-Ezek szerint még nem világosított fel Yuki hova mentek következőleg?

-Mért hova megyünk? Te tudod a tervet?

-Igazából csak megadott pontok vannak, amit érinteni kell, de nincs megadva, hogy milyen sorrendben esetleg időhatár.

-De mégis mi ez a PS és miért nem akar minket kiengedni este?

-A PS Company… Phonetically Syndicalism Company rock/visual kei zenekarokkal foglalkozó cég. Több leány vállalata van. De ti a központot látogatják meg. De benéztek még majd a Firewall Div.-hez, de lehet hogy csak a Sony Musik-hoz. Nem tudom. Mi ezt a kettőt nem nézzük meg, csak a PSC leányvállalatait látogatjuk meg. Én nem engedlek titeket még csak a Diru közelébe sem. Még csak egy épületbe sem, de Yuki elég talpra esett, hogy oda menjetek. – biccentek az ikrek felé.

-Mi miért nem megyünk? – csodálkozik Gustáv.

Csak sóhajtok és próbálom érzékeltetni ez kényes téma.

Végül Tom tereli el a témát.

-Ma hol voltunk… - gondolkodik el hangosan.

-Osakában, de szerintem a tegnapra gondolsz, akkor a JE-ben voltatok.

-Na szóval ott és azok a figurák hihetetlenek – megcsóválja a fejét.

-Na igen és még én vagyok nőies – húzza fel az orrát Bill.

-Mért mit láttatok? – kap a szó után Gustáv.

Bill izgatottan fordul a dobos felé.

-Ezek után rám senki sem mondhatja azt, hogy nőies! Ott a legtöbb férfi kicsi, vékony és olyan törékenynek néz ki - lendült bele a mesélésbe.

-De mégis hihetetlenül hajlékonyak, és van egyfajta vonzó kisugárzásuk - veszi át a szót Tom.

-Szerintetek, hogy állna rajtam egy yukata? - vonta össze a szemöldökét Bill elgondolkozva. - Még útközben láttam néhány férfin és nőn egyaránt – Derek! – fordul felém. - Szeretnénk felpróbálni kimonókat, avagy yukatákat, ha megoldható.

-Végül is megoldható, ha jól sejtem Yuki használhatatlan lesz holnap. – elgondolkodom – Akár pár fénykép is készülhet, csak szólni kell néhány fotósnak. De persze mindehhez kell Yuki.

Beáll egy kis csend mindenki a gondolataiba mélyül.

- Derek, hogy kell felszedni egy japán csajt? - kérdezi Tom, majd öccsére pillantva hozzáteszi -, illetve fiút? - vigyorog, mire Bill nemes egyszerűséggel elvörösödik.

- Gondolom, mint nálatok. Megszólítod, ha szimpatikus akkor mail, telefonszámcsere, majd találkozás, randi, szex...

-Mért csak gondolod? – pislog az idősebb ikrek

-Nem vagyok japán - vonok vállat. Válaszom nem lepi meg őket, de azért meg ütköznek rajta.

-Mennyire könnyen kaphatóak egy kis kalandra? – faggatózik tovább Tom. Na erre aztán tényleg nem tudok válaszolni. Nekem van barátnőm. Szerintem egyedül az egész rendszerben.

-Miért nem mész, és próbálod ki? - szólt közbe Georg

-Mondd, csak - mosolyodik el Tom. - Holnap nem lehetnénk veled?

-Mi holnap nézzük meg a JE- épületét - szólok közbe.

-De az csaknem fogja elvenni az egész napot? – próbál győzködni.

-Nem, nyilván - felem. - viszont rám csak Georg és Gustav van bízva. Én csak értük felelek. Szóval nektek Yukit kell meggyőzni.

-Mégis ahogy hajtották őket – motyogja Bill és hitetlenkedve csóválja a fejét.

-Tudjátok kemény dolog japán zenésznek lenni, főleg, ha ilyen magasan van az ember. Sok felelősséggel, korláttal, szabállyal, és munkával jár. Persze ott van a másik oldal, hogy azt csinálhatják, amit szeretnek, mégis... Összevetve nagyobb a kár, mint a haszon.

-Igen, tudjuk - mondják egyszerre a fiúk.

Megcsóválom a fejem, bele borzolok Tom és Bill hajába.

-Nem, nem tudjátok. De talán ez jobb is így...

Értetlenül néznek rám.

-Holnap vagy utána Yuki elvisz titeket a PSCbe ott meg ismerhetitek a japán rock világát. Valamint már képetek van a pop feléről. A mókuskeréknek csak egy pillanatát látjátok – gondolkodva vissza ülök a fotelba.

Beszélgetünk még hogy kinek mi a benyomása eddig Tokyoról. Egész jól viselik. Georg élvezettel meséli milyen fürdőket látogattunk meg eddig és milyen parkokat néztünk. Közben adagolok beléjük némi vacsorát. Kezdem érteni Nisa mért akad ki mindig Yukin.

-Majd szóljatok Yukinak, hogy ilyenfajta igényetek is van, mert amilyen szeleburdi el felejti – szórakozottan simogatom meg a közben ölembe költözött Akuma fejét.

Már épp elálmosodnának, mikor meg szólal a telefonom. Ez a segélyhívás.

-Még alig múlt hajnali kettő máris bajban vannak – sóhajtok. Fel veszem.

-Derek – nyüszít bele Yuki.

-Mi történet, hol vagy?

-Nao betalált és nem akart elengedni, el menekültem a mosdóba, de ha sokáig kimaradok észre veszi és utánam jön. Kérlek, valahogy szabadíts ki. Nisa itt hagyott.

-Menyit ittál?

-Még tudok fizetni pontosan és még nincs kettős látásom. De a járás már kérdéses.

-Megyek érted – sóhajtok.

-Mi történt? – kérdezi Georg.

-Yukit betalálták és mint lenni szokott Nisa lelépett... – azt már nem teszem hozzá, hogy valószínűleg már rég valaki alatt nyög. – Maradjatok létszíves itt. Nem sokára jövök.

Yukit valamilyen szórakozóhelyről nem nehéz kihozni, ha nagyon meg akar lépni.

-A srácok?

-Biztonságban a négy fal között.

-Kösz.

Besegítem a kocsiba és haza fuvarozom.

Felmegyünk a lakásához. A nappaliban ugyan úgy ott van a négy srác, ahogy hagytam őket. Ez persze kicsit meg lep, de örülök is neki legalább nem csináltak semmi ostobaságot az alatt a negyed óra alatt, míg távol voltam.

-Kösz még egyszer Derek, de szerintem menyetek haza aludni – azzal elenged. Neki támaszkodik a falnak és meg próbál minél többet meg tartani a tekintélyéből.

-Neked bármit – veregetem vállon és intek a srácoknak, hogy megyünk. Össze szedik magukat és már ott is hagyjuk őket.

-Biztos rendben lesz ez így? – aggodalmaskodik Georg.

-Persze, Yukit szedtem már ki nagyobb szarból is.

Tokio Hotel Japánba utazik 3. fejezet

 A Kanjani8 egy nagyon vidám társaság. Jó velük ökörködni és élvezet velük inni. De jelenleg az ivászatot el kell halasztani a következő alkalomra.

-Te, ezek még kölykök. – súgja Yuu.

-Azok – bólintok.

-És ilyen tojás fenekűeket kell istápolnod? – csodálkozik.

-Sajnos – mosolyodom el – Ez a munkám – emlékeztetem.

-Na igen… összekötőnek lenni nem egyszerű dolog.

-Nem – vállon veregetem, nevetve követjük a többieket.

Tom és Bill elég könnyen veszi a poénokat ugyan néha még fordítani kell nekik, de azért a srácok is rendesek és angolul beszélnek.

-Megyünk a forgatásra, este maradtok egy kis ivásra.

-Még gyerekek, nem kéne nekik részegen császkálni – érvelek.

-Akkor legalább te – könyörgő szemeket kapok Subarutól.

-Milyen példát mutatnék? Na majd ha vége a melónak – vigasztalom. Kikísérnek a vonathoz és már mehetünk is haza.

-Hulla vagyok – fekszik el a kanapén Tom.

-Ahhoz képest nem is csináltunk semmit – vonok vállat és kotorászok a hűtőben egy sör után. Miután meg lelem a dobozt levetődöm az egyik fotelba.

-Az mi?

-Sör – és már sziszen is. Jólesően gurul le a torkomon az első korty.

-Én is…

-Nem – torkolom le azonnal őket – Ti itt még nem fogyaszthattok alkoholt

-De hát már…

-Itt még nem vehettek szeszes italt ergo nem is fogyaszthattok! – marom le őket és meg húzom a dobozt. Dühösen merednek rám.

-Hány éves vagy úgy egyébként? – kéri ki magának Tom. A válasz elöl a csengő ment meg.

Megyek ajtót nyitni.

-Ne – szakad fel belőlem a kiáltás. Nisa áll az ajtóban mögötte Derek és a másik két srác.

-Mi van, csak nem örülsz nekünk?

-Nem, nem örülök.

-Derek bevállalta az esti műszakot mi meg leléphetünk inni – kacsint rám.

-És ez nekem mért jó? – fonom keresztbe a kezem, de beengedem őket. – Bill, Tom hozzátok jöttek.

Georggnak és Gustávnak intek, hogy merre keressék a srácokat és a másik kettőt a konyhába terelem.

-Derek, ha ezeknek baja esik, én meg öllek. Nem lesz a főnöknek ideje lépni.

-Ne parázz már ennyit.

-De parázom, fiatalok még és nem akarom, hogy olyan társaságba kerüljenek, mint ahova nem valóak.

-Mégis mi bajod van most úgy konkrétan Yuki?

-Konkrétan, te vagy a bajom. Ha mi ketten elmegyünk inni annak az a vége, hogy kiütöm magam és valaki ágyából kelek ki.

-Ez olyan rossz dolog?

-Igen, főleg ha utána haza jövök és nem egyedül leszek egy teljes napig, hogy a kiállhatatlan másnapos részemet vissza szorítsam.

-Még szoktál másnapos lenni? – füttyent Nisa.

-Ebbe most ne menjünk bele – morranok.

-Yuki tényleg el birok velük. A két G elég egyszerű eset. Nincs velük baj és hallgatnak a szép szóra. És ahogy levettem tudnak hatni a másik kettőre, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit. Nektek meg már nem árt egy kis kikapcsolás. Na meg legalább addig nem engem boldogit Nisa. Kérlek Yuki ments meg egy északára tőle!

-Rendben – adom be a derekam egy hatalmas sóhajtás közepette.

Bevonulok a fürdőbe, le tusolok és egy szál törülközőben vonulok át a szobámba. Persze közben meg kapom még Nisa elismerő pillantását is. Csak fel húzom az orrom, röhög rajtam.

Egy picit elbíbelődöm a piperészkedésel.

Alig negyed óra múlva felöltözve és bealított hajjal enyhe sminkel az arcomon már útra kész vagyok.

-Ismertettétek a dolgokat? – kérdezem japánul. Csak rázzák a fejüket.

-Szépen kicsípted magad – füttyent azért Derek.

-Csak ne akarj kikezdeni velem – fintorgok. A kanapén üldögélők felé fordulok. – Na srácok, a nagyok elmennek kicsit bulizni. Nem akarok bajt Derek marad, el lesztek remélem. Van pár játék, ha kell majd az az ökör meg mutatja. A lakást elhagyni tilos. Nem azért mert ez a szeszéjem hanem nem akarom, hogy bajotok legyen. Jó lenne egyben és sértetlenül haza vinni titeket – magyarázom egy szuszra, mert látom rajtuk, hogy már nagyon közbe akarnának szólni.

-Jaj Yuki olyan ünneprontó tudsz lenni – Nisa színpadiasan elhalálozik.

-A te ötleted volt – vetem oda – Derek rád bízom őket! – fordulok a srác felé – Ha bajuk lesz…

-Jó tudom, kiherélsz – emeli fel a kezét.

-Ha csak azt – mordulok. – Egyébként, ha túl vagyunk még pár programon lesz éjszakai élet kutatás – biztosítom a srácokat – Csak előbb még szeretném, ha meg ismernétek a szörnyek másik oldalát is, ne a rosszabbik énjükkel találkozzatok előbb.

-Tehát a PS is tervben van? – vidul fel Nisa.

-Ja – vetem oda.

-Mi holnap megyünk a Johnny’s-hez. – gondolkodik el Derek.

-Mi már voltunk – vonok vállat – Na menjünk, mert ha sokat tökölünk, még meg gondolom magam.

Ez elég Nisának már rohan cipőt venni.

Lerogyok a kanapéra és előkotrom az acélbetétesem. Nyugisan fel húzom és fűzöm be a főzőt rajta.

-Te tuti Yuki vagy? – kérdezi Tom.

-Miért?

-Hát ez a smink… meg a ruha… - int Bill felém.

Kicsit meg lepetten állok fel és nézek bele a tükörbe. Nem találok kivetni valót a feszülős fekete pólóm, amin van még egy bővebb csak, hogy ne tűnjek annyira vékonynak. Szakadt farmer, ami kiemeli a hátsom, na meg az acélbetétes.

Kérdőn nézek vissza Billre. Mintha ö nem extrémen öltözne.

-Még mindig nem tudom, mire gondolsz – vonok vállat.

-Jaj Yuki, néha olyan édesen hülye vagy – vihog fel Nisa.

-Na te csak fogd be – vetem oda.

-Most mit vagy úgy oda – fuldoklik tovább és visszavált japánba – elcsavartad a fejüket.

-Na persze – horkanok, de ahogy Derekre nézek, be kell valljam jólesik ez a pillantás. Rég simogatták meg így az egomat.

Nisa mögém settenkedik és átölel.

-Nem adom, az enyém – nyújtja ki a nyelvét a négy srácra.

-Emlékszel mit beszéltünk meg? – kérdezem nem törődve a körém fonódó karokkal.

-Persze, hogy normális leszek.

-Nos akkor, mért nem vagy az?

-Jaj már!

-Nisa eressz el és légy jó fiú, különben nem megyek veled sehova.

-Mindig így évődnek? – kérdezi Georg Dereket.

-Ezt nem évődésnek nevezném, hanem alap hangulat előkészítésnek – von vállat a magas srác.

-Na mentünk – veszem fel még a sörömet az asztalról és már mehetünk is. Kulcs meg van – Telefonon utolértek, ha kell valami – állok meg még egy pillanatra.

-Amilyen taccsra vágod magad, nem hiszem, hogy kelleni fog valami – vigyorog Derek – De ha kell egy fuvar haza, szóljatok.

-Meg lesz – intek és végre kilépünk az éjszakába.

Tokio Hotel Japánba utazik 2. fejezet

 Reggel komásan megyek ki a konyhába a kávémért, ami a technikának köszönhetően már lefőtt.

-Reggelt Akuma – köszönök a cicának és teszek le neki egy kis vizet meg tápot. Nyávog, dorombol és már eszik is.

Komálok egy kicsit a kávém felet és úgy döntök mivel ma sok majom között leszek nem árt enni is egy keveset. Készítek a még alvóknak enni.

Elsőnek Tom botorkál ki a szobából le ül velem szemben és csak néz ki a fejéből. Szerintem még csak most fogja fel, hogy nem otthon van, nem a testvére ül vele szemben.

-Reggelt – nyögöm ki száraz torokkal és elé penderítek egy bögrét.

Majd megízesíti magának.

Bill is kikomál a szobából bár ö sokkal össze szedettebb mint a bátyja.

-Szerintem a sminket és a séró belövést felejtsd el – motyogom. Mégis meg halja.

-Mért? – mintha valami világrengető dolgot tiltottam volna meg neki.

-Szeretnél paparazzit? – váltok stratégiát meg rázza a fejét. – Akkor talán most le a sminket. Oké ez japán, oké itt sok mindent elnéznek, de azért most turista vagy nem sztár.

Sóhajt és látom, hogy meg győztem. Elég makacs, de legalább az ész érvek hatnak rá néha.

-Lassan indulni kell – nézek a fali órára. Csak a konyhában van ilyen ketyere, mert meg veszek a kattogásától.

-Hova megyünk? – kérdi két ásítás közt Tom.

-A JE épülésébe. Ott meg ismeritek az idolok belső titkait. – előszedek két hatalmas szemüveget. – Ezt nektek – bökök rájuk, majd elhúzok öltözni. Oké a bő melegítő nadrág meg a hatalmas póló, de nem fogok így az utcára menni.

Végül mindenki össze szedi magát három telefonnal a zsebembe megyek és vezetem őket a hatalmas épület komplexumhoz.

Régi ismerősként köszönt a pultos leányzó és mondja, hogy mindjárt itt van, aki körbe vezet, én hiába mondom, hogy úgy ismerem az épületet mint a tenyeremet. Hát igen azért őrizet nélkül nem hagynak.

Meg szólal a fiuk összekötő telefonja.

-Mi? – néz Bill a készülékre értetlenül.

-Ezt nyomd meg – mutatok a megfelelő gombra és hagyom had beszéljenek a társaikkal.

Csak felfülel figyelek oda. Megérkeztek egyben Derek jó társaság és van velük még egy egyén, akin nem tudnak ki igazodni, mert nagyon furcsa.

-Nisa – sziszegem a fogaim között és azonnal tárcsázom a számát.

-Most mi bajod van? – szól bele köszönés helyett.

-Te öregem, te vagy a bajom – suttogok – Jó lenne, ha vissza fognád magad és nem másznál rá Derekre, míg itt vannak ezek a takony kölykök.

-Rendben – sóhajt lemondóan és bontja a vonalat.

Megérkezik a vezetőnk.

-Sho-sama? – lepődök meg.

-Szia Yuki-kun rég láttalak – vigyorog rám.

-Én is – kezet fogunk meg ölelgetjük egymást.

-Nos hol kezdjük? – csapja össze a tenyerét.

-Hát öltöző? Esetleg próbaterem? Vagy a gyakorlok? Esetleg a junioroknál? – sorolom a lehetőségeket gondolkodva. Tom meg köszörüli mögöttem a torkát.

-Bocsánat – váltok németre – Bemutatom Sakurai Sho-t ö fog minket körbe vezetni a cégnél. Egyébként az Arashi nevű fiú csapat egyik tagja számos dorámában szerepelt és még sorolhatnám napestig – mosolygok. Kezet fognak és követjük a férfit. Sho mesél az épületről, a szerkezetről, a tagokról, a csapatokról benézünk egy-két próbaterembe. Útközben bele botlunk pár ismerős arcba, akik vidáman üdvözölnek. Mindenkivel váltok pár szót.

-Yuki-chan! – érkezik egy vidám kiáltás oldalról és becsapódik valaki.

-Kame? – nyöszörgöm – Oh Kazu!!! – ölelem vissza. Kicsit örömködünk egymásnak aztán visszafordítom a figyelem az épen nagyban magyarázó Shora és a két srácra.

-Gyertek be a próbára. – vidul fel Kazuya mellettem.

-Nem lesz gond?

-Dehogy, Uedo is biztos örülni fog neked.

-A múltkori után nem hiszem

-Yuki-kun – fordul felém Sho és hogy a többiek is értsék angolul folytatja – El kell mennem egy forgatásra nem lenne baj ha Kazuya vinne tovább?

-Dehogy – mosolygok rá – Direkt csináltad? – fordulok a másik énekes felé. Az csak vigyorogva vállat von.

-Srácok bemutatom Kamenashi Kazuyát – celebrálom a formaságokat – Tom és Bill Kaulitz – kezet ráznak és megyünk tovább.

Kazu inkább japánul beszél, így kénytelen vagyok fordítani németre.

-Egész jó a németed – jegyzi meg egy kis szusszanásnyi időben, míg a srácok szétnéznek az egyik díszletes teremben.

-Kösz – krákogom.

-Akkor most menyünk be a mi próbatermünkbe – vidul fel az arca. És már vezet is.

Az egyik mozdulatnál félre söpri a haját.

-Látom Jin haza jött – kuncogok.

-Tessék? – elsápad és azonnal a nyakához kap.

-Elárultad magad – veregetem vállon – Jin itthon van, ne tagad.

-Jó igen itthon van.

-Tessék itt egy kis alapozó – nyújtok át neki egy kis tégelyt.

-Honnan vagy te ilyen fel készült? – pislog rám. Csak kacsintok egyet.

-Szünet – hallatszik a teremből.

-Kame hol jártál eddig? – kérdezi a táncoktató.

-Feladatott teljesítettem – feleli teljesen természetesen és beljebb invitál minket.

Ekkor kapom meg Uedát a nyakamba.

-Yuki!!!!! – visítja és vigyorogva ölelget.

-Szia – vakarom le magamról és most én ölelgetem meg.

-Hogy kerülsz ide? – pislog Koki.

-Hát bemutatóm Japán zenei életét két kíváncsinak – nevetek és ekkor végre az ikrek is beljebb jönnek.

-Mi van a kezedben? – csap le Kaméra Juno.

-Alapozó – azzal az egyik tükörhöz megy és meg próbálja fel tünés nélkül elkenni a masszát az érzékeny területen.

-Yuki mikor lesz süti? – esik nekem Nakamaru.

-Mostanában nem volt időm rá.

-Hé ha Kame kapott kenőcsöt, én mért nem kaphatok sütit? – nyűgösködik tovább.

-Sajnálom, de a rajongóitok nem nézné jó szemmel, ha elhíznátok nekem köszönhetően. – mosolygok.

-Öm… Yuki te mindenkit ismersz itt? – kérdezi Bill.

-Hát nagyjából a törzshelyükön voltam pultos és pincér egy darabig – vonok vállat – Oh Ueda ugye nem haragszol rám? – pislogok a srácra.

Csak mosolyogva legyint.

-Neked köszönhetek pár dolgot.

-Tényleg ne haragudj, de már nem bírtam nézni Kai szenvedését.

-Nem téma – legyint megint.

-Kösz.

-Ne de milyen pultos volt – szólal meg Jin és nyalja meg a szája szélét persze angolul beszél – Szívesen látnálak megint ott.

-Jin ami akkor volt egyszeri volt és megismételhetetlen – mosolygok rá, kicsit közelebb hajolok – Nem leszek még egyszer az ukéd – döbbenten pislog.

-Most mért? Nem mondhatod hogy rossz volt.

-Még egyszer nem vagyok hajlandó végig nézni Kazu szenvedését, amit én okoztam – vonok vállat. Erre végre magába szál és Kazuya mögé somfordál. Valamit el kezdenek pusmogni.

-Tényleg finom süteményeket készít – hallom meg Nakamaru lelkes hangját.

-Yuuichi! – szólok rá. – Koki könyörgöm, foglald le, mert lerombolja az imidzsem.

Koki pedig megy, nyakon csípi a srácot és el rángatja a két némettől.

-Akkor mi megyünk is – ragadom meg a pillanatnyi nyugalmat.

-Maradjatok és nézzétek meg hogyan is készülünk a következő koncertre – kacsint rám Taguchi.

Hát leülünk a kis padra. Jin is mellénk telepedik.

Végig nézzük, hogy a tánctanár hogyan ugráltatja őket.

-Nem hiányzik neked? – kérdem Jintől.

-De nagyon – sóhajt vágyakozóan.

-Nem Kamére gondoltam, hanem a próbára a többiekkel – nevetem el magam.

-Arra értettem – vágja be a durcát. – Este lesz egy buli, nem jössz?

-Mint a régi szép időkben mi? – lemondóan meg rázom a fejem - Bébiszitter vagyok.

-Nem kell ránk vigyázni! – méltatlankodik Tom mellettem, ja hogy angolul folyik a csevely? Észre se vettem.

-Azt te csak hiszed – legyintek.

-Higgyetek neki – karolja át a vállam Jin – Szerintem fél napot se bírnátok ki nélküle – vigyorodik el.

-Akanishi! – hangom fenyegető – Nem fogadunk, nincs fogadás! – azzal ellököm a kezét.

-Jól van na – nevet – De tényleg srácok ne nagyon mászkáljatok nélküle ö az egyetlen ebben a rengetegben aki meg áll a lábán és még vigyázni is tud rátok – rám kacsint és előveszi a bugyi szaggató mosolyát.

Szerencsére a KAT-TUN próbája után már csak a juniorokat néztük meg persze még be kukkanthatunk az Arashihoz. És persze még pár emberhez is. Ott is barátian fogadtak és mindenki kedvesen mosolygott. Hogy én ezért mit fogok még kapni. Remek kilátások.

Az ebéd kimaradt de nem is bánom hulla fáradtan támolygok haza. Kis árnyékaim levakarhatatlanul követnek.

-Yuki, aki először vezetett körbe ö hány éves? – kérdezi Bill.

-Mért? – nyöszörgöm, mert már összeragadt a nyelvem a szájpadlásommal. Sürgősen folyadékot kell szereznem.

Nyílik a lakás ajtaja és már a csapnál vagyok.

-Mindenki olyan tisztelettel beszélt róla, de nem nézném idősebbnek 25nél.

Felkuncogok és majdnem félre nyelem a vizet.

-Nem állsz távol a valóságtól – bólintok – még 29éves.

-Még?

-Ja – vonok vállat – Kazu most ha jól tudom huszonöt.

-Mi? – ez a hördülés Tomtól származik.

-Majd holnap lepődjetek meg – vonok vállat – Tényleg holnap jöhet egy kis kocsma járat. Vagy ugorjunk át Osakába?

-Osakába, oda minek?

-Ott van egy-két haverom, és jó lenne őket is meg látogatni. – vonok vállat – Egyébként remek kirándulási lehetőség és vonaton még úgy se ültetek – hagyok pár pillanat gondolkodási időt nekik.

-Rendben – bólint rá hirtelen Tom. Bill értetlenül néz rá. – Most mi van? Még tényleg nem voltunk itt vonaton én szeretnék mindent kipróbálni, a rajongok őrjöngése nélkül.

-Akkor ezt meg beszéltük – csapom össze a tenyerem. – Ja kaja a hűtőben Nesi alkotott nyugodtan egyetek én addig telefonálok.

Bemegyek a szobámba és már is tárcsázom Shibutani Subaru-t.

-Szioka – nevet bele a készülékbe.

-Szia – mosolyodom el.

-Ajaj ilyenkor akarsz valamit tőlem.

-Holnap Osakában vagytok?

-Igen, miért?

-Rá értek?

-Attól függ lesz egy műsor fel vételünk délután, de egyébként nem sok minden.

-Az nem gond akkor csak a délelőttöt rabolnám le. Van két srác, aki kíváncsi a japán zenei világra és hogy van e kedvetek kicsit kalauzolni?

-Persze kik azok?

-Német együttes… Tokio Hotel.

-Nem… nem ismerem.

-Nem baj nem is a hírnév miatt vannak itt.

-Akkor jó a többiek is biztos örülni fognak a potya mászkálásnak. Ja Ryo nem lesz itt.

-Gondolom a NerwSel van.

-Igen. Mostanában van egy-két koncertjük.

-Akkor holnap csevegünk, most megyek vigyázatok magatokra.

-Mi az már nem mondod hogy jóéjszakát?

-Minek mondjam, hisz úgy is jó lesz – vigyorodom el. Hisz pontosan tudom mit fog csinálni.

Bontjuk a vonalat. Elfekszem az ágyon.

Az ikrek fel találja magát fürdik és megy az ágyba a zajokból ítélve. De még nem alszanak át beszélik a látottakat és hevesen tárgyalnak ki pár dolgot. Letusolok én is, és már csak a puha ágyamra emlékszem.

Tokio Hotel Japánba utazik 1. fejezet

 Yuki:

-Úr isten! Ezt nem hiszem el! Tuti!!! – hallatszik az izgatott kiáltás a teremből. Sorstársammal csak összemosolygunk hát igen ezek a srácok tényleg nem normálisak.

-Kérem, fáradjanak be – nyit ajtót, a menedzserük akinek még mindig nem sikerült meg jegyezni a nevét. Pedig nem lehet olyan nehéz.

Belépünk a szobába, a kanapékon a négy sztár foglal helyet és még pár egyén.

Nem igazán tud lekötni a dolog papír része, pedig foglalkoznom kéne vele. Csak a srácokat figyelem. Elégé fel vannak pörögve végtére is egy nagy álmuk teljesül most. Bepillantást nyernek Tokyo világába. A nevüket is a városról vették. Kíváncsi leszek, hogy fogják viselni azt a nyüzsgést, mert míg itt Németországban el lehet bújni egy kicsit ott nagyon nehéz.

Végig hallgatjuk az instrukciókat, miszerint kettesével lesznek be osztva, látom, hogy az ikrek tuti együtt lesz. Nem mintha meg lepő lenne és hogy válasszanak kalauzt ja és itt jön az hogy bemutatnak minket.

-Üdv Minako Yuki vagyok – hajtom meg a fejem.

-Sziasztok Konrád Derek – hajtja meg magát a másik srác is. Mondjuk engem tuti elsőre lánynak néztek, hiszen vékony vagyok ráadásul még a nevem is fura.

-Öm… - ezt most tényleg Tom nyögte ki? Rá pillantok és rá van írva minden az arcára. Nem tudja el dönteni, hogy fiú vagy lány vagyok.

-Fiú vagyok – mosolygok rá. Döbbenten pislog párat, de adja továbbra is a laza srácot. Hát igen a művészek csupa meg játszás.

-Nos döntsétek el ki kivel lesz és utána, hogy Yuki vagy Derek legyen a vezetője a kis csapatnak. Most nem megy veletek sok ember úgy, hogy jól válasszatok csak a vezetőtök lesz felelős értetek.

Összesúgnak, de már tudom mi a végeredmény. Derek sokkal szimpatikusabb Gustavnak és Georgnak.

-Minek lesz a fekete – dönti el Tom. Bill csak mosolyogva bólint. Remek mintha nem tudnám, hogy a kisebbik döntése volt. Na mindegy. Még hogy fekete a nevem jelentése hó, az meg tudtommal fehér.

Végül csak sóhajtok és egy mosolyt varázsolok az arcomra.

Dereknek jó dolga van könnyen szót ért a másik kettővel.

-Mikor szeretnétek indulni? – kérdezem. Persze látom, hogy mindkettő azonnal indulna, de persze a menedzserük bele szól. Jön az útlevél és az egyéb papírok, hogy minden rendben menyen.

Már a repülőtéren unatkozok. A testvérek el vannak.

-Mond csak Yuki miért ilyen fura a neved? – kérdezi hirtelen Bill.

-Anyám japán volt ott nevelkedtem anyanyelvi szinten beszélem a japánt. Apám német volt és csak évekkel később tudta meg hogy én is létezem. Ezért elhozott anyám halála után ide német országba. Sok nyelvel meg ismerkedtem de például angolul is kitűnően beszélek ha épp ezt hozza a sors. – azt persze nem teszem hozzá, hogy hála Dereknek az olaszom is egész jó, de még ha kell franciául is makogok pár dolgot. Na de ami még feltűnőbb, hogy nagyon közel ülnek egymáshoz és éppen nagyon pusmognak valamin. Természetesen úgy teszek, hogy nem veszem észre őket, inkább elmegyek valami ihatóért. Találok narancslevet.

-Én is egy olyat kérek – áll meg mellettem Bill. Rá mosolygok. Viszonozza.

Kis semmiségekről beszélgetve vissza megyünk Tomhoz. Valószínűleg megérintette a zöld szemű szörnyszárnya. Csak mosolyogni tudok rajta. Leülök az egyik távolabbi székre még kellő közelben, de kelően messze bele temetkezem egy ujjságba mikor meg szólal a telefonom.

-Mushi-mushi? – szolok reflexből bele meg se nézve ki hiv.

-Na végre fel vetted Yuki-kun! – örömködik nekem azonnal az összekötöm.

-Nem kell aggódni annyit Nisa – mosolyodom el – Most indulunk el a program még nem forrt ki, de ha ott leszek úgy is fel hívlak a másik telefonról.

Még szóba kerül pár apróság, mikor indulunk, mikor érkezünk, melyik gépel megyünk, de nem tart fel sokáig.

-Nos fiúk – lépek a testvérek elé – Mit szeretnétek Tokyoban elsőször meg nézni? Múzeumok, sétányok, kertek. Esetleg üzletházak. De van még lehetőség betekinteni egy két zenei kulissza titokba – az utolsóra fel csillan a szemük, úgy érzem sínen vagyunk.

-Akkor ezt vehetem bele egyezésnek – húzom mosolyra számat. – De akkor is beszélnem kell előbb a menedzseretekkel… uh mi a neve? – eszeveszetten keresem a tárcám, hisz bele raktam a névjegyét.

Miután lezavarok egy gyors báj csevelyt németül a menedzserrel és minden apró kis részletet meg osztok vele, mert azért nagyon figyel az ö pici hímes tojásaira. Végre eljutok arra a szintre, hogy elfáradtam. De csak agyilag. Ennyi fárasztó kérdésre régen kellet válaszolnom.

Az út alatt jó ízűt alszom nem figyelek a másik kettőre mindnek el turbékolnak mögöttem.

Nos igen ez az aminek furának kéne lennie, de valahogy az én világomban nem az. Az eldugott puszik a rejtett simogatások a közvetlen érintkezés engem nem zavar. Ha nekik így jó, bár látom, hogy Bill fél az emberek véleményétől, míg Tom a saját érzéseivel küzd.

Végre meg érkezünk a hatalmas repülő térre és míg a csomagjainkat figyeljük a kifutón csörög a telefonom.

-Igen itt vagyunk már – szólok bele meg se nézve ki az. Majd leteszem úgy is tudom, hogy Nisa türelmetlenkedik.

Az én kis hátizsák méretű sport táskám letörpül a fiatalabb testvér batyuja mellett.

-Na végre Yuki! – kiált rám valaki kifele menet.

-Nisa! – hatalmas vigyor terül el az arcomon. Nos igen az enyhén punkos beütésű srác nagy port kavar. Hihetetlenül vékony, na nem mintha én vastagabb lennék, akár egy dekával is, ezt persze úgy próbálja ellensúlyozni, hogy hasonlóan öltözik mint Miyavi. Történetesen a kedvenc zenésze de ez más tészta.

Meg lapogatjuk egy más hátát és vígan indulunk a kocsi felé. Szerencsére az ikrek is jön szépen jóságosan, nem kell őket hívogatni.

-Na új kocsi?

-Nem a régi csak perbolal mosva. – felnevetünk – Egyébként tényleg csak le van mosva – simít végig a kocsi tetején.

-Az jó, utoljára nagyon sáros volt még a színére se emlékszem csak az össze függő szürkés barna masszára – fel nyitom a hátsó ajtót – Üljetek be – intek a srácoknak, közben a cuccaikat beparentáljuk a csomagtartóba.

-Gusztáv és George? – kérdezi hirtelen Tom.

-Ezen a telefonon eléritek őket – ad hátra egy készüléket Nisa. – De ők is ugyan úgy tudnak hívni benneteket Derek még nem érkezett meg – von vállat – Addig meg úgy se tudtok beszélni.

-Öm te honnan ismered?

-Egy fé… - nos itt lépek közbe befogom a száját.

-Ugyan annál a cégnél dolgozunk a japán összekötő Nisa és én. De mivel én most tolmácsként vagyok jelen így Nisa az egyetlen össze kötő, de szerencsére helyinek számítok, így Nisa nélkül is el tudunk majd boldogulni, ö addig Dereket és a barátaitokat fogja boldogítani – angyalian mosolygok közben gyilkos pillantásokat küldök Nisának.

-Most mi bajod van? – vált japánra.

-Az hogy semmi közük ahhoz hol ismertelek meg nincs kedvem a sajnálkozásukat hallgatni így is össze leszünk zárva több napig! – hadarom – Indíts – kötöm be a biztonsági övet és össze fűzöm karjaimat magam előtt jelezve mérges vagyok. Vigasztalóan meg simogatja az arcomat, de elfordulok tőle.

-Haragszom – közlöm a tényt és mereven bámulok kifelé.

Végre elindulunk. Városmézéi szinten közlöm, mikor mit látnak jobb illetve bal oldalon.

-Hol lesznek el szállásolva? – kérdez közbe Nisa.

-Tényleg – csapok a homlokomra. Hátra fordulok – Hova szeretnétek menni? Hotelbe bár nem olyan kényelmes és nyugodt vagy hozzám és akkor sokkal lazább tempót tudunk meg ütni?

Egymásra néznek és némán vitatják meg a dolgot végül Bill bólint.

-Hozzád – közli Tom a döntést.

-Tudod az utat – veregetem vállon Nisát és megyünk hozzám már nagyon fáradt vagyok. És még így se fekhetek le aludni. Ágy húzás vacsora készítés, nem mintha olyan hü de éhes lennék.

-Már megint nem akarsz enni – morogja Nisa.

-Közöd?

-Elég sok mivel én lettem a múltkor is lebaszva, mert őnagysegge nem volt hajlandó enni.

-Majd meg beszéljük máskor – legyintek.

Megérkezünk a házamhoz nem túl nagy és még csak nem is kertes. Bár van kert, de azt a többi lakóval együtt gondozzuk.

A fel cuccolás gond nélkül meg van bár a macskám már kicsit dühös, hogy több mint hat napja nem voltam itthon.

-Legalább neki adtál enni? – fordulok Nisa felé a kezemben tartott fekete szőr golyóval.

-Nem, éheztetem, mint a gazdájával szoktam tenni – forgatja a szemét.

-Oké – azzal ejtem a macska témát, de adok enni neki.

-Segíts ágyat húzni – kérem. És a vendégszobába megyünk, ami eredetileg Nisa szobája is lehetne amennyit nálam szokott lenni. Fel húzzunk két garnitúra tiszta ágyneműt és a nappaliban álldogálókhoz megyünk.

-Lakjátok be a vendégszobát nyugodtan, ma nem megyünk sehova – intek a szoba felé – Remélem nem baj, hogy együtt kell nyomorognotok egy ágyon – mosolyodom el – Egyébként holnap hova szeretnétek menni?

Az ajtófélfának dőlve figyelme, ahogy pakolásznak.

-Mik a lehetőségek? – kérdezi Bill.

-Hm… mehetünk a… - meg szollal a telefonom. – Remek ez a főnök lesz – káromkodok még egy sort, de már veszem is fel.

Persze leüvölti a fejem mért nem a szállodába mentünk. Mire közlöm vele, hogy nem paparazzikat akarok, hanem nyugodt kiegyensúlyozott japán túrát, ahol a két emlegetett zenész éppenséggel szokványos kölykök, nem pedig azok amiknek mutatni kell magukat. Lehiggad, igazat ad, meg dorgál és közli holnap mehetünk meg nézni a majmokat a JEbe. Végre leteszem.

-Nos irányított foglalkozásként el látogathatunk a JE épületébe – kicsit éretlenül néznek rám – A Johnny's Entertainment céghez ami a japán fiatalok fel fedezésével foglalkozik valamint később ha mutatnak valamit akkor foglalkoztatja is őket.

Bólintanak és folytatják a paskolást.

-Pont azt a majom kertet kell meg mutatnod?

-Most jobb lenne, ha a PSben kezdenénk? Ott még állattabbak az egyének és a Diru még nincs is ott.

-Na igaz csak éjszaka vigyáz rájuk, mert itt nem tuti a kocsma élet, még mindig túl közel vagy egy-két érdekes szeméj törzs helyéhez.

-Mintha ezt annyira bántad volna a múltkor – fintorgok.

-És azután hova?

-Hidd el ha végzünk azzal a központtal nem biztos, hogy bárhova menni akarnak majd – mosolyodom le.

-Akkor fel töltöm az ital készleted.

-De ezek még kis korúak.

-Itt – vigyorog – De otthon már felnőttek.

-Nem baj nekem nem itt kezdik el az alkoholizmust!

-És te.

-Nekem jöhet pár doboz sör és ha találsz valami finom bort az is jó.

Bólint egy puszit nyom az arcomra és már indul kifelé.

-A kulcsokat! – szólok még utána.

Morog valamit és levágja az asztalra a kért tárgyakat.

Bevetem magam a konyhába és össze ütök valami vacsora szerűséget.

-Ugye a spagetti jó? – kérdezem, meg se fordulva tudom, hogy ott támaszjak a pultot.

-Aha – jön az egyöntetű válasz.

-Ti se esztek valami rendszeresen – motyogom.

Amint kész a vacsora eléjük rakom. Csengetnek.

-Végre – sóhajtok mikor Nisától átveszem a pár üveget és még egy zacskót.

-Ezt minek? – pillantok bele.

-A gerléidnek, meg neked sem árt, ha van kéznél – von vállat.

-Szóval ismersz – nevetek.

-Csak egy egészen kicsit – vereget vállon együtt érzően.

-Akkor hoz el Dereket és utána szólj neki hívják fel ezeket mert kezdenek magukba zuhanni.

-Oké – int és már megy is.

Visszamegyek a konyhába.

-Mi van, nem esztek? Ennyire nem főzök rosszul – csóválom meg a fejem.

-Csak meg vártunk – pislog Bill.

-Oh – lepődök meg. – Kösz.

Elrakom az italokat és a zacskót hanyagul a konyha pultra dobom. Majd később elrakom őket. Szedek magamnak is és végre el költjük a vacsorát.

-Öm… - szólok utánuk. – Csak egy fürdő van – világosítom fel őket – Lehetőleg ne pacsáljátok el az összes meleg vizet… valamint – nyúlok hátra a zacskóért – Ezt… bár remélem nem lesz rá szükségetek, tartsátok magatoknál – adok egy-egy kis csomagot oda nekik.

Tom döbbenten pislog Bill totálisan el vörösödik.

-Ez nem célzás! – vetek gátat a gondolatiknak – Egyszerűen féltem az egészségeteket és nem árt, ha van nálatok egy-két fontos dolog. Ezek például direkt fiataloknak van kifejlesztve – azzal előveszem a harmadikat. – Na tessék Nisa rám is gondolt mintha olyan meg gondolatlan lennék – forgatom meg a szemem.

Az este további része csendes én a szobámba fel hívom a JE-s összekötőmet, időpontot egyeztetünk utána végre én is el jutok fürdeni gyors tus majd egy szál boxerben beslattyogok a szobámba ahol is Bill áll az asztalomnak támaszkodva.

-Segíthetek? – kérdezem fáradtan. Lehet nyúzott vagyok, mert ahogy végig mér kicsit el is csodálkozik.

-Öm igen… - itt mintha zavarba jött volna. Talán a félhomály játszik vele talán a tudatom nem tudom.

-Miben? – leülök az ágyamra és onnan pislogok fel rá.

-Ez a csomag most komoly? – emeli fel a kis dobozkát.

-Mi baj van vele?

-A tartalma! – leül a földre velem szembe és kinyitja.

-Tudod, Nisa néha fura figura, de csak jót akar – szemem sarkából látom, hogy Tom most az ajtófélfámat támasztja és vígan mosolyog az öcsén.

-De Yuki! – és el kezd kipakolni belőle – Mi a csodák ezek? – bök a számára értelmezhetetlen feliratokra. Leereszkedem az ö szintjére, a padlóra és fel emelem a csomagokat.

-Higi kendő, zsebkendő, síkosító, óvszer, nedves törülköző, fogkefe, fogkrém.

-Ezek nekünk minek? – emeli fel az óvszeres tasakot.

-Talán nehogy elkapjatok valami betegséget, ha véletlenül valakinek az ágyában kötnétek ki – vonok vállat.

-Én mondtam hogy az óvszer – nevet fel Tom.

-De a fogkefét te se tudtad be azonosítani – mérgelődik a fiatalabb.

-Ha meg válaszoltam a kérdéseket mennétek aludni? Vagy csak engem hagyjatok aludni – ásítok egy hatalmasat.

-Bocsi – vigyorog Tom és felrántja Billt. Végre ki mennek a szobából én meg elnyúlhatok az ágyon.

Perceken belül elnyom az álom.

Elvesztés fájdalma

 Egy Naruto fandomu kis szösszenet. Rég történt, régen fájt... Jó olvasást.

Iruka sensei története, valamint egy teljesen szürke tanárnőről szól a történet és arról mien nehéz valakit el engedni.

Miért hiszi magáról valaki hogy értéktelen?

Ismeretlen katonák támadtak Konoha városára. A nagy tengeren túlról valóak voltak. A falu ninjái mindent megtettek, hogy elkerüljenek egy háborút az idegenekkel. Yami az akadémia egyik általános tanára volt. Miért beszélek róla múlt időben? Mert a nagy összecsapásban, mellyel végül győzött Konoha és ö is ott volt az áldozatok közt.

Hogy is történt?:

A kiküldött különítmény megállította a betolakodókat, mégis egy kisgyerek tévedt a harc mezőre. Yami vette észre a kis árvát mikor az egyik katona pisztollyal akarta le lőni. Míg a férfi célzott a nő oda óda rohant és testéve védte meg a gyermeket.

Mikor végre meg érkeztek az ANBU különítményei és a nagyobb erejű ninják Yami bevitte a biztonságos akadémia épületébe. Sebével mit sem törődve vissza tért a csatatérre. A harc nem volt olyan, mint a meg szokottak itt lőfegyverek harcoltak puszta erő ellen. Végül mégis a falú leverte a támadást! Yami fel lélegzett mikor az utolsó katona is meg halt.

Iruka ált mellette. Mikor meg tántorodott rá támaszkodott.

-Bocsi – szabadkozott és elengedte a férfit.

-Jól vagy? – nézet végig tanártásán Iruka.

Yami csak bólintott és elindult az iskola felé. Útközbe lebotlott és teljes hosszába elnyúlt a véráztatta utcán.

-Yami – kiáltott kétségbe esve Iruka.

-Semmi baj! – mosolygott kedvesen a nő.

-Hányszor találtak el?

-Nem számoltam – vonta meg a vállát.

-Orvost!

-Nem, nem kell – rázta a fejét – jó lesz ez így…

-Mért?

-Nem vagyok pótolhatatlan – pár könny csepp gördült le az arcán – Kérem vigyen fel a friss esti szélhez.

Iruka teljesítette a haldokló kívánságát.

-Szép – suttogta a lemenő napnak.

-Az vagy – mosolygott rá a férfi. Az érintett elfordult tőle.

-Sose voltam ki emelkedő – gondolt a múltra hangosan Yami – Mindig közepes voltam mégis tanár lettem. Gyönyörű éveket töltöttem az akadémián és nem is sajnálom az egészet, mert élvezetem bár csak ennyi jutott nekem. Köszönök mindent Iruka és kérem, adja át mindenkinek az üdvözletem.

-Mért magáz?

-Mert megérdemli hisz olysokk mindent tett és kibírta és megnevelte azokat a rosszcsontokat. Ezért mélységesen tisztelem!

-Kérlek tegez.

-Nem tehettem hisz maga nagyszerű ember! Megmutatta, hogy nincs megnevelhetetlen gyerek csak meg nem értet zsenik, akiket különböző módon kell lefoglalni. Hiányozni fog az akadémia de remélem, meg lesznek nélkülem – elmosolyodott.

-Semmi nem lesz a régi nélküled.

-Lenne ég egy kérésem.

-Mi az?

-Ha elmegyek, kérem a hamvaim, szórják szét, nem vagyok olyan fontos, hogy nagy ceremóniát kapjak és mindenki miattam, sírjon. Sőt aki eljön a búcsúra, az mosolyogjon, hisz én így akarok rájuk emlékezni!

-Ha ezt szeretnéd – nyögte elszorult torokkal Iruka.

-Ja és üzenem a srácoknak, ne adják fel ők, elérhetik az álmaikat, hisz te adtál nekik lehetőséget! Különösen Sakura, rendes lány, és ha kicsit oda figyel bármi, lehet belőle!

-Átadom – a férfi szemeiből patakokba folyt a könny – Bár jobb szeretném, ha te tennéd ezt meg.

-Nem! Nekem ennyi jutott és most, mint egy egyszerű jelentéktelen ninja távozom is!

-Nem vagy jelentéktelen! – kiáltott fel Iruka – Nekem igenis számítasz!

-Köszönöm a szép szavakat – egy könny cseppent az arcára – Nem érek ennyit, hogy egy ilyen nagyszerű ember, aki kitűnő ninja miattam könnyet ejtsen. Mindenért Köszönet Iruka s… - itt elcsuklott a hangja és félre bukott a feje.

A sensei magához ölelte. Így találtak rá Kakasiék.

-Mi történt? – kérdezte Naruto

-Yami sensei – suttogta Sakura.

-Elment – nyögte ki Iruka. Kakasi némán fel segítette társát. Nem kelletek a szavak.

A ravatalnál álltak nem sokan jöttek el a temetésre, hisz Yami tényleg nem volt ismert tanár az akadémián. Iruka nem rendezett nagy felhajtást néhány régi barát és diákon kívül senki nem volt ott.

-Yami igazából hamvasztást szeretett volna, és hogy szétszórjuk a hamvakat, de közös megegyezéssel ezt a kérését nem teljesítettük. Viszont az itt megjelenteket arra kérem a másik kérését, teljesítsük, és mosolyogva vegyünk búcsút tőle.

Irukának könnyei ki csordultak de elmosolyodott.

-Emlékszem mikor először lépet az akadémiára, mint tanár kicsit elveszet volt de nem adta fel soha.

-Akkor most mért nem kért segítséget? – süvöltötte Naruto kétségbe esetten.

-Nem akart – hajtotta le a fejét Iruka – És ha valakit nagyon szeretsz el tudod engedni. És teljesíted, amit kért.

Az emberek lassan el szálingóztak a sírtól.

Iruka és Sakura maradt ott.

-Szerettem Yami senseit. Sajnálom hogy elment.

-Azt üzeni ne ad fel még sokra, viheted – tette a vállára a kezét Iruka.

-Köszönöm sensei. – és ott hagyta egyedül a sírnál.

-Mért hitted hogy jelentéktelen vagy? Még ott lett volna az egész élet előtted!

Pár nappal a temetés után Iruka fel ment Yami lakására, és amit ott talált meg rémítette.

Egy lelet volt az asztalon olvasni kezdte majd mikor a dokumentum végére ért minden világossá vált számára.

Mindig is tudta hogy Yami nem volt se magas se nőies de hogy halálos beteg. Ez meg döbbentette. A papírból ki derült, hogy nem volt már sok hátra neki, mert egy szörnyű szív probléma kínozta. Nem ment kezelésre ezért állapota csak romlott. – Így végül a becsületes ninjához méltó halált választottad – motyogta félhangosan Iruka.

-Mit találtál? – állt meg a nyitva felejtett ajtóban Kakasi.

-Yami halálos beteg volt és nem tudott róla senki – felelte és visszarakta a papírt az asztalra ahogy, elvette. – Ezért volt rosszul sokszor… a gyerekek ki is használták de, azért nem bántották. Néha nagyon hiányzik a kis ügyetlenek. Nem volt ki emelkedő de a gyerekek nagy része szerette. Hiányzik nekik és nekem is az akadémia, mintha üres lenne.

Kisétált Kakasi mellett.

-Mintha gyászolnál?

-Nem Kakasi azt nem tehetem de, a gyerekek érzik a hiányát senki nem tudta a tekercseket ilyen, rebben tartani neki mindene volt a könyvtár maga, igazgatta és mióta nincs ki ürült azon része az akadémiának – sóhajtott. Visszament az akadémiára és benézett a könyvtárba. Tényleg üresen tátongott hát végig járta az öreg falak közt felgyülemlett tudást csodálta majd azok az órák mikor lopva bejött, hogy figyelje a serénykedő nőt.

A szája mosolygott de a szeme könnyben úszott. Leroskadt az egyik polc alá és ott ült becsengetésig.

Vége…