A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cica gondok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cica gondok. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 27., csütörtök

Cica gondok - 3. fejezet

Késő este érek haza, hulla fáradt vagyok, nem vágyom másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Ruki már előre szólt, hogy csak délután lesz egy rövidke próba hál istennek. Gondolom most kényelmetlen lenne neki ülni, azért akar rövidítettet. Egy gyors forró zuhany után egy szál boxerben battyogok még, mikor csöngetnek, majd kopogni kezdenek szünet nélkül. Mivel nem várok senkit, kíváncsian veszem az irányt az ajtó felé. Teljesen ledöbbenek, mikor kinyitom és Toraval találom szembe magamat. Azt sem tudom mihez kezdjek vele, ellentétben köszönés nélkül bejön, a falhoz szorít és bevágja maga mögött az ajtót. Nyakamon érzem leheletét és ha az orrom nem csal egy picit sokat ivott.

-Szemét vagy – közli nemes egyszerűséggel, majd a fejem mellett a falba ver egyet. – Jó neked, hogy kínzol engem mi?! -  nem értem miről beszél, de úgy látszik nem is várja, hogy válaszoljak. Hirtelen elenged és térdre rogy, majd átöleli a derekamat. – Itt vagyok, de nem érted meg, hogy nem tudok neked semmit sem adni? Félek, hogy ha nem változik semmi, akkor egyszer csak eltűnök a világról.

Le ül a sarkára és a földet vizslatja. Vajon mit akar? Mért jött? Várok, de nem kapok választ. Most mit kezdjek egy részeg, dühös Torával? Elaludt az előszobám padlóján ülve. Most mit kezdjek vele?

Nagyot szusszanok és hona alá nyúlva bevonszolom a nappaliba. Nagy nehezen feltornázom a kanapéra. Az egyik disz párna megfordítva tökéletes lesz a feje alá, még hozok egy plédet és örüljön, hogy ennyit kap.

Mielőtt elmennék a szobámba még vissza fordulok hozzá. Így hogy alszik nyugodt arccal egész helyes, jó ez hülyeség, nagyon is tetszik. Gondolatban fejbe somom magam, hogy lehetek ekkora hülye? Nézem arcát és úgy meg érinteném, a hajával együtt. Nem merem meg tenni, mert felkelne és megint dühös Tora lenne.

Nagy nehezen győz a fáradság és be vonulok a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót. Eldőlök az ágyon ekkor megérkezik Belzebub, hogy most játsszak vele.

-Nincs erőm – söpröm le az ágyról, betakarózom, másik oldalamra fordulok és már alszom is.



Hideg lepedő súrolja meztelen testem, egy forró test nehezedik rám, nyakamba zihál Tora, érzem az illatán, hogy ő az. Lassan csókolja végig minden négyzetcentiméter bőrfelületemet. Lüktető férfiasságom érintés után kiált, de gonosz mód kikerüli. Belső combomon nedves csíkot hagy.

Szájába fogad és addig addig nyalogat, szívogat, míg nyögve el nem élvezek. Alig pihegem ki magam máris folytatni akarja.

Fölém kerekedik, térdével heréim izgatja, felnyögök. Csókol, mindenhol érint, eléri, hogy újra lázba jöjjek, majd csak annyira távolodik el tőlem, hogy halljam a síkosító összetéveszthetetlen pattanását. Óvatosan tágít, közben nyakam érzékeny felületét szívogatja elterelés képen. Rettentő lassan csinálja már szinte túl vigyázva.

-Kérlek, gyere – sóhajtóm nemsokára. Rám mosolyog és megint el tűnik rólam. Pillanatok múlva vissza tér, nem cicózik sokat, belém hatol. Felnyögök a kéjes érzésre. Kicsit vár hogy szokjam.

-Mehet – lehunyom szemem. Élvezem, hogy érezhetem magamban. Teljesen kitölt, és ahogy mozog, nem semmi. Gyorsit, lassít éppen milyen kedve van. Érzem, ha nem csinál valamit gyorsan el fogok menni, mintha kitalálná gondolatiam férfiasságomra fog. Összerándulok, fel mordul, gyorsit, merevedésem is kényezteti, majd rámarkol és elér a vég. Átkarolom a nyakát, szorosan magamhoz ölelem, és hagyom hogy az orgazmus hullámai végig száguldjanak rajtam.



Zihálva riadok fel. Mért követ engem, még álmomba is? Patakokban folyik rólam az izzadság. Fel ülök és zavartan veszem észre, hogy bizony nagyon is álló problémáim vannak, ami még ennél is rosszabb hogy a saját élvezetemben tucsogok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Már az ajtónál vagyok mikor tudatosul bennem hogy nekem vendégem van.

Nagy levegő és mehet a menet. Kikommandózok a nappali ajtófélfájában meg kapaszkodom és szembenézek egy üres kanapéval. Üres és semmi baja, egy-két árulkodó jelen kívül semmi nem mutatja, hogy lenne valaki rajtam kívül a házban. A pléd, amit este kiutaltam Torának, és a díszpárna a földön.

Az agyam nem akarja fel dolgozni a látottakat. Bevonulok a fürdőbe, itt sincs senki. Letusolok, közben kézbe veszem a reggeli problémámat. Megkönnyebbülten és tisztán lépek be a konyhába, ahol csak egy kávésbögre árválkodik a mosogatóban mutatva meg lett dézsmálva a kávé készletem.

Belzebub is jelzi éhes itt dörgölődzik a lábamhoz adok neki enni és friss vizet, ne halljon nekem szomjan.

Komótosan, majdnem csiga tempóban öltözök. Már így is késésben vagyok, de nem érdekel. Eddig mindig pontosan érkeztem, most nekem is megengedett egy kis késés.

Komásan érkezem meg a céghez, nincs kedvem semmihez, még létezni sincs. Kedvtelenségem elérte a határokat. Ruki már nem kiabál, már nem szól rám már nincsenek lemondó sóhajok, csak egyszerűen kezembe nyomja a kottát, rá bólintok és megyek a dobok mögé. Ideje kihozni magamból valamit. Leütöm az első akkordokat, mikor rá jövök, hogy ez (egy gaze szomorú szám címe kéne ide).

-Valami mást kéne játszanod – mosolyog rám Aoi.

-Igen az újat – motyogom, felállok – Mit szólnátok, ha mondjuk azon a régi elvetett projekten gondolkodnánk?

-Melyiken? – pislog Ruki.

-Amit az előző albumnál elvetettünk, mert túl sok volt benne a gép zene.

-Rendben – csillan fel a szeme, és máris bele veti magát.

Szeretem elterelni a figyelmét. Így legalább nem rajtam gondolkodik. Nem azzal foglakozik, hogy nekem már megint fáj a szívem, ha bele gondolok hogy ott hagyott megint mindenféle magyarázat nélkül.

-Holnap este mit csinálsz? – kérdi mellékesen Uruha.

-Azt hiszem, játszok Bellel, és alszom egy jót – gondolkodom el.

-Nincs kedved eljönni inni? – szól közbe Ruki.

-Mért is ne – vonok vállat.

-Rendben akkor holnap majd próba után – mért érzem azt, hogy itt valami készül a hátam mögött?

Félre teszem minden rossz előérzetem, és a munkára koncentrálok, tervezni kell.



Az esti kocsmázás nem csoportos, ahogy én azt hittem, hanem csak Ruki ül be mellém a kocsiba.

-Menjünk el hozzád, onnan sétáljunk el oda. – adja az útinformot. Hát követem az utasításokat.

Háromnegyed óra múlva belépek egy kis eldugott kocsmácskába. Hátra vezet minket egy boxba és rendel két sört. Figyelem a gyöngyöző folyadékot.

-Mért jöttünk ide?

-Szeretném, ha csendben hallgatnál – szól sejtelmesen Ruki, fejem felett körbe néz majd bólint és iszik egy kortyot. Nem értem a dolgot.

Hirtelen Kaoru hangját hallom meg. Ruki arcára nézek, aki csak sejtelmesen mosolyog és az én arcomat vizslatja.

-Figyelj ide, beszéljünk, mint férfi a férfival, még hozzá komolyan, ami nem mindig mondható el rólad. – nem értem kivel van és miért kell nekem ezt csendben hallgatnom. Majd hirtelen megvilágosodom.

-Velem lehet komolyan beszélni, csak nem mindig akarok. – feleli a számomra annyira érthetetlen egyén. Tora ül a gitárossal a túl oldalon és gondolom, nem tudja, hogy mi itt vagyunk.

-Akkor most figyelj rám és fogadj el pár atyai jó tanácsot.

-Hallgatlak. – hallom a hangján, hogy nem nagyon érdekli a másik gitáros mondanivalója.

-Tudod a te csapodár magánéleted, kihat az én rendezett magánéletemre, amit enyhén szólva is nehezményezek. – Rukira nézek, aki kicsit elpirul, de továbbra is engem vizslat.

-Semmi közöm a te magán életedhez, ezért nem értem miért is hat ki rá. – több érdeklődés van a hangjában, de még így is kevés ahhoz, hogy szerintem komolyan akarjon beszélni.

-Nah látod ez itt a közös problémánk. Tudod évekkel ezelőtt még zsenge és éretlen koromban olyan hülye gyerek voltam mint te. – Tora hirtelen felhorkan a kedves jelző hallatán, de nem szól közbe. – Imádtam ha zajlott körülöttem az élet, és hogy minden változott az egyik pillanatról a másikra. Aztán egyszer csak jött a pokol. Kiderült, hogy az egyik ágycimborámtól elkaptam egy súlyos fertőzést. – Ruki kíváncsi szemei hirtelen az asztalt kezdték el pásztázni. – kiderült a fertőzési kör, ahonnan többen is elkapták. Mire rá is sor került már egy halálos áldozata volt és az intenzíven feküdt két másik élet és halál között lebegve. – sokkosan meredek magam elé, Tora kíváncsian hümmög, mivel Kaoru meg áll a mesélésben gondolom ivott egy kortyot. – Ekkor kezdtem elgondolkodni az életemen és ráébredtem, hogy elbasztam, de nem is akárhogy. Nem volt senki, aki állandóan mellettem állt volna, persze kivéve a bandát, de nekem nem rájuk volt szükségem. Hiányzott az állandóság. Hiányzott az, hogy ne egyedül keljek, feküdjek. Sikerült annyira leamortizálnom magamat, hogy a korház intenzív osztályán kössek ki. Furcsa, de Kyo beszélt annyira a lelkemre, hogy élni akarjak tovább és meg gyógyulni. Hatalmas pofon volt az élettől, de nem bánom, mert talpra álltam utána és most itt vagyok.

-Értem és bocs haver, mindentiszteletem a tied meg minden más, de nekem most mégis mi közöm ehhez?

-Pillanat ne légy türelmetlen. Nos öt évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki miatt megérte változtatnom.

-Gratulálok, de nem tud izgatni a jól sikerült egy hangú szerelmi életed. – elég indulatos válasznak tűnt és hallom, ahogy a szék lába megnyikordul a talajon.

-Ülj le, még nem fejeztem be. – nagy kelletlen sóhaj, majd a szék újra nyikordul. – nos mint mondtam, találkoztam valakivel, aki miatt most már úgy gondolom megérte akkor küzdeni. Pici és energikus, ha valamibe bele kezd sosem áll le.

-Neve is van?

-Persze Mastumoto Takanori, de neked a beceneve talán többet mond: Ruki. – hirtelen köhögés üti meg a fülemet, és egy pohár koccan erősen az asztalhoz. Erre muszáj elmosolyodnom, igen kicsit fura volt nekünk is hogy pont Kaoru és pont Ruki.

-Te most csak viccelsz – feleli Tora két köhögés között.

-Nem, és jobban tennéd, ha teljesen komolyan vennéd. A helyzet úgy néz ki, hogy a dobos miattad van lelki válságban, amit őszintén szólva az elmúlt tíz perc hozadékából leszűrve nem nagyon értek, de rettentően sajnálom. Viszont ha az ő pici lelke nincs rendben, akkor az én pici lélekkel rendelkező énekesem máson sem tud agyalni csak, hogy neki jót tegyen és felvidítsa, ami ilyenkor valljuk be nem egyszerű dolog. Ez az én lelkivilágomban pedig azt a felállást hozza, hogy nem velem foglalkoznak otthon és itt jön az, hogy az én rendezett magánéletem felborul a te rendezetlen magánéleted miatt!

- Tudlak sajnálni, de semmi közöm ahhoz, hogy Kainak mi a lelki baja velem kapcsolatban. Sőt nem is érdekel. – tehát még csak egy cseppnyi sincs? Fájdalmasan összeszorul a mellkasom, csak tudnám miért, hisz előre tudhattam volna már. A következő pillanatban valami csattan a szomszédos asztalon mire nem csak én de Ruki is ugrik egyet. – Ez mi?

- Nézd meg. Érdekes lesz számodra, azt garantálom. – nyitódó boríték hangját hallom.

- Mi az isten?! Te kémkedsz utánam? – Tora magából kikelve üvölt, a kocsma egy pillanatra elcsendesedik majd hangosabban éli életét elkendőzve azt, hogy épp nézeteltérés van az egyik asztalnál.

- Vésd az eszedbe, több év van mögöttem és több ismerős is. Egy telefonhívás elég volt ahhoz, hogy meg tudjam kikkel dugtál az utóbbi két hétben majd még egybe, hogy a képek is meglegyenek.

- Még is mit akarsz ezekkel? Most megfenyegetsz vagy mi?

- Óóó én nem fenyegetek, csak kinyitom picit a szemedet, ha már magadtól nem pislogsz rá az életre. Tudom azt is mi történt közted és Kai között, kétszer is. – és nekem most akadt benn a levegőm Ruki meg csak mindentudóan néz rám, szóval Kao vele is megosztotta azt, amit tud. – Nos nem gondolod, hogy eléggé szemét dolog azzal fájdítani a szívét, hogy vele egy magas sötét hajú egyéneket dugsz a szeme láttára? Mert szerintem az.

- Nem fájdítok neki semmijét sem. – Toraból árad a gyermeki dac, amit nem értek.

- Dehogy nem, ahogy magadnak is. Nehogy azt mond, hogy ezelőtt csak a feketék jöttek be neked. Szóval vesd le ezt a világ macsója álarcot és hajts rá a dobosra.

- Nem fogok. – olyan furcsán cseng a hangja, tele van fájdalommal és lemondással.

- Miért is nem? – ez engem is érdekel, mégse állok fel és nézek rájuk, inkább a sörömbe kapaszkodva, hallgatózok tovább.

- Mert csak tönkre tenném, és nem ezt érdemelné. Istenem amióta megláttam azzal a gondolattal játszom el nem egyszer, hogy milyen jó lenne ha ő várna haza. Aztán jön a rémálom, ahogy ő az ajtóban áll engem várva, de én mást tartok a kezeim között, mást csókolok ő pedig könnyeit hullajtva hagy ott. Tudod mennyire fáj sírni látni őt? Tudom, hogy nem egyszer sírt már miattam, amit én nem érdemlek meg. 

A mosolya… a leghidegebb téli estén is melegem lenne tőle. De tudod az a furcsa, hogy még egyszer se mosolygott rám. Ahányszor kettesben voltunk sosem ajándékozott meg vele, nekem sosem szólt. – fejemben pörögnek az események és rá kell ébredjek igaza van. Sosem mosolyogtam rá, mert féltem, hogy elcsavarja a fejem, ami e nélkül is sikerült neki – Tudod mit, ha már így ismersz, akkor neked elmondom. Szeretem. El sem tudom mondani mennyire, de félek, hogy ha akarna is tőlem valamit, amit a történtek fényében nem hiszek, akkor fájdalmat okozok neki. Hidd el nem direkt csináltam, hogy mindig belefussak akkor, amikor valakivel próbálom őt kiverni a fejemből. Nem egyszer, miután lebuktam, azt képzeltem, hogy ő nyög alattam újra és újra. Bolond vagyok?

- Nem csak szerelmes, és mazochista. Tudom nekem sem volt egyszerű Rukival, hiába változtattam az életemen még előtte féltem, hogy elhibázom, de nem tettem, és ez már öt éve biztos. – hallom Kaoru hangján hogy mosolyog.

- Nem hiszem, hogy lenne nála még esélyem. – Tora nagy sóhaj kíséretében mondja ezt.

Pörögnek fejemben az események, minden egyes találkozásunkat újra látom, és ekkor felismerem, hogy mi már nagyon régen összefutottunk véletlenül a mosdóban. Rohanásban voltam és mikor fordultam kifele fel löktem majdnem bocsánatot kértem tőle és akkor egyszer mosolyogtam rá. Többet nem. Akkor történt volna? Miért? Szeret és ezt így ki mondta? Nekem hónapok kellettek hozzá hogy el jussak ódáig, elfogadom az érzéseimet és ne törődjek a problémával.

Fel állnék, de Ruki keze visszatart. A szomszéd asztaltól a zajokból ítélve most állnak fel. Szeretnék el futni, de Ruki nem hagy fogva tartja a tekintettem. Nem értem, vagy nem akarom érteni miért.

-Hajrá – szólal meg nagyon közelről Kaoru. Felnézek és egy döbbent Torát látok mögötte az idősebb gitáros épp Ruki felé nyújtja a kezét, énekesem elfogadja és eltűnnek. A nagy zenei ikon még annyit kedvesen meg tesz, hogy lenyomja Torát Ruki helyére.

-Mindent hallottál – jelenti ki a gitáros és hátra dől, adja a „laza csávó vagyok” –ot.

Bólintok, bár tudom, nem várja válaszom.

-Francba – mordul fel – Kaoru meg a hülye ötletei, jöjjünk el kocsmázni, mi? És beszéljünk meg pár dolgot, azt hittem simán csak zenei tanácsot ad, nem hittem volna, hogy az a méregzsák uszította rám.

-Méregzsák?

-Persze Te nem vetted észre, hogy az összes banda tagod fúj rám – hőzöng egy kicsit. Nem, nem vettem észre, hogy ilyen problémák lettek volna, engem ezek az információk kikerültek.

Beáll a csend.

-Tora szerintem meny el egy vizsgálatra.

-Mifélére? – pislog értetlenül.

-Hogy megtudd nincs e bajod.

-Miért lenne?

-Nem tudom, csak aggódom – vonok vállat és nézem az asztalon heverő borítékot. Fáj a mellkasom, ahogy arra gondolok ezek mind mind olyan emberek, akik érintették, akiket érintett. Figyelem elterelésként egy húzásra megiszom a söröm. Fel állok, azt hiszem, ezt hívják menekülésnek.

-Hát akkor, viszlát – intek még, de elkapja a kezem, mi van ma mindenkivel? Rángatnak jobbról balra.

-Kai – kérlel, hogy maradjak.

-Sajnálom Tora – most először mosolygok rá, de ez sem az a felhőtlen, inkább keserű, mint a söröm – Mért nem mondtad el?

-Változatott volna bármin is?

-Nem sokat, csak nem fájt volna ennyire – leülök még egy kicsit, még élvezni szeretném, hogy figyelmében sütkérezem. Mielőtt hosszura nyúlna a csend felpattan.

-Hozok még egy sört – azzal itt hagy. Na tessék, most figyelek rá erre elmenekül.

Pár perc múlva vissza tér két korsóval.

-Tessék – tolja elém az egyiket. – Kaoru rendesen meglepett – sóhajt és nézelődik mindenfelé csak rám ne keljen emelnie tekintetét..

-Engem is, az a történet – fel sóhajtok – nem hittem volna, hogy Ruki ilyen fontos szerepet játszott az életében.

-Fontos szerep?

-Igen – bólintok.

-Engem az lepett meg, hogy egyáltalán együtt vannak.

-Szerintem nem meglepő. Kaorunak kellett valaki, akire vigyázhat, Rukinek valaki, aki oda figyel rá, és akivel törődhet, anyáskodhat.

-Anyáskodhat? –krákogja a gitáros.

-Igen – mosolyodom el a gondolatra – Ne akard meg tudni milyen Ruki mikor aggódik valakiért.

-Azt hiszem, tudom – fel nézek rá, még elcsípem szájelhúzását.



Haza érkezem és újra játszom magamban az est folyományát kicsit a saját szájam íze szerint. Rukival ülve a boxban, ahogy Tora bevallja szeret és nem akar nekem fájdalmat okozni. Én pedig egy percig sem gondolkodom, felállok az asztaltól Ruki maradásra bíró kezét megkerülve és leülök a másik asztalhoz Tora mellé majd magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom, amit tágra nyílt szemekkel fogad majd lassan viszonoz.

Hát nem így történt, bilibe lóg a kezem. Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a csodára. Legalább adtam gondolkodni valót Torának, és meg fogadta, hogy elmegy orvoshoz. Azt nem tudom, hogy velem mi lesz, csak azt tudom, hogy Belzebub már megint szétkapta a kanapé hátulján a huzatot, amit nagy nehezen meg varrtam.

Eltelik egy nap. Eltelik még egy. Torával nem futok össze lehet szabadságolta magát az egész Alice Nine? Nem baj. Otthon még mindig a fotellal szenvedek. Alig kászálódok fel az ülő alkalmatosság férceléséből, mikor megszólal a csengő.

Nem várt vendégem meglep. Itt áll előttem és deja vu érzésem van csak most kevesebb benne az alkohol. Az ajtómon beinvitálás nélkül lep be, majd fel-alá kezd járkálni a nappaliban.

- Szerettelek, oké elfogadom, gyarló ember vagyok, tele hibákkal és tudom is a hibáimat, de basszus téged nem tudlak kiverni a fejemből se a szívemből. Próbáltam, de te is hallottad nem megy. – kétségbe esetten meg áll előttem és várja a csodát. Azt a csodát, amire én is vártam.

Rámosolygok, ettől mintha egy ezeréves súlytól szabadult volna meg, megkönnyebbülten felsóhajt.






Tora pov:



Itt fekszik velem szemben, édes mosoly játszik szája szegletében, nem bújik hozzám, nem akar agyon ölelgetni, csak a kis ujjam fogja a saját mutató ujjával. Nem akar jobban érezni, mint amennyire engedem. Még most is, hogy egy orbitálist szeretkeztünk. Még így is…

Nem tudom hogyan jöttünk össze, az segített, hogy Kaoru beszélt a fejemmel, és utána Kai-jal beszélgettem, vagy az hogy utána napokig gondolkodtam, és orvoshoz is el mentem. Az eredmény megnyugtatott, nem fertőzött meg egyik sem. De az idősebb gitáros meséje eléggé elrémített a további habzsolástól. Most meg itt fekszem, az elrabolt kisujjamat nézem, és rá kell jöjjek arra, igen is megérte. Megérte változni, Kai mosolyáért megérte, ölelő karjaiért megérte, nevetése, csillogó szeme, ő maga, ez mind-mind megérte, hogy abbahagyjam az önpusztítást.

Még a srácok is mondták, hogy sokkal jobb velem mostanában dolgozni. Mit tettél velem Kai? Teljesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem.


Vége?
(folytatásért lehet reklamálni :) )

2014. március 17., hétfő

Cica gondok - 2. fejezet

Meg tettük. Itt fekszek hanyatt a francia ágyán. Nem tudom eldönteni, hogy menjek, vagy maradjak. A fenekem a maradás mellet döntene, de az eszem tudja, nincs itt helyem. Felé fordulok, nem néz rám, csak a cigijét szívja, még csak hozzám se ér, pedig eddig ölelt és csókolt. Azt hiszem most jött ez az ideje a relatív gondolkodásnak, túl szép lett volna, ha igaz lett volna.

Óvatosan fel ülök, fájdalom tompán érezteti magát a hátamban. Össze kaparom a földről a nadrágom nagy nehezen bele erőltetem a lábam először egyik majd másik, kicsit még várok, erőt gyűjtök és nagy nehezen felállok. Lehajolok az alsómért, most nem fogom fel venni. Összeszedem a szanaszét dobált ruháimat. A pólóm például a sarokban állólámpáról szedem le.

-Hova mész? – kérdi Tora mikor már a másik zoknim húzom fel.

-Haza – nyögöm ki és lerakom a lábam.

-Aha – kommentálja és nézi, ahogy összeszedem a cuccaim. Mindent a táskámba szórok, amit nem veszek fel. Tényleg csak egy trófea voltam, egy strigula mait felrajzolhat az ágy háttámlájára.

-Nem kell kikísérned – állok meg az ajtóban, még egyszer rá nézek – Megtalálom az ajtót – azzal kisétálok a szobájából, a lakásából, és valószínűleg az életéből is.

Az utcán elő kotrok táskám aljáról egy doboz cigit. Remegő kézzel gyújtok rá. Azért azt be kell ismernem magamnak, hogy életem egyik legjobb, legszenvedélyesebb szexében volt részem. Fenemód tud a Tigris. Hát ez is egy olyan emlék lesz, amivel együtt kell majd élnem, mert valószínűleg nem fog meg ismétlődni, hiába fáj a szívem érte.

Otthon a bögre gúnyolódik rajtam. Az a bögre, amit még csak meg se érintett, de neki szántam ott van a konyha asztalon. Nem vagyok képes elrakni, csak nézem minden reggel és minden este. Mit és hol rontottam el?

És a bögre kikacag. Kacag rajtam, mert nem fogja fel szívem, amit már eszem rég tud. Torának nem én kellettem, csak egy jó numera voltam.



**

A férfimosdó magánya azt hiszem ennél jobb most nem is történhetett volna velem. Rukitól szétszakad a fejem. De ez a csend menyei.

Megmosom a kezem, és épp mennék kifelé, mikor nyílik az ajtó és egy igen khm… hogy lehet azt szépen meg fogalmazni mikor két kollegád a mosdóban esik egymásnak? Azt hiszem sehogy. Tora nem zavartatja magát csak egyszerűen belöki Diet az egyik fülkébe. Észre se vettek, vagy nem akartak rólam tudomást szerezni nekem mindegy. Azt hiszem innen nagyon gyorsan távozni kell.

Még mertem reménykedni? Nem azt hiszem ez a remény ott halt meg, mikor Toráról volt szó benne.

Keserűségemmel nem tudok mit kezdeni, sajnos a szőnyeg alá kell most söpörnöm és nem törődni vele, mert Ruki nyűgös, nagyon nyűgös.

Napjaim számlálatlanul törnek tovább az idő folyamában. Mégis mindig sikerül össze futnom akaratomon kívül Torával, aki épp valakit gerincre vágott.

Első eset után a következő már sokkal szemérmetlenebb volt. Dühösen vágtattam be az egyik terembe. Miért mindig én? Mért nekem kell rohangálnom ezekért a vackokért? Miért vannak a technikusok? Jó ez egy szemét kérdés volt, mikor szerencsétlenek nem is tudják Ruki néha mit akar. Külön fordító kell hozzá néha, főleg ha itthon van a kedvese, nem ül le csak járkál vagy a falnak dőlve mustrálja a padlót. Ah fárasztó. Végre meg találom a megfelelő szalagot, és fel nézek mikor is a terembe, amire néz a technikusi rész, két alak bontakozik ki a panoráma megvilágításban. Az erősítők, mikrofon állvány, gitárok és még a dobfelszerelés egy része is ott van, na meg a két alak. Torát fel ismerem, kis pislogás után Takerut is. Most nem szőke, hanem barna tincsei szanaszét állnak. Nyögéseiket kitűnően hallom, vagyis inkább Takeruét. Tora csöndben mozog és élvezi.

-Zene füleimnek – mordulok fel. Tora fel kapja a fejét, a francba a mikrofon bekapcsolva maradt. Takeru továbbra se zavartatja magát, a tigris se állt meg csak a szemembe néz, nem értem mit akar, fel háborodnék, de azt hiszem ez nem az én asztalom, és közöm sincs hozzá. Rosszallóan megcsóválom a fejem, és magam mögött hagyom a termet, Takeru mesterkélt nyögéseit, és Tora szemét.

Mégis fáj, itt belül fáj, mert a szív még mer remélni.

Megnyugvásul a nap végére már semmire nem akarok emlékezni. Otthon üresség fogad. Szenvedek kicsit jobbról balra, aztán ágyba kényszerítem magam.



A munka nem áll meg, mert az én szívem fáj. Mégis sikerül elintézni, hogy csak fél napig keljen velem foglalkozniuk. Nagy megkönnyebbülés, végre mindenki haza ment. Ruki lepedő akrobatikázik Kaoruval, legalább lefárasztják egymást. Ezt is csak azért tudtam meg, mert a gitáros bekukkantott mielőtt elment volna. Reita valami csajt fog fűzni este a bárban, remélhetőleg nem másnaposan kóvályog be. Uruha valami dallamon gondolkodva távozott, valószínűleg nem fog aludni, kávét kell bekészíteni neki. Aoi csak szimplán tovább libbent. Én maradtam és most is itt ülök a dob mögött és élvezem, hogy a dob hangja mindent kiszorít. Nem tudom menyi idő telik el, mikor a szemem sarkából látok valami mozgást. Oda pillantok, de nem hagyom abba a játékot, most úgy bele jöttem, annyira élvezem. Sajnos a következő hangot elrontom, mert ahogy megerőltetem a szeme, látom, hogy Tora dönt valakit a pultra. Nem látom az arcát rendesen annak, aki alul van, de nem is bánom. Figyelem őket egy darabig. Azt hiszem a mai napi próbának vége itt. Majd otthon játszok tovább. Megtörlöm az arcom és táskámba dobom a cuccaim közben a hátam mögül hallom, hogy miket csinálnak, cuppogások, nyögések, sóhajok. Kiráz a hideg, elegem van Tora, ezt mért teszed velem?

Oda lépek az üveg mellé és meg nyomok egy gombot.

-Kösz az aláfestő zenét – szólók meg. Tora megdermed, és fel néz. Megint találkozik a tekintetünk. Most nem blokkolok és állok ott, mint egy hülye gyerek, csak simán elfordulok tőle. Kifele menet fel kapom a táskám, lekapcsolom a lámpát, bezárom magam mögött az ajtót.



Próbálok nem törődni a dologgal, de mikor már harmadik napja igen kemény problémával ébredek reggelente, amin a tusolás se segít, kezdek egyre morcosabbá válni.

Az utolsó csepp a képzeletbeli pohárban mikor Aoival sétálnak a felé a mosdó felé, amiben először összefutottam Torával.

-Már röpitiben a legyet is? – nézek lesajnálóan a gitárosra. Aoi heherészik egy kicsit, Tora elsápad dühében. Mosolyom flegma lenéző, mikor már messze magam mögött hagyom őket, leolvad és átadja helyét a keserűségnek. Mindenki jó neki csak én nem kellek.

Csak a próbateremben a megszokott helyemre leülve üt szöget a fejemben valami. Itt valami nem stimmel, vagy csak túl sokat képzelek magamról? Mindegy akár hányszor látom azt a tigrist mindig kangörcse van és mindig egy sötét hajú, körülbelül velem egy magas egyénnel van. Némelyik igen sápatag is. Mi van most mindenkivel?

-Mit tettem? – motyogom az egyik papír felett, amit értenem kéne, de csak a jeleket látom. Vajon én rontottam el? Vagy Torának csak ez a típus jön be és tényleg egy strigula voltam a sok közül?

Nincs időm keseregni, dolgozni kell és ráadásul lehetetlen mindent egyszerre elintézni. Ruki hajt, hogy munka van, Reita inkább csak idétlen viccekkel traktál. Uruha megint a zennek él és alig lehet kirángatni onnan, de nem bánom most jó hogy legalább ö nem foglalkozik velem. Aoi előző csípős megjegyzésem után nagyon gyorsan előkerült és kicsit dühös lévén inkább nem szóltam hozzá. Nem jó dolog egy dühös Aoi.



Csak arra figyelek fel, hogy már megint mehetek haza. Belzebubnak elemózsiát kellene vennem, reggel adtam neki oda az utolsó porciót. Szörnyű, hogy milyen gyorsan nő az én drágaságom. Most kamaszodik, így kicsit nehezebben viseljük el egymást.

Macskaeledelt kell vennem, meg pár dolgot még a hűtőbe és valami kaját is, mert nincs otthon semmi.

Gondolatban már a bolt polcai közt sétálok, mikor valaki megragad és beránt egy számomra ismeretlen szobába. Még körbe se tudok nézni, máris egy test préselődik az enyémnek. A hideg fal meg borzongat. Mozdulni se merek. Mi történik itt? Leblokkol a testem, mit kéne ilyenkor tenni? A következő, amire eszmélek, hogy ajkak falják nyakam. Nem tudok visszatartani egy nyögést, gerincem mentén borzongás fut végig. Felmordul a támadóm, és még jobban hozzám nyomja magát.

Mozdulnék, hogy eltűnjek, de sajnos elég ideig mérlegeltem a helyzetet ahhoz, hogy a fejem feletti polchoz kösse a kezem. Bár ezt is csak akkor veszem észre, mikor odahúzza összekötözött kezem. Vaksötét van, így csak sejtem a dolgokat magam körül.

-Eressz! – préselem ki magamból, erre befogja a szám. Csókol, közben keze se rest, azt hiszem, profival van dolgom. Egy mozdulattal szabadít meg a nadrágomtól és az alsómtól is, mondjuk arra már nem veszi a fáradságot, hogy a térdemnél lejjebb küldje. Azt hiszem most kétségbe eshetek, mert nem lesz jó vége ennek. Ám mai nap folyamán megint tévedek. A mohó ajkak testemen száguldoznak, és megérzek egy síkos hideg ujjat magamban. Kicsit feszít, hisz nagyon rég volt már az utolsó ilyen alkalmam. Nem, várjunk csak, nem is olyan rég, hisz ott volt Torával az az affér. Még egy sietősebb ujj rángat vissza a földre, mostanában túlságosan is kalandoznak gondolataim.

-Uhfu – rándulok össze, a falnak nyomódik a mellkasom, még pólón keresztül is érzem.

Nem vagyok kész arra, hogy most belém hatoljon. Könyökömre támaszkodva várom a fájdalmat, de nem azt kapok, hanem egy kutató szájat a vállamra, ami tovaszánkázik harapdálva, nyalogatva, és még egy meleg tenyeret hideg ujjakkal lüktető férfiasságomra. És ismét visszatérnek a síkos ujjak tágítani. Őrjítő lassúsággal tesz mindent, csak érint, és én mindjárt felrobbanok. Homlokom a hűs falnak támasztom és próbálok minél halkabban lihegni. Nem fogom sokáig bírni, a lábaim remegnek. Ekkor a kezek eltűnnek. Értetlenül kapom fel a fejem, erre kapok egy csókot, mélyet, akaratost és birtoklót. Épp csak annyira vonja el a figyelmem, hogy ne azonnal kapjak frászt, csak második nekifutásra. Belém nyomul. Elkapom a fejem, így valami fém karcolja meg az állam, de nem hagy nyomot, csak érzem. De akkor is, ez feszít.

-Nheh – lihegek, szuszogok, próbálom rendszerezni a légzésem, de nem megy. Azt hiszem, tudom ki teszi ezt velem. Óvatosan tartja a csípőmet, és ráhajol a hátamra. Érzem a ruhájának súrlódását. Tehát nem vetkőzött le teljesen.

Nekem most azzal kéne törődnöm, hogy egy vadidegen épp megdug, és nem tudok ellene védekezni.

Gondolataimat szétzúzza egy farok a fenekemben, és egy tenyér a férfiasságomon. Fájdalommal keveredett élvezettel nyögök fel. Tora volt ilyen követelőzős és csapodár. Lehet, ő az?

Nem tudok sokat lamentálni, gyors ütemet diktál, hajszolja az élvezetet.

Pár lökés után eltalálja azt a pontot, amitől csillagokat látok és megrándulok. Oly ismerős hangot hallat, de nem szól, csak gyorsít. Nem bírom tovább. Magamba fojtom feltörekvő lihegésem, vér íze árad szét számban, szétharaptam az alsó ajkam. Mit se változtat azon, hogy elmegyek, és magammal rántom őt is. Érzem, pulzál, magához ránt és szorosan ölel, nyakamba liheg.

Vége. Próbálom kontrollálni a légzésem, és nem összeesni. Nagyon lassan helyre áll a rend, de ekkor megmozdul mögöttem a támadóm, ezzel fájdalmasan felszisszenek. Igénybe vett hátsóm most tiltakozik mindennemű atrocitás ellen. Felhorkan, és kihúzódik belőlem. Falnak esek, ahogy elenged.

Próbálok talpon maradni, közben hallom a gumi csattanását. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy megfertőz, esetleg fürdésnél kényelmetlen lesz.

A kötél kioldódik, földre rogyok, remegő térdeim felmondták a szolgálatot.

Nagyjából összekuporodom. Összezavarodtam, miért történt ez velem? Ajtó hangját hallom. Remek, most meg még nyilvánosság is? De nem… Csak távozik a támadóm. Nem látom az alakját, csak a fénycsíkot a falon. Zokogni szeretnék. Annyira szeretnék sírni, de nem megy.



Fogalmam sincs, mennyi ideig üldögélek ott a hideg szobában, a hideg padlón, de muszáj haza mennem, a macskának enni kell adni, és tovább kell lépnem, holnap megint be kell jönnöm dolgozni.

Még mindig remegek mikor haza érek. Nem emlékszem az útra és arra se hogyan nyitottam ki az ajtót. Csak arra, hogy a kanapén ülök és kocsonyát játszok. Belzebub ide fészkeli magát mellém és dorombol.

-Jaj cica veled mért ilyen könnyű és azzal a másik nagymacskával mért ilyen nehéz?

Ma házi kosztot kap a boltig nem jutottam el. Meg kell főznöm, mert különben éhes lesz és egy háziállatot nem szabad éheztetni.

Mikor már a lábos fölé hajolok, ugyan úgy remeg a lábam, mint akkor ott a kis helyégbe. Kibuggyannak könnyeim. Ki, miért tette ezt velem?

Reszketve fekszem le aludni, mégse megy, minden kis neszre felébredek.

Reggel egy panda néz vissza a tükörből. Félek így bemenni, de muszáj.



A napok egymás urában telnek el mellettem. Otthon cicám vigasztal. Bent Ruki próbál vidítani, bár ő se tudja mi bajom van. Reita meg a viccei, és még az uzsonnám is meg kóstolja csak, hogy vidámabb legyek. Nem megy, sajnálom fiuk, ezt most nem lehet ilyen egyszerűen megoldani.

-Olyan vagy, mint akit megerőszakoltak – nevet fel Aoi. össze rezzentem mikor megérintette a vállam ott ahol ugyan már el múltak a szívás nyomok, de én még mindig érzem. Nem is tudja mennyire közel áll a valósághoz, vajon elmondta neki valaki, vagy épp a támadóm?

Szabadkozom, tagadok és menekülök, megint menekülök, de magam elől hova futhatok? És tora elől?

Majdnem minden másnap összefutok Vele. Hiába a legérdekesebb időpontokban mászkálok a dolgok után, mégse sikerül elkerülnöm. Fáj látni, hogy mindig más valakit fűz. Mégis bebizonyítja nekem minden egyes alkalommal, én nem lennék elég jó neki, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is kezdjen velem.

2014. február 19., szerda

Cica gondok - 1. fejezet



Kai pov:

Fáradt vagyok, jaj de fáradt vagyok, és még a könyököm is fáj. Ruki kiadja a parancsot, hogy ő bizony haza megy, és ha nem szedjük össze magunkat mérges lesz. Néha nem tudom el dönteni, hogy mi a baja. A párja külföldön van ez tény. Ki ne tudná, hogy már megint Amerikába utazott. Ilyenkor Ruki kiszámíthatatlan és a hangulata is ingadozó. Nagyot sóhajtok.
-Én még maradok – mormogom. Persze csak a csukott ajtónak. Mindenki lelépett már. Vajon mikor lettem idegen ismét? Idegen a barátaim között, idegen a munkatársaim között?
Visszaülök a dobok mögé. Randomra leütök pár hangot, nem jó, máshogy próbálkozom. Nem megy, valami baj van velem.
Egy kis ön ismereti órát tartok. Vegyük csak számba mit rontottam el, mit tettem jól, mért érzem magam ilyen szörnyen, és mért fáj a könyököm. A jól és rosszul tett dolgok felsorolása túl hosszú lenne, de a könyökfájás egyszerű, bevertem, majd megerőltettem és végül nem mentem orvoshoz, pedig tudom pihentetni kéne, csak Ruki miatt nem lehet.
Egyedül érzem magam, nagyon egyedül. Otthon senki nem vár, édesanyám folyton nógat, hogy keressek egy csinos kislányt, de az összes a pénzre hajt, vagy a hírnévre, esetleg mindkettőre. Uh édesanyám is fel kéne hívnom. Felnézek az órára még nincs is olyan késő. Alig kotrom elő a telefonom, mikor feltűnik, hogy a terem ajtaja nyitva van. Utolsónak Reita ment el, ő pedig mindig becsukja. Körbe nézek, de sehol senki. Oda lépek a falaphoz és helyre kattintom a zárnyelvet.
Azt hiszem így zártam el magamtól mindent, és mindenkit. Fájósan meg nyomorgatom a könyököm. Lekapcsolom a villanyt és megyek vissza a dobokhoz. Itt érzem igazán jól magam. Mindig is dobolni szerettem volna, a konyhai munka nem az én reszortom még csak rendesen főzni se tudok. Persze anya főztjéhez semmi sem hasonlítható.
Éktelen csörömpölés rángat ki a gondolatiam közül.
-Mi a fene? – kelek fel megint. Valahol Aoi erősítői mögül jönnek a zajok. Bekukkantok oda és egy zöld szempár néz vissza rám.
-Szia cica – mosolyodom el. Kiszabadítom a kábel rengetegből és elengedem, mert lehet nem tetszem neki. Ahelyett, hogy lerohanna, hozzám bújik.
-Oh szívesen – simogatom meg a fejét – Hol a gazdid? – csak fel pislog, és keservesen nyávog nekem. – Gyere – emelem fel, és kicsit magamhoz ölelem. – Én is egyedül vagyok, de azt hiszem, kicsit megosztom veled időmet – a kanapéra telepszem vele. Békésen elfészkeli magát és dorombol is. Simogatom és közben meg nyugszik háborgó lelkem.
-Olyan édes cica vagy – vakargatom a füle tövét.
-Hogy állsz a nagyobb macskákkal? – hozza rám a frászt egy idegen hang.
Fel nézek, Tora támasztja az ajtófélfát. Zavarba hoz a kérdése, de mintha nem is hallottam volna, kérdezek.
-A Te cicád?
-Igen – azzal tartja érte a kezét. Nehéz szível felállok.
-Hogy hívják? – húzom az időt, hogy még kicsit babusgassam véletlen vendégem.
-Chikin, de ha meg akarod tartani, akkor engem is be kell, hogy fogadj – értetlenül kapom fel a tekintetem, hogy találkozzak kaján mosolyával.
-N… Nem akarom meg tartani – nyögöm ki nagy nehezen, sajnos a meglepettség miatt remeg a hangom.
-Kár – azzal elveszi Chikent. A következő pillanatban olyan történik, amire a mai nap folyamán nem voltam fel készülve. Kapok egy puszit.
Azt hiszem, azonnal elvörösödöm, és értetlenül érintem meg a zaklatott bőr felületet. Tora még rám nevet és ott hagy.

Fogalmam sincs, hogy jutottam haza csak arra kelek, hogy az ébresztő óra megint kegyetlenül kelt.
-Újabb olyan nap, amihez nincs kedvem – motyogom miközben felülök az ágyon. Sajnos nem jutok messzire. A könyökömbe olyan szinten bele nyilall a fájdalom, hogy nem bírom rendesen meg mozdítani. Ha most felhívom Rukit kiakad és leüvölti a fejem. Ha nem hívom fel, akkor meg ő emeli fel a kagylót és abban nem lesz köszönetem. Elég csak rá gondolnom máris meg szólal a telefonom.
-Halló?
-Hol a fenében vagy, Kai? – nos az emlegetett paprikás szamár, Ruki.
-Begörcsölt a könyököm – nyögöm ki, mert az énekes éteri hangját is abban a kezembe tartom.
-Mi a fene? – hallom, hogy lenyugszik.
-Begörcsölt a telefont tartó könyököm most, hogy a fülemhez emeltelek – kapok az említett test tájékhoz.
-Jó mára kapsz egy kis kimenőt, de délutánra told be a feneked, micsoda dolog lenne, hogy a csapat vezetője nincs bent a megbeszélésen.
-Kösz…
-Ne köszönd, hanem kúráld magad! – azzal rám is nyomta a telefont. Elhurcolom magam az ágyig és úgy, ahogy vagyok bele dőlök.
A telefont kinyom és szenvedek. A görcs szépen lassan múlik tényleg el kéne mennem orvoshoz, most zsibbad. Megint meg szólal a telefon.
-Szia anyu – köszönök bele.
-Szerbusz kicsim, hogy vagy?
-Tegnap gondoltam rád, hogy fel hívlak, de már olyan késő volt telefonálni – terelem a témát, de anyám sajnos átlát rajtam.
-Valami történt igaz?
-Anyu – elgondolkodom, mit mondhatnék – Szeretnék egy macskát.
-Macskát? – hangja hitetlenkedő, jól összezavartam szegényt.
-Igen, azt – örülök, hogy végre megragadt egy másik beszélgetés vonalat nem kell a hogylétemről diskurálnom vele, mikor épp megint begörcsölne a könyököm, gyorsan át veszem a készüléket a másik kezembe és hallgatom az instrukciókat arról, hogyan kell egészséges állatott választanom. Örülök annak, hogy mesél így nem kel azzal törődnöm mit fogok mondani a doktornak ha letettem anyut.
-Kicsim jól vagy? – aggodalomtól csöpögve ejti ki szavait.
-Persze anya – nevetek rá – Mennem kell, ne haragudj, lejárt a szünetem most is csak ebéd miatt ugrottam ki, amikor hívtál.
-De hát nincs is körülötted semmilyen zaj.
-Tudod anyu, hogy az itteni büfé csendes – utálok hazudni, de most azt hiszem jobb így.
Alig rakom le máris újra fülemen a készülék. Gyorsan egyeztettek az orvossal, hogy ne legyen akkora baj egy kis gyors ellenőrzést fog tartani a cégnél. Csak a szokásos mizéria és csak pár együttest vizsgál végig úgy is itt volt az ideje már, hogy meg nézze minden rendben van e.
Hívom a menedzsert meg Rukit, hogy mindjárt indulok.

Alig érek be, máris elkapnak a srácok.
-Hol voltál eddig? És miért jött ide egy doki? – kérdezi Uruha. Ugyan kevesen tudják, de Ruru retteg az orvosoktól, mióta elég sok alkoholt fogyaszt.
-Nyugi csak a rutin vizsgálat bemész, kinyitod a szádat, meg hallgatja a szívverésed, utána mehetsz is – nem látszik meg nyugodni, így közelebb hajolok, és a fülébe súgom – igazából miattam van itt, de hogy ne legyen baj, titeket is meg néz meg még pár épp bent lévőt.
-Aha – ettől meg nyugszik egy pillanatra majd megint kétségbe esik, de most másmértékben. – Mi bajod van?
-Reggel begörcsölt a könyököm és nem tudom miért – vonok vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A további faggatózást meg úszom, mert jön a menedzser, és már visz is be a vizsgálatnak színteret adó kis szobába, ami egyébként a nővér helye, de a doki is ide jön.
-Jó napot – köszönök, ahogy belépek.
-Magának is Uke-san, magának is – int, hogy üljek le, kedvesen mosolyog és beszélgetünk.
-Csúnyán elintézte most a könyökét – dorgál meg – Múltkor a térde most a könyöke – cicceg. Ekkor belép valaki mögöttem. – Nem sokára végzek addig üljön le Amano-san. – csak fél szemmel látom, hogy Tora lecsüccsen és leplezetlenül vizslatja meztelen felsőtestem. Tekintetétől kiráz a hideg és minden szőrszálam az égnek áll.
-Oh fázunk? – mosolyog a doki, elakarok süllyedni – Vegye fel nyugodtan a felsőjét, most már végeztünk. Be kell jönnie egy teljes körűre.
-Rendben – bólogatok jó fiú módjára, elrakom a receptet mait fel írt és fohászkodom, hogy anyámmal ne beszéljen.
-Miattam nem kellet volna fel öltöznöd – szólal meg Tora.
-Doktor úr – nyit be a kihelyezett ápolónő – Kérem, jöjjön egy pillanatra. És a doki távozik. Nem akarok kettesben lenni Torával, vissza veszem minden cuccom mivel az utcáról kapott el szinte így kabát a honom alá, táskába a receptek és már az ajtóban vagyok mikor a tigris újra meg szólal.
-Ne vizsgáljalak meg behatóbban? – kaján mosolyával nézek farkasszemet.
-Keress valaki mást nyunyokának, épp nem érek rá.
-Nem nyunyokát keresek, hanem hunyokát – sóhajt színpadiasan.
A többit nem várom meg. Köszönés nélkül ott hagyom. Pedig nem vagyok ilyen bunkó, neveletlen, jaj anyám hogy mit kapnék ezért most tőled.

Nap hátralevő részében nem szabadulok a papíroktól, megbeszélésről megbeszélésre mászkálok. Próbára nincs is időm. Mindegy majd bent maradok késő estig. Ki se látszom a munkából, mikor megint nyílik az ajtó. Csak ne a menedzser és ne hozzon megint munkát.
-Hali merre van az a feledékeny dobos? – felnézek a papír halmok közül.
-Kait keresed? – ez az Reita, te meg az éles elméd.
-Aha – hallom, hogy vigyorog.
-Mit akarsz Tora? – emelkedem fel vész jóslóan.
Még mielőtt jönne a drámai vég és konklúziót vonhatnánk le a történetből, megszólal Ruki telefonja. Nem a szokásos csengőhang, ez nem jelent jót.
-Mára elegem volt belőletek – azzal felmarkolja az asztalon pihenő papírt, amire eddig irkált – Mára minden megbeszélésnek, minden próbának vége, felejtsetek el – azzal volt énekes nincs énekes.
-Szerintem holnapra is – morog Aoi az orra alatt.
-Túl sok mindent csinál egyszerre – sóhajtok lemondóan – Akkor holnap ugyan itt csak reggel – intek búcsút a társságnak.
-De legalább jól időzít – motyogja Reita és rám néz.
-Vigyázzatok magatokra – mosolygok rájuk.
-Persze, persze – legyint Uruha és pakolnak.
-Miért is jöttél Tora? – fordulok a gitáros felé.
Nem válaszol, hanem megvárja, míg az utolsó bandatáram képében Reita is kilép az ajtón. Mivel Róla van szó, így becsukja az ajtót.
-Az orvos küldött utánad, mert az egyik recepted ott hagytad – azzal meg lobogtat az orrom előtt egy cetlit.
-Kösz – nyúlok érte, de nem adja.
-A-a, mindennek ára van – látom, hogy huncutul csillan meg a szem.
-Mi az árra annak, hogy oda add a receptem és végre békén hagyj?
-A receptnek a boltban kérik az árát, de ha akarod, nálam természetben is fizethetsz – megint végig mér és meg nyalja a szája szélét.
-A fél fogamra se lennél elég – vágok vissza, leplezve borzongásom.
-A negyedére sem – kontrázik rá.
Elfut a pulykaméreg, de csak habogni tudnék, így ki se nyitom a számat.
Dühösen meg állok előtte, el veszem tőle a cetlit és már ott se vagyok.
Mikor az ajtón túlra érek ránézek a cetlire és ismét elfut a méreg, csak egy telefon szám áll és egy kis tigris mellé rajzolva. Pofám leszakad, ennek még rajzolgatni is van ideje.
-Hogy az a… - összegyűröm a fecnit, és nadrágom zsebébe tömködöm. Ha nem lenne elég, hogy gyógyszertárba kell mennem még ez is. Torába meg mi ütött? Ezt már nevezhetem munkahelyi zaklatásnak? Nem ez még nem az hisz csak a számát adta meg és végigmért párszor. Gondolataimba mélyedve megyek a kocsim felé.
Már kotrok a kulcsér mikor le esik, hogy se táska se kabát semmi nincs nálam. A francba. Visszamasírozok az épületbe a próbaterem még nyitva. Várjunk csak én maradni akartam még gyakorolni.
Órák múlva kicsit nyugodtabban, és nagyon fáradtan térek haza.

A macskaválasztás nem is olyan egyszerű dolog. Jártam annyi állatkereskedésben amennyiben időm engedte, de nem találtam megfelelőt. Viszont már majdnem mindent beszereztem. A fiúk kezdenek hülyének nézni ez ügyben. Épp a kelléktárat vizslatom, mikor meg szólal a telefonom.
-Szia anya – köszönök bele.
-Szia kicsim, képzeld a szomszédban születtek kiscicák, és gondoltam meg nézhetnéd hátha megtetszik az egyik már szóltam is Mancsocska gazdájának, hogy lehet mész és ha már beugrasz macskát nézni akkor gyere már át és nézd meg a konyhai lámpát.
-Rendben anya – nyomok el egy sóhajt – Mikor lehet elhozni egy macskát?
-Hat hetesen ezek még csak négy hetesek, de nézd meg és válaszd ki.
-Tehát a lámpa nem várhat – mosolyodom el.
-Gyere haza egy kicsit – nógat.
Végül bele megyek.
Megbeszéljük, hogy ha ma már nincs semmi dolgom, akkor szépen haza megyek. Az a lámpa nem várhat.
Furcsa a jól ismert utcákon végig hajtani. Ismét fel élénkülnek gyerekorom emlékei. A legszebbek és a legrosszabbak, bár utóbbit az idő megszépíti.
Alig állok meg a szülői ház előtt, máris nyílik az ajtó és anyám rohan elém.
-Végre haza jöttél – ölel magához, mikor végre ki kászálódok a kocsiból. Zavartan dörgölöm a tarkóm.
-Ne haragudj anya – szabadkozom.
-Dehogy haragszom, gyere be, mindjárt kész a vacsora.
Mintha el se menekültem volna itthonról az utolsó látogatásomkor.
Kapok finom anya főztjét vacsorára meg kedves elismerő szavakat. Nem is tudtam menyire szükségem van ezekre amíg nem mondja.
-Tényleg a szomszéd Hanako asszony vár – int hanyagul a szomszéd felé.
-Tessék?
-A cicák ügyében – azzal már mosogat is.
-Menjek át?
-Persze mondtam neki, hogy mész és, hogy ma jössz haza.
-Rendben – meg tanultam már édesanyámmal nem szabad ellenkezni, mert csak én járok porul. Kabátok húzok és át csengetek a szomszédhoz.
-Jó napot – köszönök mikor ajtót nyit – Édesanyám szólt, hogy itt vannak kiscicák – és ezzel a mondattal megindítok egy lavinát. Ne kérdezz egy macska bolond asszonytól. Két órával később egy kiválasztott példánnyal a honom alatt étek haza anyuhoz.
-Arról nem volt szó, hogy elvihetők, nem raktam otthon rendet, és még csak rendes helye sincs.
-Oh elnéztem volna a heteket? – el gondolkodik majd mosolyogva nézi a kicsit – Jaj de aranyos vagy – a cica ijedten menekül vissza a kezembe – Na tessék tudja hogy nálad biztonságban van hogy fogják hívni?
-Belzebub – jelentem ki határozottan. Fekete nagy szemei vannak és úgy tud nézni, hogy attól a legmarconább vadállatok is meg lágyulnak.
-Érdekes egy név, de a te macskád – von vállat anya.
-Viszont ne haragudj mennem kell – szabadkozom – Még Belzebubnak is kell enni adni meg még meg kell csinálnom neki a helyét.
-Rendben – mosolyog rém – Látszik rajtad, hogy boldogabb vagy – megpaskolja az arcom.
Értetlenül hagyom ott a szülői házat. Miért lennék boldog? Csak lett egy macskám, aki olyan édes. Megcirógatom a fejét. Nem tudom mért bízik meg bennem ennyire, de fel vettem és nem félt.
Otthon azonnal birtokba veszi a lakásomat. Mindenhova be kíváncsiskodik minden érdekli és mindent tudni akar. Alig győzök pakolászni, hogy ne rágcsálja meg a félkész szövegeket, kottákat, és egyéb szanaszét hagyott dolgaimat.

Egy macska a háznál hol jó, hol rossz. Mikor haza érek végre valaki vár rám, bár csak kaja miatt, de az se zavar, van kiről gondoskodnom.
-Kai mi történt veled? – ül le mellém Ruki, napok óta kerülgetjük egymást.
-Végre vár otthon valaki – mosolygok rá. Döbbenten végig mér.
-Szóval összejött, aki napok óta a fejedben jár.
-Dehogy – nevetek fel – csak Belzebub vár haza.
-Kicsoda? – hördül fel.
-A macskám.
Bezsebelem a szokásos lemondó sóhajokat és fejrázásokat, majd folytatjuk a munkát.
Nap végére, ahogy kell, elfáradok. Folyton úgy érzem figyelnek. De mikor felnézek senki nem néz felém.
-Mára fejezzük be – ásít Reita – Fáradt vagyok – nyafogja és leteszi a hangszerét.
-Neked is haza kéne menni – int az ajtó felé Ruki.
-Majd otthon elintézem ezeket a papírokat – készítem össze a következő programok listáját. – Meg elintézek pár telefont – gondolkodom hangosan és közben szedelcködöm.
-Te is észrevetted? – hallom Reita hangját.
-Persze, mostanában valahogy nyugodtabb, de nem eléggé. Valami zavarja. – Ruki miről beszélsz? Rájuk nézek és mind kettő engem bámul.
-Mi van?
-Semmi, semmi – legyezik egyszerre.
Ezekkel mi van?
Kifele menet, naná hogy összefutok Torával.
-Ilyen korán elmentek? – kérdi kedvtelenül.
-Szerintem nincs korán – vonok vállat és az órára nézek. – Viszlát. – megyek tovább.

Az orvos ugyan azt módja el mait már én is sejtettem. A könyök izületem be van gyulladva, borogatnom kéne, és pihentetetnem. Kapok még egy adag gyógyszert és kenőcsőt rá. Majd egy hét pihenést ír fel és még meg is fenyeget, hogy fel hívja a menedzsert, ezzel nem tud nagyon megijeszteni, de az hogy Rukit is fel hívja az már félelmetesebb.
Míg ő beszél az énekessel és a menedzserrel össze szedem magam.
-Rendben akkor egy hétig pihenés – fordul felém. A munka nem fog leállni, nyugodjon meg – mosolyog rám – csak a dobot ne erőltesse túl.
-Igyekszem – bólintok.
-Aztán jöjjön vissza egy hét múlva, hogy meg nézhessem.
-Akkor egy hét múlva – fel állok – viszont látásra – hajtom meg magam és távozok.
Otthon Belzebub kitörő örömmel fogad, kicsit játszunk, meg harapdál, orrára koppintok. Le kell erről szoktatnom. A kezem lassan úgy néz ki mint egy csatatér.

**

-Hallom cicázol – érkezik egy gúnyos hang a hátam mögül.
-Igen – fordulok felé – van egy macskám már – azzal elő kotrom a telefonom és kikeresem a legfrissebb képet – Bemutatom Belzebubot – mutatom Tora felé.
-Oh – nyögi ki, de csak egy pillanatra hökken meg. – Adjak macskatartási tippeket.
-Lehet megköszönném, de lehet nem – kíváncsi lennék milyen tanácsokat tudna adni egy több éves macska tartó, bár akitől elhoztam Belzebubot az is mondott egy-két érdekes dolgot.
-Akkor ma át megyek – közli mintha csak az időjárásról beszélne. Vállat vonok és megyek a kocsim felé, követ. Kicsit másfele jár a fejem, mert már csak azt veszem észre, hogy beszáll mellém.
-Te?
-Megyek hozzád – azzal tüntetően kifelé bámul az ablakon. Fújok egyet és megyek. Haza furikázom magunkat. Minek engedem én ezt?
Otthon rutinból csukom a kocsit, nyitom a lakást. Belzebub elém rohan, fel veszem, meg simogatom a fejét. Közben Tora is beengedi magát. Cicám észreveszi, hogy vendég van és kiugrik kezemből, majd el rohan a szobámba.
Áll a nappalim közepén épp nem tud mit kezdeni magával. Mondjuk én se sokat tudok vele kezdeni. Bemenekülök a konyhába teát készíteni. Mit akar tőlem? Mért van itt? Ezek a kérdések egyre többször és egyre erősebben zsong körbe.
-Hogy van a karod? – csúszik csípőmre két tenyér. Megdöbbenek, azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudjam, meddig megy el. Neki dőlök.
-Egész jól már nem annyira fáj, segít a gyógyszer – válaszolok közben a kannáért nyúlok és kicsit meg riszálom a fenekem. Karjai körbe fognak, orrával csiklandozza a nyakam, élesen szívja be a levegőt. Meg borzongok.
-Ne hergelj – suttogja, lehelete tovább borzolja idegeimet.
-Mért mi lesz? – fordítom hátra a fejem. De választ nem kapok csak ajkakat. Akaratos ajkakat, amik még a levegőt is ki akarják csókolni belőlem. Sokáig marja számat, hagyom neki. Engedek a kísértésnek, mely már egy ideje nem hagy nyugodni.
-Ez lesz – lihegi. Még közelebb húz magához, fenekemhez nyomja félkemény férfiasságát. Azt hiszem itt az ideje, hogy le álljunk mielőtt még valami hülyeséget csinálok, amit később meg bánok.
-Meny el Tora – hajtom le a fejem, ne lássa a szemem. Ne lássa menyire vágyok rá, mennyire akarom, hogy szeressen. Pótcselekvésként a teával foglakozom.
-Mi? – hördül.
-Tűnj el a lakásomból – förmedek rá, de még mindig nem nézek fel.
Hallom az ajtó csapódását. Meg nyugszom. Neki dőlök a pultnak és legszívesebben üvöltenék.
Mért vagyok ilyen hülye? Itt volt a lehetőség, hogy megtegye, elvegye, amit akar, és utána leszálljon rólam. Vajon én akarom, hogy leszálljon rólam? Vagy ez megint csak önámítás?
Mit tettél velem Tora?
Ekkor meg jelenik a konyha ajtajába az én drága kis Belzebubom. Nyávog egy keveset, hogy észre vegyem. Majd a lábamhoz jön és le ül mellé, néz hatalmas zöld szemeivel néz. Olyan aranyos. Lehajolok hozzá és meg simogatom.
-A gazdid egy örülten hülye ember – mosolygok rá. Megnyalja a szája szélét.
Összeszedem Tora bögréjét, a teát a csapba öntöm. Nem akarom látni, hogy itt volt. Mért tettem ezt? Mért adtam alá a lovat, és mért hagytam? Mért küldtem el? A fenébe! Nézem a bögrét és nem tudom el dönteni, hogy mit rontottam el. Itt volt a lehetőség és elküldtem. Akarok egy estét vele? Vagy érzelmeket? Nem tudom.
-Váá – fejemre szorítom a kezem – Mért ilyen nehéz?
Felpattanok, és összeszedem szanaszét ledobált cuccaim. Mindent helyre rakok. A telefonom akad a kezembe. Zsebembe nyúlok és még mindig ott a kis cetli, rajta a tigris számával.
Egyik pillanatban még nézem a telefonom kijelzőjét, a másikban már veszem a cipőm, és zárom magam után az ajtót, hogy hova rohanok, nem tudom, vagy a vesztembe, vagy a boldogságom felé, nem tudom.