Már majdnem hajnalodik mire haza keveredem. A fények már csak pislákolnak. Nem szenvedek azzal, hogy esetleg a bejárati ajtót használjam jó lesz nekem a szobám ablaka is. Utam a konyhai ablakok alatt vezetnek el. Egy kétségbe esett fájdalmas mondat állít meg. Bekukucskálok.
-Mit rontottam el mama? – kérdezi apám teljes kétségbe esésében.
-Miért?
-Végig se hallgatott… egyszerűen felállt és elment. Vissza se nézett meg se várt. Semmi.
-Ahogy te is egyszer csak felálltál és kisétáltál az életéből – kemény szavak nagyi szájából ostorként csattannak. Apám meglepetten néz fel rá.
-Itt hagytam?
-Fel se tűnt mennyire meg akar neked felelni? Hogy szeretné, ha figyelnél rá. Hogy mindent megtanult a hajókról bármelyikkel is jártál. Fejből fújta az össze csomó nevét és még meg is tudta őket kötni. Tanult önvédelmet. A kezdeti lelkesedése egy kicsit megtört mikor három útról haza térve is csak megpusziltad az arcát és nem hagytad szóhoz jutni, bármit is szeretett volna mondani. Ettél és lefeküdtél aludni. Végül feladta. Pontosan tudni lehet, hogy mikor adta fel. – nagyi megfogja apa vállát és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. – Négy éve a születésnapján adta fel végleg. Feltételezem, még mindig tudod, mikor van.
Apám bólint és a nagyi folytatja.
-Négy éve a születés napján, a tizenkettediken. Rimánkodott, hogy vigyem ki a kikötőbe, mert akkor szálltál hajóra. Kivittem, hogy el tudjatok köszönni. Ki se dugtad az orrod, amíg el nem kószált egy árushoz. Tőlem elköszöntél, de tőle nem. Ez volt az utolsó csepp. Jim… fiam… a lányod imád, védi a becsületed. Viszont azt érzi, hogy nem kell neked. Menekül, hogy még látnod se kelljen. – nagyot sóhajt – Érted? Azt akarja, hogy boldog legyél, ezért egyszerűen elkerül.
-Ezt honnan tudod?
-A nagymamák előnye, hogy már felneveltek egy gyereket – nagyi visszaül a székére – Emlékszem még milyen volt mikor apád itt hagyott. – vár egy kicsit hogy apa csak rá figyeljen – Pontosan emlékszem mennyire fájt neked is és nekem is. Most ugyan ezt a fájdalmat látom Audry szemében.
Elég volt. Nem akartam ennyire átlátszó lenni. A francba! Rohanok a megfelelő ablakhoz. Sietve ugrom fel a párkányra és érkezem a szobámba. Idegesen kapkodom a tekintetem, mit is kéne magammal vinnem?
A falak idegenek, összenyomnának. Jeges rettegés markolássza torkomat. Mi történik? Miért? Mért látnak át rajtam ennyire? Miért mondta el neki? Nagyi te áruló!
Düh hullámai elöntenek és előkapom a legnagyobb táskámat, amim csak van. Minden ruhámat bele tuszkolom. A kedvenc kispárnám és az író eszközeim. Egyedül a könyv gyűjteményemet sajnálom, azokat nem tudom elvinni. Túl sok és túl nehéz. Azért a három kedvencemet berakom. Mellé még pár füzetet csak, hogy tudjak mibe jegyzetelni. Végül leülök az asztalhoz, és neki állok írni. Búcsúlevelet írni nehéz, főleg ha olyannak írod, aki nem is ismer, mégis azt hiszi. Nagyinak egyszerűbb százszor megköszönni a rengeteg törődést és bocsánatáért esedezni, mert itt hagyom. Felmarkolom az összes félre rakott pénzem.
Végül az ablakon keresztül távozom.
Hogy merre visz az utam, most hirtelen nem tudom, csak azt hogy innen minél messzebb kerüljek.
Ez a ház volt az otthonom. A mindenem, védtem, óvtam, most pedig menekülni kényszerülök. Nem kényszer, inkább késztetés. Iszonyatos késztetést érezzek, hogy eltűnjek innen.
Az állomásra megyek, ahonnan indulnak hajók a kikötőbe. Kétségbe esetten keresgélem a helyemet. Az első járat fél óra múlva indul. Várni kényszerülök, de hisz még csak hajnali 4 óra van. Fáradtan dörgölöm meg a homlokomat. Mehetnékem tetőfokára hág.
Lehet elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy leesik a fejem. Körbe nézek, de minden mozdulatlan, kivéve egy dolgot. Danian áll felettem és néz. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből, úgy mint régen. Nem kérdez, nem beszél, csak leül mellém és megnézi a jegyem. Arca kiismerhetetlen. Megszólal a hangos bemondó.
-Montersszor állomás, Montesszor állomás köszöntjük utasainkat. Kedves utazók, és kompra várakozók a kikötőbe induló komp tíz perc múlva indul. Kérem, szálljanak fel a kompra. A komp a nyolcadik dokkból indul.
Erre a bemondásra felpattanok, nyújtózom egyet és felkapom táskám. Meglepetésemre Danian követi példám fel cuccol és követ.
A hajó mely kivisz minket a kikötőbe közepes méretű és nagyon zsúfolt.
Találok egy talpalatnyi helyet és leülök. Danian ügyesen mellém férkőzik, és szintén helyet foglal. Az öreg tengeri medvét is látom a tömegben, felismerhet, mert látom a szemén, de nem jön ide, és nem elegyedik szóba velünk. Velünk? Meg vagyok húzatva! Egyedül utazom, az hogy Danian itt van, csak a véletlen műve lehet.
Átölelem táskám és próbálok nem elaludni, kezd kiütni az egész éjszakás fent lét. Pedig nem lenne jó most elaludni, itt a világ küszöbén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése