Elfojtott érzelmek - 2. Találkozás ismét

Álmosan baktatok. Mért vagyok álmos? Ja igen tegnap volt a születésnapom és anyuék meg örvendeztettek egy laptoppal. Egész este gépeltem.

Még a kezem is remeg, annyit vertem a betűket.

Elmegyek a parkba, ahol múltkor voltam. Ja igen a koncert után kerültem oda. Egész meg kedveltem igen csendes. Kellemesen nyugodt és békés. Leülök a padomra. És mér ölemben a füzetem.

Nem figyelek az idő múlására, csak jönnek a sorok egymás után.

-De unalmas – hallok egy ismerős hangot. Bár csak pár szót beszélgetünk még emlékszem rá. Hisz mostanában nem sok emberel van kontaktusom.

Fel pillantok. Itt ül mellettem.

-Hogy kerülsz ide? – kérdezem döbbenten.

-Nem messze lakok. – von vállat. – Általában ezt csinálod? – bök a füzetemre.

-Igen – vonok vállat.

-És mi ez?

-Regény – megint vállvonogatás.

-Író vagy?

-Szeretnék.

-Én zenész vagyok – vigyorodik el.

-Tudom.

-Honnan?

-Láttalak énekelni.

-Abból még nem derül ki valakiről, hogy zenész vagy nem…

-A kisugárzásodból látszik hogy zenész vagy – tokollóm le – Meg ahogy a színpadon mozogsz.

A fagyos hangulat felenged. Elkezdünk beszélni nem csak a zenéről, de minden egyébről. Olyan rég nem beszéltem ennyit teljesen el szoktam tőle. De most jó érzés valakivel meg osztanom a gondolataimat. Jókat nevetünk és fejtegetjük meglátásainkat. Észre se veszem, hogy eltelik a nap.

-Holnap van a fellépés – vigyorog rám – Gyere el – nyom a kezembe még egy szóró lapot.

-Még meglátom – mosolygok.

-Igen, láss meg minket – nevet és már szalad is.

Persze elmegyek a koncertjükre. Jó hallgatni őket, még ha miden számuk szomorú is. Megint egy békés zugban csücsülök és írogatok az élő zene mellet.

Talán sose fogom igazán kiélvezni a koncerteket. Nem az én stílusom ott ugrálni a többiekkel.

Észre se veszem mikor lesz vége az egésznek, annyira lemerülök egy új jelenet megírásában.

-Örülök, hogy eljöttél – csapódik be mellém valaki.

-Mi? – pislogok fel.

Mikor végre tudok fókuszálni és vissza térek a jelenbe, szembe találom magam egy nagyon vidám Kyoval.

-Hát igen – vonok vállat.

-Megint nem tomboltál – duzzog.

-Nem szeretem mikor sok nedves test nyomódik nekem. Valamint ha néhány érzékenyebb részhez is hozzá érnek az engedélyem nélkül, azt se csípem.

Csak nevet. Ekkor befut a múltkori élrablóm is.

-Ah Kyo, meg vagy végre – és ekkor vesz észre engem is. – Szia – int nekem. De nem foglalkozik azzal, hogy vissza köszönök vagy sem – Kaoru kiakadt, hogy eltűntél.

-Nyugi csak meg néztem itt van-e az egyes számú rajongom – kacsint rám. Elfintorodom. Tény, ami tény jó a hangja. De nem mondom magam rajongónak.

-Szóval szereted a zenénket? – csillogó szemekkel néz rám.

-Fogjuk rá – térek ki a hosszú fejtegetés elöl.

-Mi az, hogy fogjuk rá? – háborodik fel.

-Toshiya, meg találtad? – érkezik a múltkori vezéregyéniség.

-Meg – fordul az érkező felé – és a barátnőjével enyeleg.

Na ez azért durva, nem vagyok a barátnője. Épp ellenkeznék, mikor apró rúgást érzek a lábamon. Kyo felé kapom a szemem. Nemet int. Meg vonom a vállam.

-Nekünk mért nem szóltál? – csodálkozik az érkezett.

-Minek ecseteljem a szerelmi életemet? – vigyorodik el.

-Talán, mert akkor nem uszítom utánad Toshiyát, hogy keressen meg és rángasson vissza az öltözőben, hanem békén hagylak.

-Mindegy – legyint az énekes – Gyere – húz magával. Csak hagyom a dolgokat, hadd ragadjanak magukkal.

Megismerhetem a többi tagot is és végre a nevük is meg marad az agyamban: Dir en Grey. Furcsa egy név, de kellemes a hangzása, kemény és lágy egyszerre.

A tagok kedvesek mosolygósak Shinya ugyan visszahúzódó, de egy kézfogásra azért méltat.

Így ismerkedtem meg Kyo barátaival és banda társaival.