Árnyvadászok titkai: 3. fejezet: Menekülés közben

 

Simonnal a világot járni nem is olyan rossz dolog. Két dologra kell oda figyeljek, hogy ne látszódjanak a hegeim, és senki ne lássa meg a szárnyamat.

Első lépésnek befestem a hajam feketére és veszek valahol egy kék kontaktlencsét. Simon számolatlanul adja a bankókat. Nem kérdezem, honnan szerzi, és nem is firtatom, miért állja a számláimat.

A csuklómra és a bokámra súlyos pántokat erősítek, nehéz eleinte benne közlekedni, de muszáj mert olyan könnyű lettem, mint egy pihe, a legkisebb szellő is fel kap.

Először Londonba kötünk ki. Itt csak pár napot töltünk el, hogy kiheverjem a sokkot, amit okoztak drága szüleim.

Átmegyünk az öreg kontinensre, jó pár országban meg fordulunk, de a legkisebb jelére is hogy árnyvadászok vannak a közelbe, megpattanunk. Végül egy névtelen kis orosz faluba szállunk meg. Minél hidegebb annál jobb, fel kell öltözni, és nem látszik semmi.

Két hónapja léptem meg otthonról mikor először teszek fel kérdés és töröm meg a némaságot vele.

-Vajon mi lehet Pamaccsal? – egy kis kávézóban ülünk, ahol nem zavar senki.

-Már azt hittem megfeledkeztél róla – mosolyog Simon és előhúzza a kabátja belső zsebéből a nyúzott kis fekete szürke hörcsögöt.

-Elhoztad? – meglepetten veszem át a morcosan szütyögő kis állatott.

-Igazából két napja van csak nálam.

-Elmentél érte? – kérdezem mellékesen és a kis szütyögő mancsai közé nyomok egy leszakított száraznak vélt kenyér héját.

-Így is mondhatjuk – von vállat Simon, és tudom, hogy nem fogja el mondani.

-Tehát apáék követtek.

-Nehéz dolguk van, remekül álcázod magad – bólint elismerően.

-Akkor holnap reggel tovább állok – sóhajtok.

-Állunk – helyesbít.

-Ahogy gondolod – bólintok. – Ideje nyugovóra térni – Fel állok és nyújtózom egyet – Gyere Pamacs, ma velem alszol – azzal megyek a szobám felé.

-Chris – szól utánam Simon, megfordulok, és most először látom igazán veszélyesnek – Aludj jól.

-Igyekszem nem rémeket álmodni – mosolygok, és végre eljutok a szobámba.

Tehát anyáék nem adták fel és követtek. Előveszem az irónomat. Itt lehetnek a közelben, nem tudhatják meg, hogy itt vagyok, el kell innen tűnnöm. Még túl fiatalnak számítok a portál használatához. Elvileg nem is szabadna vele utaznom, mégis megtettük Simonnal már háromszor is. Akkor veszíthették nyomunkat, de Sinom bácsi túlságosan is felismerhető, és ő bármikor képes nyomra vezetni anyát. A telefon. A fenébe, miért feledkeztem meg a telefonról?

Bármikor felhívhatja anyát, hogy jelentse, hol vagyunk.

Rúnák jelennek meg előttem és bele karcolom a fába őket. Nem találhatnak meg nem jöhetnek be.

Kopogtatás ránt ki gondolataimból.

-Chris, oda bent vagy? – Simon hangja kétségbe esett - Nyisd ki az ajtót – látom, ahogy rángatja a kilincset.

-Sajnálom – suttogom, és behúzom az utolsó vonalat is. Kék örvény jelenik meg alattam, magába szippant, még látom, ahogy betörik az ajtó és berobban apa, anya és Simon. Jace már ugrik értem, de nem érhet el. A kék kavalkád elnyel.

Ismeretlen utcán érek földet, átázva prüszkölöm ki a hajam számból. Állásba tornászom magam.

-Még jó hogy figyelmeztettem őket – morog egy túlontúl ismerős hang.

-Ne drámáz már Magnus – ezt a hangot is ismerem – Ha tudták mért nem tettek ellene? Akkor most nem kéne bejárniuk a fél világot, hogy előkerítsék.

-Nem is van olyan messze – a boszorkánymester hangjában mosoly bujkál, és ahogy meg fordulok, már látom is azt a tenyérbe mászó vigyort a képén.

-Te jó ég – Alec bácsi elfehéredik mellette.

-Portálon utaztál idáig? – firtatja kellemes csevegő hangnemben Magnus.

-Igen – lihegem. Még nem tértem magamhoz a sokból. – Hol vagyok? – kérdezem végül zavartan.

-Hüm – közelebb a mágus és csettint az ujjával, meleg takaró jelenik meg körülöttem.

-Köszönöm – még mindig zihálok, de már kezdek vacogni így bele bugyolálom magam a kellemes melegbe.

-A kérdésedre a válasz, alig kétsaroknyira az otthonomtól – körbe pillant – Megtudhatnám miért is pottyantál a randevúm kellős közepébe?

-Simon elárult – annyira lesújtanak szavaim, hogy kicsúszik lábam alól a talaj.

-Elárult? – kérdi Magnus és leguggol elém.

-Elmondta anyáéknak, hogy hol vagyok – felnézek a mágusra és a szeme, annyira babonázó. Felé nyúlok, még megérintem az arcát, bőre akár a puha papirusz. Összecsuklom végleg.

 

Mintha kívülről figyelném az eseményeket.

-Magnus mit tettél vele? – Alec letérdel mellénk és felnyalábolja testem.

-Elaltattam, amíg nem szólunk a szüleinek, hogy a tékozló bárány haza tért.

-Ki tért haza? – értetlenkedik, ezek szerint nem ismert fel.

-Ha nem tudnád, az unokahúgod tartod a kezeid között – int lekezelően ájult testem felé – Hogy mire képes egy kis hajfesték meg egy kontaktlencse. – kecsesen fel vonja a vállát – Gyere kedves, vigyük fel váratlan vendégünket.

Magnus lakása mindig más mindig váltózó. Halk muzsika csendül mikor belépünk a lakásba. Testem a kanapéra kerül. Alexander bácsi tesz a fejemre borogatást.

-Ezt mért tetted? – kérdi Magnus meglepetten.

-Mert sokkos állapotban találtunk rá, és Izzy mindig ezt tette velem is – feleli vállvonogatva. A boszorkánymester mosolyogva bólint.

-Ideje felhívnod az öcsédet – ad egy mobilt nagybátyám kezébe.

-Azt hittem már értesítetted – Alec meglepetten veszi át a készüléket és pötyögi apa számát. Figyelem, ahogy elfordul tőlem és telefonál.

-Szia Jace – köszön félszegen a készülékbe.

-Miért keresel, épp nem érek rá – mordul apa a túl oldalról eléggé hangosan még így is hallom.

-Megtaláltuk – Alec hangja egy pillanatra elcsuklik – Chris az orrunk elé portálta magát.

-Mi van? – anyahangja beszivárog az éteri világba.

- Chris itt van Brooklynban, és egyben van.

-Mindjárt ott vagyunk. – azzal apa már bontaná is a vonalat.

-Magnusnál vagyunk – kiáltja még a készülékbe Alec, válasz nem jön csak a bugás. – Vajon hallotta? – kérdezi a boszorkánymestertől, aki mindentudóan mosolyog.

-A fontos információk biztos eljutottak hozzá.

-Fontos információ – ciccent Alec.

-Itt a lánya, akit két hónapja keres, ez elég fontos.

-Ne is mond, még az ellenségemnek se kívánom az elmúlt két hónapot.

-Miért is nem? – Magnus elterpeszkedik az egyik fotelban – Nem sokszor láttalak az elmúlt időszakban, mesélhetnél mi történt – int, hogy a másik fotelt foglalja el kedvese.

-Arra gondolom emlékszel, hogy elindítottad az emlék rohamot Chrisen.

-Persze – bólint – Előző nap kereset meg Clary, hogy tegyem meg, mert nem bírja tovább.

-Mit nem bír tovább?

-Clary nagyon szereti a lányát és nem akart előtte titkolózni, akárhányszor bele nézet azokba a szemekbe látta a rettegést, ami csak fantom képe volt annak, amit akkor látott mikor a lány megtudta, hogy szárnyai vannak. Nem akarta, hogy az legyen, mint vele meg Joselynnel.

-Ezt értem, legalábbis Clary indítékait. – szusszan Alec – De hogy este meglépjen az Intézetből. Sose láttam még senkit úgy repülni, mint őt. A szárnyai szépek voltak, mint egy angyalé – kicsit elmereng – A szeme viszont ragyogott, ahogy még Jace szeme se szokott. Kiugrott az ablakon – itt Magnusra néz – ha nem tudnám, hogy Jace és Clary gyereke azt mondanám, hogy paca lett belőle a kertben, de nem. Elegánsan érkezett az utcára. Simon ott volt mellette és már rohantak is az éjszakába. Clary majdnem utána ugrott. Jace fogta vissza. Tudod milyen veszedelmes tud lenni egy anya, aki a gyerekét védi?

-Körülbelül olyan, mint egy tigris?

-Hát igen, csak Clarynak nem tíz karma, hanem körme van. – Alec megdörgöli a felkarját – Csak egy kicsit kerültem közelebb a kelleténél. – megborzong – Mindegy – hessegeti el az emléket – Claryt le kellet kötözni, hogy ne tegyen hülyeséget. Szerencsére alig két óra múlva Simon jelentkezett Londonból, hogy élnek és kicsit nyugodjanak meg. Chris ki van bukva.

Ekkor kezdődött meg a hajsza. Jace és Clary nyakába vette a világot, és folyamatosan nyomon követték Simont. Sajnos a vámpír se tudta, hogy hol vannak. Csak mikor megérkeztek. Chris igazi megtévesztő. – elismerően pillant a testem felé – Simon nem mondta meg, hogy befestette a haját, és még a kontaktlencse is.

-A festék eltüntethető, a lencse kivehető – mélázik Magnus – Akkor folyamatosan Chris nyomában voltak?

-Simonéban – helyesbít Alec – Christ sose látták. Két napja még azt a nyamvadt hörcsögöt is oda adták neki, csak hogy haza jöjjön a lányuk.

-Ez meg magyarázza miért használta a portált.

-Arra azért kíváncsi lennék miért is pottyant pont elénk.

-Csak teóriám van.

-Fejtegesd, kérlek.

-Christina nem tudja tökéletesen használni a portált, mert más módon közlekedik, viszont az elmúlt hónapokban többször is használta. Most viszont annyira meg volt zavarodva, hogy azt kívánta, hogy bár egy olyan helyen lenne, ahol nem zavarják. Így talált meg téged.

-Engem? – Alec hangja meglepett, de az arca még árulkodóbb mennyire megdöbbenti ez a tény.

-Igen – bólint Magnus – Te vagy az egyetlen olyan rokona, aki nem akart tőle semmit. Isabell folyton a ruházkodási tanácsaival nyaggatja, a nagyszülei benne voltak az emlékeiben tehát őket is árulónak tartja. Simontól is menekült, mert elárulta. Te vagy az egyetlen olyan rokona, aki még nem árulta el.

-De az előbb megtettem – sóhajt Alec lemondóan, tenyerébe teszi az arcát.

-Nem – mosolyog a boszorkánymester – Te csak közölted a szüleivel, hogy hol van.

-Épp ezt akarja elkerülni.

-Alec kérlek – Magnus hangja annyira furcsa. – Chris nem kell fel, amíg én nem akarom.

-Tehát mi a terved?

-Nagyon egyszerű – tárja szét karjait a mágus és kopognak.

-Megjöttek Jaceék. – sóhajt Alec.

-Akkor engedjük be őket – mosolyog Magnus, de nem mozdul. A nagybátyám megrázza a fejét és megy ajtót nyitni.

-Remélem, jól szórakozol kicsi Chris – néz egyenesen rám Magnus.

Meglepetten, sőt ijedten nézek vissza.

-Ne félj, segítek – kacsint, és már el is fordítja rólam a tekintetét.

Lát engem? De az hogy lehet? Annyira leköt ez a felismerés, hogy nem is veszem észre csak azt, hogy megint nagy a felfordulás körülöttem.

-Mit tettél vele Magnus? – kérdi Jace feddőn.

-Csak alszik – von vállat könnyedén a szólított – De nem kell fel – figyelmezteti anyát, aki már indult is, hogy fel rázzon – Egy darabig nem fog felébredni.

-Miért?

-Álmatlan álmot bocsátottam rá, csak akkor fog felébredni, ha ő is akar.

-Hogy érted azt, hogy csak akkor ébred fel ha akar? – anya hangja vészesen közelit egy sikító szellemhez.

-Kezdem tényleg fontolóra venni, hogy benned egy bensee veszett el.

-Magnus válaszolj – szinte már könyörögnek a szemei.

-Ha akarjátok, felkelthetem, de újra meg fog lépni és nézzetek rá – int testem felé, és most már tényleg szemügyre vesznek. Sokat fogytam, eddig se voltam olyan vastag, de most már a régi ruháim még jobban lógnának rajtam, mint eddig. Az árnyvadász egyenruhám is lötyög rajtam. Festett hajam miatt a bőröm még fehérebbnek tűnik, mint egyébként.

-A haja – suttogja apa.

-A kontaktlencsét lassan ki kéne venni – szólal meg Simon. Eddig nem is vettem észre hogy megérkezett, valószínűleg a többiek arcára is ez lehet írva mert a háta mögé bök – Nyitva volt az ajtó.

-Hogy jutottál ide? – kérdi apa.

-Nem neked köszönhetően árnyvadász – köpi a szavakat sértetten Sinom, levágja az asztalra az irónom – Ezt ott hagyta Chirs, és mivel még csak egy-két vonal tűnt el újra húztam és a háznál dobott ki az örvény.

-Hogy? – anya elsápad.

-Legalább megköszönhetnétek, hogy eddig vigyáztam rá.

-Azok után, hogy majdnem megharaptad?

-Jace – anya a két férfi közé áll és szét tolja őket – Az már több mint tíz éve volt – Simon felé fordul – Sajnálom, hogy ott hagytunk – lehajtja a fejét és teljesen a vámpír felé fordul. – Nem is tudom mi lett volna velünk nélküled. – hajába túr – Köszönöm, hogy vigyáztál Chrisre mindig – itt jelentőségteljesen néz férjére, aki végre elszégyelli magát, ha csak kicsit is.

Anya kijátszotta a lapjait, Simon játssza még egy kicsit a sértődöttet, de nem sokáig, eddig se bírt ellenállni, ezután se fog, hiába lett fehér és pólustalan a bőre, hiába növesztett agyarakat. Akkor is Simon marad, aki évekig kísérte figyelemmel anya életét, és volt részese mindennek.

Magnus az ablakhoz sétál. Oda libegek hozzá, de most nem hajlandó felém fordítani figyelmét. A percek csigalassúsággal telnek, vajon mi hibás a rendszerben? Miért vagyok itt? Miért látok mindent? Hiába szuggerálom a boszorkány mestert tüntetőleg nem figyel rám.

-Egyébként ezt is elhoztam – azzal Simon egy laza mozdulattal a mellkasomra dobja a hörcsögöm.

-Mit keres itt ez a rágcsáló? – kérdezi Alec.

-Pamacs Chrishez tartozik. – közli drága fogadott nagybátyám.

-Vidd innen mielőtt Miau Cat észreveszi – hőbörög a házigazda párja.

-Majd én haza viszem – markolja fel apa a kis állatott.

-Magnus – anya szemei olyan csillogóak, amilye csak a visszafojtott könnyektől szokott lenni.

-Igen? – fordul oda komor képpel a boszorkánymester.

-Tényleg fel fog ébredni? Vissza fog jönni hozzánk? – annyira kétségbe van esve, annyira szeretném megölelni és meg vigasztalni.

-Vissza fogok jönni anya – suttogom.

-Igen – jelenti ki határozottan Magnus. Hökkenten nézek rá, honnan tudja hogy ez ilyen biztos? – Viszont, ahogy most fogamzanak a tinik, hagyjátok élni. Amúgy is jön a Klávé gyűlés, felfog bolydulni a város.

-Rendben – bólint komolyan anya és lehajol hozzám, megcirógatja arcom – Gyere haza épségben – még közelebb hajol, és már csak suttog – Féltelek kicsim. Várni fogok rád, és a megbocsátásodra. – hirtelen áll fel, megragadja apa kezét, és a kijárat felé rángatja. – Simon – fordul gyerekkori barátja felé – Köszönök mindent – halvány mosolya ugyan olyan fájdalmas, mint mikor… mikor is láttam én már ezt az arcot? Az emlékezetem cserben hagy.

-Semmiség – vágja zsebre a kezét Simon és anyáékkal együtt távozik.

Magnus és Alec állnak felettem.

-Szóval mi a terved? – kérdi végül nagybátyám.

-A klávét most lefoglalja, hogy az alvilágiakkal tanácskozzon. Neked nem kőtelező jelen lenni, ahogy nekem sem. Tehát most elmegyünk kirándulni a hegyekbe.

-Miért pont a hegyekbe?

-Él ott egy ismerősöm – Magnusz már táskáját pakolja tele mindenféle fura holmival – Be szeretnélek mutatni neki.

-És mi lesz Chrissel?

-Jó hogy mondod – csap a homlokára színpadiasan a boszorkánymester és csettint az ujjával. Húzást érzek a tarkómon és a gyomrom magasságában a gerincemen.

Mint fuldokló kortyolok az éltető levegőből és valami nagyon fura dolgot mondhatok elsőre, mert mind a ketten csak pislognak.

-Mióta tudsz latinul? – kérdi Alec.

-Mióta meg tanítottál – jönne a frappáns válasz, de hangom nagyon karcos és még erősen zihálok. Magnusra nézek – Miért segítesz?

-Mert ilyen jó fej vagyok – vigyorától még a hideg is kiráz.

Kapok én is egy hátizsákot, pont olyat, mint az enyém.

-Ne ijedj meg ezek a te cuccaid, ide hívtam őket – mosolyog továbbra is a mágus.

Fél óra múlva már mindent elraktam, ami kelhet, és menetkészen állok a nappali közepén.

-Néha ijesztő mennyire gyorsan hozzászoksz dolgokhoz – morfondírozik mögöttem Magnus.

-Miért? – fordulok felé.

-Hé vigyázz – szól rám Alec bácsi, mikor elmegy mellettem – Kint vannak a szárnyaid.

-Ja igen – előhúzom az irónom. Behúzom a megfelelő vonalakat.

-Idővel eltűnik? – vizslatja hátam.

-Felszívódik a jel – bólintok – anya nem akarta örökre elrejteni gondolom – megforgatom a szemem.

-Nem – szól közbe keményen a mágus – Ez a jel elvileg végleges kéne, hogy legyen, az hogy eltűnik lassan, azt jelenti, hogy a szervezeted ellenáll. Te ilyen vagy, el kell fogadnod magad szárnyastul.

Bólintok, hogy értem, bár megrémít, amit mond.

További motívumokat karcolok bőrömbe.

-Mi ez a harci festés? – kapja fel a kistáskát vállára Magnus.

-Nem harcolok – sóhajtok és befejezem az utolsó rúnát – ezek elrejtenek. Neked ismerni kéne a rúnákat.

-Igen, ismerem a legtöbbet – bólint komoran – de Clary rajzolt már pár újat, és még sose láttam olyan rúnát, ami pont, hogy az árnyvadászok elől rejtett volna el.

Vállat vonok.

-Ezeket nem anya rajzolta le. Mikor Simonnal mentem el akkor jöttek elő. Hatásosak voltak sose kaptak el, csak mikor már beárult.

-Ne törődj vele – vereget vállon Alec – Engem is árultak már be párszor – vállat von – Jót akarnak, csak nem tudják mi a jó, legalábbis szerinted mi a jó. Gyere, menjünk – azzal megy az ajtó felé.

-Mit csinálsz Alec kedves? – firtatja Magnus mikor, már a kilincsen van párja tenyere.

-Megyünk a hegyekbe nem? – értetlenkedik drága magbátyám.

-Miért gyalogolnánk annyit, mikor itt van egy remek rúnaíró – megragadja mind a két vállam – Gyerünk Chris rajzolj szépen egy portált – azzal a szoba közepére tol, félre rúgja a szőnyeget és vár.

Azt hiszem, nem menekülök. Nagyot sóhajtva neki állok bele karcolni a parkettába a jelek sokaságát.

Egymás után kapcsolódnak össze a formák. Kifújom a bent tartott levegőt.

-Kész – lépek hátra.                  

-És hogy fogod működésbe hozni? – Mint egy kisgyerek karácsonykor, én nem örültem ennyire még ajándéknak.

-Álljatok bele – intek, hogy jöjjenek közelebb, megteszik. Oda állok én is hozzájuk és behúzom az utolsó vonalat. Feldübörög körülöttünk a levegő. Magnusra koncentrálok.

Kemény a földet érés, talpam nekicsapódik a földnek és ki is csúszik alólam.

-Chris – kiált Alec, és karok ragadnak meg.

-Jó helyre hoztál – állítanak talpra.

-Akkor jó, mert te navigáltál – lihegve szerzem vissza egyensúlyom és tudatosul bennem, hogy csontig hatol a hideg. – Tényleg a hegyekbe akartál jönni? – összekocognak a fogaim.

-Miért szerinted hol vagyunk?

-Az éjszaki sarkon? – összébb húzom magamon a dzsekimet.

-Nyugi, ott a ház, ahova megyünk – int előre valahova a sötétbe, és kénytelen vagyok követni, ha nem akarok halálra fagyni. – Tényleg, szólnom kellet volna, hogy öltözzetek fel rendesen – mosolyog Alecra, akinek már a szája is lilul. – Ne aggódj – öleli magához és megszaporázza lépteit.

Tényleg alig tíz perc után megjelenik előttünk egy házikó, füstölgő kéménnyel.

-Gyertek – kiáltja az éjszakába Magnus.

Alig érünk a ház közvetlen közelébe, kicsapódik az ajtó.

-Bean – reszelős hangú vénember áll ott – Mit keresel itt éjszaka? – firtatja, de mikor meglátja Alecot félre áll. – Nem hittem volna, hogy vendéget is hozol.

-Vendégeket – mosolyog Magnus és betereli szerelmét, mielőtt bevágódna az ajtó engem is behúz a hidegről.

-Mit ragozod itt a dolgokat. Egy Nephilimet hoztál és kész – azzal leülteti Alecot az tűz mellé – Olvadj ki, utána beszélhetünk.

-El kéne tüntetned a jeleket Chris – állit engem is oda közel a tűzhöz Magnus. Fogaim annyira összekocognak, hogy nem tudok válaszolni.

-Megint magadban beszélsz? – csóválja fejét az öreg.

Megnus morog valamit az orra alatt, és végig húzza felkaromon az ujját. Körme nyomán szikrák pattannak fel, a jelek elhalványulnak.

-Nocsak még egy ifjú nephilim. – elém furakszik az öreg. Bár így jobban megnézve nem is annyira öreg mint hittem. Ősz a szakálla és a haja ez tény, de csak azért tűnt hajlott korúnak, mert rengeteg rongy lóg rajta, szeme élénken és értelmesen csillog akár egy tigrisszem.

-Érdekes keverék – állapítja meg és végre hagy felengedni. – Fel öltözhettetek volna.

-Nem hittem volna, hogy ilyen közel kerülünk a portállal.

-Vártalak már Bean. – bögrék kerülnek a rücskös fa asztalra. Csak most tudom rendesen megnézni a ház belsejét. Egy helységből áll az egész. Kis ablaka van épp csak, hogy látszódjon egy szeletke az ég feketeségéből. A konyha nem áll másból, mint pár tároló szekrény és maga a kályha melyben barátságosan lobog a tűz. Az ágyat félig elhúzott függöny választja el a szobától. A fürdő pedig egy tükrös szekrény melynek polcába porcelánedényt süllyesztettek, oldalán kancsó várja, hogy feltöltsék vízzel. Itt is látható függöny, de nincs elhúzva.

-Érdekesnek találod a házamat? – kérdezi Magnus barátja.

-Inkább kellemesnek – felelem, fázósan dörgölöm felkarom.

-Búj ki a bakancsodból kis nephilim – hoz egy durva szövetű takarót. – Szinte még gyerek, de már úgy forgatja a kést, mintha ezzel született volna – megrázza a fejét – Szörnyű hova fajul a világ. Neked még bőszen babáznod kéne.

-Nem szeretem a babákat – suttogom magam elé.

-Miért? – hökkent hangjára fel nézek, de már fölém tornyosulva vizslat.

-Igor nem a bíróságon vagyunk – szól közben Magnus – Nem azért hoztam, hogy kihallgasd.

-Akkor minek köszönhetem, hogy két még kölyök nephilimet ide hozol a házamba, mikor tudod, hogy gyűlölöm az angyalok leszármazottait.

-Tedd félre gyűlöleted kedves barátom legalább addig, amíg itt vagyunk – Magnus mosolyosa olyan sokat sejtett – Érdekesség képen megsúgom Chris a valaha volt talán legfurcsább lény a világon. Pedig láttunk ezt azt már, igaz barátom? – átkarolja a törpe termetű férfi vállát.

Ekkor viszont valami szöget üt a fejembe.

-Igor…. Igor M’Coy? – suttogva nézek most már vörösen izzó jáspisra hasonlító szemébe.

-Honnan tudod a nevem? - megint felettem áll és még senkit nem láttam ilyen félelmetesnek.

-Olvastam az összes fordításod – lehelem, nem tudom eldönteni, hogy még mindig a hidegtől remegek vagy valami mástól.

-Hol olvastál te Igor M’Coytól? – kotyog közbe Alexander bácsi. Annyira meglep mindenkit kérdésével, hogy végre vendéglátónk hajlandó távolabb húzódni tőlem.

-Ha bezárnak az Intézet könyvtárába három napig, hogy ne legyél láb alatt, te is megunnád a semmittevést. – vállat vonok – persze pár könyveket elraktak előlem, de majdnem minden legendát elolvastam, amíg vártam, hogy ki engedjenek.

-Mikor zártak be? – csodálkozik tovább nagybátyám, válaszolni viszont nem tudok.

-Ismered a fordításaimat? Ismered az írásokat, melyek a tollamból születtek?

-Igen – bólintok komolyan – Mindent elolvastam, a sárkányoktól, a farkasokon át, a tigrisekig. Bármit, ami a könyvtárban fellelhető volt.

-Nem értem mit keres akkor egy magadfajta olyan helyen – megint megrázza a fejét – Ha ismered is a legendákat, felmerül a kérdés. Vajon érted is őket?

-Sokat nem – vallom meg – A történelemből sose voltam igazán jó, de a legenda ismeretem páratlan – hú de fellengzősen hangzik, lehajtom a fejem, és hozzá teszem még – Apa mondta ezt, mikor fejből felmondtam neki a leckét.

-Szülői túlzás – rázza le megjegyzésem Igor.

-Akkor most már leülhetünk teázni? – kérdezi Magnus, miközben tölt egy csészét.

-Persze – bólint vendéglátónk – Nem hittem volna, hogy ilyen értelmes egyéneket is hozol hozzám.

-Kérlek – mosolyog a mágus. – Gyertek, üljetek le. – int nekünk is. Alec-al egymásra nézünk, ő vállat von és letelepszik kedvese mellé.

Már kevésbé lelkesen ülök le az asztalhoz. Beleszimatolok az elém rakott teába.

-Miért akar mindenki nyugtató teát adni? – kérdezem nagyot sóhajtva.

-Azt most nem kéne innod – veszi ki Magnus a csészét kezemből.

-Miért?

-Emlékszel, emlékek vihara.

-De az elmúlt két hónapba nem volt egy se – értetlenkedem, de hagyom, hogy elvegye.

-Azért mert nem voltál olyan helyen, ahova kötne bármi is. – magyarázza és tölt inkább valami mást. Nagy valószínűséggel vizet.

-Akkor, fenékig – emeli meg poharát és már le is húzza tartalmát. Nem maradok el, hát megiszom, amit elém tettet. Végig marja az ital torkom, nyelőcsövem, gyomrom.

-Mit adtál? – krákogom.

-Oh, ez csak jóféle viszki – homályosul a világ. – Jól fogsz al… - azt hiszem a fejem a padlón koppant.

 

Álmot látok. Anya ül otthon a fotelban és tördeli a kezét. Közelebb megyek, hogy halljam, mit motyog.

-Haza fog jönni, megígérte, haza jön – nyílik az ajtó és belép a szobába apa.

-Szia – köszön, fáradt és nagyon nyúzott. Nem is láttam még ilyennek.

-Szia – anya ugrik, és már öleli is apát. – Jace – suttogja ajkaira, és már csókolóznak is. Felfordul tőle a gyomrom, miért kell ezt látnom mindig? Sose voltak túl elbújós típusúak. Szem forgatva fordulok el. Vége a cuppogásnak vissza nézek. Mindketten a kanapén ülnek, anya már foltozza is apát.

-Megtaláltad őket?

-Nem.

-Magnus felszívódott, Alec eltűnt.

-Hagytak üzenetet – apa előhorgássz zsebéből egy cetlit – „Kedves Jace. Mielőtt felforgatnád a lakásomat, közlom: Chris velem van és biztonságban. Ui.: Alexander is itt van. Ja és ne lépj rá Miau Catre. Üdvözlettel: Magnus Bean.”

-Legalább tudjuk, hogy nála vannak.

-Engem csak az zavar, hogy külön kiemelte biztonságban van Chirs.

-Tudja, hogy érte aggódunk leginkább – anya vigasztalóan öleli át apát.

-Félek – suttogja apa.

-Mitől?

-Nem fog haza jönni. Vagy ha haza is jön, nem fog rám nézni soha többet.

-Miért tenné?

-Az én hibám – apa elhúzódik Clarytól, tenyerébe temeti az arcát.

-Milyen hibáról beszélsz?

-Az én vérem ütközött ki – apa dühösen fel pattan, és járkálni kezd a nappaliban – Ha nem kapok olyan nevelést Valentinétől, ha nem lenne ez a szennyes vér. – megrángatja pólóját.

-Jace! – kiált fel anya – Hogy mondhatsz ilyet? A te véred tiszta! És mint megtudtuk, teljes mértékben angyali utánpótlást kaptál.

-De milyen áron? Te is emlékszel arra a szerencsétlenre.

-Emlékszem – anya elfordítja tekintetét – Viszont arra is emlékszem, hogy anyát démoni vérrel és angyali vérrel kezelte Valentine, mikor terhes volt. Ha démon vér csörgedezik az ereiben az csak is miattam lehet.

-Nem Clary – apa azonnal anya elé térdel – Te csodálatos vagy, és olyan dolgokat teszel, amikre mások nem képesek, életet adtál a lányomnak, mikor azt se tudtad, hogy mi lesz veletek. Megtartottad minden probléma ellenére is. És csodás lány lett belőle. Okos, szép. Nem győzöm hajkurászni a fiúkat tőle.

-Miféle fiúk? – anya mosolyog ugyan, de látom, hogy még mindig szomorú.

-Akik alig várják, hogy rá tegyék mocskos kezüket a lányomra – apa határozottan fel áll és megindul a szobám felé.

-Mit csinálsz? – megy utána anya, így követem őket.

-Gyerünk Te randa dög, mutasd a rendes formádat – kapja ki a terráriumából Pamacsot.

-Mi ütött beléd Jace? Ez csak egy hörcsög. – anya már nyúlna a jószágomért, de apa nem engedi ki markából szegénykét.

-Sajnos ki kell ábrándítsalak, drágám. – megrázza öklét – Ez egy fél lény – megint megrázza – Aki ha nem hajlandó megmutatni a másik alakját, összezúzom.

Fény tölti meg a szobámat. Elvakulva pislogom ki a csillagokat szememből. Újra normális fényviszonyok vannak, de most már nem ketten vannak a szobámban, hanem hárman. A szőnyegen egy hosszú feketésszürke hajú fiú guggol, kicsit vacog is tán. Izmos hátán kívül semmit nem látok belőle.

-Nesze – dobja a meztelen idegenre apa a kedvenc takarómat.

-Kösz – bugyolálja be magát és áll fel. Ahogy kiegyenesedik, eláll a lélegzetem egy pillanatra. A szeme… pontosan olyan, mint Pamacsé, olyan fekete, olyan okos.

-Ez… - anya hangja cérnavékony – Ez meg ki? – nagyot nyel.

-Pamacs – vállat von apa – Chris kitalálhatott volna egy eredetibb nevet.

-Ne okold – szólal meg a fiú. Hangja selymes – hörcsögnek hitt, meg aztán imádom, mikor a hasam simogatja – itt kéjesen megnyalja a száját. Elvörösödve jut eszembe, hogy én puszilgatom is a hörcsögöm, vagyis… Vagyis ezt a fiút.

-Pamacs – apa hangja megrovó.

-Egyébként, köszi, hogy lelepleztél Chris előtt. – pontosan rám néz. Zavartan túrok a hajamba.

-Chris nincs itt – anya átöleli magát, és fázósan dörgöli a felkarját.

-Pont emiatt akartam, hogy fel vedd emberi alakod.

-Szóval minek köszönhetem, hogy megzavartad álmom? – firtatja Pamacs.

-Pár dolgot szeretném, ha elmondanál.

-Mivel kapcsolatban?- kíváncsiskodik a fiú.

-Clary kérlek hallgass végig minket, és csak utána akadj ki – fordul feleségéhez Jace. Kezdem elveszíteni a fonalat.

-Rendben – bólint anya. – Akkor talán menjünk ki a nappaliba – és már ki is megy a szobámból. Követjük őt.

-Szóval mi ez a nagy felhajtás.

-Emlékszel, mikor haza jöttem Chris nyolcadik születés napja utáni napon?

-Igen.

-Akkor találtam meg ezt az alvilágit. Az életéért cserébe megígérte, hogy vigyáz Chrisre.

-Alkut kötöttél?

-Ez azért bonyolultabb – szól közbe Pamacs.

-Akkor magyarázd el – követeli anya.

-Jace alkut kötött azzal a démonnal, akitől kiszabadított, viszont mivel nem neki, hanem Chrisnek szánt, így nem hozzá lettem kötve, hanem a lányához. Az alku, alku marad még akkor is, ha a démon meghalt. Chris élete és az én életem össze van kötve, ha én meghalok, akkor Chris is, és fordítva. Viszont jó dolgok is járnak ezzel. Mindig tudom, hol van Chris lelke.

Látom, ahogy anya elsápad.

-Tehát a lányom élete tőled függ?

-Is – bólint Pamacs. – Bár most kicsit bonyolultabb a dolog. Arról nem volt szó, hogy felébred az angyali vére.

-Angyal vér?

-Aha – elvigyorodik – Mikor Jace nagymester meghalt és az angyal visszahozta hozott magával mást is. Angyali erőt. Ezt pedig Chris örökölte, és nektek köszönhetően olyan dolgokra képes, amire más nephilim gyerek sose lesz képes. – füttyent egyet – Remek kis csaj.

-Hátrább az agarakkal – mordul apa.

-Ne mérgelődj, hogy a tudta kívül eljegyezted – vállat von.

Mi van? Apa eljegyzett volna? De hát még nem is vagyok tizenhat éves.

-Ez az ő döntésétől is függ.

-Tudod nagyon jól, hogy nem – Pamacs már nem mutatja, hogy nagyon nyeregben érezné magát, inkább szomorkás – Ismerem minden mozdulatát. Figyeltem a terráriumomból. Hallgattam beszédét, imádom mikor hozzám ér. Nem fog más fiút találni magának. Sajnos tudom, hogy senki nem lesz elég jó neki.

-De te igen? – epés megjegyzés anyától származik.

-Nem – olyan szomorú a hangja – Még én se leszek elég jó neki – itt fel néz a plafonra – Az alku az alku.

-Jace – anya megint sikító szellemet játszik.

Megint betölti a szobát a fény. A takaróból kidugja rózsaszín nóziját Pamacs.

-Francba – hördül apa. Felkapja a jószágot, és visszaviszi a helyére.

-Magyarázatott – anya karba font kézzel áll és dobol a lábával, ez sose jelenetet jót.

-Az a dög igazat mondott. Tényleg alkut kötöttem vele.

-Aminek az ára a lányod élete volt?

-Nem – apa is kezd begurulni – Nem érted Clary? Meg akartam védeni Chirst! Ez a dög nem hal meg olyan könnyen – elhúzza a száját – Arról gondoskodtam, hogy ne tudjon olyan egyszerűen megdögleni.

-Jace!

-Clary!

Éljen a beszélgetés tömörsége. Pedig apa mindig olyan szépen csavarta a szavakat. Most dühösen merednek egymásra. Hirtelen mozdulnak nem tudni melyik előbb, és már ölelik is egymást.

Mosolyogva nézem őket. Igen, ilyenek a szüleim.

 

Hirtelen riadok, kapkodom a levegőt.

-Pamacs – nyögöm ki.

-Sajnos nem, csak én vagyok – fogja meg a vállam Igor.

-Elnézést – hebegem zavartan.

-Ne törődj vele – mosolyogva néz – Bárki kidőlne egy jó kupica viszkitől. Bean is alszik.

-Alec bácsi?

-Nem olyan öreg, hogy bácsiznod kéne – mosolyog. – Egyébként alszik ő is. – int a háta mögé

-A nagybátyám.

-Oh – meglepetten pislog – Majdnem egyidősnek tűntök.

Muszáj felnevetnem.

-Nem – mosolygok – Alec apa bátyja. Legalábbis fogadott testvérek.

-Fogadott testvérek? – egyre jobban csodálkozik. Ülésbe tornászom magam.

-Igen – nyomatékosan bólintok – Apa tíz évesen elvesztette a nevelő apját, így került el Alec bácsiékhoz. Az ő szülei befogadták így lett Izabelle néninek még egy bátya.

-Érdekes egy családi történet – hümmög az öreg.

-És még milyen bonyolult szálak húzódnak a háttérben – sóhajtok.

-Na gyere, ha már fent vagy – int, hogy kövessem – Vedd fel azt a meleg kabátot. Hozunk némi reggelit.

Mikor kilépünk a havas tájra, meg lep a látvány. Gyönyörű körülöttünk minden. A hó még friss, ropogós. Olyan szép. Élvezettel simítok végig az utamba kerülő bokrokon.

-Ne maradj le! – azzal a kezembe ad egy íjat és nyilat. Pislogva nézek az öregre.

-Ez minek? – mekegem.

-Csak gyere – azzal már be is lép a háztól nem messze lévő erdőségbe. Követem és próbálok minél kevesebb zajt csapni, ami tegyük hozzá nem nehéz, bár havas erdőben még nem használtam ezt a képességemet. Igor meg lök, és előre mutat. Nagyon aranyos és hatalmas nyúl szimatol nem messze tőlünk.

-Ha már megy a lopakodás, mutasd meg, hogy tudsz célozni – suttogja alig hallhatóan vendéglátónk. Egy darabig értetlenül nézek rá, de végül felfogom és felemelem az íjat, helyére illesztem a nyilat. Meg húzom a húrt, és célra tarts.

Megremeg kezemben az egész szerkezet. Olyan aranyos. Nincs szívem lőni.

-Ne sajnáld – parancsol egy hang fejemben. Ez megadja a löketett, pendülés hasítja ketté az erdő csendjét. A nyúl megrezdül, de a következő pillanatban már nyíllal a testéből oldalán fekszik elterülve.

-Remek – bólogat az öreg és megy össze szedni a tetemet. – Ne sirasd – szól rám. Most érzem meg, hogy valami nedves folyik végig az arcomon, már felesleges oda nyúlni és letörölni. Szipogok egyet.

A házig nem szólalunk meg, bár nem hiszem, hogy túl messzire mentünk volna alapból.

-Nem hittem volna, hogy egy Nephilim kölyök ennyire érzelgős lenne.

-Nem is… - hebegem.

-Menj most meg az arcod – elküld a kis tükrös szekrényhez. – Ne vedd le a kabátod. Hozz a dézsába havat – kezembe nyom egy fém vödröt, fogantyúján fabetét segíti a könnyebb fogást. Kérdés nélkül végzem a feladatott, valamikor a tíz és tizenkettedik fordulóban Alec-al találom szembe magam a dézsához menet.

-Befogtak házimunkára? – kérdi és kiveszi kezemből a vödröt, befejezi helyettem a mozdulat sort.

-Nem jelentkeztem rá.

-Viszont remekül ki lett tanítva a nyíl használatára – szól közbe Igor. A házikóban terjeng a finom pörkölt illata. Alecnek kiadja napi parancsba, hogy terítsen. Fatányérok és kanalak kerülnek ki az asztalra.

-Mi finomat eszünk? – kerül elő kócos hajjal, kopott sminkel Magnus, valószínűleg korgó hasa ébresztette. Furcsa ilyen kevés sminkel látni.

-Chris fogta nyulat a’la Igor – feleli vigyorogva az öreg. Középre rakja a kondért. – Jó étvágyat – asztalhoz ülünk, mindenki kap a finomságból.

-Kenyeret is egyél – figyelmeztet Igor. Muszáj vagyok kiválasztani a legkisebb és legvékonyabb karéj kenyeret. – Ezért nem nőnek meg a mai fiatalok – zsörtölődik. Csak mosolygok, és egyik monden osztálytársamra gondolok, aki már felülről nyalogatja a kétszáz centimétert.

Alig nyelem le az utolsó falat pörköltet és tuszkolom be az utolsó falat kenyeret a számba Magnus megszólal, egyenesen nekem szánva szavait.

-Jó aludtál?

Köhögve meresztem rá a szemem. Alec ad egy pohár vizet, annak köszönhetően nem fulladok meg.

-Köszönöm – motyogom és lerakom a szépen faragott poharat. – Nem mondhatnám túl kellemesnek – nézek a boszorkánymesterre.

-Oh csak nem valami álom zavarta meg pihenésed? – csalafinta mosolya annyi kérdést vet fel benne.

-De – felelem szűk szavúan. Nem akarok gondolni az álmokra.

-Meséld el, kérlek – ránézek és kiráz a hideg. Kivillannak fehér fogai és olyan, mintha egy baziliszkusz mérge csöpögne róluk.

-Járt nálunk egy fiú, beszélt apával, említett valami alkut, és hogy el vagyok jegyezve.

-Roppant érdekes – bólint Magnus.

-Annyira nem volt az – vállat vonok - Apa megtalálta az üzeneted.

-Oh ez remek. – arcán átsuhan egy árnyék.

-Ő annyira nem örült – biztosítom. – Megtudhatnám, miért vetítettél ki megint?

-Ebben most nem teljesen vagyok hunyó – súgja, és megint elmosolyodik.

-Ha már ilyen szószátyárt vagy Beam igazán elmondhatnád, hogy miért is vagytok itt? - szól közbe Igor.

-Természetesen – Magnus fel áll – Chris vedd le a kabátod. Mivel értetlenül pislogok csak mögém kerül, megrángatja a dzsekim. Hát kibújok belőle. Várom a reakciókat, de semmi – Próbáld meg nem elrejteni.

Megrázom a fejem, nem tudom, hogy kell eltüntetni egy rúnát.

-Mi történik? – érdeklődik Igor.

-Még nem láttál mindent – azzal a lapockámon érzem tenyerét. Hideg ujjai perzselik bőröm. Fel szisszen. Némán tűröm a fájdalmat, ökölbe szorított kézzel.

-Nem tudom, mit teszel, de hagyd abba! – szól közbe Alec.

-Adj neki egy gyógyító rúnát – veti oda bal karom az asztalra.

 Égeti bőröm az irón, de a hátamban lassan enyhül a nyomás.

-Azt a… Az angyalát – hördül fel Igor – Ilyet még azért én se láttam még.

Asztalt bámulva pihegek, kicsit kívülállóként hallgatom csodálkozásokat.

-Magnus Bean mit találtál? – kérdi házigazdánk.

-Kit – helyesbít a boszorkánymester, megveregeti a vállam – Íme az első angyali leszármazott.

-Tessék? – fordulok hátra.

-Hé Chris óvatosabban – kapaszkodik mellettem Magnus.

-Mi?

-Nem láttad még? – kérdezi Igor.

-Mit? – kérdezek vissza.

-Lassan kapcsolsz – szól Alec és a kezembe nyom, egy angyal tudja, honnan előszedett tükröt. A kicsi kerek fényes felületbe nézek. Látom magam, vagy legalábbis valami hasonlót, fekete hajam sápadt keskeny arcomból zöldeskék szem néz vissza rám. Magnus megfogja a tükröt, és kicsit odébb mozdítja. A látóterembe kerül egy fekete tollas valami.

-Ez tényleg ott van? – nem hiszem, amit látok, kitekeredve hátra fordulok, porbálom csak a fejem mozdítani, de még így is nehezen, de látom a fekete szárnyakat.

-Nyugi kislány – Igorra kapom a tekintetem, de már nem a helyén ül. Hökkenten fordulok körbe, de már mellettem áll és vizslat.

Árnyvadászok titkai: 2. fejezet: A kínos részletek

Apa nem hisz nekem levisz a gyengélkedőre és beparancsol egy ágyba. Hiába mondom, hogy semmi bajom megoldom egyedül is, nem hisz nekem. Előkeríti valahonnan Magnuszt, bár szerintem a boszorkánymesternek van jobb dolga is, mint engem abajgatni.

-Mit mondtál neki? – kérdi morcosan mikor meg áll felettem.

-„Vállalom tetteim következményét” – sóhajtva hanyatlom vissza a párnára.

-Ezt pedig Clary senkinek nem mondta el – apa már dühöng.

-Ez igaz – bólint Magnus.

-Tessék? – apa végre abba hagyja a járkálást, és döbbenten néz a férfira.

-Chris azokat az emlékeket látja, ami hozzá kapcsolódnak és a mai nap fontosságához. – magyarázza a boszorkánymester.

-Miért fontos a mai nap? – kotyogok közbe.

Választ nem kapok, mert megjelenik Alec bácsi.

-Isabell keres – mordul Jace felé – Magnus – bólint a boszorkánymesternek – Azt hittem már otthon vársz.

-Ott is voltam, amíg valaki nem volt olyan kedves és ide rángatott, hogy vizsgáljam a folyamatot, amit én indítottam el.

-Te indítottad el? – hörren apa.

-Igen én – szinte látom a szikrákat a két férfi között – Ráadásul a kedves nejed kérésére.

-Clary?

-Nem tudom, ki lenne más a nejed – olyan elegánsan von vállat, hogy el is feledkezem a fő problémáról – Bár elég későn vetted el.

-Nem is volt olyan késő – szólok közbe.

-Mit tudsz erről kicsi Chris? – sziszegi a boszorkánymester – Már megszülettél, mikor összeházasodtak.

-És? – kérdezem meglepetten – vannak olyan osztálytársaim, akiknek a szülei mai napig nem házasodtak össze.

-De egy árnyvadász gyerek, ha úgy születik, hogy a szülein nincs ott az össze tartozás jele, az fattyúnak számit – szól Alec bácsi csendesen.

Szavai szíven ütnek, de elhessegetem a kellemetlen érzést.

-És? – mérgesen kászálódok ki az ágyból.

-Feküdj vissza – szól rám apa.

-Nem – dühösen állok talpra, erre elkap. Már nem érzem, hogy visszanyomna a párnák közé.

 

Villan a világ, egy pillanatra elvakít a fehérség.

 

Látom, ahogy kicsinek abajgatom a hörcsögöt, amit kaptam apától a nyolcadik születésnapomra.

Általános iskolásból jövök haza zokogva. Anya megölel, és kérdezgeti mi baj van.

-Azt mondták az osztálytársaim, hogy ne hazudjak arról, hogy Pamacs még mindig él, biztos csak kicseréltétek egy másik pontosan olyan hörcsögre.

-Nem cseréltük ki.

-Akkor mért él még mindig? – szipogom – A tanárnő csak ezért előhozta azt az oktatófilmet és közölte, hogy egy átlagos hörcsög összesen három évet él. De hát pamacs elmúlt már négy éves is.

-Ez igaz – apa áll az ajtófélfának dőlve, anya értetlenül néz rá, és még szorosabban ölel magához. – Pamacs nem mindennapi hörcsög – apa közelebb jön és leguggol hozzám, hogy egymagadságba kerüljön a fejünk – Pamacs félig meddig démon is, egy kicsit. Az árnyvadászok kísérleteiből maradt fent. Pontosan addig él, amíg a gazdája él, szóval nem csak magad miatt kell életben maradnod, hanem Pamacs miatt is.

-Kérlek, ne mond többé az osztálytársaidnak, hogy Pamacs létezik – kér anya. Bár látszik, rajta, hogy megrázza, amit apa mond. – Hagy mindent rájuk, úgy se tudják, mi történik igazából – megsimogatja a fejem.

-Egyel több vagy kevesebb titok – suttogom.

-Egyel több titok – anya hangja elhal egy örvényben, de tisztán cseng fülemben.

 

-Pamacs – sikkantom, mikor magamhoz térek.

-Elájulsz egy fél órára, aztán azt a rühes dögöt hívogatod? – apa hangja megrovó, de mintha meg is könnyebbült volna.

-Hol van Pamacs? – kérdezem vakon, és már ülök is fel – Elfelejtettem enni adni neki. – végre kezdek látni, felfogom, hogy az Intézetben vagyok, és hogy a gyengélkedőn fekszem egy ágyban.

-Clary adott neki enni mikor eljöttél otthonról. – sóhajt apa.

-Honnan tudod? Nem is voltál otthon reggel.

-Mondta.

-Tényleg piszkosul hasonlítanak egymásra – Alec bácsi még mindig karba font kézzel áll és néz, de most Magnus helyett Isabell néni áll mellette.

-Mondtam – rántja meg a vállát elegánsan Izzy néni – Hogy vagy Chris?

-Mint akin átment egy úthenger, de ha lehet, most ne nagyon tapizzatok – fintorogva húzódok el apa keze elől – Nem akarok emlék rohamot a következő öt percben.

-Az utolsót is magadnak köszönheted, ha nyugton maradtál volna – mérgelődik Jace.

-Persze – hőbörögve fonom keresztbe a kezem.

-Azért az anyjából is van benne valami – állapítja meg Izabella bátyára nézve.

-Igen – helyesel az és fel áll – Most ha lehet, öt percig ne öljétek meg egymást – komor tekintetétől a hideg is kiráz – Szólok Clarynak, hogy itt vagytok, ha minden jól megy nem ölitek meg egymást míg fel ér.

-Igyekszem – ígérem.

-Azt tudom, hogy te nem ölöd meg őt – int apa felé Alec bácsi – De hogy Jace mit tesz veled… - füttyent egyet – arról fogalmam sincs.

Döbbenten nézek apára, aki elsápad.

-Nyugi kicsi Chris itt maradok, amíg Alec vissza nem jön – mosolyog rám Izzy néni. Valószínűleg teljesen félre értelmezte az arcmimikám.

-Nem apától félek – mormogom. Felhúzott lábaimat átölelve figyelem körülöttem az eseményeket. Mindig olyan furcsa volt. Sose tudtam, hogy mi történik, de mégis mikor kicsit koncentráltam megértettem, hogy miért is teszik a körülöttem élők azt, amit.

Most is Isabell csak azért maradt, mert Simon nem jöhet ide, és tudja, hogy mennyire szükségem lenne a vámpírra. Hisz az életem része, egy olyan pont, ami mindig biztosított, arról hogy hiába változnak a dolgok; vannak, amik változatlanok maradnak.

-Sose harapott meg – mélázok.

-Egyszer majdnem megtette – mordul apa, mintha olvasna a gondolataimban – Azóta nem engedem, hogy a közeledben legyen a kelleténél többet.

-Akkor találtuk ki, hogy lesz egy szenzor a szobádban – szól anya – Kifejezetten Simonra hangolva. Ha bármi baj van, tudjon jönni, és meg vigasztalhasson.

-De miért?

-Kevésnek éreztem magam hozzá – anya nagyon letörten néz rám. Reggel óta mintha öregedett volna legalább két évet. Haja feltűzve, hogy ne lógjon a szemébe, és azok a zöld tükrök olyan fájdalmasan csillognak. Valami nagyon nem stimmel.

-Anya – óvatosan teszem le a lábam az ágyról szinte csigalassúsággal, hogy ha bárki felém nyúl el tudjak hajolni előle. Még apa is nyugton ül a másik ágyon és figyeli a mozdulataimat.

Szinte lábujjhegyen igyekszem oda, ahol anya áll. Meg állok előtte.

-Ettől tuti rohamom lesz, ne ijedj meg – figyelmeztetem.

-Micsoda? – kérdi anya, de már meg is öleltem és jön az ismerős fehér villanás egy kis forgás és a nagyiék vidéki házánál találom magam.

Nem tudom teljesen átadni magam az emléknek, mert halom anya kétségbe esett hangját, ahogy szólongat. A halastavacska mellé érve bele nézek a víztükörbe, és látom, ahogy anya térdre csúszva ráz és szólongat. Furcsa így kívülről nézni magam. Sose voltam különösen félelmetes, vagy egyáltalán strammnak mondható. Isabell néni még egyszer azt mondta olyan törékeny vagyok, mint egy tündér, és megkérdezte anyát hogy nem szűrte véletlenül össze a levet eggyel.

-Chris térj magadhoz – könyörögő hangja annyira szívet facsargató.

-Nem fog magához térni – apa áll anya felett és felsegíti – Csak annyit tehetünk, hogy megvárjuk, míg vége nem lesz az emléknek. – Alec emel fel a földről és tesz vissza az ágyba.

-Mi vagyok én teherhordó – morogja közben. – Bár nem tudom… adtok egyáltalán neki rendesen enni? Olyan vékony.

-Enni azt kap – apa nagyot sóhajt – csak nem eszik.

Elmosolyodom, nagyon sokat veszekedtek velem, hogy egyek rendesen. Ettem én, csak ezek szerint sose eleget. Most végre csend vesz körül.

Fel nézek a tó tükréből, ahonnan eltűnt a gyengélkedő képe.

Luke fát vág a pajta mellett. A házból íncsiklandó illatok szálnak kifelé. Még a nyál is összefut a számban. Nagyi mindig is remek szakács volt. Minden nyarat itt töltöttünk mióta az eszemet tudom. Sose voltak igazán barátaim a suliban, meg hát ott volt Simon. Vele ülni a gép előtt és lan partizni volt a legjobb a világon. Sose érdekeltek a korombeli fiatalok. Minek mikor az embernek van egy nagybácsija, aki a legjobb a kockajátékokban? Nyaranta persze itt voltam vidéken, ahol a nagyi és Luke bácsi vettek kezelésbe, megtanultam biciklizni, fára mászni, kést dobni, kardot használni. Mindent, ami hasznos lehet egy árnyvadásznak. Lopakodást is tanultam, bár Luke bácsi azt mondta jobb lenne, ha nem tőle tanulnám meg hanem apától, de ő mindig valahol messze járt ilyenkor. Nyáron mindig nagy volt a démon forgalom. Engem elküldtek, hogy ne legyen bajom. Vidéken mindig csend volt és béke. Nyáron tanultam meg azt, amit egy árnyvadásznak tudnia kellet volna, volt ott számmisztika, botanika, geometria, minden amit apáék is tanultak a koromban, persze a történelem se maradt ki. Nagyi szerint Hodge büszke lett volna rám, ha látja milyen gyorsan, és milyen pontosan jegyeztem meg fontos dátumokat és neveket.

Belépek a házba a megszokott látvány fogad, itt se nagyon változott semmi az évek folyamán, csak a képek sokasodtak.

-Chris mit piszmogsz még? – kérdezi nagyi a fürdő ajtaja előtt.

-Kérlek, segíts – motyogja az ajtó lapja. De furcsa olyan vékony a hangom.

-Akkor nyisd ki.

-Nyitva van – erre a kijelentésre nagyi végre lenyomja a kilincset és meg lát, ahogy hátat fordítva a tükörnek próbálom bekenni a hátamat.

-Nem értem anya mért akarja, hogy tetőtől talpig bekenjem magam ezzel a vacakkal – morgolódom és ekkor valami fekete tűnik fel a tükörben.

-Ne ugrálj Chris – nagyi hangja remeg, de a tizenkét éves önmagam fel se veszi a dolgokat, csak oda adja a felé nyújtott kézbe a krémes tégelyt. – Azért kell kenekedned, hogy ne maradjanak meg annyira ezek a rúnák – simít végig felkaromon – Bár eltüntetni nem lehet őket, de legalább nem szúr azonnal szemet a mondénoknak.

-Ja csak a három csillagom – mormogom.

-Csillag? – néz fel nagyi a derekam krémezéséből.

- Nézd itt az egyik – mutatok a jobb vállamra – Itt a másik – Mutatom a bal kulcscsontom és a vállam közti részre fészkelte be magát – A harmadik ott van a lapockámon bal oldalt – intek a hátamra. Ekkor több dolog is történik egyszerre. Nagyi elsápad és egy törülközőt dob a fejemre, majd a fürdőköntösömért nyúl és rám teríti. Aztán már karon is ragad, megyünk kifelé a kertbe.

-Luke! – kiáltja nagyi kétségbe esetten.

-Mi baj Joselyn? – lép oda a férfi. Kilesek a törülköző alól, csak sápadt arcukat látom viszont. Nagyi lerángatja a hátamról a fürdőköntöst, ekkor már Luke is megakad egy pillanatra.

-Azonnal szólni kell Clarynek.

-És Jacénak is – bólint nagyapa.

Nagyi bevisz a házba, rám terít még egy takarót. Eddig észre se vettem mennyire vacogok.

-Itt maradsz – szól, kétségbe esetten megy a konyhába főzni egy teát. Az illatából tudom, hogy nyugtató. Anya is ezt itta mikor kikészült.

-Idd meg – tér vissza egy bögrével, kezembe nyomja, ismét eltűnik a konyhában. Oda lépek az ajtófélfához és nézem, hogyan gurítja le egyik bögrét a másik után. Nem nyugszik meg tőle, csak még idegesebben tördeli a kezét.

-Istenem ez az én hibám – motyogja.

Alig telik el tíz perc, kivágódik az ajtó.

Nagyi rohan és már ki is tolja az érzőket.

-Előbb igyátok meg ezt – hallom még a hangját, megint bezáródik az ajtó.

Az ablakhoz lépve látom, ahogy apa bele szagol a teába, elfintorodik és lehúzza.

-Most már mehetsz Jace – int a nagyi – a lányod a kanapén ül. – azzal betereli.

Anya még kint van és vitatkozik nagyival, de már nem érdekel miről. Nézem, ahogy apa belép mindenre elszántan, aztán arca ellágyul, ahogy meglátja rémült lányát.

-Szia Chris – köszön, és leül mellém.

-Szia – nyelek nagyot.

-Mi baja van Joselynnek? – kérdezi és lehámozza a fejemről a törülközőt.

-Nem tudom – meg vonom a vállam.

-Fel kéne öltöznöd – állapítja meg.

-Nagyi nem enged fel állni.

-Oh – meglepetten pislog. – Akkor hozok neked ruhát – azzal már megy is a szobámba. A hangokból ítélve most túrja fel a szekrényemet.

Visszatér a nappaliba és leszórja mellém az összes fekete göncöm.

-Más szint nem találtál? – firtatom.

-A hangulathoz illően kell öltöznöd – feleli.

Nem értem a dolgot, jobb mintha bugyiban kéne ücsörögnöm, egy száll köntösben. Farmert húzok, és egy nagyon furcsa felsőt nyom apa a kezembe.

-Ezt hogy kell? – morgom, de megtalálom a nyitját. Teljes hátamat szabadon hagyja a felsőrész, visszaülök apa mellé a kanapéra.

-Végre abba hagyták a vitát – sóhajt és magához húz, élvezettel bújok az ölelésébe, ilyen is ritkán adatik meg nekem. Sose voltam az a nagyon ölelkezős bújós típus. Kinyílik az ajtó és belép anya.

-Kicsim – tárja ki karjait anya, én meg már repülök is karjaiba, ezzel csak az a baj, hogy szó szerint.

-Jó ég – nyögi ki apa. Nem értem a problémát, bár innen nézve már tudom, hogy mi volt akkor a baj. Szárnyaim lettek fekete kicsi szárnyaim, csak úgy verdestek miközben anya szorosan ölelt magához.

-Jace? – pillant apára a fejem felett anya.

-Clary megcsaltál? – hangja könnyed, mégis érzem, itt valami nem stimmel.

-Mi van? – pislogok.

-Nem hiszem, hogy ezért én vagyok a fellelős – int felém apa.

-Sajnálattal közlom, hogy nagyszázalékban a te hibád is a mostani helyzet. – feleli anya szárazon, és még szorosabban ölel.

-Megfolyatsz – nyögöm ki.

-Bocs – azzal kicsit lazít karjain, visszaölelem.

-Mit tettem, hogy így kiakadtatok? – suttogom mellkasának.

-Semmit, kicsim – simogatja fejem anya, de szemét fényessé varázsoló vissza fojtott könnyei elárulják, hogy nagy a baj.

-Így viszont nem mehet vissza az iskolába. – jelenti ki Luke

-És sehova máshova. – teszi hozzá nagyi.

Erre már muszáj vagyok kiakadni.

-Mi az hogy nem mehetek sehova? – háborgok.

-Így nem mehetsz sehova – pontosít anya – Gyere – azzal térdre kényszerit, és kezében meg villan az irónja. – Nem akartam, hogy ez megtörténjen, de minden rendes árnyvadász gyerek tizenkét évesen kapja meg az első maradandó rúnáját.

Sarkamra ülök a nyomástól, melyet vállamra gyakorol. Elém térdel, és lenéz rám.

-Kicsit fájni fog.

-Mint a többi – vállat vonok és várom a megszokott égő szúró-vágó érzést, ami nem marad el. Lassan betölti orrom az éget bőr szaga. Lehajtom fejem, ne kelljen látnom, mit tesz velem.

Bonyolult és kacskaringós minta rajzolódik a bal lapockám, vállam és nyakam közé.

Anya is leül a térdére és vár. A szárnyak nem tűnnek el azonnal, először csak áttetszők lesznek, aztán semmivé foszlanak.

-Magnus el tudja ezt feledtetni?

Anya kérdése ott csüng a levegőben.

 

Elkap egy színes örvény és kiszakít nagyiék békés házának nappalijából.

Következő pillanatban Brooklyn főboszorkány mesterének házában találom magam.

-Fél lény lett egy árnyvadász gyerekből – Magnus szinte nevet már a képtelen helyzeten.

-Nem azt kértem, hogy röhögj a markodban, hanem azt hogy feledtesd el ezt az egészet Chrissel. – csattan fel apa.

-Nem lesz egyszerű. – csóválja meg a fejét. Ekkor veszem észre hogy ott fekszem a kanapén valószínűleg elájulhattam mert hogy nem alszom túl nyugodtan az fix. Valamit motyogok. Közelebb osonok tizenkét éves önmagamhoz és oda hajolva már hallom is mit.

-Szárnyak, fekete szárnyak. – hideglelősen össze húzom magam.

-Ez így nem mehet tovább – apa letérdel mellém – Kérlek Magnus segíts – sose hallottam apát ennyire kétségbe esetnek. A boszorkánymester is így lehet vele, mert bólint, és odébb tolja apát a kanapétól.

-Megteszem, amit tudok – felemeli a kezét – De nem lesz végleges, az emlékek vissza fognak térni.

-Nem érdekel, csak csináld – már szinte szűköl.

-Nagyon fiatalon lettél apa – mormogja, és fölém hajol – Rendben kicsi Chris, nyisd ki a szemed – csettint és fel nyílnak szemeim, rémülten kapkodom ide-oda tekintetem. – Jól van – hangja olyan megbabonázó, olyan kellemes – Miért vagy ennyire rémült? – kérdezi.

-Anya aggódik – hangom szaggatott és kezd áthangolódni egy magasabb frekvenciára.

-Miért aggódik a csodálatos Clarissa?

-Szárnyaim… fekete szárnyaim vannak – felelem, de már szemem üveges.

-Ne aggódj kicsi Chris – megérinti a homlokom – Nincsenek szárnyaid, főleg nem feketék – fellángolnak ujjai. Hátra bicsaklik fejem és elterülök a kanapén.

-Most mit tettél vele? – faggatja apa.

-Elfeledtettem vele néhány emléket. – Magnus fel áll – Nem végleges. Vissza fognak térni az emlékei. És Jace – megállítja apát, ahogy felém nyúl hogy felnyaláboljon – Ha emlékezni kezd rettenetesen össze fog zavarodni. El fog menekülni tőletek.

Apa kimérten bólint.

-Vállalom ezt a következményt.

A sötétség megint elnyel.

 

Zihálva térek magamhoz, megint a gyengélkedőn fekszek, már sötét van. Simon áll az ágyam mellet egyedül. Körbe nézek.

-Elküldtem mindenkit, hogy pihenjenek – válaszolja meg ki nem mondott kérdésem.

-De te nem lehetsz itt – nyögöm ki, és fel ülök.

-Nem is vagyok itt – mosolya keserű.

-Akkor…

-Kivetülés – azzal átnyúl a kancsón, amit ide állítottak az ágyam melletti kisasztalra.

-Szeretnék innen lelépni, minél messzebbre – motyogom.

-Kint várlak a kapuban – bólint Simon.

-Köszönöm – mosolygok rá halványan. A vámpír semmivé foszlik. Kikászálódok az ágyból. Felhúzom a dzsekim, melyet valószínűleg anya gondos kezei hagytak az ágy végében.

Az ajtó felé nem mehetek, marad az ablak. Félúton járok, mikor nyílik a gyengélkedő ajtaja.

-Chris – apa hangja vegyül anyáéval, mindkettőben kétségbe esés és féltés csendül. Még visszanézek az alakból, de már csak a törött üvegcserepeket érhetik el. Kivetődöm gondolkodás nélkül.

-Chris, ne! – anya sikolya elkísér a süvítő levegőben. Egy belső erő nem enged nekicsapódni a földnek. Puhán landolok az Intézet falain kívül. Sinom lép mellém.

-Mehetünk? – kérdi.

Még visszanézek az ablakokra, melyek sok évig a világot jelentették nekem.

-Tűnjünk el – fordítom el tekintetem az ablakon kilógó anyámról és apámról.

A Red Riot interjú - 5. fejezet

 

5. fejezet:

 

-Rengeteg tini kori problémával küzdöttem, mint a többi gyerek - nevetek. - Persze annyiban volt más, hogy közelget az iskolaválasztás, és sikerült eldöntenem, hogy hős leszek. Ebben rengeteg minden bele játszott, de a lényegen nem változtatott.

-Hogy érti, hogy rengeteg minden bele játszott?

-Volt egy eset melyet egy, azóta is kedves barátnőm oldott meg, szörnyen félt mindenki, a lábuk is a földbe gyökerezett, sajnos nekem is, viszont Ő beugrott a képbe és elküldte a rendőrségre az idegent. Akkor döntöttem úgy, hogy ez nem mehet így tovább. Ezek után volt egy másik iskolás diákkal megeset történet, amikor egy iszapszörny foglyul ejtette a diákot, és a barátja rohant segíteni neki. Az is nagy hatást gyakorolt rám. Végül az U.A. –ba felvételiztem. Tényleg ott pörögtek fel az események igazán, alsós koromban átlagos srác voltam, átlagos problémákkal. A következő teszt eredmény volt a legnagyobb kihívás, vagy épp a srácokkal megtalálni a közös hangot, hogy tudjunk együtt játszani, vagy csak együtt lógni. Igazán érdekes tényleg csak felső középben lett az életem. Persze ha végig élsz egy háborút és benne vagy a sűrűjében, akkor eléggé meg tudja nehezíteni az életed. Mégis azt hiszem jó szívvel, gondolok vissza azokra az évekre.

-Ha már visszagondolás, esetleg előre is gondolkodik?

-Igyekszem – nevetek fel – Főleg most. Rengeteg új problémával kerülünk szembe nap-nap után. A visszatérésem körüli problémák, a szüleim költözése, és persze a család, a barátokat még csak nem is említettem.

-Mik a tervei a jövőben?

Felnevetek.

-Sokszor kapom meg, hogy milyen mázlista vagyok. És azt hiszem igazuk van. Nem mindig vannak terveim, de van valaki az életemben, akinek mindig van egy kész tökéletes stratégiája. Nem aggódom igazán. Mindig lesz valahogy az élet, sose volt, úgyhogy ne lett volna valami. Valamint mindent meg tudunk oldani közösen. Előre megyek. Nagy terveim nincsenek. Sok mindent elértem, lehet fogok még pár dolgot. Élvezem az életem, a családom, és hogy vannak barátaim. Az élet apró örömeit minden területen igyekszem megtalálni.

A rajongók tapsolva felállnak. Meglep a reakciójuk. Mégis jólesik. Fel állok meghajolok.

-Köszönöm, hogy eljöttetek – integetek, visszaülök a helyemre és ekkor szép sorba rendeződnek az emberek. Kicsit meghökkenek. Nem vagyok olyan felkapott hős, mint pár ismerősöm, vagy mint maga All Migth. Mégis kígyózik a sor, hogy közös képet vagy autogramot esetleg kezet fogjanak.

 

„Kirishima Eijiro! Te mindig is mázlista voltál. Több szerencséd volt, mint eszed.”

Ez a gondolat kísér haza. Otthon végre a megszokott zsivaj fogad. Négy apró kar fonódik a nyakamba és két gyönyörű zöld szem pár nézi, ahogy beljebb evickélek az ajtón.

-Szia – köszönök félszegen.

-Mennyire kavarták fel a múltat az interjún? – kérdi.

-Nem tudom – vállat vonok. Persze már tudja, biztos, hogy végig nézte. – Ott voltál? – kérdezem mellékesen.

-Hol? – játssza a tudatlant.

-Az interjún – felelem, közben a gyerekek elszaladnak a konyha irányába.

-Gyere, még nem vacsoráztunk – mosolyog.

Akkor még várat magára ez a beszélgetés. Mégis mázlista vagyok.

A napok visszazökkennek a régi kerékvágásba. Bakugo ugyan olyan kíméletlen főnök, mint mindig. Izu pedig külön utakon mégis velünk folytatja tevékenységét. Néha csak pár percre látjuk egymás, ahogy a gyerekek felügyeletét átadjuk egymásnak. Néha pedig egymás idegein táncolunk, ha össze vagyunk zárva, és néha úgy várom, hogy elmehessek már dolgozni. Valahogy mégis hiányérzetem van. Mint mikor valami nagy és veszedelmes készülődne. Igyekszem lerázni ezt a rossz előérzetet.

Hosszú és kimerítő nap után érkezem haza. Egy forró zuhany ellazít. A gyerekek már alszanak, megölelem. Csókja kedves, édes, sokat sejtető. Mégis hulla vagyok, ölelésre futja csak. Alig hogy párnát ér a fejem elalszom.

Hangjára ébredek.

-Tudom… de akkor is – itt kis szünet – Vágyom rá, de vajon ez kölcsönös? – megint szünet, most hosszabban. – Elvégre már itt a hét éves forduló. Hát tudod hét éves ciklusokra bontják a kapcsolatokat. Hogy a nagy problémák és a sűrű szétválások, először három, majd hét és végül tizennégy évnél vannak, és így tovább. – feszült szusszanás – Nem majrézom, de tegnap is haza jött és még csak rám se nézett.

Na itt lesz elegem. Fel ülök, nem játszom tovább, hogy alszom. A konyha asztalnál ül és telefonál a laptop elötte. Kicammogok, nem vesz észre, nagyon elmélyülten ecseteli az idő és a megunás illetve elhidegülési együtt mutatókat.

-Izu – hangom karcos, pont annyira erélyes, hogy mikor hátra néz meglássam a szemében. Igen is még domináns vagyok. Kiveszem a kezéből a telefont. – Bocs, ma este nem ér rá – hallom még a vonal túl oldaláról Ochako kuncogását és kinyomom. Előre hajolok, lecsukom a laptop monitorját finoman. Kiélvezem, hogy teljesen rám figyel. Minden porcikája remeg. Tökéletes.

-Ideje megmutatnom mennyire is vágyom rád? – zöld tekintetében az árnyalatnyi változás pontosan elég nekem. Ajkammal finoman érintem az övét, még nem szabad vadul csókolóznunk. Még ki akarom élvezni hogy fölé kerekedtem.

-A gyerekek? – kérdezem hirtelen

-Kacchan vigyáz rájuk – hebegi. Ennél szebb már csak az mikor felemelem és lábaival át kulcsolja derekam.

Fél szemmel a hálószobába menet még rá pillantok a naptárra csak reflexből. Holnap nem dolgozik, és ma valamiért van egy piros X a kis rublikában. Alig lépek be a hálóba és megvilágosodom. Ma van a házassági évfordulónk én meg majdnem átaludtam a napot. Nem baj. Most megmutatom mennyire is nem múlt el az a hév, amivel már felső közép óta vágyódom utána és rá. Talán ezen pár év távlatából kicsit kapizsgálja majd ezután a csodás délután után.

Vége?

Árnyvadászok titkai: 1. fejezet: Emlékek viharában

 Álmosan dörzsölve szemem megyek a fürdőszobába. A langyos víz kimossa a csipákat.

-Csipariadó – mormogom bele a törülközőbe. Felnézek a tükörbe és a szokásos látvány köszönt, vörös enyhén hullámos haj, mely hófehér arcot keretez, szemeim szinte világítanak, pedig csak aranyszínűek. Mikor régen erről kérdeztem anyát, azt mondta olyanok, mint apámé, és a karikák alatta is pontosan olyanok.

Nyögve dörgölöm le a vizet a vállamról is.

-Chris! – anya hangja csak úgy bele vág a csöndbe.

-Megyek már – morgok.

Szobámban a szokásos káosz fogad, felkapok pár tiszta ruhát, és végre felöltőzve érek ki a konyhába. Legnagyobb meglepetésemre itt vannak apa testvérei és még a nagyiék is.

-Hű micsoda gyülekezet – mosolyogva evickélek át az emberek között. Döbbenten néznek rám. Vállat vonok és felkapom az uzsonnámat, amit valószínűleg Nagyi készítette.

-Chris! – szól anya megrovóan.

Nevetve vissza rohanok hozzá és puszit nyomok az arcára, intek a többieknek, rohanvást indulok a suliba.

Furcsa mód csak pár fél lényt láttok, pedig általában hemzseg tőlük a város. Végig kell mennem a vérfarkasok és a boszorkányok területén. A vámpírok birodalmát szerencsére csak érintőlegesen egy félutcányira kell igénybe vennem ahhoz, hogy végre megérkezzek az iskola kapujához. Alig lépek be a nagykapun valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, mintha el felejtettem volna valamit, de mit?

Meglepetten veszem észre, hogy Magnus Bean Brooklyn főboszorkány mestere ellép egy fától és egyenesen felém tart, macska szemeit rám szegezi.

-Jó napot – köszönök tisztelettudóan, hisz ezt várja el tőlem mindenki, na meg egész jó fej a krapek, ha épp olyanja van.

-Szia Chris – mosolyog rám – Láttad Alec-ot?

-Igen – bólintok és nem értem, miért kellet ezért a középiskolámnál várni – Isabell nénivel anyát boldogítják, legalábbis reggel mikor eljöttem otthonról, még ott volt.

-Értem – hangja alig több suttogásnál.

-De miért…? – tenném fel kérdésemet, de hangom elhall, mert valami felszínre akar törni a fejembe, olyan erővel, hogy bele sajdul. – Au – motyogom és masszírozni kezdem halántékom. – Valamit el felejtettem – felnézek a boszorkánymesterre.

-Csak azért jöttem, hogy szóljak órák után, ne bandázz, hanem gyere el hozzám, Simon fog érted jönni – azzal már elegánsan hátat is fordít nekem.

-Elég nagy vagyok, hogy egyedül is eljussak hozzád – dörmög a nem létező bajszom alatt.

-Chris – felém fordul azzal a ragyogó mosollyal, ami Alexander bácsit úgy rabul ejtette – Kérlek fogadj szót.

-Rendben – sóhajtok lemondóan, mást úgy se nagyon tehetek, csak bele egyezek, hogy megint kapok egy bébicsőszt, aki mondjuk nem olyan rossz fej. Simon bá a világ legjobb fej nagybácsija, ugyan nem vér szerinti rokonom, mégis olyan mintha anya testvére lenne.

Az órák csiga tempóban vánszorognak egymás után.

Sose voltam oda az iskoláért, de mikor megtudtam, hogy ez kiváltság és a korombeli árnyvadász gyerekek nem járnak ilyen intézménybe értékeltem anyám áldozatát, így próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Sportokkal is próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm nem nekem való a mondén játékok, a többiekhez képest túl erős voltam, és sokkal jobb volt az állóképességem, így a végén még a tornaórák alól is fel mentettek. Pedig imádtam kosarazni.

Szomorúan nézek a kosár csapat után, ahogy nevetgélve haladnak a tornaterem felé.

Nem fogok most itt elérzékenyülni, úgy se emlékeznek rám, összeszorított fogakkal passzírozom táskámba cuccaimat.

-Szia Chirs – köszön rám egy túlságosan is ismerős hang.

-Simon – hangom cérna vékony a meglepetéstől.

-Azért nem kell delfin frekvenciára váltani – fogja meg a fülét.

-Bocs – váltok vissza emberi hangsávra. Végig nézve rajta nem is mondaná meg az ember elsőre, hogy vámpír. Igaz a vámpírokból is a legritkább fajta, mondhatni az egyetlen napjáró évszázadok óta, ahogy Magnus fogalmazott még régebben. Most is úgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt mikor megharapták. Haja egyenes és a göndör között lavírozik, frufruja egészen a szeméig ér. Ruhái hanyag eleganciával lógnak rajta. Farmer ing alatta az elmaradhatatlan feliratos pólók egyike – egyszer megmutatta a tárat és hökkenten vettem tudomásul, hogy az év szinte bármelyik napjára jutna egy ilyen okossággal ellátott póló – fekete farmernadrág és edzőcipő.

-Miért jöttél? – még mindig furcsa tegezni, de megkért pár éve, hogy ne magázzam, mert elég furcsa lenne a mondénoknak, hogy egy tizenhat éves srácot magáz egy tinédzser.

-Ideje menni – lazán neki dől a szekrény sornak.

-Hova? – majdnem elejtem a táskámat. – Van még egy órám. – ellenkezek.

-Sajnos nincs - elvigyorodik – gyere Chris, jó buli lesz.

-De a suli! Sose lógtam.

-Most se fogsz – jelenti ki, azzal karon ragad. Még mindig meg borzongok hideg kezétől, pedig hányszor aludtam el a karjaiban, és hányszor olvasott fel azokból a mangákból, amit még anya gyűjtött.

-A szekrényem – nyögöm ki, de már hallom is hogy kattan a zár. Fellendítem táskám vállamra és követem Simont.

Az utcákat róva fel zárkózom mellé, és már nem szorongatja kezem, csak simán vállamra ejti karját.

Meglepetésemre nem Brooklyn főboszorkánymesteréhez megyünk, hanem az Intézet elé.

-Miért jöttünk ide? – firtatom, de Simon nem szól semmit, ekkor a kapu kitárul és kilép Magnus Bean.

-Szervusz Chris – mosolyog rám, mintha ma még nem látott volna.

-Alec üzeni, hogy kis türelmedet – szólal meg Simon a hátam mögött.

-Simon – olyan ismerős ez a hang, de alig lesek át Magnus hóna alatt a kapura nem látok mást csak árnyakat.

-Hali – biccent a napjáró.

-Vigyázz rá – hiába meresztem a szemem csak a testetlen hangot érzékelem. A boszorkánymester ellép előlem, és végre látom, ahogy egy magas szálkás izmú, szőke hajú férfi tart az Intézet kapuja felé. Olyan ismerős, de nem tudom honnan.

-Chris gyere már – szól rám Magnus.

-Megyek már – kiáltok, és a boszorkánymester nyomába szegődöm. Simon árnyékként követ minket, bár ez elég nehéz ezen a meleg napon.

Zavar ez a nagy felhajtás. Nem Magnushoz megyünk, ez akkor derül ki mikor a Nagyiék régi háza elé érkezünk.

-Minden itt kezdődött – mosolyog rám Magnusz - Meglehetősen stílusos lenne itt is új kezdetet biztosítani.

Előre enged a kapunál. Belépek a törött bejárati ajtón, rendesen le van harcolva az épület belülről. Bár ha jól emlékszem utoljára itt egy nagyobb démont intéztek el. Várjunk csak… én erre nem emlékezhetek, ez több mint húsz éve történt. Kétségbe esetten nézek hátam mögött álló Magnusra.

-Menj csak fel az emeleti lakásba – int a korhadt törött falépcsőre. Nagyot nyelek.

-Majd viszlek – szólal meg közvetlen mögöttem Simon és meg se várva bele egyezésem vagy egyáltalán a reakciómat, már ölbe is kap és visz is felfele. Rohanvást érkezünk meg az ajtóhoz.

-De rég jártam itt – motyogja, és letesz.

-Nem vagy vele egyedül – szól Magnusz mellettünk – Gyere Chris.

Belépünk a romos lakásba.

-Falánkok – suttogom – Anya itt ölt először démont.

-Honnan tudod? – Simon meglepett hanga térit magamhoz.

-Nem tudom – rázom a fejem – Au – szorítom megint halántékomhoz a kezem, közben összehúzom magam, hátha így kevésbé fáj.

-Várj egy kicsit – térdel le hozzám Magnusz – Segítek – azzal tenyerei közé fogja fejem a fülemnél, csengés, villanást látok, és mintha a dolgok maguktól repülnének a helyükre. Látom Joselynt ahogy, rohan a fürdőszobába. Fel állok, ott hagyom… nem hagyok ott semmit, nincs itt se Simon, se Magnusz. Követem nagyit. Végig nézem, ahogy elővesz egy dobozkát, amiből elővarázsol egy kis üveget és lenyeli tartalmát, erőtlenül hanyatlik a padlóra.

 

Villanás és a lakás megint romokban hever. Anya hadakozik egy falánkkal. Sikítanék, de nincs hangom. A falánknak vége, megjeleni egy fiú, felsegíti anyát és elmennek innen. Itt maradok a vérrel bemocskolt nappaliban, egyedül.

 

Villanás.

Ismerősen ismeretlen falak között találom magam. Gyerek sírás és egy férfi áll egyik kezében cumisüveg, másikban egy pólyás mocorog.

-Hodge? – suttogom. Felnéz, de nem lát engem. A kicsi végre elhallgat, de csak azért, mert a cumisüvegen nyámmoghat békésen.

 

Villanás, megint az ismerős falak között, bár most tudom, hogy az Intézet üvegházában vagyunk. Anya nagyon fiatalon áll és nézi az éjféli virágokat egy fiúval, aki talán csak egy évvel lehet idősebb nála. Nem értem, amit mondanak; csak látom, hogy beszélnek. Aztán elcsattan az első csók köztük, és valami melegség járja át a testem. Ez lenne az apám fiatalon? Igen hasonlít is rá.

A melegségnek hirtelen veszi át a helyét a fojtogató hideg rémület.

 

A földön térek magamhoz vacogva.

-Jól vagy Chirs? – térdel mellettem Simon.

-Ne – nyögök fel, ahogy meglátom közeledni a kezét.

-Ez a hely nem mond többet, mehetünk tovább. – jelenti ki majdnem vidáman Magnusz. Nagy nehezen feltápászkodok és követem a férfit.

Nem merek sehova se nézni, pár botorkáló lépés után Simon megint támogat. Erre felrémlik egy konyha képe. Tudom, hogy sose jártam még ott, de ismerem, mint a tenyeremet. Simon anyát csókolja és boldog, mint még talán sose volt.

Zokogni szeretnék.

Simon szerelmes volt és talán még mindig az, ráadásul az anyukámba.

-Minden rendben Chirs? – kérdi óvatosan.

-Persze – törlöm le a könnyeimet egy hanyag mozdulattal.

-Meg is érkeztünk – Int előre Magnusz. Egy ismeretlen ház előtt állunk.

-Hol vagyunk?

-Nem emlékszel? – kérdi negédesen a boszorkánymester. Megrázom a fejem, de ahogy közelebb lépek már látom is a látomásszerű emlékeket.

 

Anya fiatalon rohan fel ezeken a lépcsökön. Követem, meglepetésemre hallom gondolatait észem kétségbe esését.

„Ez nem lehet, biztos csak rosszul számoltam” – felkocog a lépcsőn és belépünk a házba.

Végre felismerem a helyet, ez Luke boltjához tartozó lakás.

-Anya! – kiáltja kétségbe esett hangon.

-Mi baj Clary? – jön elő a nagyi a konyhából kezét törölgetve.

-Azt hiszem, baj van – kapkodva kotorászni kezd a táskájában – Felszoktam jegyezni, de most már két hónapja késik – anyát a sírás kerülgeti.

-Nyugodj meg – nagyi átöleli, mintha a világon mindent rendbe tudna hozni egy öleléssel – Már máskor is késet a kiképzés miatt – nyugtatgatja lányát, de hiába, mert a naptár nem csal, és nem hazudik. Nagyot sóhajtva megadja magát.

-Gyere – leveszi kötényét, és már mennek is. Ugyan nem messzire csak a sarki patikához. Egy pillanatra megállnak a kapuban.

-Bejössz? – kérdi nagyi, de anya csak a fejét rázza. Én is kint maradok, nézem, ahogy anya a körmét rágva nézi a kirakaton át, hogyan vásárol nagyi egy fehér dobozkát.

Alig lép az utcára karon ragadja lányát, és már sietnek is vissza a lakásba.

Végig nézem anyám, hogy csinálja meg élete első terhességi tesztjét. Látom, ahogy megjelenni először az egyik utána a másik kis csíkocska.

-Jézusom – suttogja anya, és kétségbe esetten néz nagyira.

-Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon lesz belőlem nagymama – mormogja.

-De… - anya szavai elhalnak, de még hallom a gondolatit. „Hogy mondom meg ezt Jacének?”

A sötét magába szippant, Anya velem volt terhes akkor. Ez pedig tizenhat évvel ezelőtt történhetett, de mért látom én ezeket? Hisz nem is az én emlékeim. Miért mardos a kétségbe esés?

 

Megint a padlón térek magamhoz.

-Szedd össze magad Chris, nem azért pazarolom rád a varázserőmet, hogy minden emlék után összeess.

Még visszhangzik fejemben édesanyám kétségbe esett kérdése:

„Hogy mondom meg ezt Jacének?”

Nehézkesen fel tápászkodom.

-Miért?

-Miért most kell megtudnod – azzal már megy is kifelé. Vonszolom magam, de nem akarom, hogy Simon megint felnyaláboljon, nem akarok még egy képet, ahogy épp anyát öleli, meg csókolja.

-Sajnos vannak olyan emlék helyek, ahova csak később tudsz ellátogatni, de egy van még, amit látnod kell miden kép.

Visszasétálunk az Intézethez. Az út alatt kiszellőzik a fejem, és végre nem hasogat.

-Sajnos én nem mehetek tovább – áll meg a kapuban Simon.

-Miért? – meglepetten nézek rá.

-Fel szentelt terület – keserű mosolya annyi mindenről mesél – Nem lenne vele gondom, de tiszteletben tartom a klávé akaratát – vállat vonva zsebre vágja egyik kezét – Vigyázz magadra – megsimogatja hajam olyan szeretettel, mint ahogy anyával tette régebben.

-Ígérem – mosolygok rá, mert tudom, ezt várja tőlem.

-Gyere Chris, nem érek rá egész nap – mordul fel Magnusz.

-Megyek – fordulok és rohanok felfele a lépcsőn, még a kapuból visszanézek. Simon olyan szomorúan néz, hogy elszorul a torkom.

Az Intézet falai között mindig megszáll egy bizonyos fokú biztonságérzet. Ilyet csak anya, Simon és apa karjaiban éreztem, bár apa karjaiban voltam mindig a legbiztonságosabb helyen. Az előcsarnokban meglepetésemre Alec bácsi vár minket.

-Sokáig el voltatok – üdvözöl minket.

-Ha Chris nem miden egyes emlék után ájultan feküdne tíz percig, gyorsabban menne – drámázik Magnusz. Hangja morcos, mégis valahol mélyen megértő.

-Jól vagy Chris? – néz rám nagybátyám.

-Fogjuk rá – vállat vonok – Simon összekapart.

-Már nem bácsizod? – vonja fel a szemöldökét.

-Meg kért rá, hogy ne tegyem – szabadkozom.

-Ideje volt – mosolyodik el – Na gyerünk, mi a következő? – fordul a párja felé. Sokáig nem akarták el mondani nekem, hogy együtt vannak, de hát a vak is látja, hogy mennyire oda vannak egymásért.

-Az üvegház – sóhajt színpadiasan Magnusz és már megyünk is. Olyan otthonosan mozog itt, pedig tudom, hogy nem itt lakik. Nagy nehezen fel jutunk az úti célunkhoz.

Egy öreg arc ugrik be, ahogy teával kínál egy szőke aranyszemű megviselt ifjú árnyvadászt.

-Hodge – végig simítok a bejárati ajtón – Hodge kedvenc helye – szeretettel érintem meg az első közelembe kerülő növényt.

-Honnan…? – hördül fel Alec mellettem, de nem foglalkozom vele. Vonz a tükör. Ez nem volt itt még régen, de vajon mikor régen? Nem törődve az idővel oda állok a tükör elé. Meglepetésemben elakad a lélegzetem. Anya néz vissza rám. Vörös tincsei elszabadulva vékony törékeny termete egy fekete tapadós sokpántos zsebes ruhában, ami minden árnyvadászra olyan minta rá öntötték volna.

Anya alig múlhatott húsz éves, és a hasát simogatja.

-Vajon mit fog szólni? – suttogja a tükörképének.

-Ki és mihez? – az a szőke srác áll anya mögött, aki szintén itt csókolta meg.

-Jace – anya mosolya feszült, és gyorsan kapja el kezét hasáról. Mégis mikor megfordul olyan természetesen, simul az ölelésébe. Mintha mindig is ez lett volna megírva a nagykönyvben, csókjuk is olyan. Szívesen elfordulnék, de félek, ha meg teszem, nem tudom meg, mi történik.

-Szóval – mosolyogva engedi el anyát a hosszú forró csókból.

-Gyere, igyál velem egy bögrével – invitálja anya a földön lévő tálca, kancsó és csészékhez.

-Mi baj Clary? – már ő is érzi, hogy itt valami nem stimmel.

-Csak ülj le és igyál egy csészével – csattan fel anya és gondolkodás nélkül megissza a sajátját. Bevillan, hogy nem először teszi ezt ma.

-Jó – sóhajt Jace bele egyezően és törökülésbe helyezkedik. Megszaglássza a csésze tartalmát, majd megissza.

-Miért is itatsz velem nyugtató teát? – firtatja végül.

-Hátha neked hat – morogja anya – Ma már meg ittam egy kacsóval, de ugyan olyan ideges vagyok, mint reggel mikor fel keltem.

-Clary – mordul, így olyan ismerős a hangja.

-Jace, azt hiszem apa leszel – böki ki végre anya.

A bögre csörömpölve érkezik a padlóra.

-Tessék? – nyögi ki.

-Apa lehetsz, ha szeretnél – anya lehajtja a fejét, mintha bánná, amit tett. – Persze megértem, ha nem szeretnéd.

Jace olyan gyorsan mozdul, hogy még én se látom, a következő pillanatban anya a hátán fekszik, rajta pedig villámló arany szemekkel a másik.

-Clary, ez nem vicc – dörren.

-Nem viccelek – suttogja anya, és megpróbálja visszanyelni torkában dobogó szívét – Tegnap tudtam meg én is. – azzal előügyeskedi a dobozt a dzsekije zsebéből. – Mondén módszer, de árnyvadászoknál is hatásos. Nézd – azzal a használati útmutatót a megzavarodott Jace orra alá nyomja.

-Ez mind oké – feltápászkodik – De honnan szerezted ezt? – lobogtatja meg a papírt.

-Anya vette nekem tegnap a patikában.

-Miért nem szoltál előbb?

-Küldtem tűzlevelet meg sms-t – von vállat anya.

-Megcsináltad? – bök a fehér dobozra, szemei mintha villámokat szórnának.

-Igen – anya is fel ül – ugyan a lapocska nem mutat most már hiteles eredményt, de ez nem változtat a végeredményen – előveszi a dobozból a kis vackot.

Jace döbbenten nézi a két kicsi csíkot. Nagyot nyel, és anya szemébe néz.

-Vállalom tetteim következményét – hangja kong, arca fehér, mint a meszelt fal, de szavai még nekem is fájnak, anyán is látszik, hogy szíven ütik.

-Ezt én nem… - fel áll és eltakarja az arcát – Sose volt szó gyerekről – nagyot sóhajt érzem, hogy a könnyeit próbálja lenyelni – Jace ha nem akarsz apa lenni rendben, vannak módszerek, hogy ne legyen probléma, anya szerint még nem nagyobb, mint egy pírín, ilyenkor nem fáj úgy az elvesztése. Nem akarom, hogy csak a felelőséget vállald, ha csak erről van szó, megoldom egyedül is. – elfordul, de látom könnyeit.

-Clary hallod, amit mondasz? – kérdi Jace.

-Igen, azt mondtam apa lehetsz, ha szeretnél – anya hangja fojtogatóan el van szorulva.

-Apa lehetek – ismétli Jace és most az ő rohangáló gondolatait is hallom végre. Apa lehet, csak el kell döntenie, mit akar, de hisz már döntött. Minden ami Clary, vagy Claryból van az neki kell.

-Clary – fel néz, de csak a dúlt nőt látja, aki az életénél is drágább neki.

-Igen? – fordul végre felé anya.

A következő pillanatban már az ölében ül, és onnan pislog fel Jace aranyszínű szemeibe.

-Azt mondod, itt egy élet növekszik? – remegő kézzel simít végig anya lapos feszes hasfalán – Egy élet mely belőlünk származik? – elcsuklik a hangja.

-Jace – suttogja anya, és szeretettel simít végig a szőke hajon.

-Clary, ne feltételezz olyat többé, hogy nem kellesz, vagy nem kell, ami belőled és belőlem van, vagy egyáltalán bármi, ami hozzád köt.

-Akkor maradunk? – kérdi anya nagyokat pislogva.

-Igen maradunk, mind a hárman – Jace lesimogatja anya arcáról a kibuggyant könnyeket.

Az érzéki összeborulást nem akarom látni, de szerencsére a kép magától vált.

 

Most is az intézetben vagyok, de most egy szoba a sok vendégszoba közül, ez volt anya szobája mikor először került ide, és most is itt vannak a cuccai egy része. Most idegesen járkált fel alá, majd ledobja magát az ágyra és neki áll rágni a körmét, mint mindig, ha tényleg nagyon ideges.

-Most mi bajod van? – lép be a szobába a szőke srác.

-Jace – anya fel pattan, és a karjaiba veti magát, majd csókolja, mintha csak az élete függne tőle. Talán így is van. Nem tudom, egy biztos, hogy akkor és ott én már igen rendesen növekedtem. Most se tudta Jace rendesen megölelni anyát tőlem.

-Ha így fogadsz, azt hiszem, többször maradok ki egy kicsit – a férfi mosolya hamiskás.

-Jace – csattan anya hangja, de már nem is olyan feddő inkább kérlelő, és újra öleli.

-Azt hiszem lassan le kéne tennünk az árnyvadász házassági esküt. – veti fel Jace.

-De a baba – motyogja anya.

-Megvárhatjuk, míg megszületik – bólint apa.

 

A békességet felváltja a rémület és megint a padlón térek magamhoz. A márvány hidege hűsíti fejem.

-Hányszor zúgott el és te nem fogtad meg? – Alec bácsi feddő hangja egyre közelebbről jön.

-Nem számoltam – Magnus fellengzős hangja, másoknak bicskanyitogató lenne, engem csak meg mosolyogtat.

-Ne számolgasd – nyögöm – inkább áruljátok el, hány emlék van még hátra?

-Mit láttál eddig? – fonja karba kezét a boszorkánymester, komoly képét látva megfontolom a választ.

-Anyáék találkoznak, anya először öl démont, anya szerelmes lesz, anya első csókja, anya megtudja hogy terhes velem – ujjaimon számolom a dolgokat. – a nagyi elaltatja magát, Hodge eteti apát, Simon megcsókolja anyát, apa megtudja hogy anya terhes velem – fel nézek, de csak döbbent tekinteteket kapok válaszul.

-Elvileg ezeket kellet volna látnod – dörmögi Magnusz – Rejtély, hogy tudsz róluk ilyen érzelem mentesen beszélni.

-Kiborulnék szívesen – motyogom – De úgy érzem, itt még nincs vége – kérdőn nézek a magas férfira.

-Jól érzed – sóhajt és minden előzetes bejelentés nélkül megérinti a homlokom kezéből kék lángok, és szikrák pattognak. Hirtelen jön a sötét majd a világos, nem is tudom hirtelen hol vagyok.

-Jace – kiáltja Alec, miközben kirohan egy épületből.

-Hol vannak a lányok? – érkezik meg a szólított.

-Itt – botladozik Isabell kifele az épületből az igen pocakos Claryt támogatva.

Anya – szólnék de a hangom megint csak néma tátogás.

-Minden rendben? – lép oda Jace és megérinti az erősen ziháló nőt.

-Persze – alig mondja ki ezt anya, máris felnyög egy toló fájdalomtól.

-Korházba kell menned – tartja meg a szeretett nőt.

-Aha – nyög fel anya – Hogy megyek így bárhova is? És nem hiszem, hogy most tudsz fogni egy taxit – a vicc elég gyengére sikerül.

-Clary – lép elő Simon a sötétből.

-Rád bízom, vámpír – mondja apa dörmögő hangon.

-Nem lesz gond Jace – szalutál Simon és már ott is van, hogy megtartsa anyát.

-Csak tudnám, miért jöttél velünk – sóhajt Isabell.

-Mert még van egy jó fél hónapom – motyogja anya, de a feje már torzul a következő fájdalmas izom összehúzódástól. – Simon siessünk – kéri, bár szavaival ellentétben még visszafordul apához és megcsókolja, hosszan.

-Majd megyek hozzád – ígéri Jace, és még egyszer homlokon puszilja anyát, és már fel is fénylik kezében a seraf penge.

-Vigyáz rá – mondja Isabelle még Simonnak és ö is megy vissza az épületbe. Alec csak morog valamit a felelőtlenségről még ír egy cetlit és fel gyújtja.

-Mi van, még itt vagytok? – néz anyáékra.

-Nehéz úgy elindulni, hogy a kismamának félperces tolófájásai vannak. – mormogja Shimon és megunva anya szenvedését a térde alá nyúlva, már suhan is a Bukrylini utcákon.

A korházban szintén egy boszorkánymester fogadja anyáékat. Már előkészítve a szülőszoba.

Alig kerül anya fel az asztalra és én már ki is pottyantam, sírva a világra, mely annyi csúnya dolgot tartogat.

-Gratulálok, egészséges és szép kislánya van. – szól a doktornő.

-Szia Christina – mosolyog rám először anya – Szia kicsim – mosolyát könnyek teszik még szebbé. Nemsokára a kimerültségtől és a soktól elaludt anya. A doktornő csak az ágy mellet lévő kis orvosi baba ágyba rakott és magára hagyta anyát.

Baljós csend borult a teremre.

 

Változik a kép. Az otthonunkban áll anya a nappaliban és magához ölel még kisbaba mivoltomat, alig lehetek több egy hetesnél.

-Eltűnt? – suttogja anya. Látom, ahogy fehéredik az arca és jut eszébe mikor tizenhat évesen vesztette el apát.

-Azt mondjátok Jace eltűnt? – hangja egyáltalán nem vádló, mégis akik ott állnak olyanok mintha sarokba lennének állítva.

-Sajnálom Clary – töri meg a csendet Isabell – De Minket is Magnus mentett meg és akkor állítása szerint nem volt már ott Jace.

-Értem – suttogja anya és lerogy a kanapéra.

Simon lép be a szobába egy üveggel a kezében és meg dermed, mikor meg látja a társaságot.

-Mintha kivégzésre jöttem volna – mormogja. Senki nem szól rá az idétlen poén miatt – Ne haragudjatok fiúk lányok, de azt hittem azért jöttetek, hogy megünnepeljük, hogy Claryt kiengedték a korházból a kicsivel együtt, akinek holnap lesz a keresztelője.

-Ezért is jöttünk – bólint komolyan Alec. – Nem halogathatjuk tovább.

-Mit? – néz fel anya.

-Most kell elvinni a Néma Testvérekhez a kicsit.

-De… - anya habog, de az árnyvadászok nem hagynak neki békét. Két perc múlva már felöltözve menetkészen áll az előszobában engem szorongatva.

Úgy néz végig a falakon, mintha egy élet tört volna össze benne. Pedig ez nem történhetett meg. Legfeljebb az fájhat anyának, hogy a házat apával vették, és rendezték be. Igen ez lehet az oka.

 

Megint a padlóról szedem össze magam, bár most sikerül nem sokáig kiütve feküdnöm és egész hamar magamhoz térek.

-Apa nem akart engem – motyogom elkeseredetten.

-Tessék? – hajol fölém Alec bácsi. Csak legyintek hogy semmi, de a felismerés szörnyű érzés. Inkább lelépet az életünkből csak, hogy ne kelljen velem találkoznia? Szörnyetegnek tartott talán?

Kérdések sorjáznak a fejembe, de választ nem kapok még.

Meg fogom Alec felém nyújtott kezét és megint emlék roham húz magába.

 

Alig múltam három éves mikor egy idegen lép a házunkba. Mereven bámulom a fekete ruhát a rúnákkal tele tetovált fehér bőrt, szőke haját és az enyémhez oly hasonló aranyszínű szemeket.

-Chris, mi baj? – lép mögém anya az előszobában.

-Clary? – suttogja az idegen. Tesz egy lépést előre, de már fel is emelem a kezem és ott egy rúna mely pajzsot képes létre hozni. Hogy mikor rajzoltam oda, vagy hogy került hozzám egy irón nem tudom. Akkor se tudtam, hogy kerülnek hozzám tárgyak, amikre szükségem van.

A férfi felkoppan a pajzson, és meglepődve tapogatja a láthatatlan falat.

-Idegen – suttogom, és erőnek erejével tartom fent a falat.

-Chris, enged le a védelmet – szól anya rám.

-De… - elhall dacos hangom és látva az arcát, engedelmesen leengedem kezem, amivel megszűnik a fal is.

A férfi letérdel hozzám.

-Ki vagy? – kérdi, hangja éles és mintha nem evilági lenne. Megint emelném a kezem, de anya meg fogja.

-Chris, menj, kérlek a szobádba – azzal elterel a háló felé. Ugyan van saját szobám, de mindig anyával alszom, hogy a rémálmok ne jöjjenek, és anya se legyen magányos. Végül bemegyek, és fel fekszem a hatalmas franci ágyra. És ekkor kiszállok a három éves önmagamból és oda lépek az ajtóhoz és nézem, ahogy anya meg az idegen leülnek a nappaliban.

-Nem kerestél. – nyit az érkező.

-Kerestelek, Jace – sóhajt anya – De értsd meg szoptatós anya voltam – itt a szoba felé int – Nem hagyhattam egyedül Christ.

-Fiú vagy lány?

-Christina – anya elmosolyodik – Mindig is valami faramuci nevet szerettél volna, ami becézhető hát ez jött először a számra, mikor megláttam lilán, nyúzottan és sírva.

-Christina – ízlelgeti a nevem.

-Apa – suttogom az ajtófélfának támaszkodva. Most már felismerem a fehér bőrt, melyen világítanak a rúnák és a szőke hajat, ami mindig csikizett, mikor meg puszilta a fejem.

-Honnan tudja kezelni a rúnákat? – vált témát.

-A te lányod – sóhajt anya – Nagyon gyorsan tanul, csak egyszer hagytam kint az egyik könyvemet…

-Az én lányom? – hüledezik Jace.

-Tessék? – suttogja anya halálra váltan.

-De hát te elvetetted a babánkat – motyogja zavarodottan a férfi. Anya fel áll és a szekrényről levesz egy képet.

-Ez nem sokkal az eltűnésed előtt készült – remegő kezek fognak törékeny képkeretet – Alig akartam a lencse elé állni – anya zavartan simít végig a haján – Meggyőztél, hogy mindenhogy szép vagyok. Végül bele mentem.

Kilépek a hálóból és Jace mögé lépve én is megnézem a képet. Ez mai napig ott áll ahonnan anya levette. Rajta a fiatal és eléggé állapotos anyával, akit apa ölel nevetve és olyan szerelemes tekintettel, amit még a kép se tudott el homályosítani. Körülöttük ott van Isabella néni, Alexander bácsi, és még Magnus is fellelhető a képen, de ha nagyon oda figyel az ember, akkor meg látja Somon bácsit is.

-Ez a kép – suttogja apa. Igen apa, az idegen, aki hirtelen egyik pillanatról a másikra beállított az az apám, aki születésem után három évre eltűnt.

-Hol jártál eddig Jace? – kérdi óvatosan anya és kiveszi a férfi kezéből a képet, visszateszi a többi közé, ahol a baba képeim is állnak. Apa fel áll és mögé lépve, néz végig az emlékek töredékén.

-Szóval van egy lányom, aki nem ismer fel és idegennek, betolakodónak tart – összegzi.

-Te is annak tartanál bárkit, aki az éjszaka közepén be állit a lakásodba - érvel anya.

-Ha már itt tartunk – apa végre elfordítja figyelmét a képekről – Mennyit hagytam ki?

-Három évet – anya lehajtja a fejét.

-Három évet – morogja – Nekem kevesebbnek tűnt – azzal végig simít anya arcán – Visszajöttem.

-De tényleg te jöttél vissza? – anya a könnyeivel küzd.

-Micsoda kérdés ez? – háborog Jace.

-Nem emlékeztél a legjobb dologra az életedben. Legalábbis ezt alítottad hónapokig mikor a rosszullétekkel küzdöttem. Vagy az is csak hazugság volt, mint, hogy most itt vagy? Lehet te is csak egy újabb rémálom vagy, amit látok és Chris mindjárt fel kelt, hogy ne kiáltsam a neved, mert megrémítem.

-Rémálmok? – suttogja Jace.

-Mit vársz? Mikor utoljára láttalak, fürödtél a Démon vérben, nem tudtam segíteni, mert jöttek a szülési fájások, és menni kellet a korházba. Alig született meg a lányunk és térem magamhoz, azzal fogadtak itthon, hogy eltűntél, nem értetem, miért nem jössz be hozzám. Akkor se volt minden világos, de Alec ragaszkodott hozzá, hogy a kicsin azonnal el kell végezni a keresztelési szertartást. Megcsináltuk, hogy ne legyen ugyan az, mint nálad volt. És akkor ott a Néma Testvérek között eset le, hogy nem esküdtem meg veled – szomorú mosolyra húzza száját – Nem tettük le eskünket – megérinti az alkarjának belső felét.

Nem akarom ezt tovább hallgatni, nem akarom látni, hogy anya szenved.

Kétségbe esetten kapok fejemhez, de az emlék nem enged. Hallom szavaikat, de nem akarom. Hallom, hogy Jace bizonygatja, hogy ő az, akire anya vár, és hogy még mindig szereti anyát.

-Ha szeretsz még mindig, akkor mond meg nekem, hol a fenébe voltál az elmúlt három évben? Hol voltál mikor Chris először lépet, mikor először mondta ki, hogy anya, és miért nem hallottam tőle sose azt, hogy apa? Még téged se hívott így, pedig te vagy az apja. Mindig a neveden nevezett. Simonnal játszott, Alectől tanulta az élet fontosságát. Nem értette meg, miért nem lehet kisállata. – itt már anya zokogott – Nem akartam, hogy megszállja valami a kutyát vagy bármit.

Apa itt végre átöleli és anyából három év óta először tőr fel egy olyan sóhaj, ami mintha minden fájdalomtól és szenvedéstől megszabadította volna.

 

Aznap este apa a kanapén aludt, anya pedig bejött hozzám aludni a saját szobájába.

Emlékszem, másnap beszéltem először apával. Meglepett mennyire hasonlít a szemünk, és le se tagadhatnánk. Anyának ennyi nem volt elég. Apasági tesztet akart csináltatni, elvégre még én is idegennek véltem őt. Meg nem is emlékezett a lányára.

A teszt pozitív lett tehát ez a férfi, aki Jacének adta ki magát tényleg az apám, vagy legalábbis az ő testébe bujt bele.

A napok teltek a Klávé elhívta, hogy ki hallgassa, végül felmentette és hagyták, hogy a családja örüljön neki.

Alec először behúzott neki és utána magához ölelte, Isabell csak pofon vágta, aztán ölelte meg. Nem értettem semmit a dologból, nekem idegen volt és féltem tőle. Hatalmas volt, izmos, tetovált és a szeme. Miért volt olyan mint az enyém?

A napok hónapokká dagadtak és megszoktam Jacét. Nem volt egyszerű dolgom, mert például kitúrt a helyemről. A kisszobába kellett aludnom egyedül. Féltem a sötétben, féltem az árnyékoktól, féltem a zajoktól.

Elszipogtam a problémámat Simonnak, aki akkor is közel állt már hozzám. Végül megoldotta a dolgot és ő jött anya helyett a szobámba, ott feküdt a földön a kis ágyam előtt. Nem rótta fel nekem soha, hogy kényelmetlen a padló, nem panaszolta, hogy miért nyafogok, csak jött és simogatta fejem, mosolyogva dúdolt valami idétlen dallamot és végre álomba merültem tőle.

 

Hirtelen megint villanás szakit ki a gyerek szobából, ahol Simon feküdt a földön őrizve álmom.

Elnyel a sötét, de csak addig, amíg nem találom magam az Intézethez közeli ház előtt. Nézem a négyéves önmagam, ahogy eltévedve tekinget jobbról balra, majd megjelenik előtte egy sötét valami, először csak nyálkás és furcsa cuppogó hangot ad ki. Négyévesen sikítottam tőle, most már tudom, hogy több alacsonyabb démon itt ragadt maradványa próbál testet ölteni. Nézem, ahogy a négyéves önmagam előrántja az anyja elcsórt irónját és a tenyerébe karcol valami rosszat. Rátenyerelek a szörnyűségre, és ekkor megjelenik anya a sikátorban. Addigra a démon hamuvá porladt.

-Jézusom, Chris, nem esett bajod – karjaiba kapott. Zokogok az Intézet gyengélkedőéig, ott pedig a sok megteszi a hatását elájulok, vagy legalábbis nagyon közel kerülök a tudatlansághoz, mert hallom, ahogy anya ordít Jacéval, hogy miért nem figyel oda rám.

 

Levegő után kapkodva ülök fel. Kicsit komásan nézek körbe. Még mindig az intézet még mindig az üvegház, még mindig Alec magasodik felém.

-Chris? – kérdi óvatosan.

Szemem Magnust keresi, és meg is találja.

-Azt várja el tőlem, hogy meg fejtsem apa, mért felejtette el a dolgokat? – nyögöm ki nagy nehezen, a nyelvem feltapad a szájpadlásomra, nagyon ki vagyok száradva.

-Nem – feleli, bár érzem, ez nem igaz – Azt akarom, hogy emlékezz mindenre, ami az elmúlt tizenöt évben történt.

-Akkor mért mutat olyat is, ami előtte volt?

-Nem én döntöm el mit láss, a véred mutatja meg mit kell tudnod.

-A vérem? – nem értem miért bír ekkora horderővel ez a szó. – Igaz hogy anya és apa azt hitték egymásról, hogy testvérek? – firtatom. Alec elsápad, Magus nem különben mutat érzelmet, de meglepetten tágulnak ki macska szemei.

-Igen – szólal meg valaki az ajtóból. – Életem talán legnehezebb időszaka volt – Jace áll ott farmerban és hanyagul begombolt inggel. Látni lehet a hegekkel tarkított testét melyet több állandó rúna is keresztezi.

-Jó hogy jössz – szólal meg Magnusz – Nekem menni kell, de lesz még pár emlék rohama. – jelentőségteljesen Alec-ra néz – Ne igyon nyugtató teát, mert az rossz hatást válthat ki, ja és lehetőleg ne magyarázzatok bele semmit az emlékekbe. Azok megtörténtek, úgy ahogy és nem változtathatók meg – megint Jacéra néz – A vér mindenre emlékszik.

Azzal karon ragadja Alecot, és már mennek is kifele.

Édes kettesben maradok az apámmal. Szeretnék mondani valamit, de teljesen más csúszik ki a számon.

-Tényleg nem szerettél volna? – hangom nem vádló de még csak él sincs benne, csak üresen gong visszhangot a teremben.

-Hogy? – hökkenten néz rám Jace, mintha most látna először.

-„Vállalom tetteim következményét” – suttogom az emlékben hallott szavakat. – Anya félt elmondani neked, hogy terhes, azt hitte, nem akarsz.

-De akartalak – térdel le velem szemben apa, nem mer megérteni, látom, hogy nyúl felém, de félúton meg áll a keze – Szerettem volna gyereket Clarytól, nem terveztem ilyen koránra, de meg történt és örültem neked. Sajnálom, hogy nem lehettem ott a születésednél, és az azt követő időszakban.

-Anya majdnem depressziós lett – elkámpicsorodva nézek azokba a szemekbe – sokszor mondta, hogy ha nem vagyok, nem bírná ki. Azt hitte nem értem a szavát. – Hirtelen ragadom meg a még mindig felém nyújtott kezet. Jöjjön, aminek jönnie kell.

 

Görcsös rándulást érzek, és most fény villanása helyet sötétség jön.

Két éjszaka múlva töltöm a nyolcat. Sírva rohanok ki a nappaliba, ahol anya ül össze zuhanva.

-Mi baj kicsim? – fordul felém és próbálja magát felépíteni, hogy ne lássam letörtségét.

-Apa elfelejtet – bőgöm, szemem dörgölöm, könnyeim csak úgy potyognak.

-Mik ezek a krokodilkönnyek – simogatja fejem – Nyugodj meg – magához ölel – Nem felejtett el apád, hisz haza jött, és mindig haza fog jönni. – bizonygatja bár inkább magának, mint nekem.

Megint anyával alszok, ha nincs itthon apa mindig vele alhatok, zokszó nélkül tűri, hogy kisírt szemekkel másszak be hozzá a francia ágyba.

Évekig aludtam a kisszobába Simon bácsi kezét fogva. Apa csak egyszer nyitott ránk mikor sírtam álmomba. Simon ölelt magához és csitított. Nem tudom pontosan mi történt akkor, de az biztos, hogy azóta Simon csak akkor jött ha tudta tényleg rémeket látok.

Most nem jött. Anya magához ölel és úgy alszunk el.

 

Képek villannak fel előttem.

Anya tortát süt, ajándék dobozt rak ki az asztalra, de nem nyúlok hozzá.

Ülök a kanapén karba font kezekkel és nézem a tortán lassan leégő gyertyákat.

Anya elterel aludni a szobába. Lefekszem ugyan, de éberen bámulom a plafont.

Megint a szobámba találom magam, nyolcéves önmagam testében riadok fel valami puffanásra.

-Jace, jesszusom – anya hangjára azonnal kiugrok az ágyból.

-Halkabban Clary, felébred a gyerek.

-Nem érdekel – anya egyre kétségbe esettebb a szoba ajtajából nézem végig, ahogy elsegíti a nappali kanapéjára apát, ahol leül, nyögve nyújtja ki a lábát.

-Hol az irónod? – firtatja anya, és már rohan is a sajátjáért.

-Nem kell – sziszegi Jace.

-Mi nem kell? – anya hangja vág, mint a borotva. Kilépek a szobából és nézem, hogy sürög-forog a sebesült körül édesanyám.

-Ne csak állj ott Chris – szól rám, meg rettenek – Hozd a kötszereket a fürdőből – azzal már hesseget is. Teszem, amit mond elvégre apa bajban lehet, ha még kötszerek is kellenek.

-Rendesen elintézted magad – morog anya – Miért mész neki egyedül nagyobb démonoknak? Még a tapasztalt árnyvadászok is csoportosan mennek ellenük.

-Én nem vagyok elég tapasztalt? – vág vissza apa durcás kisfiúként, ekkor észre vesz és vonásai el lágyulnak – Várj Clary – hárítja el anya kezét melyben már ott is a vizes rongy és az irón, lehajol a dzsekiért. Kivesz az egyik zsebéből valamit.

-Boldog születésnapot Christina – azzal kezembe nyomja. Nem merek lenézni csak az ujjaimmal érzékelem a puha szőrt, a kis testet, mely izeg-mozog.

Anya meglepetten néz rám majd apára, végül elkáromkodja magát, mert apa vészesen közelit az ájuláshoz.

-Ne csak állj ott – förmed rám – Hozz még vizet. Azt meg tedd addig egy vödörbe bármi is legyen az – azzal vissza fordul apához és már rajzolja is a gyógyító rúnákat.

 

A vér, az éget bőr szaga elkísér a sötétbe.

Az éjszaka közepébe csöppenek, most kívülről nézem az eseményeket. A szobámból oson a nappaliba a nyolcéves önmagam. A kanapén ott fekszik apa kiterülve, bekötözve. Anya a szomszédos fotelban kuporog, már alszik, de nem nyugodt, szeme csak úgy ugrál még csukott formában is.

Előkotrok egy takarót és ráterítem, hogy ne fázzon meg. Fel áll a tarkómon a szőr. Végig nézek a szobám és meglátom apa nyitott szemeit amint rám szegeződnek.

-Ne keltsd fel – szavai nem többek tátogásnál mégis meg értem. Nézem apát és nem merek közelebb menni hozzá, félek ha megteszem eltűnik, ha hozzá érek semmivé foszlik – Gyere –  nyújtja ki felém kezét – Alig egy órája aludt el – int anya felé – Gyere – még a szeme is hívogatóan csillog. Megfogom a kezét és magához húz. Kicsit fel nyög, mikor a bekötött részekhez érek. Aggódva nézek fel rá, de csak a fejét rázza. – Hogy tetszik az ajándékod?

-Még nem tudtam kiélvezni – suttogom.

-Látom nem bontottatok tortát – int fejével az ebédlő asztalon lévő tortára és dobozra.

-Nélküled nem – motyogom, és álmosan fúrom fejem mellkasába. Elnyom az álom. Kívülről nézve is furcsa így látni.

Mikor felkel a nap, apa gyógyultan ül asztalhoz és megünnepeljük a születésnapomat. Anyával kerít egy terráriumot, berendezzük közösen, a kis feketés-szürke hörcsög bele kerül. Pamacs névre keresztelem.

 

Magzat pózban térek magamhoz.

-Chris – apa felettem térdel, és aggódva figyeli minden rezdülésem.

-Semmi baj – hárítok, és végre felengednek a görcsök izmaimban.

-Na persze – mordul – az előbb még arról faggattál mi történt tizenkét éve, most meg itt fekszel görcsösen rángatózva.

-Eddig nem görcsöltem rá az emlékekre – vállat vonok, és végre ülésbe ügyeskedem magam. – Kezd elegem lenni az üvegházból – nézek körbe.

-Én szeretek itt – néz körbe apa.

-Ja – mordulok.

-Mi van? – néz rám meglepetten.

-Itt csókoltad meg először anyát – vállat vonok és előveszem az ujjaimat – Itt tudtad meg hogy állapotos velem, és ha jól emlékszem itt kérted meg a kezét is. – nagyon meg rémíthetem apát, mert teljesen leesik az álla.

-Te ezeket honnan?

-Emlékroham – bökök a homlokomra.