Ladón csillagkép nyomában 5. fejezet

 

Kissé fáradtan hátra dőlök. Már sötét van. A vacsora is lement. A mosogatást is el tudtam intézni. Jó lenne felmenni a fedélzetre.

Összeszedem minden bátorságom. Kilépek a felszínre és elcsodálkozom a tájban.

-Csodálatos – suttogom.

-Tessék? – horkan fel egy matróz, aki épp a fedélzetet mossa fel. Robosztus alkat, inkább izom, mint ész fajta. Feje mégis úgy fehérlik mintha lemeszelték volna.

-A táj – intek körbe – Csodálatos – és bámulom a körülöttünk elterülő világűrt.

-Ha te mondod – vállat von és folytatja – Amúgy jó volt az ebéd – böffenti még ide és már el is odalóg. Ez az egy dicséret szárnyakra késztet. Majd szétfeszít a büszkeség.

-Nocsak, nocsak – szólal meg fejem felett a kapitány – A kis szakácsok gyöngye – lejön a kormányos mellől – Minek köszönhetjük a fedélzetre való látogatását? – hangjából kihallatszik, hogy valami nincs rendben.

-Szeretem, volna megtudakolni a kapitánytól, mit szeretne a következő napokban fogyasztani a készletekből, hogy be tudjam osztani, valamint hogy mennék aludni, ha nincs más feladat számomra.

-Hmm – gondolkodóba esik. – Reggelire egy kiadós ragut kér a nép – megvakarja az állát – utána a kapitányi szobában megtárgyaljuk a részleteket. Jóéjszakát. – azzal elbocsát.

-Köszönöm – mondom még a hátának, és visszasietek a konyhába. Ahol mint napközben megmutatta Dadknak hála, van egy kabin csak a szakácsnak fenntartva, hogy mindig közel legyen a konyhához. Dadk egyébként a képlékeny testéhez képest igen kemény fazon, ha úgy tetszik, olyanra formálja testét, hogy az megfeleljen az épp elvégezendő feladathoz. Remek sztorikat mesélt miközben felmosta az ebédlőt.

Minden batyum ide dobtam be indulás után, mert nem volt időm semmire. Most előveszem a jegyzetfüzetem és gyertyagyújtás után, neki állok leírni a nap történéseit.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, mikor eljutok oda, hogy fürdeni is jó lenne. A hajótestben van egy kialakított kis tisztálkodó fülke. Ha jól emlékszem víznek is kell benne lennie. Szerencsém van. Mindenki vagy a messzeséget kémleli fent a rácson túl vagy rég horpaszt. Nekem, pedig van lehetőségem gyorsan megmosakodni. Tiszta ruhában és felfrissülve dobom le magam függő ágyamba. Elfújom a gyertyát és elnyom az álom.

Ladón csillagkép nyomában 4. fejezet

 Rándulásra ébredek. Megérkeztünk a világűr kapujába.

-Jól elbóbiskoltál – morog Danian. – Majdnem kiraboltak.

-Kösz, hogy nem hagytad – mosolygok rá, és hátamra kapom batyum.

-Most merre? – kérdezi végül, ahogy leszállunk együtt a kompról.

-Azt hiszem, keresek egy hajót, ahol elkél egy inas. Még az inasság is jobb, mint otthon nézni, ahogy a nagyi egyre szomorúbb miattam.

-Hmm – gondolkodóba esik, majd hirtelen megragadja a vállam – A napokban beszéltem apával és mondta hogy az egyik régi ismerőse nemsokára vitorlát bont. Ott biztos találsz helyet.

-Úti célt is tudsz?

-Kutató hajó – vállat von.

-Mire készülsz Danian Doppler?

-Csak elviszlek, segítek – megint csak ez a fura rá nem jellemző vállvonogatás. Mire készülhet? Lehet paranoiás lettem? Danian mindig is egy nyitott könyv volt előttem, minden kis titkát ismertem. Most mégis lakatott tett a könyvére.

Megérkezünk egy közepes méretű űrjáró hajóhoz. Nagyon hasonlít arra a hajóra melyet még évekkel ezelőtt láttam egy raktárban, ahol apa próbálta helyre pofozni. Na ne…

-Ez Flint kapitány hajója! – suttogom, nyelek egy nagyot.

-Gondoltam hogy értékelni fogod – löki meg vállam Danian előrébb lép ahogy a hosszas magyarázatokkor teszi. – amúgy apám tartotta meg a hajót miután megérkeztek vele első, és azt hiszem apa esetében az utolsó útjáról. Hawkins kapitány pedig kipofozta, hogy működőképes legyen. Na meg megvette apától.

-Micsoda? – elsápadok és az agyam ezerre kapcsol. – Akkor ez…

-Danian végre megérkeztél – apám hangja villámként cikáz át rajtam, Daniant fiaként üdvözli és megölelgeti. A gondolataim ezerrel pörögnek, most mit tegyek? Hajóra akartam szállni, de nem apámmal. Végül az ismeretlent választom. Amíg Danian a tisztelt köröket futja a kapitánnyal, én kereket oldok.

-Hawkins kapitány hoztam egy újoncot a legénységébe – fordul meg Danian és ekkor tűnik fel a hiányom nekik. Egy rakat láda mögül kukucskálok ki.

-Hova lett? – sápad el a srác. – Az előbb még itt volt, tudom hisz velem jött.

-Nyugodj meg Danian – szól apa és tényleg, mintha fia lenne, átkarolja a vállát és felkíséri a hajóra.

A francba! Tényleg ennyire… ennyire hülye vagyok? Hogy egy percig is elhittem azt a tévképzetet miszerint én is érek valamint neki.

Tehetetlen dühömben végig folynak arcomon a könnyeim. Ennyire gyenge vagyok?

Nem érdekel a dolog. Elegem van a világból.

Feltápászkodom. Akkor is kihajózóm. A saját erőmből találok egy hajót, ahol inast keresnek. Nem érdekel.

Vállamon a táska. Fittyet hányva minden veszélyre betérek egy kocsmába. A pultos rögtön felismer, Greg apja az.

-Mit keresel itt kölyök? – kérdi.

-Egy hajót, ahol elkél két ügyes kéz – felelem hetykén. Várakozásommal ellentétben egy férfi áll fel az egyik asztaltól.

-Mennyire vagy bele való kölyök? – kérdi és felismerem azt a kiborgot, aki leállította Greget.

-Amennyire kell.

-Akkor kipróbáljuk mennyit bírsz – nevet, int hogy kövessem. Még fizet a pultosnak és távozik. Nyomába szegődöm. – Hajóztál már valaha?

-Soha.

-És így akarsz kimenni az űrbe?

-Sokat olvastam róla, és rengeteget tanultam mindenféle hajóról, a legutolsó csavarig ismerem az elmúlt 40 év hajó gyártmányait. Csillagászatból, pedig különórákat kaptam.

-Az elmélet édes kevés. – sóhajt lemondóan.

-Akkor miért mondta, hogy elvisz? – kérdezem merészen.

-Nagyon hasonlítasz valakire, akiben anno szintén megláttam a lehetőséget és lett belőle valaki. Most meglátjuk belőled lesz e valami. A lehetőséget ugyan úgy magadban hordozod. Neved?

-Andy H… A’ Onel. – csuklik el a hangom.

-Szóval Andy O’Nel? – hümmög. Végül bólint. – Rendben Mr O’Nel, azt hiszem ideje felszállni lassan kellőképpen forró lesz a talaj itt a kikötőben a magamfajta személy számára.

Egy régi bárka felé irányítja lépteit.

-Üdvözöllek az Ezeréves Lámián – mutatja be a hajót – Kicsit kopottas de tökéletesen működik. Azt hiszem ideje bemutassam a többieket. – fellépek a nyomában a fedélzetre. Az űr minden szegletéből van itt egyén. Marcona fazonok.

-John Silver kapitány vagyok, bárminemű ellenszegülés zendülésnek lázadásnak veszek, és azonnali halállal végződik. – sorolja a szabályokat.

-Értettem kapitány – felelem.

-Látom, tudod a rendet.

-A… a családban is van hajós, mesélt ezt azt – motyogom.

Rám néz, de nem felel csak horkant egyet és elmosolyodik – Vitorlát bontani, indulás! – kiáltja el magát. – Az indulást még megnézheted, utána irány a konyha.

-Értettem – és rohanok a hajó oldalához megkapaszkodni. Az utasítások száguldoznak. Egyszer csak felemelkedem. Majd a mesterséges gravitáció bekapcsolásával visszaérkezem a fedélzetre. A galaktikus csodák megnyílnak. Ez gyönyörű. Beállunk a menetiránynak, és muszáj vagyok elhagyni a konyha sötétje miatt ezt a csodát.

Lent meglepetésemre senki sincs. A konyha rendezett, élelemmel felszerelt. A szakács elszublimált?

-No megtaláltad a helyed kölyök? – lépked lefele félig robot lábával a kapitány

-Mi a feladatom kapitány? – kérdezem meglepetten.

-Tudsz főzni?

-Igen.

-Akkor tedd magad hasznossá, mindjárt ebédidő a legénység éhes. De ne pazarolj, azt senki nem szereti.

-Hány főre?

-18 főre.

-Értettem – csak épp haptákba nem vágom magam. Magamra hagy. Végül is jobb, mint az inasság. Szakács lettem. Felkötöm a kötényt, és neki állok edényeket előszedni, tüzet éleszteni, hozzávalókat szeletelni. A folyamatot megzavarja az egyik matróz.

-A kapitány üzeni, hogy vendégei lesznek, teát kér és süteményt hozzá.

-Hány főre? – kérdezek vissza fel se pillantva, de már előszedve a teás kannát.

-Plusz kettő.

-Ebédre is maradnak? – firtatom még és felpillantok. Polipszerű karjait maga előtt összefűzi. Mélyen ülő szemeit fintorogva forgatja.

-Nem tudom – azzal ellábal. Nézem járását négy lábán folyamatosan halad, és négyet kézként ügyesen használ. Ő a kormányos, ha jól emlékszem.

Inkább kicsivel többet készítek ebédre, hátha maradnak a vendégek, és ha esetleg valaki kér repetát.

A nagyi legjobb zöldség raguját készítem el egy apró változtatással. Mellé tésztát és egy kis gyümölcsöt. Ha jól vettem ki vacsorára marad némi kenyér és sajt. Könnyed vacsora a hosszú nap után jól esik. A kapitány, pedig remélem ad majd heti tervet, mit óhajtanak enni. Nem szeretek ilyenkor saját fejem után menni. A készleteket ők halmozták fel, én csak bele csöppentem.

Ladón csillagkép nyomában 3. fejezet

 Már majdnem hajnalodik mire haza keveredem. A fények már csak pislákolnak. Nem szenvedek azzal, hogy esetleg a bejárati ajtót használjam jó lesz nekem a szobám ablaka is. Utam a konyhai ablakok alatt vezetnek el. Egy kétségbe esett fájdalmas mondat állít meg. Bekukucskálok.

-Mit rontottam el mama? – kérdezi apám teljes kétségbe esésében.

-Miért?

-Végig se hallgatott… egyszerűen felállt és elment. Vissza se nézett meg se várt. Semmi.

-Ahogy te is egyszer csak felálltál és kisétáltál az életéből – kemény szavak nagyi szájából ostorként csattannak. Apám meglepetten néz fel rá.

-Itt hagytam?

-Fel se tűnt mennyire meg akar neked felelni? Hogy szeretné, ha figyelnél rá. Hogy mindent megtanult a hajókról bármelyikkel is jártál. Fejből fújta az össze csomó nevét és még meg is tudta őket kötni. Tanult önvédelmet. A kezdeti lelkesedése egy kicsit megtört mikor három útról haza térve is csak megpusziltad az arcát és nem hagytad szóhoz jutni, bármit is szeretett volna mondani. Ettél és lefeküdtél aludni. Végül feladta. Pontosan tudni lehet, hogy mikor adta fel. – nagyi megfogja apa vállát és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. – Négy éve a születésnapján adta fel végleg. Feltételezem, még mindig tudod, mikor van.

Apám bólint és a nagyi folytatja.

-Négy éve a születés napján, a tizenkettediken. Rimánkodott, hogy vigyem ki a kikötőbe, mert akkor szálltál hajóra. Kivittem, hogy el tudjatok köszönni. Ki se dugtad az orrod, amíg el nem kószált egy árushoz. Tőlem elköszöntél, de tőle nem. Ez volt az utolsó csepp. Jim… fiam… a lányod imád, védi a becsületed. Viszont azt érzi, hogy nem kell neked. Menekül, hogy még látnod se kelljen. – nagyot sóhajt – Érted? Azt akarja, hogy boldog legyél, ezért egyszerűen elkerül.

-Ezt honnan tudod?

-A nagymamák előnye, hogy már felneveltek egy gyereket – nagyi visszaül a székére – Emlékszem még milyen volt mikor apád itt hagyott. – vár egy kicsit hogy apa csak rá figyeljen – Pontosan emlékszem mennyire fájt neked is és nekem is. Most ugyan ezt a fájdalmat látom Audry szemében.

Elég volt. Nem akartam ennyire átlátszó lenni. A francba! Rohanok a megfelelő ablakhoz. Sietve ugrom fel a párkányra és érkezem a szobámba. Idegesen kapkodom a tekintetem, mit is kéne magammal vinnem?

A falak idegenek, összenyomnának. Jeges rettegés markolássza torkomat. Mi történik? Miért? Mért látnak át rajtam ennyire? Miért mondta el neki? Nagyi te áruló!

Düh hullámai elöntenek és előkapom a legnagyobb táskámat, amim csak van. Minden ruhámat bele tuszkolom. A kedvenc kispárnám és az író eszközeim. Egyedül a könyv gyűjteményemet sajnálom, azokat nem tudom elvinni. Túl sok és túl nehéz. Azért a három kedvencemet berakom. Mellé még pár füzetet csak, hogy tudjak mibe jegyzetelni. Végül leülök az asztalhoz, és neki állok írni. Búcsúlevelet írni nehéz, főleg ha olyannak írod, aki nem is ismer, mégis azt hiszi. Nagyinak egyszerűbb százszor megköszönni a rengeteg törődést és bocsánatáért esedezni, mert itt hagyom. Felmarkolom az összes félre rakott pénzem.

Végül az ablakon keresztül távozom.

Hogy merre visz az utam, most hirtelen nem tudom, csak azt hogy innen minél messzebb kerüljek.

Ez a ház volt az otthonom. A mindenem, védtem, óvtam, most pedig menekülni kényszerülök. Nem kényszer, inkább késztetés. Iszonyatos késztetést érezzek, hogy eltűnjek innen.

Az állomásra megyek, ahonnan indulnak hajók a kikötőbe. Kétségbe esetten keresgélem a helyemet. Az első járat fél óra múlva indul. Várni kényszerülök, de hisz még csak hajnali 4 óra van. Fáradtan dörgölöm meg a homlokomat. Mehetnékem tetőfokára hág.

Lehet elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy leesik a fejem. Körbe nézek, de minden mozdulatlan, kivéve egy dolgot. Danian áll felettem és néz. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből, úgy mint régen. Nem kérdez, nem beszél, csak leül mellém és megnézi a jegyem. Arca kiismerhetetlen. Megszólal a hangos bemondó.

-Montersszor állomás, Montesszor állomás köszöntjük utasainkat. Kedves utazók, és kompra várakozók a kikötőbe induló komp tíz perc múlva indul. Kérem, szálljanak fel a kompra. A komp a nyolcadik dokkból indul.

Erre a bemondásra felpattanok, nyújtózom egyet és felkapom táskám. Meglepetésemre Danian követi példám fel cuccol és követ.

A hajó mely kivisz minket a kikötőbe közepes méretű és nagyon zsúfolt.

Találok egy talpalatnyi helyet és leülök. Danian ügyesen mellém férkőzik, és szintén helyet foglal. Az öreg tengeri medvét is látom a tömegben, felismerhet, mert látom a szemén, de nem jön ide, és nem elegyedik szóba velünk. Velünk? Meg vagyok húzatva! Egyedül utazom, az hogy Danian itt van, csak a véletlen műve lehet.

Átölelem táskám és próbálok nem elaludni, kezd kiütni az egész éjszakás fent lét. Pedig nem lenne jó most elaludni, itt a világ küszöbén.