Ladón csillagkép nyomában 5. fejezet

 

Kissé fáradtan hátra dőlök. Már sötét van. A vacsora is lement. A mosogatást is el tudtam intézni. Jó lenne felmenni a fedélzetre.

Összeszedem minden bátorságom. Kilépek a felszínre és elcsodálkozom a tájban.

-Csodálatos – suttogom.

-Tessék? – horkan fel egy matróz, aki épp a fedélzetet mossa fel. Robosztus alkat, inkább izom, mint ész fajta. Feje mégis úgy fehérlik mintha lemeszelték volna.

-A táj – intek körbe – Csodálatos – és bámulom a körülöttünk elterülő világűrt.

-Ha te mondod – vállat von és folytatja – Amúgy jó volt az ebéd – böffenti még ide és már el is odalóg. Ez az egy dicséret szárnyakra késztet. Majd szétfeszít a büszkeség.

-Nocsak, nocsak – szólal meg fejem felett a kapitány – A kis szakácsok gyöngye – lejön a kormányos mellől – Minek köszönhetjük a fedélzetre való látogatását? – hangjából kihallatszik, hogy valami nincs rendben.

-Szeretem, volna megtudakolni a kapitánytól, mit szeretne a következő napokban fogyasztani a készletekből, hogy be tudjam osztani, valamint hogy mennék aludni, ha nincs más feladat számomra.

-Hmm – gondolkodóba esik. – Reggelire egy kiadós ragut kér a nép – megvakarja az állát – utána a kapitányi szobában megtárgyaljuk a részleteket. Jóéjszakát. – azzal elbocsát.

-Köszönöm – mondom még a hátának, és visszasietek a konyhába. Ahol mint napközben megmutatta Dadknak hála, van egy kabin csak a szakácsnak fenntartva, hogy mindig közel legyen a konyhához. Dadk egyébként a képlékeny testéhez képest igen kemény fazon, ha úgy tetszik, olyanra formálja testét, hogy az megfeleljen az épp elvégezendő feladathoz. Remek sztorikat mesélt miközben felmosta az ebédlőt.

Minden batyum ide dobtam be indulás után, mert nem volt időm semmire. Most előveszem a jegyzetfüzetem és gyertyagyújtás után, neki állok leírni a nap történéseit.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, mikor eljutok oda, hogy fürdeni is jó lenne. A hajótestben van egy kialakított kis tisztálkodó fülke. Ha jól emlékszem víznek is kell benne lennie. Szerencsém van. Mindenki vagy a messzeséget kémleli fent a rácson túl vagy rég horpaszt. Nekem, pedig van lehetőségem gyorsan megmosakodni. Tiszta ruhában és felfrissülve dobom le magam függő ágyamba. Elfújom a gyertyát és elnyom az álom.

Ladón csillagkép nyomában 4. fejezet

 Rándulásra ébredek. Megérkeztünk a világűr kapujába.

-Jól elbóbiskoltál – morog Danian. – Majdnem kiraboltak.

-Kösz, hogy nem hagytad – mosolygok rá, és hátamra kapom batyum.

-Most merre? – kérdezi végül, ahogy leszállunk együtt a kompról.

-Azt hiszem, keresek egy hajót, ahol elkél egy inas. Még az inasság is jobb, mint otthon nézni, ahogy a nagyi egyre szomorúbb miattam.

-Hmm – gondolkodóba esik, majd hirtelen megragadja a vállam – A napokban beszéltem apával és mondta hogy az egyik régi ismerőse nemsokára vitorlát bont. Ott biztos találsz helyet.

-Úti célt is tudsz?

-Kutató hajó – vállat von.

-Mire készülsz Danian Doppler?

-Csak elviszlek, segítek – megint csak ez a fura rá nem jellemző vállvonogatás. Mire készülhet? Lehet paranoiás lettem? Danian mindig is egy nyitott könyv volt előttem, minden kis titkát ismertem. Most mégis lakatott tett a könyvére.

Megérkezünk egy közepes méretű űrjáró hajóhoz. Nagyon hasonlít arra a hajóra melyet még évekkel ezelőtt láttam egy raktárban, ahol apa próbálta helyre pofozni. Na ne…

-Ez Flint kapitány hajója! – suttogom, nyelek egy nagyot.

-Gondoltam hogy értékelni fogod – löki meg vállam Danian előrébb lép ahogy a hosszas magyarázatokkor teszi. – amúgy apám tartotta meg a hajót miután megérkeztek vele első, és azt hiszem apa esetében az utolsó útjáról. Hawkins kapitány pedig kipofozta, hogy működőképes legyen. Na meg megvette apától.

-Micsoda? – elsápadok és az agyam ezerre kapcsol. – Akkor ez…

-Danian végre megérkeztél – apám hangja villámként cikáz át rajtam, Daniant fiaként üdvözli és megölelgeti. A gondolataim ezerrel pörögnek, most mit tegyek? Hajóra akartam szállni, de nem apámmal. Végül az ismeretlent választom. Amíg Danian a tisztelt köröket futja a kapitánnyal, én kereket oldok.

-Hawkins kapitány hoztam egy újoncot a legénységébe – fordul meg Danian és ekkor tűnik fel a hiányom nekik. Egy rakat láda mögül kukucskálok ki.

-Hova lett? – sápad el a srác. – Az előbb még itt volt, tudom hisz velem jött.

-Nyugodj meg Danian – szól apa és tényleg, mintha fia lenne, átkarolja a vállát és felkíséri a hajóra.

A francba! Tényleg ennyire… ennyire hülye vagyok? Hogy egy percig is elhittem azt a tévképzetet miszerint én is érek valamint neki.

Tehetetlen dühömben végig folynak arcomon a könnyeim. Ennyire gyenge vagyok?

Nem érdekel a dolog. Elegem van a világból.

Feltápászkodom. Akkor is kihajózóm. A saját erőmből találok egy hajót, ahol inast keresnek. Nem érdekel.

Vállamon a táska. Fittyet hányva minden veszélyre betérek egy kocsmába. A pultos rögtön felismer, Greg apja az.

-Mit keresel itt kölyök? – kérdi.

-Egy hajót, ahol elkél két ügyes kéz – felelem hetykén. Várakozásommal ellentétben egy férfi áll fel az egyik asztaltól.

-Mennyire vagy bele való kölyök? – kérdi és felismerem azt a kiborgot, aki leállította Greget.

-Amennyire kell.

-Akkor kipróbáljuk mennyit bírsz – nevet, int hogy kövessem. Még fizet a pultosnak és távozik. Nyomába szegődöm. – Hajóztál már valaha?

-Soha.

-És így akarsz kimenni az űrbe?

-Sokat olvastam róla, és rengeteget tanultam mindenféle hajóról, a legutolsó csavarig ismerem az elmúlt 40 év hajó gyártmányait. Csillagászatból, pedig különórákat kaptam.

-Az elmélet édes kevés. – sóhajt lemondóan.

-Akkor miért mondta, hogy elvisz? – kérdezem merészen.

-Nagyon hasonlítasz valakire, akiben anno szintén megláttam a lehetőséget és lett belőle valaki. Most meglátjuk belőled lesz e valami. A lehetőséget ugyan úgy magadban hordozod. Neved?

-Andy H… A’ Onel. – csuklik el a hangom.

-Szóval Andy O’Nel? – hümmög. Végül bólint. – Rendben Mr O’Nel, azt hiszem ideje felszállni lassan kellőképpen forró lesz a talaj itt a kikötőben a magamfajta személy számára.

Egy régi bárka felé irányítja lépteit.

-Üdvözöllek az Ezeréves Lámián – mutatja be a hajót – Kicsit kopottas de tökéletesen működik. Azt hiszem ideje bemutassam a többieket. – fellépek a nyomában a fedélzetre. Az űr minden szegletéből van itt egyén. Marcona fazonok.

-John Silver kapitány vagyok, bárminemű ellenszegülés zendülésnek lázadásnak veszek, és azonnali halállal végződik. – sorolja a szabályokat.

-Értettem kapitány – felelem.

-Látom, tudod a rendet.

-A… a családban is van hajós, mesélt ezt azt – motyogom.

Rám néz, de nem felel csak horkant egyet és elmosolyodik – Vitorlát bontani, indulás! – kiáltja el magát. – Az indulást még megnézheted, utána irány a konyha.

-Értettem – és rohanok a hajó oldalához megkapaszkodni. Az utasítások száguldoznak. Egyszer csak felemelkedem. Majd a mesterséges gravitáció bekapcsolásával visszaérkezem a fedélzetre. A galaktikus csodák megnyílnak. Ez gyönyörű. Beállunk a menetiránynak, és muszáj vagyok elhagyni a konyha sötétje miatt ezt a csodát.

Lent meglepetésemre senki sincs. A konyha rendezett, élelemmel felszerelt. A szakács elszublimált?

-No megtaláltad a helyed kölyök? – lépked lefele félig robot lábával a kapitány

-Mi a feladatom kapitány? – kérdezem meglepetten.

-Tudsz főzni?

-Igen.

-Akkor tedd magad hasznossá, mindjárt ebédidő a legénység éhes. De ne pazarolj, azt senki nem szereti.

-Hány főre?

-18 főre.

-Értettem – csak épp haptákba nem vágom magam. Magamra hagy. Végül is jobb, mint az inasság. Szakács lettem. Felkötöm a kötényt, és neki állok edényeket előszedni, tüzet éleszteni, hozzávalókat szeletelni. A folyamatot megzavarja az egyik matróz.

-A kapitány üzeni, hogy vendégei lesznek, teát kér és süteményt hozzá.

-Hány főre? – kérdezek vissza fel se pillantva, de már előszedve a teás kannát.

-Plusz kettő.

-Ebédre is maradnak? – firtatom még és felpillantok. Polipszerű karjait maga előtt összefűzi. Mélyen ülő szemeit fintorogva forgatja.

-Nem tudom – azzal ellábal. Nézem járását négy lábán folyamatosan halad, és négyet kézként ügyesen használ. Ő a kormányos, ha jól emlékszem.

Inkább kicsivel többet készítek ebédre, hátha maradnak a vendégek, és ha esetleg valaki kér repetát.

A nagyi legjobb zöldség raguját készítem el egy apró változtatással. Mellé tésztát és egy kis gyümölcsöt. Ha jól vettem ki vacsorára marad némi kenyér és sajt. Könnyed vacsora a hosszú nap után jól esik. A kapitány, pedig remélem ad majd heti tervet, mit óhajtanak enni. Nem szeretek ilyenkor saját fejem után menni. A készleteket ők halmozták fel, én csak bele csöppentem.

Ladón csillagkép nyomában 3. fejezet

 Már majdnem hajnalodik mire haza keveredem. A fények már csak pislákolnak. Nem szenvedek azzal, hogy esetleg a bejárati ajtót használjam jó lesz nekem a szobám ablaka is. Utam a konyhai ablakok alatt vezetnek el. Egy kétségbe esett fájdalmas mondat állít meg. Bekukucskálok.

-Mit rontottam el mama? – kérdezi apám teljes kétségbe esésében.

-Miért?

-Végig se hallgatott… egyszerűen felállt és elment. Vissza se nézett meg se várt. Semmi.

-Ahogy te is egyszer csak felálltál és kisétáltál az életéből – kemény szavak nagyi szájából ostorként csattannak. Apám meglepetten néz fel rá.

-Itt hagytam?

-Fel se tűnt mennyire meg akar neked felelni? Hogy szeretné, ha figyelnél rá. Hogy mindent megtanult a hajókról bármelyikkel is jártál. Fejből fújta az össze csomó nevét és még meg is tudta őket kötni. Tanult önvédelmet. A kezdeti lelkesedése egy kicsit megtört mikor három útról haza térve is csak megpusziltad az arcát és nem hagytad szóhoz jutni, bármit is szeretett volna mondani. Ettél és lefeküdtél aludni. Végül feladta. Pontosan tudni lehet, hogy mikor adta fel. – nagyi megfogja apa vállát és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. – Négy éve a születésnapján adta fel végleg. Feltételezem, még mindig tudod, mikor van.

Apám bólint és a nagyi folytatja.

-Négy éve a születés napján, a tizenkettediken. Rimánkodott, hogy vigyem ki a kikötőbe, mert akkor szálltál hajóra. Kivittem, hogy el tudjatok köszönni. Ki se dugtad az orrod, amíg el nem kószált egy árushoz. Tőlem elköszöntél, de tőle nem. Ez volt az utolsó csepp. Jim… fiam… a lányod imád, védi a becsületed. Viszont azt érzi, hogy nem kell neked. Menekül, hogy még látnod se kelljen. – nagyot sóhajt – Érted? Azt akarja, hogy boldog legyél, ezért egyszerűen elkerül.

-Ezt honnan tudod?

-A nagymamák előnye, hogy már felneveltek egy gyereket – nagyi visszaül a székére – Emlékszem még milyen volt mikor apád itt hagyott. – vár egy kicsit hogy apa csak rá figyeljen – Pontosan emlékszem mennyire fájt neked is és nekem is. Most ugyan ezt a fájdalmat látom Audry szemében.

Elég volt. Nem akartam ennyire átlátszó lenni. A francba! Rohanok a megfelelő ablakhoz. Sietve ugrom fel a párkányra és érkezem a szobámba. Idegesen kapkodom a tekintetem, mit is kéne magammal vinnem?

A falak idegenek, összenyomnának. Jeges rettegés markolássza torkomat. Mi történik? Miért? Mért látnak át rajtam ennyire? Miért mondta el neki? Nagyi te áruló!

Düh hullámai elöntenek és előkapom a legnagyobb táskámat, amim csak van. Minden ruhámat bele tuszkolom. A kedvenc kispárnám és az író eszközeim. Egyedül a könyv gyűjteményemet sajnálom, azokat nem tudom elvinni. Túl sok és túl nehéz. Azért a három kedvencemet berakom. Mellé még pár füzetet csak, hogy tudjak mibe jegyzetelni. Végül leülök az asztalhoz, és neki állok írni. Búcsúlevelet írni nehéz, főleg ha olyannak írod, aki nem is ismer, mégis azt hiszi. Nagyinak egyszerűbb százszor megköszönni a rengeteg törődést és bocsánatáért esedezni, mert itt hagyom. Felmarkolom az összes félre rakott pénzem.

Végül az ablakon keresztül távozom.

Hogy merre visz az utam, most hirtelen nem tudom, csak azt hogy innen minél messzebb kerüljek.

Ez a ház volt az otthonom. A mindenem, védtem, óvtam, most pedig menekülni kényszerülök. Nem kényszer, inkább késztetés. Iszonyatos késztetést érezzek, hogy eltűnjek innen.

Az állomásra megyek, ahonnan indulnak hajók a kikötőbe. Kétségbe esetten keresgélem a helyemet. Az első járat fél óra múlva indul. Várni kényszerülök, de hisz még csak hajnali 4 óra van. Fáradtan dörgölöm meg a homlokomat. Mehetnékem tetőfokára hág.

Lehet elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy leesik a fejem. Körbe nézek, de minden mozdulatlan, kivéve egy dolgot. Danian áll felettem és néz. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből, úgy mint régen. Nem kérdez, nem beszél, csak leül mellém és megnézi a jegyem. Arca kiismerhetetlen. Megszólal a hangos bemondó.

-Montersszor állomás, Montesszor állomás köszöntjük utasainkat. Kedves utazók, és kompra várakozók a kikötőbe induló komp tíz perc múlva indul. Kérem, szálljanak fel a kompra. A komp a nyolcadik dokkból indul.

Erre a bemondásra felpattanok, nyújtózom egyet és felkapom táskám. Meglepetésemre Danian követi példám fel cuccol és követ.

A hajó mely kivisz minket a kikötőbe közepes méretű és nagyon zsúfolt.

Találok egy talpalatnyi helyet és leülök. Danian ügyesen mellém férkőzik, és szintén helyet foglal. Az öreg tengeri medvét is látom a tömegben, felismerhet, mert látom a szemén, de nem jön ide, és nem elegyedik szóba velünk. Velünk? Meg vagyok húzatva! Egyedül utazom, az hogy Danian itt van, csak a véletlen műve lehet.

Átölelem táskám és próbálok nem elaludni, kezd kiütni az egész éjszakás fent lét. Pedig nem lenne jó most elaludni, itt a világ küszöbén.

Ladón csillagkép nyomában 2. fejezet

 Fényre ébredek. Hogy kerültem haza? Felülök ágyamban, és körbe kémlelek minden, úgy van, ahogy szokott. Ágy, asztal, szék a szokott helyén állnak. Az egyetlen különbség a megszokottól, hogy van egy idegen kabát az ajtón felakasztva. Végül a zsebéből előkerül Morph a kis rózsaszín jó barát.

-Szia Morph! – üdvözlöm mosolyogva.

-Szia, szia – nevet és körbe ken enyhén nedves érzésű változó külsejével.

-Milyen volt az utad? – kérdezem és nevetve kipattanok az ágyból. – Olyan jó hogy itt vagy – az asztalhoz ülök – Nézd ezt rajzoltam rólad – mutatok egy képet neki – Oh és ezt faragtam – egy hajó modellt mutatok neki. Átalakul a hajó alakjára, majd vitorlát bont és elúszik. Nevetve hagyom neki a bolondozást. Követem hogy hátha utolérem, de elbotlom az ágy előtt hagyott ruhámba és rázúgok a matracomra. Kacagva nézem Morphi aggódó tekintetét, végül megnyalogat, és újra felveszi a hajóformát.

Örömöm nem tart sokáig. Nyílik az ajtó.

-Jó hallani, hogy tudsz nevetni – lép be apám az ajtón. Mereven bámulok rá. – Nem is üdvözölsz? – tárja szét karját.

-Üdvözöllek – felelem gépiesen és biccentek is mellé. Hangom egyenletes, és érzelem mentes. Arcomról megpróbálok mindent leradírozni, egy kanyi érzelmet se lásson meg.

-Sejtetem, hogy nem fogsz kitörő örömmel fogadni, de hogy még az ablakon is kiugorj miattam. – megcsóválja fejét, hajába túr – Leülhetek? – kérdi és beljebb lép. Intek neki, hogy foglaljon helyet a széken. Miután elhelyezkedik, megsimogatja Morphit és engem néz. Csak azért se adom meg neki azt az örömöt, hogy megkérdezzem, mit akar. Visszabámulok rá. A percek telnek, hallgatás nyúlik.

-Audry szeretném… - vág bele, de nem tudja, hogy folytassa – Lenne kedved… - dadog, hebeg, habog, de nem érdekel. Nézem még egy kicsit, magamba iszom a látványát, talán évek is elteltek mióta utoljára ilyen közel lett volna hozzám. Ez viszont nem változtat a tényeken. Már a világot is oda ígérheti. Nem lesz itt kutyából tepertő. Végül csak megkegyelmezek neki.

-Köszönök minden próbálkozást az elmúlt negyed órában, de most azt hiszem megyek, hogy még a látványom se zavarja meg a tökéletes idilli pillanataidat, míg itt vagy. Ha kellenék és valószínűleg nem fog bekövetkezni, a könyvtárban vagyok, vagy az utcán verekszem valakivel, de utóbbiról úgy is tudsz – vállat vonok, fel állok és felkapom a földről a ruháimat – Kösz hogy nem dobtál ki azonnal, azt hiszem keresek valami munkát és elköltözöm a nagyinak se okozok így több fejfájást. – kinyitom az ajtót – Kösz, hogy benéztél, és elköszöntél. Ha nem baj felöltözöm mielőtt eltűnök. – Mivel mozdulni nem akar, így magam megyek. A fürdőben öltözöm át. A konyhában találom a nagyit.

-Na mit mondott apád? – kérdi izgatottan. Nem értem a pontos okát a dolognak, de hát a nagyinak mindig voltak fura dolgai.

-Semmit – vonok vállat, és neki állok a reggeli maradványok elpucolásának. – Ma bemegyek a könyvtárba, aztán lehet nem jövök haza. – mondom csak úgy magam elé.

-Rendben… - számolok, összesen ötig jutok – Micsoda?! – kiált fel – Hogy hogy nem jössz haza?

-James így nyugodtan lehet veled, nem kell itt lennem, hogy elrontsam az idillt.

-De hisz… - teljesen lesokkolódik a dologtól, lerogy egy székre és onnan nézi, ahogy pakolászom.

-Szia Nagyi – homlokon puszilom – Majd valamikor jövök, ha kellek úgyis megtalálsz.

Kifele menet még látom, hogy apa most jön le a lépcsőről, a mozdulatot is, amivel utánam szólna, sőt még a nevem is hallani vélem, de már nem érdekel.

Táska a hátamon. Várnak a könyvek, hogy elkészítsem a feladataimat, és hogy eltűnjek innen. Felnézek az új hold alakú kikötőre. Egyszer én is kijutok oda és talán még tovább is.

Akkor már nem láncolom ide apát sem. Nyugodtan utazhat.

Tokio Hotel Japánba utazik 10. fejezet

 Yuki pov:

Nem akarok leülni. Fáj a hátsom. Még csak a levest fogyasztom le mikor elindul minden visszafelé.

Szerencsére az ebédlőt még normál színben hagyom el. A folyosón beleütközöm Kaiba.

-Oh Yuki – virul fel az arca, majd ahogy végig mér, elkomorul – Erre gyere – ragad karon és visz egy eldugott helyre.

Végre wc fülkébe találom magam és kiadok magamból mindent.

-Jól elbánt veled – motyogja felettem a dobos és fogja a hajam, míg én a fehér istennőt ölelgetem.

Semmi nem marad bennem. Kezd homályosodni minden.

-Gyerünk, vetkőzz, így nem mehetsz vissza – azzal csobogó víz alányomnak.

-Köszönöm – motyogom sokadára.

-Ne köszönd, hanem szappanozz – kapok egy szivacsot. Alaposan dörgölöm magam. A víz egyre hidegebb és józanítóbb.

-Szörnyen lefogytál – dorgál Kai, immár törülközőben állok egy használaton kívüli próbaterem fürdőjében. A kép tiszta.

-Menyi ideje vagyok távol?

-Csak negyed óra, öltözz – parancsol Kai és hajszárítót vesz elő. Neki esik a hajamnak. Visszaveszem a ruháimat.

-Velem voltál privát megbeszélésen, hogy a védenceidet elvigyük este bulizni. Nem lesz gond nyugi. Naoval meg ne húzz újat most. Esténként megint sokat iszik, egyedül van.

-És türelmetlen – motyogom.

-Ezek szerint elkapott?

-Tegnap este nem ment neki, szóval ma tette meg.

-Yuki mindig csak bajba kerülsz – mosolyog rám.

-Menyünk vissza – túrok száraz hajamba.

-Akkor este várunk piálni.

-Holnap este – pontosítok.

-Rendben.

Visszatérek Kai kíséretében az ebédlőbe. Kajára nézek és lenyelem a rosszul létem. Még pár apróságot megbeszélünk a kocsma járattal kapcsolatban és hagyom elmenni.

-Yuki – fordul felém Hiro és japánra vált – Mi volt az előbbi letűnés? Mert nem Kaial volt megbeszélésed az is biztos.

-Rosszul lettem – legyintek.

-Nao?

-Nem…

-Yuki!

-Na jó, azért késtem, mert türelmetlen volt – vallom be nagy nehezen.

Mérgesen néz rám. Nem hagyom magam, mosolyogva fordulok a srácok felé.

-Azt hiszem ideje mennünk – állok fel, uh ez fájt. Nem hagyhatom, hogy ki üljön az arcomra minden érzelmem.

Elköszönünk Hirotól és haza felé vesszük az irányt. Bill áradozik, hogy milyen csodálatosak az emberek, Tom nem mindenben ért egyet, de hogy itt is látott pár lányt az is fix, itt közbeszúrom, hogy akit leszólított az fiú volt, erre elsápad.

Végre a négy fal között lehetek. Békésen csak sajnos nem egyedül, hogy nyalogathassam a sebeimet.

Letusolok még egyszer, és végre tiszta ruhába bújók aminek nincs Nao szaga. Szörnyen érzem magam. Muszáj felügyeletet és mókát meg vidámságot biztosítanom a srácoknak. Előkotrom a konyha egyik féltve őrzött fiókjából a gyógyszert. Még mielőtt be venném tárcsázom Derek számát.

-Szia – köszön rosszat sejtve.

-Ott van Nisa? – fogom rövidre.

-igen.

-Add ide egy kicsit – várok míg a készülék a kért egyénhez kerül.

-Halihoheló! – köszön bele vidáman.

-Baszd meg, konkrétan – köszönök neki – Ott hagytál Naoval meg a kan görcsével! Ma pedig el kapott! Ha nem tolod ide azt a formás segged és nem viszitek el az ikreket valahova akkor megnézheted magad – fenyegetőzöm teljesen nyugodtan és suttogva.

-Aszentségit! – nyögi a vonal túlsó végéről. Hangos koppanás kis recsegés, muszáj eltartanom a készüléket a fülemtől hallójárataimnak fáj, hogy ejtették a beszélgetést szó szerint.

-Mit mondtál neki? – hallok ismét emberi hangot.

-Nem lesz gond ezek szerint?

-Itt hagyott minket a belváros kellős közepén, annyi instrukcióval üljünk be egy kifőzdébe, és mindjárt jön.

-Remek, várom – mosolyodom el kényszeredetten.

-Valami történt ezek szerint?

-Semmi említésre méltó – legyintek nagyvonalúan és bontom a vonalat.

Beveszem a pirulákat. Még addig tiszta a fejem míg Nisa meg jön. Közben vázolom a srácoknak, hogy csoportfoglalkozás lesz, mert nekem egy picuri dolgom akadt, de ne aggódjanak a kocsmázás tényleg meg lesz ejtve, de ahhoz most jó fiúnak kell lenniük.

Nisa megérkezik.

-Gyere, dőlj le, a többit én elintézem – babusgat kicsit és betoloncol a szobámba.

Még hallom az ajtócsukódást és elnyom az álom.

Tokio Hotel Japánba utazik 9. fejezet

 Hiro pov:

Nem kis munka bekerülni az összekötőkhöz és nagyon gyorsan ki lehet onnan esni. Az egyetlen, aki fittyet hányhat a szabályokra az Yuki. Minako Yuki. Mindaddig gyűlöltem, míg össze nem hozott vele a sors. Fenntartásokkal fogadtam a találkozást, de nagyon meg döbbentem. Nem volt se beképzelt se nagyképű, egyszerűen kedves volt. Volt valami kimondhatatlan és megfoghatatlan kisugárzása. Aztán szépen lassan megismertem a történetét. Persze jöttek a velejáró dolgok. Nisa az a nyegle krapek, aki minden sztár ágyában megfordult akiéban nem szégyellt. De őt is megértem. Nisa és Yuki mondhatni testvérek.

Most pedig látom, hogy Nao bekebelezi Yukit. Nem lesz egy könnyű menete. Az Alice nine dobosa ritkán merészkedik ennyire messzire. Most megtette. Van egy sokak számára rejtett énje, na ezt most megmutatja a kollegámnak.

Nem zavartatom magam útközben még találkozunk az Alice nine maradék pár tagjával, majd jön a Kra.

A srácok kezdenek elpilledni, így az előcsarnokba leültetem őket, hozok nekik frissítőket.

Kezdek aggódni Yukiért.

Persze feleslegesen és mégis okkal. Csak én vettem észre, hogy fájdalmai vannak?

-Bocs a késérét - erőltet magára egy mosolyt.

-Szerintem meny haza és aludj - vágom hozzá, de mintha a fallal beszélnék.

-Na srácok remélem kellemesen el fáradtatok és Hiro is megengedhet magának egy kis ebéd szünetet.

Igen ez Yuki. Akármilyen búnkon viselkedem is vele akkor is kedvesen mosolyog és csak a kalauzolt vendégekkel foglakozik.

Azt hiszem ezrét tehet meg akármit. Mert az általa kalauzolt sztár csemeték teljesen hétköznapi életet élhetnek itt és még ráadásul találkozhatnak egy-két itteni hírességekkel is.

-Akkor menjünk a PSC ebédlőjébe – ajánlom. Rábólint és vezetem tovább a kis csapatott.

Tokio Hotel Japánba utazik 8. fejezet

 Tom és Bill teljesen smink mentesen baktat mellettem a PShez menet.

-Rajtad mért lehet smink? – kérdezi végül a fiatalabb.

-Mert… - fogok bele nagy hévvel, de a végén csak sóhajtok. Most ezt nincs értelme kitárgyalni.

-Mért? – faggat tovább Bill.

-Hagyjuk – legyintek. – Na szóval, meg is érkeztünk a PS épületéhez.

Bevezetem őket az impozáns épületbe.

Hiro mosolyogva fogad minket. Nálam alacsonyabb srác mégis idősebb. Bár utánam került az összekötőkhöz. Kicsit vastagabb nálam és a haja is enyhén világosítva van. Megöleljük egymás.

-Yuki már megint fogytál – csóválja meg a fejét.

-Már te is a súlyommal jössz?

-Yuki, ezzel mindenki jönni fogy, akivel találkozol, elég nagy port kavart az össze kötök között.

-Nem is volt olyan nagy probléma.

-Nem volt nagy probléma… -meg csóválja a fejét – korházban kötöttél ki.

-Hiro bemutatom Tom és Bill Kaulitz – celebrálom a bemutatást angolul. Előveszi az üzleti mosolyát és kezet ráz a két sráccal.

-Örvendek, szólítsanak csak Hironak – még rám villantja a szemét. – Akkor talán kezdjük is el a körsétát – azzal már megyünk is.

-Itt kezdődik a zene – mutat be egy üres próbaterembe. Aztán tovább megyünk.

-Hiro ezek is zenészek – krahácsolok a vágó munkájának ecsetelése közepette.

-Attól még nem biztos, hogy tudják, hogyan készül el a zenéjük – pillant rám lesújtóan. Hát hagyom, hogy vezessen minket.

Útközben néha leragadok egy-két emberrel váltani pár szót. Sminkesek öltöztetők, néha zenészek is.

-Yuki-kun? – kérdezi egy túlontúl ismerős hang.

-Csak ezt ne – nyögöm ki.

-Nao-kun minek köszönhetem, hogy meg állítottad a csoportomat? – kérdezi Hiro látva a reakciómat.

-Oh semmi különös csak Yukinak akartam mondani, hogy Hiroto hiányolta.

-Na persze – füstölgök.

-Nao kérlek, ne tarts fel minket – küldi el a fenébe a dobost kedvesen összekötöm.

-Ha Hiropon akar valamit akkor fel tud hívni – vetem még oda és látom, hogy szavaim mélyen érintik. Igazából Ponak sincs meg a számom és senkinek nem adtam meg a privátot.

Nao végre elmegy, mi pedig tovább sétálunk, elmegyünk egy rakat sminkes és öltöztető mellet. Persze miattam meg kell állni, mert néhány lány nem bírja meg állni hogy ne ajnározzon. Na ez kicsit beképzeltre sikerült, de ez a valóság. Az újoncoknak még mindig vagyok emlegetve. És mikor személyesen találkozunk teljesen oda meg vissza vannak mert annyi jót hallottak rólam.

-Ne haragudjatok lányok, de mennem kell – kérek elnézést és próbálok szabadulni addig Hiro se tétlenkedik, mesél a ruhák választásáról és a sminkekről.

-Yuki-kuuuuun! – ugrik a nyakamba valaki.

-Szia – nyögöm ki – Kai – mosolygok rá mikor végre fel ismerem.

-Yuki-kun úgy eltűntél hetekre – vágja be gyorsan a durcát.

-Ne haragudj, még az országban sem voltam, nem hogy Tokyoban.

-Akkor meg bocsátom, hogy nem hívtál – mosolyog – Kiket hoztál?

-Két német srácot, ők is zenélnek. – közelebb megyünk Hirohoz – Tényleg bemehetünk hozzátok próbára? – kérdezem úgy, hogy a vezetőnk is halja.

-Persze – vidul fel.

-Nos akkor most betekintünk az egyik együttes próbája termébe – konferálja angolul a dolgokat Hiro. Csak örülök, hogy gyorsan kapcsol.

Kaial végig fecserészzük az oda utat és minden probléma nélkül előre engedem a dobost.

Minket kicsit döbbenten fogadnak. Mivel egyiken sincsen smink és még csak a hajuk sincs belőve.

-Sziasztok – köszönök, erre fel vidulnak.

-Yuki már megint a frászt hoztad ránk – nevet fel Aoi.

-Tudod, nem direkt teszem – mosolygok tovább és vállat vonok.

-Szóval bemutatom a The GazettE-t.

-Hali – köszön Ruki. Közben szúrósan végig mér engem.

-Kérlek, ne kezd te is – sóhajtok.

-Azok után, hogy az én bulimon dőltél ki, ne csodálkozz – morogja.

-Nos a felvételekor többen vannak bent, de általában itt készül a zenei rész. És a szövegek egy része is itt születik.

Hiro tovább magyaráz, én közben váltok pár szót velük.

Reita nagyon szuggerálja Billt.

-Felesleges – szólok oda neki.

-Mért?

-Fiú és már van valakije – le zuttyanok mellé – és egyébként is tudtommal te a lányokért vagy oda – simítok végig az arc élén. Enyhén kirázza a hideg és villámló tekintettel néz rám.

-Most ha nem lenének itt ennyien meg fektetnélek – szűri a fogai között.

-Hát… ha szemmel ölni lehetne – mosolygok rá – De ha meg akarsz fektetni több erők kell bele fecölnöd, mint egy lányba. Nem a rajongod vagyok, hanem egy össze kötő.

Pislog párat, de nem szól semmit, Kai pedig menti, ami menthető bevonja a fiúkat is a beszélgetésbe. Ugyan nehéz az angolúk és néhol érthetetlen ott fordítok. De egész jól elcsucsognak. Szóba kerülnek a koncertek a bulik a hajtás és a munka, munka hátán.

Megérkezik a menedzserük és így mi szépen kileszünk penderítve, hogy a művészeket hagyjuk dolgozni.

A folyóson Tom meg áll egy pillanatra méregeti a közeledőt, majd köszön neki. Döbbenten nézem a jelenetet. Takeru meg áll és azonnal veszi a lapot. És kedvesen cseveg vele egy darabig

Az ikrek fiatalabb tagja féltékenyen méregeti a szőke ciklont.

-Ő Takeru a SuG énekese. – kommentálom Billnek. És meg kocogtatom Tom vállát.

-Ne haragudj, mennünk kéne – szakítom meg a beszélgetést.

Takeru áll csalódottságot imitál de hagy minket tovább állni. Tom meg nem érti a helyzetet öccse mért nevet rajta.

Azt hiszem mára ennyi elég volt a japán rock zenei élet belsejéből, kifele terelem a társaságot és persze hogy ne legyen egyszerű az életrajzom össze futok Naoval. Uh nekem ezt most el kell intéznem.

-Hiro kérlek menyetek előre majd jövök én is nemsokára.

-Biztos? – néz rám ferde szemmel.

-Csak el kell ezt intéznem – legyintek.

a Klaurizt fiúk érdeklődve nézik a dobost, de követik Hirot.

-Az előcsarnokban várunk – int még hátra, bólintok és nem túl lelkesen „rohanok” bele a végzet karjaiba. Bevárom Nao lassú lépteit.