Elfojtott érzelmek - 1. A múlt

1. A múlt:

Ah nem hiszem le! Szét unom az agyam. Nem elég, hogy még az ihlet is elhagyott, de még anyámnak is szekálnia kell, hogy mi a fenéért nem keresek már munkát. Apát hagyjuk, ö csak morog a nem létező bajusza alatt. Húgom is haza jön és kérdi mikor akarok munkát keresni, mert a tanárnője is ezt kérdezte tőle. Remek mindenkinek az én szerencsétlen fejemre kell rá szállni, ami ráadásul még fáj is a monitor bambulása miatt. Lassan itt a születés napom kérdezték szüleim, mit szeretnék rá vágtam egy laptopot. Erre csak furcsán néztek rám. Nem értem miért, miden rendes korom bellinek van már. Csak nekem nincs. Jó gépem az van, de hát az nem olyan. Nem számítógép guru vagyok, hanem egyszerű klaviatúra virtuóz! Mi olyan nehéz ebben? Mindegy lassan itt az egyik haverom és megnézi mi baja van már megint annak a hangos szörnyetegnek. Igen utálom a hangját mégis féltve őrzöm kincsként kezelve. Bár miden adatott külső hordozzon tartok, mert már szállt el egy párszor a kicsike. És nem akarok még egy hónapot azzal ötleni, hogy rohangálok haverról haverra, hogy szedjék már ki az én drága féltve őrzött adataimat.

-Sajnálom Meril, de ez már halott – adja meg a diagnózist drága kocka gurum. – Még egyszer beindítható, de csak azért, hogy lements mindent róla.

-Rendben – sóhajtok lemondóan.

Lementünk minden fontos adatott.

-Alkatrésznek eladható – gondolkodik el.

-Tégy, amit jónak látsz – motyogom fáradtan.

-Akkor ezt el is viszem, a pénzt meg majd meg kapod.

-Kösz, a fele téged illet – intek még és előkészítem az ínséges időkre félre tett füzeteimet.

Remek egy darabig nem lesz gépem.

-Hagylak – lép le a szobából.

A napok csak peregnek és össze folynak. Itthon vagyok. Főzés, mosás, takarítás néha sütök is. De anyának soha semmi nem elég. Ugyan csak pár éve tért vissza a munka életbe mégis maximalista énje azonnal kijött. Én meg 21éves fejel, itthon ülök és még csak munkát se keresek. Ha meg osztanám velük a vágyamat, tuti kiröhögnének. Ugyan két szakmám van és már érettségin is túl vagyok. De az nem elég munka kéne. Nos ere a gondolatra elkeseredve ülök le a szobám puha szőnyegére és magam elé húzom a füzetemet.

A szavak maguktól törnek elő belőlem. A fájdalom, hogy nem kellek igazán senkinek és mindenki csak azt várja el tőlem, hogy olyan legyek mint mindenki más.

Versem szépen dagad. Könnyeim elerednek. Lapozok és hosszabb kidolgozásnak kezdek neki.

Anyám kiebrudal a lakásból, hogy menyek el valahova szórakozni. Persze ez burkolt célzás arra, ahogy kettesben akar lenni apával. De ez az a rész, amire nem vagyok kíváncsi.

Unottan baktatok az utcákon, míg el nem érek egy kis kocsmához a bentről szűrődő zene egész érdekes.

Lesétálok az alagsori kocsmába.

-Igazolvány? – kérdi egy marcona figura.

-Maga szerint kint lennék az utcán ilyenkor? – morranok rá, de elő kotrom a papírjaimat.

-Hát – hebegi, miután meg látja a dátumot – A táska teszi – motyogja és be enged.

Bent meg csap a szokásos cigi füst és alkohol gőze.

A pulthoz verekedem magam. Kérek valami alkohol menteset. Furán néz rám a pultos fazon, de pont nem érdekel. Nem le inni akarom magam hanem írni. Azt pedig részegen nem hiszem, hogy tudnék. Elfoglalok egy üres félre eső asztalt.

Mér minden elő van készítve füzet tol és csoki kezdődhet a munka. Amikor is elsötétül minden.

-Üdvözlet – köszön egy kicsit rekedtes hangú fiú a színpadon – ma estére mi vagyunk a hangulatfelelősek…

A többire nem figyelek, gyertyát kotrok elő és megy gyújtom. Még jó hogy mindenre fel készültem.

A zene ugyan magával ragad, de a számokban lévő szomorúság újabb ötlet hullámot biztosit, amúgy is borongós hangvételű történetemhez.

A szavak megint csak ömlenek belőlem. A szívem is fáj egy kicsit.

Néha fel nézek az éneklőre, szép kisfiús arca van, élet vidám szemei csak úgy csillognak mégis szomorú számokat énekel. Vajon mi ez a kettőség? Mondjuk bennem is van kettősség. Otthon lakom, de elköltözni vágyom, mégis félek az egyedül létől sose voltam még egyedül.

Gondolkodva figyelem eddig leirt szavaimat. A gyertya lassan leég és felgyúlnak a fények. Fájdalmasan húzom össze a szemem. És inkább fel teszek egy szemüveget. Továbbra is a füzetbe le irt szavakat nézem, de már értelmüket nem fogom fel. Csak azt figyelem, ahogy kanyarognak össze vissza.

-Szia, hogy tetszett a koncert? – csapódik be a szemben lévő székre valaki.

Kicsit lassan reagálok. Felemelem a fejem és egy igen vidám és izzadt egyén ül előttem elsőre nem is igazán tudom meg mondani hogy fiú vagy lány.

-Szia – biccentek vissza.

Nem vagyok olyan beszédes kedvemben.

-Kérlek, láttalak fentről, mond el a véleményed! – ostromol tovább.

-Ne haragudj, nem figyeltem – veszem le a szemüvegem. Erre döbbenten pislog rám.

-Te valami híresség vagy? – kérdezi kicsit bizalmatlanul.

-Nem – nevetek fel – Csak ide tévedtem, mert anyámék ki raktak otthonról – vonok vállalt.

-Mikorra kell haza menned? – kérdi lelkesen.

-Nincs meg szabva – vonok vállat.

A következő, amit észre veszek, hogy elfújja a gyertyámat, kezembe adja a füzetemet és vonszol maga után.

-Srácok találtam egy ide valósit – lelkendezik.

-Nem vagy normási – sóhajt egy másik srác. Valószínűleg a bandavezér.

-De most mért Kao! – visít az „elrablóm”

-Nem rángathatsz mindenkit úgy, ahogy szeretnéd – világosítja fel az előbb néven nevezett.

-Bocsi, hogy ide lettél hurcolva – az utolsó szónál rávillantja a még mindig kezemet markolászó fiúra a szemét.

-Semmi gond – húzom végre el a kezemet. Visszapakolok a táskámba. – Nem zavarok tovább – hajtom meg magam egy picit és távoznék, mikor valaki meg fogja a vállam.

-Egy pillanat – szól azt hiszem Kao nevű – Látlak már valahol – ráncolja össze a szemét.

-Nem hiszem – rázom le a vállamról kezét.

Most mondjam el, hogy volt egy véletlen el küldött novellám, ami meg jelent egy magazinba képpel együtt? Nem, nem fogom itt kiteregetni.

-De te vagy…

-Nem mindegy? – szól közben egy rekedtes hang.

-Látom, fáradtak vagytok – mosolyodom el kényszeredetten – Nem akartalak zavarni benneteket – hajtom meg magam még egyszer – Jók voltatok – biccentek és ki fordulok a helységből. Végre nem állit meg senki.

Már a kocsmán kívül vagyok, mikor valaki meg fogja a kezem.

-Mi? – hördülök és reflexből ütnék.

-Az arcomat ne – kiált fel a támadom és maga elé kapj a kezét. Ütésem a felénél meg áll.

-Hogy? – nyögöm ki.

-Bocsi a bentiért – szabadkozik és elengedi a kezét – Kicsit fáradt voltam – végre fel ismerem a rekedt hangú.

-Amilyen műsort levágtatok, nem csodálom – bólintok.

-Végig láttál minket?

-Csak hallgattalak – pontosítok.

-Nem voltál a tombolás közepében - csodálkozik el.

-Nem – rázom meg a fejem és végre meg nézem magamnak. Szőke haja kicsit kuszán áll össze vissza. Magasabb nálam mondjuk nem nehéz elég picire nőttem. Alkata törékeny. Kicsit talán nőies.

-Fura vagy – húzza össze a szemöldökét.

-Tudom – vonok vállat.

Most ne nézzen hülyének senki, ténylegesen furcsa vagyok, a suliban nem volt sok barátom akik voltak azok is el szivárogtak szépen lassan. Magányosan tengetem a napjaimat.

-Gyere a következő koncertünkre is! – nyújt át egy lapot.

-Kösz – lobogtatom meg a papírt és berakom a táskámba.

Már mennék mikro megint meg állit.

-Mért menekülsz?

-Amiért te se az igazi mivoltod mutatod ki – felelem csípőből. Nos igen ez sajnos egy gyenge pontom, durván midnek képébe vágom, hogy mit gondolok róla. Hiába jó pofizik itt nekem. Akkor se fogja be adni, hogy ö bizony kemény gyerek.

Döbbenten pislog rám. Na a’szem itt az ideje, hogy lelépjek, nem akarok verekedést. Nem mintha nem tudnék, mert hiába vagyok lány, attól még kitűnően tudok utcai harcban tevékenykedni.

-Kyo vagyok – hallom a hátam mögül. Döbbenten fordulok vissza.

-Tessék?

-Nishimura Tooru alias Kyo – bemutat egy kicsit csúfolódós meg hajlást.

-Summer Meril

Búcsút intek neki. Végre újra egyedül a parkba veszem az utamat, még korán van és nem akarok haza menni. Ott meg béke van és nyugalom.

Az élet még folyik mért ne tenné? Osaka nagyváros. Folyton nyüzsög. Mindig fényárban úszik. Csak kevesen ismerik a mocskosabbik odalát. Én is csak véletlenül keveredtem benne. De nem is érdekel igazán.

Leülök egy padra. Előveszem a füzetem és elkezdem bámulni a sötétséget. Nem is tudom mire várok csodára? Lehet… kéne némi kis csoda. Olyan rossz, hogy hiába vagyok otthon, álmaimat nem oszthatom meg senkivel. A bátyám után engem is jogra akartak küldeni de csak azért is más szakmám van. Bár fogalmam sincs mit kezdek vele.

Nem is emlékszem a pontos nevére. Nem is igazán érdekelt, csak suliba járhassak még egy kicsit ezzel is lerázva szüleimet.