Árnyvadászok titkai: 2. fejezet: A kínos részletek

Apa nem hisz nekem levisz a gyengélkedőre és beparancsol egy ágyba. Hiába mondom, hogy semmi bajom megoldom egyedül is, nem hisz nekem. Előkeríti valahonnan Magnuszt, bár szerintem a boszorkánymesternek van jobb dolga is, mint engem abajgatni.

-Mit mondtál neki? – kérdi morcosan mikor meg áll felettem.

-„Vállalom tetteim következményét” – sóhajtva hanyatlom vissza a párnára.

-Ezt pedig Clary senkinek nem mondta el – apa már dühöng.

-Ez igaz – bólint Magnus.

-Tessék? – apa végre abba hagyja a járkálást, és döbbenten néz a férfira.

-Chris azokat az emlékeket látja, ami hozzá kapcsolódnak és a mai nap fontosságához. – magyarázza a boszorkánymester.

-Miért fontos a mai nap? – kotyogok közbe.

Választ nem kapok, mert megjelenik Alec bácsi.

-Isabell keres – mordul Jace felé – Magnus – bólint a boszorkánymesternek – Azt hittem már otthon vársz.

-Ott is voltam, amíg valaki nem volt olyan kedves és ide rángatott, hogy vizsgáljam a folyamatot, amit én indítottam el.

-Te indítottad el? – hörren apa.

-Igen én – szinte látom a szikrákat a két férfi között – Ráadásul a kedves nejed kérésére.

-Clary?

-Nem tudom, ki lenne más a nejed – olyan elegánsan von vállat, hogy el is feledkezem a fő problémáról – Bár elég későn vetted el.

-Nem is volt olyan késő – szólok közbe.

-Mit tudsz erről kicsi Chris? – sziszegi a boszorkánymester – Már megszülettél, mikor összeházasodtak.

-És? – kérdezem meglepetten – vannak olyan osztálytársaim, akiknek a szülei mai napig nem házasodtak össze.

-De egy árnyvadász gyerek, ha úgy születik, hogy a szülein nincs ott az össze tartozás jele, az fattyúnak számit – szól Alec bácsi csendesen.

Szavai szíven ütnek, de elhessegetem a kellemetlen érzést.

-És? – mérgesen kászálódok ki az ágyból.

-Feküdj vissza – szól rám apa.

-Nem – dühösen állok talpra, erre elkap. Már nem érzem, hogy visszanyomna a párnák közé.

 

Villan a világ, egy pillanatra elvakít a fehérség.

 

Látom, ahogy kicsinek abajgatom a hörcsögöt, amit kaptam apától a nyolcadik születésnapomra.

Általános iskolásból jövök haza zokogva. Anya megölel, és kérdezgeti mi baj van.

-Azt mondták az osztálytársaim, hogy ne hazudjak arról, hogy Pamacs még mindig él, biztos csak kicseréltétek egy másik pontosan olyan hörcsögre.

-Nem cseréltük ki.

-Akkor mért él még mindig? – szipogom – A tanárnő csak ezért előhozta azt az oktatófilmet és közölte, hogy egy átlagos hörcsög összesen három évet él. De hát pamacs elmúlt már négy éves is.

-Ez igaz – apa áll az ajtófélfának dőlve, anya értetlenül néz rá, és még szorosabban ölel magához. – Pamacs nem mindennapi hörcsög – apa közelebb jön és leguggol hozzám, hogy egymagadságba kerüljön a fejünk – Pamacs félig meddig démon is, egy kicsit. Az árnyvadászok kísérleteiből maradt fent. Pontosan addig él, amíg a gazdája él, szóval nem csak magad miatt kell életben maradnod, hanem Pamacs miatt is.

-Kérlek, ne mond többé az osztálytársaidnak, hogy Pamacs létezik – kér anya. Bár látszik, rajta, hogy megrázza, amit apa mond. – Hagy mindent rájuk, úgy se tudják, mi történik igazából – megsimogatja a fejem.

-Egyel több vagy kevesebb titok – suttogom.

-Egyel több titok – anya hangja elhal egy örvényben, de tisztán cseng fülemben.

 

-Pamacs – sikkantom, mikor magamhoz térek.

-Elájulsz egy fél órára, aztán azt a rühes dögöt hívogatod? – apa hangja megrovó, de mintha meg is könnyebbült volna.

-Hol van Pamacs? – kérdezem vakon, és már ülök is fel – Elfelejtettem enni adni neki. – végre kezdek látni, felfogom, hogy az Intézetben vagyok, és hogy a gyengélkedőn fekszem egy ágyban.

-Clary adott neki enni mikor eljöttél otthonról. – sóhajt apa.

-Honnan tudod? Nem is voltál otthon reggel.

-Mondta.

-Tényleg piszkosul hasonlítanak egymásra – Alec bácsi még mindig karba font kézzel áll és néz, de most Magnus helyett Isabell néni áll mellette.

-Mondtam – rántja meg a vállát elegánsan Izzy néni – Hogy vagy Chris?

-Mint akin átment egy úthenger, de ha lehet, most ne nagyon tapizzatok – fintorogva húzódok el apa keze elől – Nem akarok emlék rohamot a következő öt percben.

-Az utolsót is magadnak köszönheted, ha nyugton maradtál volna – mérgelődik Jace.

-Persze – hőbörögve fonom keresztbe a kezem.

-Azért az anyjából is van benne valami – állapítja meg Izabella bátyára nézve.

-Igen – helyesel az és fel áll – Most ha lehet, öt percig ne öljétek meg egymást – komor tekintetétől a hideg is kiráz – Szólok Clarynak, hogy itt vagytok, ha minden jól megy nem ölitek meg egymást míg fel ér.

-Igyekszem – ígérem.

-Azt tudom, hogy te nem ölöd meg őt – int apa felé Alec bácsi – De hogy Jace mit tesz veled… - füttyent egyet – arról fogalmam sincs.

Döbbenten nézek apára, aki elsápad.

-Nyugi kicsi Chris itt maradok, amíg Alec vissza nem jön – mosolyog rám Izzy néni. Valószínűleg teljesen félre értelmezte az arcmimikám.

-Nem apától félek – mormogom. Felhúzott lábaimat átölelve figyelem körülöttem az eseményeket. Mindig olyan furcsa volt. Sose tudtam, hogy mi történik, de mégis mikor kicsit koncentráltam megértettem, hogy miért is teszik a körülöttem élők azt, amit.

Most is Isabell csak azért maradt, mert Simon nem jöhet ide, és tudja, hogy mennyire szükségem lenne a vámpírra. Hisz az életem része, egy olyan pont, ami mindig biztosított, arról hogy hiába változnak a dolgok; vannak, amik változatlanok maradnak.

-Sose harapott meg – mélázok.

-Egyszer majdnem megtette – mordul apa, mintha olvasna a gondolataimban – Azóta nem engedem, hogy a közeledben legyen a kelleténél többet.

-Akkor találtuk ki, hogy lesz egy szenzor a szobádban – szól anya – Kifejezetten Simonra hangolva. Ha bármi baj van, tudjon jönni, és meg vigasztalhasson.

-De miért?

-Kevésnek éreztem magam hozzá – anya nagyon letörten néz rám. Reggel óta mintha öregedett volna legalább két évet. Haja feltűzve, hogy ne lógjon a szemébe, és azok a zöld tükrök olyan fájdalmasan csillognak. Valami nagyon nem stimmel.

-Anya – óvatosan teszem le a lábam az ágyról szinte csigalassúsággal, hogy ha bárki felém nyúl el tudjak hajolni előle. Még apa is nyugton ül a másik ágyon és figyeli a mozdulataimat.

Szinte lábujjhegyen igyekszem oda, ahol anya áll. Meg állok előtte.

-Ettől tuti rohamom lesz, ne ijedj meg – figyelmeztetem.

-Micsoda? – kérdi anya, de már meg is öleltem és jön az ismerős fehér villanás egy kis forgás és a nagyiék vidéki házánál találom magam.

Nem tudom teljesen átadni magam az emléknek, mert halom anya kétségbe esett hangját, ahogy szólongat. A halastavacska mellé érve bele nézek a víztükörbe, és látom, ahogy anya térdre csúszva ráz és szólongat. Furcsa így kívülről nézni magam. Sose voltam különösen félelmetes, vagy egyáltalán strammnak mondható. Isabell néni még egyszer azt mondta olyan törékeny vagyok, mint egy tündér, és megkérdezte anyát hogy nem szűrte véletlenül össze a levet eggyel.

-Chris térj magadhoz – könyörögő hangja annyira szívet facsargató.

-Nem fog magához térni – apa áll anya felett és felsegíti – Csak annyit tehetünk, hogy megvárjuk, míg vége nem lesz az emléknek. – Alec emel fel a földről és tesz vissza az ágyba.

-Mi vagyok én teherhordó – morogja közben. – Bár nem tudom… adtok egyáltalán neki rendesen enni? Olyan vékony.

-Enni azt kap – apa nagyot sóhajt – csak nem eszik.

Elmosolyodom, nagyon sokat veszekedtek velem, hogy egyek rendesen. Ettem én, csak ezek szerint sose eleget. Most végre csend vesz körül.

Fel nézek a tó tükréből, ahonnan eltűnt a gyengélkedő képe.

Luke fát vág a pajta mellett. A házból íncsiklandó illatok szálnak kifelé. Még a nyál is összefut a számban. Nagyi mindig is remek szakács volt. Minden nyarat itt töltöttünk mióta az eszemet tudom. Sose voltak igazán barátaim a suliban, meg hát ott volt Simon. Vele ülni a gép előtt és lan partizni volt a legjobb a világon. Sose érdekeltek a korombeli fiatalok. Minek mikor az embernek van egy nagybácsija, aki a legjobb a kockajátékokban? Nyaranta persze itt voltam vidéken, ahol a nagyi és Luke bácsi vettek kezelésbe, megtanultam biciklizni, fára mászni, kést dobni, kardot használni. Mindent, ami hasznos lehet egy árnyvadásznak. Lopakodást is tanultam, bár Luke bácsi azt mondta jobb lenne, ha nem tőle tanulnám meg hanem apától, de ő mindig valahol messze járt ilyenkor. Nyáron mindig nagy volt a démon forgalom. Engem elküldtek, hogy ne legyen bajom. Vidéken mindig csend volt és béke. Nyáron tanultam meg azt, amit egy árnyvadásznak tudnia kellet volna, volt ott számmisztika, botanika, geometria, minden amit apáék is tanultak a koromban, persze a történelem se maradt ki. Nagyi szerint Hodge büszke lett volna rám, ha látja milyen gyorsan, és milyen pontosan jegyeztem meg fontos dátumokat és neveket.

Belépek a házba a megszokott látvány fogad, itt se nagyon változott semmi az évek folyamán, csak a képek sokasodtak.

-Chris mit piszmogsz még? – kérdezi nagyi a fürdő ajtaja előtt.

-Kérlek, segíts – motyogja az ajtó lapja. De furcsa olyan vékony a hangom.

-Akkor nyisd ki.

-Nyitva van – erre a kijelentésre nagyi végre lenyomja a kilincset és meg lát, ahogy hátat fordítva a tükörnek próbálom bekenni a hátamat.

-Nem értem anya mért akarja, hogy tetőtől talpig bekenjem magam ezzel a vacakkal – morgolódom és ekkor valami fekete tűnik fel a tükörben.

-Ne ugrálj Chris – nagyi hangja remeg, de a tizenkét éves önmagam fel se veszi a dolgokat, csak oda adja a felé nyújtott kézbe a krémes tégelyt. – Azért kell kenekedned, hogy ne maradjanak meg annyira ezek a rúnák – simít végig felkaromon – Bár eltüntetni nem lehet őket, de legalább nem szúr azonnal szemet a mondénoknak.

-Ja csak a három csillagom – mormogom.

-Csillag? – néz fel nagyi a derekam krémezéséből.

- Nézd itt az egyik – mutatok a jobb vállamra – Itt a másik – Mutatom a bal kulcscsontom és a vállam közti részre fészkelte be magát – A harmadik ott van a lapockámon bal oldalt – intek a hátamra. Ekkor több dolog is történik egyszerre. Nagyi elsápad és egy törülközőt dob a fejemre, majd a fürdőköntösömért nyúl és rám teríti. Aztán már karon is ragad, megyünk kifelé a kertbe.

-Luke! – kiáltja nagyi kétségbe esetten.

-Mi baj Joselyn? – lép oda a férfi. Kilesek a törülköző alól, csak sápadt arcukat látom viszont. Nagyi lerángatja a hátamról a fürdőköntöst, ekkor már Luke is megakad egy pillanatra.

-Azonnal szólni kell Clarynek.

-És Jacénak is – bólint nagyapa.

Nagyi bevisz a házba, rám terít még egy takarót. Eddig észre se vettem mennyire vacogok.

-Itt maradsz – szól, kétségbe esetten megy a konyhába főzni egy teát. Az illatából tudom, hogy nyugtató. Anya is ezt itta mikor kikészült.

-Idd meg – tér vissza egy bögrével, kezembe nyomja, ismét eltűnik a konyhában. Oda lépek az ajtófélfához és nézem, hogyan gurítja le egyik bögrét a másik után. Nem nyugszik meg tőle, csak még idegesebben tördeli a kezét.

-Istenem ez az én hibám – motyogja.

Alig telik el tíz perc, kivágódik az ajtó.

Nagyi rohan és már ki is tolja az érzőket.

-Előbb igyátok meg ezt – hallom még a hangját, megint bezáródik az ajtó.

Az ablakhoz lépve látom, ahogy apa bele szagol a teába, elfintorodik és lehúzza.

-Most már mehetsz Jace – int a nagyi – a lányod a kanapén ül. – azzal betereli.

Anya még kint van és vitatkozik nagyival, de már nem érdekel miről. Nézem, ahogy apa belép mindenre elszántan, aztán arca ellágyul, ahogy meglátja rémült lányát.

-Szia Chris – köszön, és leül mellém.

-Szia – nyelek nagyot.

-Mi baja van Joselynnek? – kérdezi és lehámozza a fejemről a törülközőt.

-Nem tudom – meg vonom a vállam.

-Fel kéne öltöznöd – állapítja meg.

-Nagyi nem enged fel állni.

-Oh – meglepetten pislog. – Akkor hozok neked ruhát – azzal már megy is a szobámba. A hangokból ítélve most túrja fel a szekrényemet.

Visszatér a nappaliba és leszórja mellém az összes fekete göncöm.

-Más szint nem találtál? – firtatom.

-A hangulathoz illően kell öltöznöd – feleli.

Nem értem a dolgot, jobb mintha bugyiban kéne ücsörögnöm, egy száll köntösben. Farmert húzok, és egy nagyon furcsa felsőt nyom apa a kezembe.

-Ezt hogy kell? – morgom, de megtalálom a nyitját. Teljes hátamat szabadon hagyja a felsőrész, visszaülök apa mellé a kanapéra.

-Végre abba hagyták a vitát – sóhajt és magához húz, élvezettel bújok az ölelésébe, ilyen is ritkán adatik meg nekem. Sose voltam az a nagyon ölelkezős bújós típus. Kinyílik az ajtó és belép anya.

-Kicsim – tárja ki karjait anya, én meg már repülök is karjaiba, ezzel csak az a baj, hogy szó szerint.

-Jó ég – nyögi ki apa. Nem értem a problémát, bár innen nézve már tudom, hogy mi volt akkor a baj. Szárnyaim lettek fekete kicsi szárnyaim, csak úgy verdestek miközben anya szorosan ölelt magához.

-Jace? – pillant apára a fejem felett anya.

-Clary megcsaltál? – hangja könnyed, mégis érzem, itt valami nem stimmel.

-Mi van? – pislogok.

-Nem hiszem, hogy ezért én vagyok a fellelős – int felém apa.

-Sajnálattal közlom, hogy nagyszázalékban a te hibád is a mostani helyzet. – feleli anya szárazon, és még szorosabban ölel.

-Megfolyatsz – nyögöm ki.

-Bocs – azzal kicsit lazít karjain, visszaölelem.

-Mit tettem, hogy így kiakadtatok? – suttogom mellkasának.

-Semmit, kicsim – simogatja fejem anya, de szemét fényessé varázsoló vissza fojtott könnyei elárulják, hogy nagy a baj.

-Így viszont nem mehet vissza az iskolába. – jelenti ki Luke

-És sehova máshova. – teszi hozzá nagyi.

Erre már muszáj vagyok kiakadni.

-Mi az hogy nem mehetek sehova? – háborgok.

-Így nem mehetsz sehova – pontosít anya – Gyere – azzal térdre kényszerit, és kezében meg villan az irónja. – Nem akartam, hogy ez megtörténjen, de minden rendes árnyvadász gyerek tizenkét évesen kapja meg az első maradandó rúnáját.

Sarkamra ülök a nyomástól, melyet vállamra gyakorol. Elém térdel, és lenéz rám.

-Kicsit fájni fog.

-Mint a többi – vállat vonok és várom a megszokott égő szúró-vágó érzést, ami nem marad el. Lassan betölti orrom az éget bőr szaga. Lehajtom fejem, ne kelljen látnom, mit tesz velem.

Bonyolult és kacskaringós minta rajzolódik a bal lapockám, vállam és nyakam közé.

Anya is leül a térdére és vár. A szárnyak nem tűnnek el azonnal, először csak áttetszők lesznek, aztán semmivé foszlanak.

-Magnus el tudja ezt feledtetni?

Anya kérdése ott csüng a levegőben.

 

Elkap egy színes örvény és kiszakít nagyiék békés házának nappalijából.

Következő pillanatban Brooklyn főboszorkány mesterének házában találom magam.

-Fél lény lett egy árnyvadász gyerekből – Magnus szinte nevet már a képtelen helyzeten.

-Nem azt kértem, hogy röhögj a markodban, hanem azt hogy feledtesd el ezt az egészet Chrissel. – csattan fel apa.

-Nem lesz egyszerű. – csóválja meg a fejét. Ekkor veszem észre hogy ott fekszem a kanapén valószínűleg elájulhattam mert hogy nem alszom túl nyugodtan az fix. Valamit motyogok. Közelebb osonok tizenkét éves önmagamhoz és oda hajolva már hallom is mit.

-Szárnyak, fekete szárnyak. – hideglelősen össze húzom magam.

-Ez így nem mehet tovább – apa letérdel mellém – Kérlek Magnus segíts – sose hallottam apát ennyire kétségbe esetnek. A boszorkánymester is így lehet vele, mert bólint, és odébb tolja apát a kanapétól.

-Megteszem, amit tudok – felemeli a kezét – De nem lesz végleges, az emlékek vissza fognak térni.

-Nem érdekel, csak csináld – már szinte szűköl.

-Nagyon fiatalon lettél apa – mormogja, és fölém hajol – Rendben kicsi Chris, nyisd ki a szemed – csettint és fel nyílnak szemeim, rémülten kapkodom ide-oda tekintetem. – Jól van – hangja olyan megbabonázó, olyan kellemes – Miért vagy ennyire rémült? – kérdezi.

-Anya aggódik – hangom szaggatott és kezd áthangolódni egy magasabb frekvenciára.

-Miért aggódik a csodálatos Clarissa?

-Szárnyaim… fekete szárnyaim vannak – felelem, de már szemem üveges.

-Ne aggódj kicsi Chris – megérinti a homlokom – Nincsenek szárnyaid, főleg nem feketék – fellángolnak ujjai. Hátra bicsaklik fejem és elterülök a kanapén.

-Most mit tettél vele? – faggatja apa.

-Elfeledtettem vele néhány emléket. – Magnus fel áll – Nem végleges. Vissza fognak térni az emlékei. És Jace – megállítja apát, ahogy felém nyúl hogy felnyaláboljon – Ha emlékezni kezd rettenetesen össze fog zavarodni. El fog menekülni tőletek.

Apa kimérten bólint.

-Vállalom ezt a következményt.

A sötétség megint elnyel.

 

Zihálva térek magamhoz, megint a gyengélkedőn fekszek, már sötét van. Simon áll az ágyam mellet egyedül. Körbe nézek.

-Elküldtem mindenkit, hogy pihenjenek – válaszolja meg ki nem mondott kérdésem.

-De te nem lehetsz itt – nyögöm ki, és fel ülök.

-Nem is vagyok itt – mosolya keserű.

-Akkor…

-Kivetülés – azzal átnyúl a kancsón, amit ide állítottak az ágyam melletti kisasztalra.

-Szeretnék innen lelépni, minél messzebbre – motyogom.

-Kint várlak a kapuban – bólint Simon.

-Köszönöm – mosolygok rá halványan. A vámpír semmivé foszlik. Kikászálódok az ágyból. Felhúzom a dzsekim, melyet valószínűleg anya gondos kezei hagytak az ágy végében.

Az ajtó felé nem mehetek, marad az ablak. Félúton járok, mikor nyílik a gyengélkedő ajtaja.

-Chris – apa hangja vegyül anyáéval, mindkettőben kétségbe esés és féltés csendül. Még visszanézek az alakból, de már csak a törött üvegcserepeket érhetik el. Kivetődöm gondolkodás nélkül.

-Chris, ne! – anya sikolya elkísér a süvítő levegőben. Egy belső erő nem enged nekicsapódni a földnek. Puhán landolok az Intézet falain kívül. Sinom lép mellém.

-Mehetünk? – kérdi.

Még visszanézek az ablakokra, melyek sok évig a világot jelentették nekem.

-Tűnjünk el – fordítom el tekintetem az ablakon kilógó anyámról és apámról.