Elfojtott érzelmek - 1. A múlt

1. A múlt:

Ah nem hiszem le! Szét unom az agyam. Nem elég, hogy még az ihlet is elhagyott, de még anyámnak is szekálnia kell, hogy mi a fenéért nem keresek már munkát. Apát hagyjuk, ö csak morog a nem létező bajusza alatt. Húgom is haza jön és kérdi mikor akarok munkát keresni, mert a tanárnője is ezt kérdezte tőle. Remek mindenkinek az én szerencsétlen fejemre kell rá szállni, ami ráadásul még fáj is a monitor bambulása miatt. Lassan itt a születés napom kérdezték szüleim, mit szeretnék rá vágtam egy laptopot. Erre csak furcsán néztek rám. Nem értem miért, miden rendes korom bellinek van már. Csak nekem nincs. Jó gépem az van, de hát az nem olyan. Nem számítógép guru vagyok, hanem egyszerű klaviatúra virtuóz! Mi olyan nehéz ebben? Mindegy lassan itt az egyik haverom és megnézi mi baja van már megint annak a hangos szörnyetegnek. Igen utálom a hangját mégis féltve őrzöm kincsként kezelve. Bár miden adatott külső hordozzon tartok, mert már szállt el egy párszor a kicsike. És nem akarok még egy hónapot azzal ötleni, hogy rohangálok haverról haverra, hogy szedjék már ki az én drága féltve őrzött adataimat.

-Sajnálom Meril, de ez már halott – adja meg a diagnózist drága kocka gurum. – Még egyszer beindítható, de csak azért, hogy lements mindent róla.

-Rendben – sóhajtok lemondóan.

Lementünk minden fontos adatott.

-Alkatrésznek eladható – gondolkodik el.

-Tégy, amit jónak látsz – motyogom fáradtan.

-Akkor ezt el is viszem, a pénzt meg majd meg kapod.

-Kösz, a fele téged illet – intek még és előkészítem az ínséges időkre félre tett füzeteimet.

Remek egy darabig nem lesz gépem.

-Hagylak – lép le a szobából.

A napok csak peregnek és össze folynak. Itthon vagyok. Főzés, mosás, takarítás néha sütök is. De anyának soha semmi nem elég. Ugyan csak pár éve tért vissza a munka életbe mégis maximalista énje azonnal kijött. Én meg 21éves fejel, itthon ülök és még csak munkát se keresek. Ha meg osztanám velük a vágyamat, tuti kiröhögnének. Ugyan két szakmám van és már érettségin is túl vagyok. De az nem elég munka kéne. Nos ere a gondolatra elkeseredve ülök le a szobám puha szőnyegére és magam elé húzom a füzetemet.

A szavak maguktól törnek elő belőlem. A fájdalom, hogy nem kellek igazán senkinek és mindenki csak azt várja el tőlem, hogy olyan legyek mint mindenki más.

Versem szépen dagad. Könnyeim elerednek. Lapozok és hosszabb kidolgozásnak kezdek neki.

Anyám kiebrudal a lakásból, hogy menyek el valahova szórakozni. Persze ez burkolt célzás arra, ahogy kettesben akar lenni apával. De ez az a rész, amire nem vagyok kíváncsi.

Unottan baktatok az utcákon, míg el nem érek egy kis kocsmához a bentről szűrődő zene egész érdekes.

Lesétálok az alagsori kocsmába.

-Igazolvány? – kérdi egy marcona figura.

-Maga szerint kint lennék az utcán ilyenkor? – morranok rá, de elő kotrom a papírjaimat.

-Hát – hebegi, miután meg látja a dátumot – A táska teszi – motyogja és be enged.

Bent meg csap a szokásos cigi füst és alkohol gőze.

A pulthoz verekedem magam. Kérek valami alkohol menteset. Furán néz rám a pultos fazon, de pont nem érdekel. Nem le inni akarom magam hanem írni. Azt pedig részegen nem hiszem, hogy tudnék. Elfoglalok egy üres félre eső asztalt.

Mér minden elő van készítve füzet tol és csoki kezdődhet a munka. Amikor is elsötétül minden.

-Üdvözlet – köszön egy kicsit rekedtes hangú fiú a színpadon – ma estére mi vagyunk a hangulatfelelősek…

A többire nem figyelek, gyertyát kotrok elő és megy gyújtom. Még jó hogy mindenre fel készültem.

A zene ugyan magával ragad, de a számokban lévő szomorúság újabb ötlet hullámot biztosit, amúgy is borongós hangvételű történetemhez.

A szavak megint csak ömlenek belőlem. A szívem is fáj egy kicsit.

Néha fel nézek az éneklőre, szép kisfiús arca van, élet vidám szemei csak úgy csillognak mégis szomorú számokat énekel. Vajon mi ez a kettőség? Mondjuk bennem is van kettősség. Otthon lakom, de elköltözni vágyom, mégis félek az egyedül létől sose voltam még egyedül.

Gondolkodva figyelem eddig leirt szavaimat. A gyertya lassan leég és felgyúlnak a fények. Fájdalmasan húzom össze a szemem. És inkább fel teszek egy szemüveget. Továbbra is a füzetbe le irt szavakat nézem, de már értelmüket nem fogom fel. Csak azt figyelem, ahogy kanyarognak össze vissza.

-Szia, hogy tetszett a koncert? – csapódik be a szemben lévő székre valaki.

Kicsit lassan reagálok. Felemelem a fejem és egy igen vidám és izzadt egyén ül előttem elsőre nem is igazán tudom meg mondani hogy fiú vagy lány.

-Szia – biccentek vissza.

Nem vagyok olyan beszédes kedvemben.

-Kérlek, láttalak fentről, mond el a véleményed! – ostromol tovább.

-Ne haragudj, nem figyeltem – veszem le a szemüvegem. Erre döbbenten pislog rám.

-Te valami híresség vagy? – kérdezi kicsit bizalmatlanul.

-Nem – nevetek fel – Csak ide tévedtem, mert anyámék ki raktak otthonról – vonok vállalt.

-Mikorra kell haza menned? – kérdi lelkesen.

-Nincs meg szabva – vonok vállat.

A következő, amit észre veszek, hogy elfújja a gyertyámat, kezembe adja a füzetemet és vonszol maga után.

-Srácok találtam egy ide valósit – lelkendezik.

-Nem vagy normási – sóhajt egy másik srác. Valószínűleg a bandavezér.

-De most mért Kao! – visít az „elrablóm”

-Nem rángathatsz mindenkit úgy, ahogy szeretnéd – világosítja fel az előbb néven nevezett.

-Bocsi, hogy ide lettél hurcolva – az utolsó szónál rávillantja a még mindig kezemet markolászó fiúra a szemét.

-Semmi gond – húzom végre el a kezemet. Visszapakolok a táskámba. – Nem zavarok tovább – hajtom meg magam egy picit és távoznék, mikor valaki meg fogja a vállam.

-Egy pillanat – szól azt hiszem Kao nevű – Látlak már valahol – ráncolja össze a szemét.

-Nem hiszem – rázom le a vállamról kezét.

Most mondjam el, hogy volt egy véletlen el küldött novellám, ami meg jelent egy magazinba képpel együtt? Nem, nem fogom itt kiteregetni.

-De te vagy…

-Nem mindegy? – szól közben egy rekedtes hang.

-Látom, fáradtak vagytok – mosolyodom el kényszeredetten – Nem akartalak zavarni benneteket – hajtom meg magam még egyszer – Jók voltatok – biccentek és ki fordulok a helységből. Végre nem állit meg senki.

Már a kocsmán kívül vagyok, mikor valaki meg fogja a kezem.

-Mi? – hördülök és reflexből ütnék.

-Az arcomat ne – kiált fel a támadom és maga elé kapj a kezét. Ütésem a felénél meg áll.

-Hogy? – nyögöm ki.

-Bocsi a bentiért – szabadkozik és elengedi a kezét – Kicsit fáradt voltam – végre fel ismerem a rekedt hangú.

-Amilyen műsort levágtatok, nem csodálom – bólintok.

-Végig láttál minket?

-Csak hallgattalak – pontosítok.

-Nem voltál a tombolás közepében - csodálkozik el.

-Nem – rázom meg a fejem és végre meg nézem magamnak. Szőke haja kicsit kuszán áll össze vissza. Magasabb nálam mondjuk nem nehéz elég picire nőttem. Alkata törékeny. Kicsit talán nőies.

-Fura vagy – húzza össze a szemöldökét.

-Tudom – vonok vállat.

Most ne nézzen hülyének senki, ténylegesen furcsa vagyok, a suliban nem volt sok barátom akik voltak azok is el szivárogtak szépen lassan. Magányosan tengetem a napjaimat.

-Gyere a következő koncertünkre is! – nyújt át egy lapot.

-Kösz – lobogtatom meg a papírt és berakom a táskámba.

Már mennék mikro megint meg állit.

-Mért menekülsz?

-Amiért te se az igazi mivoltod mutatod ki – felelem csípőből. Nos igen ez sajnos egy gyenge pontom, durván midnek képébe vágom, hogy mit gondolok róla. Hiába jó pofizik itt nekem. Akkor se fogja be adni, hogy ö bizony kemény gyerek.

Döbbenten pislog rám. Na a’szem itt az ideje, hogy lelépjek, nem akarok verekedést. Nem mintha nem tudnék, mert hiába vagyok lány, attól még kitűnően tudok utcai harcban tevékenykedni.

-Kyo vagyok – hallom a hátam mögül. Döbbenten fordulok vissza.

-Tessék?

-Nishimura Tooru alias Kyo – bemutat egy kicsit csúfolódós meg hajlást.

-Summer Meril

Búcsút intek neki. Végre újra egyedül a parkba veszem az utamat, még korán van és nem akarok haza menni. Ott meg béke van és nyugalom.

Az élet még folyik mért ne tenné? Osaka nagyváros. Folyton nyüzsög. Mindig fényárban úszik. Csak kevesen ismerik a mocskosabbik odalát. Én is csak véletlenül keveredtem benne. De nem is érdekel igazán.

Leülök egy padra. Előveszem a füzetem és elkezdem bámulni a sötétséget. Nem is tudom mire várok csodára? Lehet… kéne némi kis csoda. Olyan rossz, hogy hiába vagyok otthon, álmaimat nem oszthatom meg senkivel. A bátyám után engem is jogra akartak küldeni de csak azért is más szakmám van. Bár fogalmam sincs mit kezdek vele.

Nem is emlékszem a pontos nevére. Nem is igazán érdekelt, csak suliba járhassak még egy kicsit ezzel is lerázva szüleimet.

Új történet!

Mint látszik most is elkezdtem egy új kicsit hosszabbacska történetet, nem lehet neki nagyon örülni, nem lesz hosszú összesen három fejezet.
ezután még nem döntöttem el hogy melyik jön de mint fent is látszik a menü sorban, szépen lassan gyülnek a történetek. Azok jönnek sorra majd és még pár novella is be van tárazva (^.^)

(ez van ha az ember keres a gépén, talál egy két érdekességet :3 )

Jó szórakozást! (és sok türelmet!)

Cica gondok - 1. fejezet

Kai pov:

Fáradt vagyok, jaj de fáradt vagyok, és még a könyököm is fáj. Ruki kiadja a parancsot, hogy ő bizony haza megy, és ha nem szedjük össze magunkat mérges lesz. Néha nem tudom el dönteni, hogy mi a baja. A párja külföldön van ez tény. Ki ne tudná, hogy már megint Amerikába utazott. Ilyenkor Ruki kiszámíthatatlan és a hangulata is ingadozó. Nagyot sóhajtok.

-Én még maradok – mormogom. Persze csak a csukott ajtónak. Mindenki lelépett már. Vajon mikor lettem idegen ismét? Idegen a barátaim között, idegen a munkatársaim között?

Visszaülök a dobok mögé. Randomra leütök pár hangot, nem jó, máshogy próbálkozom. Nem megy, valami baj van velem.

Egy kis ön ismereti órát tartok. Vegyük csak számba mit rontottam el, mit tettem jól, mért érzem magam ilyen szörnyen, és mért fáj a könyököm. A jól és rosszul tett dolgok felsorolása túl hosszú lenne, de a könyökfájás egyszerű, bevertem, majd megerőltettem és végül nem mentem orvoshoz, pedig tudom pihentetni kéne, csak Ruki miatt nem lehet.

Egyedül érzem magam, nagyon egyedül. Otthon senki nem vár, édesanyám folyton nógat, hogy keressek egy csinos kislányt, de az összes a pénzre hajt, vagy a hírnévre, esetleg mindkettőre. Uh édesanyám is fel kéne hívnom. Felnézek az órára még nincs is olyan késő. Alig kotrom elő a telefonom, mikor feltűnik, hogy a terem ajtaja nyitva van. Utolsónak Reita ment el, ő pedig mindig becsukja. Körbe nézek, de sehol senki. Oda lépek a falaphoz és helyre kattintom a zárnyelvet.

Azt hiszem így zártam el magamtól mindent, és mindenkit. Fájósan meg nyomorgatom a könyököm. Lekapcsolom a villanyt és megyek vissza a dobokhoz. Itt érzem igazán jól magam. Mindig is dobolni szerettem volna, a konyhai munka nem az én reszortom még csak rendesen főzni se tudok. Persze anya főztjéhez semmi sem hasonlítható.

Éktelen csörömpölés rángat ki a gondolatiam közül.

-Mi a fene? – kelek fel megint. Valahol Aoi erősítői mögül jönnek a zajok. Bekukkantok oda és egy zöld szempár néz vissza rám.

-Szia cica – mosolyodom el. Kiszabadítom a kábel rengetegből és elengedem, mert lehet nem tetszem neki. Ahelyett, hogy lerohanna, hozzám bújik.

-Oh szívesen – simogatom meg a fejét – Hol a gazdid? – csak fel pislog, és keservesen nyávog nekem. – Gyere – emelem fel, és kicsit magamhoz ölelem. – Én is egyedül vagyok, de azt hiszem, kicsit megosztom veled időmet – a kanapéra telepszem vele. Békésen elfészkeli magát és dorombol is. Simogatom és közben meg nyugszik háborgó lelkem.

-Olyan édes cica vagy – vakargatom a füle tövét.

-Hogy állsz a nagyobb macskákkal? – hozza rám a frászt egy idegen hang.

Fel nézek, Tora támasztja az ajtófélfát. Zavarba hoz a kérdése, de mintha nem is hallottam volna, kérdezek.

-A Te cicád?

-Igen – azzal tartja érte a kezét. Nehéz szível felállok.

-Hogy hívják? – húzom az időt, hogy még kicsit babusgassam véletlen vendégem.

-Chikin, de ha meg akarod tartani, akkor engem is be kell, hogy fogadj – értetlenül kapom fel a tekintetem, hogy találkozzak kaján mosolyával.

-N… Nem akarom meg tartani – nyögöm ki nagy nehezen, sajnos a meglepettség miatt remeg a hangom.

-Kár – azzal elveszi Chikent. A következő pillanatban olyan történik, amire a mai nap folyamán nem voltam fel készülve. Kapok egy puszit.

Azt hiszem, azonnal elvörösödöm, és értetlenül érintem meg a zaklatott bőr felületet. Tora még rám nevet és ott hagy.

Fogalmam sincs, hogy jutottam haza csak arra kelek, hogy az ébresztő óra megint kegyetlenül kelt.

-Újabb olyan nap, amihez nincs kedvem – motyogom miközben felülök az ágyon. Sajnos nem jutok messzire. A könyökömbe olyan szinten bele nyilall a fájdalom, hogy nem bírom rendesen meg mozdítani. Ha most felhívom Rukit kiakad és leüvölti a fejem. Ha nem hívom fel, akkor meg ő emeli fel a kagylót és abban nem lesz köszönetem. Elég csak rá gondolnom máris meg szólal a telefonom.

-Halló?

-Hol a fenében vagy, Kai? – nos az emlegetett paprikás szamár, Ruki.

-Begörcsölt a könyököm – nyögöm ki, mert az énekes éteri hangját is abban a kezembe tartom.

-Mi a fene? – hallom, hogy lenyugszik.

-Begörcsölt a telefont tartó könyököm most, hogy a fülemhez emeltelek – kapok az említett test tájékhoz.

-Jó mára kapsz egy kis kimenőt, de délutánra told be a feneked, micsoda dolog lenne, hogy a csapat vezetője nincs bent a megbeszélésen.

-Kösz…

-Ne köszönd, hanem kúráld magad! – azzal rám is nyomta a telefont. Elhurcolom magam az ágyig és úgy, ahogy vagyok bele dőlök.

A telefont kinyom és szenvedek. A görcs szépen lassan múlik tényleg el kéne mennem orvoshoz, most zsibbad. Megint meg szólal a telefon.

-Szia anyu – köszönök bele.

-Szerbusz kicsim, hogy vagy?

-Tegnap gondoltam rád, hogy fel hívlak, de már olyan késő volt telefonálni – terelem a témát, de anyám sajnos átlát rajtam.

-Valami történt igaz?

-Anyu – elgondolkodom, mit mondhatnék – Szeretnék egy macskát.

-Macskát? – hangja hitetlenkedő, jól összezavartam szegényt.

-Igen, azt – örülök, hogy végre megragadt egy másik beszélgetés vonalat nem kell a hogylétemről diskurálnom vele, mikor épp megint begörcsölne a könyököm, gyorsan át veszem a készüléket a másik kezembe és hallgatom az instrukciókat arról, hogyan kell egészséges állatott választanom. Örülök annak, hogy mesél így nem kel azzal törődnöm mit fogok mondani a doktornak ha letettem anyut.

-Kicsim jól vagy? – aggodalomtól csöpögve ejti ki szavait.

-Persze anya – nevetek rá – Mennem kell, ne haragudj, lejárt a szünetem most is csak ebéd miatt ugrottam ki, amikor hívtál.

-De hát nincs is körülötted semmilyen zaj.

-Tudod anyu, hogy az itteni büfé csendes – utálok hazudni, de most azt hiszem jobb így.

Alig rakom le máris újra fülemen a készülék. Gyorsan egyeztettek az orvossal, hogy ne legyen akkora baj egy kis gyors ellenőrzést fog tartani a cégnél. Csak a szokásos mizéria és csak pár együttest vizsgál végig úgy is itt volt az ideje már, hogy meg nézze minden rendben van e.

Hívom a menedzsert meg Rukit, hogy mindjárt indulok.

Alig érek be, máris elkapnak a srácok.

-Hol voltál eddig? És miért jött ide egy doki? – kérdezi Uruha. Ugyan kevesen tudják, de Ruru retteg az orvosoktól, mióta elég sok alkoholt fogyaszt.

-Nyugi csak a rutin vizsgálat bemész, kinyitod a szádat, meg hallgatja a szívverésed, utána mehetsz is – nem látszik meg nyugodni, így közelebb hajolok, és a fülébe súgom – igazából miattam van itt, de hogy ne legyen baj, titeket is meg néz meg még pár épp bent lévőt.

-Aha – ettől meg nyugszik egy pillanatra majd megint kétségbe esik, de most másmértékben. – Mi bajod van?

-Reggel begörcsölt a könyököm és nem tudom miért – vonok vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A további faggatózást meg úszom, mert jön a menedzser, és már visz is be a vizsgálatnak színteret adó kis szobába, ami egyébként a nővér helye, de a doki is ide jön.

-Jó napot – köszönök, ahogy belépek.

-Magának is Uke-san, magának is – int, hogy üljek le, kedvesen mosolyog és beszélgetünk.

-Csúnyán elintézte most a könyökét – dorgál meg – Múltkor a térde most a könyöke – cicceg. Ekkor belép valaki mögöttem. – Nem sokára végzek addig üljön le Amano-san. – csak fél szemmel látom, hogy Tora lecsüccsen és leplezetlenül vizslatja meztelen felsőtestem. Tekintetétől kiráz a hideg és minden szőrszálam az égnek áll.

-Oh fázunk? – mosolyog a doki, elakarok süllyedni – Vegye fel nyugodtan a felsőjét, most már végeztünk. Be kell jönnie egy teljes körűre.

-Rendben – bólogatok jó fiú módjára, elrakom a receptet mait fel írt és fohászkodom, hogy anyámmal ne beszéljen.

-Miattam nem kellet volna fel öltöznöd – szólal meg Tora.

-Doktor úr – nyit be a kihelyezett ápolónő – Kérem, jöjjön egy pillanatra. És a doki távozik. Nem akarok kettesben lenni Torával, vissza veszem minden cuccom mivel az utcáról kapott el szinte így kabát a honom alá, táskába a receptek és már az ajtóban vagyok mikor a tigris újra meg szólal.

-Ne vizsgáljalak meg behatóbban? – kaján mosolyával nézek farkasszemet.

-Keress valaki mást nyunyokának, épp nem érek rá.

-Nem nyunyokát keresek, hanem hunyokát – sóhajt színpadiasan.

A többit nem várom meg. Köszönés nélkül ott hagyom. Pedig nem vagyok ilyen bunkó, neveletlen, jaj anyám hogy mit kapnék ezért most tőled.

Nap hátralevő részében nem szabadulok a papíroktól, megbeszélésről megbeszélésre mászkálok. Próbára nincs is időm. Mindegy majd bent maradok késő estig. Ki se látszom a munkából, mikor megint nyílik az ajtó. Csak ne a menedzser és ne hozzon megint munkát.

-Hali merre van az a feledékeny dobos? – felnézek a papír halmok közül.

-Kait keresed? – ez az Reita, te meg az éles elméd.

-Aha – hallom, hogy vigyorog.

-Mit akarsz Tora? – emelkedem fel vész jóslóan.

Még mielőtt jönne a drámai vég és konklúziót vonhatnánk le a történetből, megszólal Ruki telefonja. Nem a szokásos csengőhang, ez nem jelent jót.

-Mára elegem volt belőletek – azzal felmarkolja az asztalon pihenő papírt, amire eddig irkált – Mára minden megbeszélésnek, minden próbának vége, felejtsetek el – azzal volt énekes nincs énekes.

-Szerintem holnapra is – morog Aoi az orra alatt.

-Túl sok mindent csinál egyszerre – sóhajtok lemondóan – Akkor holnap ugyan itt csak reggel – intek búcsút a társságnak.

-De legalább jól időzít – motyogja Reita és rám néz.

-Vigyázzatok magatokra – mosolygok rájuk.

-Persze, persze – legyint Uruha és pakolnak.

-Miért is jöttél Tora? – fordulok a gitáros felé.

Nem válaszol, hanem megvárja, míg az utolsó bandatáram képében Reita is kilép az ajtón. Mivel Róla van szó, így becsukja az ajtót.

-Az orvos küldött utánad, mert az egyik recepted ott hagytad – azzal meg lobogtat az orrom előtt egy cetlit.

-Kösz – nyúlok érte, de nem adja.

-A-a, mindennek ára van – látom, hogy huncutul csillan meg a szem.

-Mi az árra annak, hogy oda add a receptem és végre békén hagyj?

-A receptnek a boltban kérik az árát, de ha akarod, nálam természetben is fizethetsz – megint végig mér és meg nyalja a szája szélét.

-A fél fogamra se lennél elég – vágok vissza, leplezve borzongásom.

-A negyedére sem – kontrázik rá.

Elfut a pulykaméreg, de csak habogni tudnék, így ki se nyitom a számat.

Dühösen meg állok előtte, el veszem tőle a cetlit és már ott se vagyok.

Mikor az ajtón túlra érek ránézek a cetlire és ismét elfut a méreg, csak egy telefon szám áll és egy kis tigris mellé rajzolva. Pofám leszakad, ennek még rajzolgatni is van ideje.

-Hogy az a… - összegyűröm a fecnit, és nadrágom zsebébe tömködöm. Ha nem lenne elég, hogy gyógyszertárba kell mennem még ez is. Torába meg mi ütött? Ezt már nevezhetem munkahelyi zaklatásnak? Nem ez még nem az hisz csak a számát adta meg és végigmért párszor. Gondolataimba mélyedve megyek a kocsim felé.

Már kotrok a kulcsér mikor le esik, hogy se táska se kabát semmi nincs nálam. A francba. Visszamasírozok az épületbe a próbaterem még nyitva. Várjunk csak én maradni akartam még gyakorolni.

Órák múlva kicsit nyugodtabban, és nagyon fáradtan térek haza.

A macskaválasztás nem is olyan egyszerű dolog. Jártam annyi állatkereskedésben amennyiben időm engedte, de nem találtam megfelelőt. Viszont már majdnem mindent beszereztem. A fiúk kezdenek hülyének nézni ez ügyben. Épp a kelléktárat vizslatom, mikor meg szólal a telefonom.

-Szia anya – köszönök bele.

-Szia kicsim, képzeld a szomszédban születtek kiscicák, és gondoltam meg nézhetnéd hátha megtetszik az egyik már szóltam is Mancsocska gazdájának, hogy lehet mész és ha már beugrasz macskát nézni akkor gyere már át és nézd meg a konyhai lámpát.

-Rendben anya – nyomok el egy sóhajt – Mikor lehet elhozni egy macskát?

-Hat hetesen ezek még csak négy hetesek, de nézd meg és válaszd ki.

-Tehát a lámpa nem várhat – mosolyodom el.

-Gyere haza egy kicsit – nógat.

Végül bele megyek.

Megbeszéljük, hogy ha ma már nincs semmi dolgom, akkor szépen haza megyek. Az a lámpa nem várhat.

Furcsa a jól ismert utcákon végig hajtani. Ismét fel élénkülnek gyerekorom emlékei. A legszebbek és a legrosszabbak, bár utóbbit az idő megszépíti.

Alig állok meg a szülői ház előtt, máris nyílik az ajtó és anyám rohan elém.

-Végre haza jöttél – ölel magához, mikor végre ki kászálódok a kocsiból. Zavartan dörgölöm a tarkóm.

-Ne haragudj anya – szabadkozom.

-Dehogy haragszom, gyere be, mindjárt kész a vacsora.

Mintha el se menekültem volna itthonról az utolsó látogatásomkor.

Kapok finom anya főztjét vacsorára meg kedves elismerő szavakat. Nem is tudtam menyire szükségem van ezekre amíg nem mondja.

-Tényleg a szomszéd Hanako asszony vár – int hanyagul a szomszéd felé.

-Tessék?

-A cicák ügyében – azzal már mosogat is.

-Menjek át?

-Persze mondtam neki, hogy mész és, hogy ma jössz haza.

-Rendben – meg tanultam már édesanyámmal nem szabad ellenkezni, mert csak én járok porul. Kabátok húzok és át csengetek a szomszédhoz.

-Jó napot – köszönök mikor ajtót nyit – Édesanyám szólt, hogy itt vannak kiscicák – és ezzel a mondattal megindítok egy lavinát. Ne kérdezz egy macska bolond asszonytól. Két órával később egy kiválasztott példánnyal a honom alatt étek haza anyuhoz.

-Arról nem volt szó, hogy elvihetők, nem raktam otthon rendet, és még csak rendes helye sincs.

-Oh elnéztem volna a heteket? – el gondolkodik majd mosolyogva nézi a kicsit – Jaj de aranyos vagy – a cica ijedten menekül vissza a kezembe – Na tessék tudja hogy nálad biztonságban van hogy fogják hívni?

-Belzebub – jelentem ki határozottan. Fekete nagy szemei vannak és úgy tud nézni, hogy attól a legmarconább vadállatok is meg lágyulnak.

-Érdekes egy név, de a te macskád – von vállat anya.

-Viszont ne haragudj mennem kell – szabadkozom – Még Belzebubnak is kell enni adni meg még meg kell csinálnom neki a helyét.

-Rendben – mosolyog rém – Látszik rajtad, hogy boldogabb vagy – megpaskolja az arcom.

Értetlenül hagyom ott a szülői házat. Miért lennék boldog? Csak lett egy macskám, aki olyan édes. Megcirógatom a fejét. Nem tudom mért bízik meg bennem ennyire, de fel vettem és nem félt.

Otthon azonnal birtokba veszi a lakásomat. Mindenhova be kíváncsiskodik minden érdekli és mindent tudni akar. Alig győzök pakolászni, hogy ne rágcsálja meg a félkész szövegeket, kottákat, és egyéb szanaszét hagyott dolgaimat.

Egy macska a háznál hol jó, hol rossz. Mikor haza érek végre valaki vár rám, bár csak kaja miatt, de az se zavar, van kiről gondoskodnom.

-Kai mi történt veled? – ül le mellém Ruki, napok óta kerülgetjük egymást.

-Végre vár otthon valaki – mosolygok rá. Döbbenten végig mér.

-Szóval összejött, aki napok óta a fejedben jár.

-Dehogy – nevetek fel – csak Belzebub vár haza.

-Kicsoda? – hördül fel.

-A macskám.

Bezsebelem a szokásos lemondó sóhajokat és fejrázásokat, majd folytatjuk a munkát.

Nap végére, ahogy kell, elfáradok. Folyton úgy érzem figyelnek. De mikor felnézek senki nem néz felém.

-Mára fejezzük be – ásít Reita – Fáradt vagyok – nyafogja és leteszi a hangszerét.

-Neked is haza kéne menni – int az ajtó felé Ruki.

-Majd otthon elintézem ezeket a papírokat – készítem össze a következő programok listáját. – Meg elintézek pár telefont – gondolkodom hangosan és közben szedelcködöm.

-Te is észrevetted? – hallom Reita hangját.

-Persze, mostanában valahogy nyugodtabb, de nem eléggé. Valami zavarja. – Ruki miről beszélsz? Rájuk nézek és mind kettő engem bámul.

-Mi van?

-Semmi, semmi – legyezik egyszerre.

Ezekkel mi van?

Kifele menet, naná hogy összefutok Torával.

-Ilyen korán elmentek? – kérdi kedvtelenül.

-Szerintem nincs korán – vonok vállat és az órára nézek. – Viszlát. – megyek tovább.

Az orvos ugyan azt módja el mait már én is sejtettem. A könyök izületem be van gyulladva, borogatnom kéne, és pihentetetnem. Kapok még egy adag gyógyszert és kenőcsőt rá. Majd egy hét pihenést ír fel és még meg is fenyeget, hogy fel hívja a menedzsert, ezzel nem tud nagyon megijeszteni, de az hogy Rukit is fel hívja az már félelmetesebb.

Míg ő beszél az énekessel és a menedzserrel össze szedem magam.

-Rendben akkor egy hétig pihenés – fordul felém. A munka nem fog leállni, nyugodjon meg – mosolyog rám – csak a dobot ne erőltesse túl.

-Igyekszem – bólintok.

-Aztán jöjjön vissza egy hét múlva, hogy meg nézhessem.

-Akkor egy hét múlva – fel állok – viszont látásra – hajtom meg magam és távozok.

Otthon Belzebub kitörő örömmel fogad, kicsit játszunk, meg harapdál, orrára koppintok. Le kell erről szoktatnom. A kezem lassan úgy néz ki mint egy csatatér.

**

-Hallom cicázol – érkezik egy gúnyos hang a hátam mögül.

-Igen – fordulok felé – van egy macskám már – azzal elő kotrom a telefonom és kikeresem a legfrissebb képet – Bemutatom Belzebubot – mutatom Tora felé.

-Oh – nyögi ki, de csak egy pillanatra hökken meg. – Adjak macskatartási tippeket.

-Lehet megköszönném, de lehet nem – kíváncsi lennék milyen tanácsokat tudna adni egy több éves macska tartó, bár akitől elhoztam Belzebubot az is mondott egy-két érdekes dolgot.

-Akkor ma át megyek – közli mintha csak az időjárásról beszélne. Vállat vonok és megyek a kocsim felé, követ. Kicsit másfele jár a fejem, mert már csak azt veszem észre, hogy beszáll mellém.

-Te?

-Megyek hozzád – azzal tüntetően kifelé bámul az ablakon. Fújok egyet és megyek. Haza furikázom magunkat. Minek engedem én ezt?

Otthon rutinból csukom a kocsit, nyitom a lakást. Belzebub elém rohan, fel veszem, meg simogatom a fejét. Közben Tora is beengedi magát. Cicám észreveszi, hogy vendég van és kiugrik kezemből, majd el rohan a szobámba.

Áll a nappalim közepén épp nem tud mit kezdeni magával. Mondjuk én se sokat tudok vele kezdeni. Bemenekülök a konyhába teát készíteni. Mit akar tőlem? Mért van itt? Ezek a kérdések egyre többször és egyre erősebben zsong körbe.

-Hogy van a karod? – csúszik csípőmre két tenyér. Megdöbbenek, azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudjam, meddig megy el. Neki dőlök.

-Egész jól már nem annyira fáj, segít a gyógyszer – válaszolok közben a kannáért nyúlok és kicsit meg riszálom a fenekem. Karjai körbe fognak, orrával csiklandozza a nyakam, élesen szívja be a levegőt. Meg borzongok.

-Ne hergelj – suttogja, lehelete tovább borzolja idegeimet.

-Mért mi lesz? – fordítom hátra a fejem. De választ nem kapok csak ajkakat. Akaratos ajkakat, amik még a levegőt is ki akarják csókolni belőlem. Sokáig marja számat, hagyom neki. Engedek a kísértésnek, mely már egy ideje nem hagy nyugodni.

-Ez lesz – lihegi. Még közelebb húz magához, fenekemhez nyomja félkemény férfiasságát. Azt hiszem itt az ideje, hogy le álljunk mielőtt még valami hülyeséget csinálok, amit később meg bánok.

-Meny el Tora – hajtom le a fejem, ne lássa a szemem. Ne lássa menyire vágyok rá, mennyire akarom, hogy szeressen. Pótcselekvésként a teával foglakozom.

-Mi? – hördül.

-Tűnj el a lakásomból – förmedek rá, de még mindig nem nézek fel.

Hallom az ajtó csapódását. Meg nyugszom. Neki dőlök a pultnak és legszívesebben üvöltenék.

Mért vagyok ilyen hülye? Itt volt a lehetőség, hogy megtegye, elvegye, amit akar, és utána leszálljon rólam. Vajon én akarom, hogy leszálljon rólam? Vagy ez megint csak önámítás?

Mit tettél velem Tora?

Ekkor meg jelenik a konyha ajtajába az én drága kis Belzebubom. Nyávog egy keveset, hogy észre vegyem. Majd a lábamhoz jön és le ül mellé, néz hatalmas zöld szemeivel néz. Olyan aranyos. Lehajolok hozzá és meg simogatom.

-A gazdid egy örülten hülye ember – mosolygok rá. Megnyalja a szája szélét.

Összeszedem Tora bögréjét, a teát a csapba öntöm. Nem akarom látni, hogy itt volt. Mért tettem ezt? Mért adtam alá a lovat, és mért hagytam? Mért küldtem el? A fenébe! Nézem a bögrét és nem tudom el dönteni, hogy mit rontottam el. Itt volt a lehetőség és elküldtem. Akarok egy estét vele? Vagy érzelmeket? Nem tudom.

-Váá – fejemre szorítom a kezem – Mért ilyen nehéz?

Felpattanok, és összeszedem szanaszét ledobált cuccaim. Mindent helyre rakok. A telefonom akad a kezembe. Zsebembe nyúlok és még mindig ott a kis cetli, rajta a tigris számával.

Egyik pillanatban még nézem a telefonom kijelzőjét, a másikban már veszem a cipőm, és zárom magam után az ajtót, hogy hova rohanok, nem tudom, vagy a vesztembe, vagy a boldogságom felé, nem tudom.