Cica gondok - 3. fejezet

Késő este érek haza, hulla fáradt vagyok, nem vágyom másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Ruki már előre szólt, hogy csak délután lesz egy rövidke próba hál istennek. Gondolom most kényelmetlen lenne neki ülni, azért akar rövidítettet. Egy gyors forró zuhany után egy szál boxerben battyogok még, mikor csöngetnek, majd kopogni kezdenek szünet nélkül. Mivel nem várok senkit, kíváncsian veszem az irányt az ajtó felé. Teljesen ledöbbenek, mikor kinyitom és Toraval találom szembe magamat. Azt sem tudom mihez kezdjek vele, ellentétben köszönés nélkül bejön, a falhoz szorít és bevágja maga mögött az ajtót. Nyakamon érzem leheletét és ha az orrom nem csal egy picit sokat ivott.

-Szemét vagy – közli nemes egyszerűséggel, majd a fejem mellett a falba ver egyet. – Jó neked, hogy kínzol engem mi?! -  nem értem miről beszél, de úgy látszik nem is várja, hogy válaszoljak. Hirtelen elenged és térdre rogy, majd átöleli a derekamat. – Itt vagyok, de nem érted meg, hogy nem tudok neked semmit sem adni? Félek, hogy ha nem változik semmi, akkor egyszer csak eltűnök a világról.

Le ül a sarkára és a földet vizslatja. Vajon mit akar? Mért jött? Várok, de nem kapok választ. Most mit kezdjek egy részeg, dühös Torával? Elaludt az előszobám padlóján ülve. Most mit kezdjek vele?

Nagyot szusszanok és hona alá nyúlva bevonszolom a nappaliba. Nagy nehezen feltornázom a kanapéra. Az egyik disz párna megfordítva tökéletes lesz a feje alá, még hozok egy plédet és örüljön, hogy ennyit kap.

Mielőtt elmennék a szobámba még vissza fordulok hozzá. Így hogy alszik nyugodt arccal egész helyes, jó ez hülyeség, nagyon is tetszik. Gondolatban fejbe somom magam, hogy lehetek ekkora hülye? Nézem arcát és úgy meg érinteném, a hajával együtt. Nem merem meg tenni, mert felkelne és megint dühös Tora lenne.

Nagy nehezen győz a fáradság és be vonulok a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót. Eldőlök az ágyon ekkor megérkezik Belzebub, hogy most játsszak vele.

-Nincs erőm – söpröm le az ágyról, betakarózom, másik oldalamra fordulok és már alszom is.

Hideg lepedő súrolja meztelen testem, egy forró test nehezedik rám, nyakamba zihál Tora, érzem az illatán, hogy ő az. Lassan csókolja végig minden négyzetcentiméter bőrfelületemet. Lüktető férfiasságom érintés után kiált, de gonosz mód kikerüli. Belső combomon nedves csíkot hagy.

Szájába fogad és addig addig nyalogat, szívogat, míg nyögve el nem élvezek. Alig pihegem ki magam máris folytatni akarja.

Fölém kerekedik, térdével heréim izgatja, felnyögök. Csókol, mindenhol érint, eléri, hogy újra lázba jöjjek, majd csak annyira távolodik el tőlem, hogy halljam a síkosító összetéveszthetetlen pattanását. Óvatosan tágít, közben nyakam érzékeny felületét szívogatja elterelés képen. Rettentő lassan csinálja már szinte túl vigyázva.

-Kérlek, gyere – sóhajtóm nemsokára. Rám mosolyog és megint el tűnik rólam. Pillanatok múlva vissza tér, nem cicózik sokat, belém hatol. Felnyögök a kéjes érzésre. Kicsit vár hogy szokjam.

-Mehet – lehunyom szemem. Élvezem, hogy érezhetem magamban. Teljesen kitölt, és ahogy mozog, nem semmi. Gyorsit, lassít éppen milyen kedve van. Érzem, ha nem csinál valamit gyorsan el fogok menni, mintha kitalálná gondolatiam férfiasságomra fog. Összerándulok, fel mordul, gyorsit, merevedésem is kényezteti, majd rámarkol és elér a vég. Átkarolom a nyakát, szorosan magamhoz ölelem, és hagyom hogy az orgazmus hullámai végig száguldjanak rajtam.

Zihálva riadok fel. Mért követ engem, még álmomba is? Patakokban folyik rólam az izzadság. Fel ülök és zavartan veszem észre, hogy bizony nagyon is álló problémáim vannak, ami még ennél is rosszabb hogy a saját élvezetemben tucsogok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Már az ajtónál vagyok mikor tudatosul bennem hogy nekem vendégem van.

Nagy levegő és mehet a menet. Kikommandózok a nappali ajtófélfájában meg kapaszkodom és szembenézek egy üres kanapéval. Üres és semmi baja, egy-két árulkodó jelen kívül semmi nem mutatja, hogy lenne valaki rajtam kívül a házban. A pléd, amit este kiutaltam Torának, és a díszpárna a földön.

Az agyam nem akarja fel dolgozni a látottakat. Bevonulok a fürdőbe, itt sincs senki. Letusolok, közben kézbe veszem a reggeli problémámat. Megkönnyebbülten és tisztán lépek be a konyhába, ahol csak egy kávésbögre árválkodik a mosogatóban mutatva meg lett dézsmálva a kávé készletem.

Belzebub is jelzi éhes itt dörgölődzik a lábamhoz adok neki enni és friss vizet, ne halljon nekem szomjan.

Komótosan, majdnem csiga tempóban öltözök. Már így is késésben vagyok, de nem érdekel. Eddig mindig pontosan érkeztem, most nekem is megengedett egy kis késés.

Komásan érkezem meg a céghez, nincs kedvem semmihez, még létezni sincs. Kedvtelenségem elérte a határokat. Ruki már nem kiabál, már nem szól rám már nincsenek lemondó sóhajok, csak egyszerűen kezembe nyomja a kottát, rá bólintok és megyek a dobok mögé. Ideje kihozni magamból valamit. Leütöm az első akkordokat, mikor rá jövök, hogy ez (egy gaze szomorú szám címe kéne ide).

-Valami mást kéne játszanod – mosolyog rám Aoi.

-Igen az újat – motyogom, felállok – Mit szólnátok, ha mondjuk azon a régi elvetett projekten gondolkodnánk?

-Melyiken? – pislog Ruki.

-Amit az előző albumnál elvetettünk, mert túl sok volt benne a gép zene.

-Rendben – csillan fel a szeme, és máris bele veti magát.

Szeretem elterelni a figyelmét. Így legalább nem rajtam gondolkodik. Nem azzal foglakozik, hogy nekem már megint fáj a szívem, ha bele gondolok hogy ott hagyott megint mindenféle magyarázat nélkül.

-Holnap este mit csinálsz? – kérdi mellékesen Uruha.

-Azt hiszem, játszok Bellel, és alszom egy jót – gondolkodom el.

-Nincs kedved eljönni inni? – szól közbe Ruki.

-Mért is ne – vonok vállat.

-Rendben akkor holnap majd próba után – mért érzem azt, hogy itt valami készül a hátam mögött?

Félre teszem minden rossz előérzetem, és a munkára koncentrálok, tervezni kell.

Az esti kocsmázás nem csoportos, ahogy én azt hittem, hanem csak Ruki ül be mellém a kocsiba.

-Menjünk el hozzád, onnan sétáljunk el oda. – adja az útinformot. Hát követem az utasításokat.

Háromnegyed óra múlva belépek egy kis eldugott kocsmácskába. Hátra vezet minket egy boxba és rendel két sört. Figyelem a gyöngyöző folyadékot.

-Mért jöttünk ide?

-Szeretném, ha csendben hallgatnál – szól sejtelmesen Ruki, fejem felett körbe néz majd bólint és iszik egy kortyot. Nem értem a dolgot.

Hirtelen Kaoru hangját hallom meg. Ruki arcára nézek, aki csak sejtelmesen mosolyog és az én arcomat vizslatja.

-Figyelj ide, beszéljünk, mint férfi a férfival, még hozzá komolyan, ami nem mindig mondható el rólad. – nem értem kivel van és miért kell nekem ezt csendben hallgatnom. Majd hirtelen megvilágosodom.

-Velem lehet komolyan beszélni, csak nem mindig akarok. – feleli a számomra annyira érthetetlen egyén. Tora ül a gitárossal a túl oldalon és gondolom, nem tudja, hogy mi itt vagyunk.

-Akkor most figyelj rám és fogadj el pár atyai jó tanácsot.

-Hallgatlak. – hallom a hangján, hogy nem nagyon érdekli a másik gitáros mondanivalója.

-Tudod a te csapodár magánéleted, kihat az én rendezett magánéletemre, amit enyhén szólva is nehezményezek. – Rukira nézek, aki kicsit elpirul, de továbbra is engem vizslat.

-Semmi közöm a te magán életedhez, ezért nem értem miért is hat ki rá. – több érdeklődés van a hangjában, de még így is kevés ahhoz, hogy szerintem komolyan akarjon beszélni.

-Nah látod ez itt a közös problémánk. Tudod évekkel ezelőtt még zsenge és éretlen koromban olyan hülye gyerek voltam mint te. – Tora hirtelen felhorkan a kedves jelző hallatán, de nem szól közbe. – Imádtam ha zajlott körülöttem az élet, és hogy minden változott az egyik pillanatról a másikra. Aztán egyszer csak jött a pokol. Kiderült, hogy az egyik ágycimborámtól elkaptam egy súlyos fertőzést. – Ruki kíváncsi szemei hirtelen az asztalt kezdték el pásztázni. – kiderült a fertőzési kör, ahonnan többen is elkapták. Mire rá is sor került már egy halálos áldozata volt és az intenzíven feküdt két másik élet és halál között lebegve. – sokkosan meredek magam elé, Tora kíváncsian hümmög, mivel Kaoru meg áll a mesélésben gondolom ivott egy kortyot. – Ekkor kezdtem elgondolkodni az életemen és ráébredtem, hogy elbasztam, de nem is akárhogy. Nem volt senki, aki állandóan mellettem állt volna, persze kivéve a bandát, de nekem nem rájuk volt szükségem. Hiányzott az állandóság. Hiányzott az, hogy ne egyedül keljek, feküdjek. Sikerült annyira leamortizálnom magamat, hogy a korház intenzív osztályán kössek ki. Furcsa, de Kyo beszélt annyira a lelkemre, hogy élni akarjak tovább és meg gyógyulni. Hatalmas pofon volt az élettől, de nem bánom, mert talpra álltam utána és most itt vagyok.

-Értem és bocs haver, mindentiszteletem a tied meg minden más, de nekem most mégis mi közöm ehhez?

-Pillanat ne légy türelmetlen. Nos öt évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki miatt megérte változtatnom.

-Gratulálok, de nem tud izgatni a jól sikerült egy hangú szerelmi életed. – elég indulatos válasznak tűnt és hallom, ahogy a szék lába megnyikordul a talajon.

-Ülj le, még nem fejeztem be. – nagy kelletlen sóhaj, majd a szék újra nyikordul. – nos mint mondtam, találkoztam valakivel, aki miatt most már úgy gondolom megérte akkor küzdeni. Pici és energikus, ha valamibe bele kezd sosem áll le.

-Neve is van?

-Persze Mastumoto Takanori, de neked a beceneve talán többet mond: Ruki. – hirtelen köhögés üti meg a fülemet, és egy pohár koccan erősen az asztalhoz. Erre muszáj elmosolyodnom, igen kicsit fura volt nekünk is hogy pont Kaoru és pont Ruki.

-Te most csak viccelsz – feleli Tora két köhögés között.

-Nem, és jobban tennéd, ha teljesen komolyan vennéd. A helyzet úgy néz ki, hogy a dobos miattad van lelki válságban, amit őszintén szólva az elmúlt tíz perc hozadékából leszűrve nem nagyon értek, de rettentően sajnálom. Viszont ha az ő pici lelke nincs rendben, akkor az én pici lélekkel rendelkező énekesem máson sem tud agyalni csak, hogy neki jót tegyen és felvidítsa, ami ilyenkor valljuk be nem egyszerű dolog. Ez az én lelkivilágomban pedig azt a felállást hozza, hogy nem velem foglalkoznak otthon és itt jön az, hogy az én rendezett magánéletem felborul a te rendezetlen magánéleted miatt!

- Tudlak sajnálni, de semmi közöm ahhoz, hogy Kainak mi a lelki baja velem kapcsolatban. Sőt nem is érdekel. – tehát még csak egy cseppnyi sincs? Fájdalmasan összeszorul a mellkasom, csak tudnám miért, hisz előre tudhattam volna már. A következő pillanatban valami csattan a szomszédos asztalon mire nem csak én de Ruki is ugrik egyet. – Ez mi?

- Nézd meg. Érdekes lesz számodra, azt garantálom. – nyitódó boríték hangját hallom.

- Mi az isten?! Te kémkedsz utánam? – Tora magából kikelve üvölt, a kocsma egy pillanatra elcsendesedik majd hangosabban éli életét elkendőzve azt, hogy épp nézeteltérés van az egyik asztalnál.

- Vésd az eszedbe, több év van mögöttem és több ismerős is. Egy telefonhívás elég volt ahhoz, hogy meg tudjam kikkel dugtál az utóbbi két hétben majd még egybe, hogy a képek is meglegyenek.

- Még is mit akarsz ezekkel? Most megfenyegetsz vagy mi?

- Óóó én nem fenyegetek, csak kinyitom picit a szemedet, ha már magadtól nem pislogsz rá az életre. Tudom azt is mi történt közted és Kai között, kétszer is. – és nekem most akadt benn a levegőm Ruki meg csak mindentudóan néz rám, szóval Kao vele is megosztotta azt, amit tud. – Nos nem gondolod, hogy eléggé szemét dolog azzal fájdítani a szívét, hogy vele egy magas sötét hajú egyéneket dugsz a szeme láttára? Mert szerintem az.

- Nem fájdítok neki semmijét sem. – Toraból árad a gyermeki dac, amit nem értek.

- Dehogy nem, ahogy magadnak is. Nehogy azt mond, hogy ezelőtt csak a feketék jöttek be neked. Szóval vesd le ezt a világ macsója álarcot és hajts rá a dobosra.

- Nem fogok. – olyan furcsán cseng a hangja, tele van fájdalommal és lemondással.

- Miért is nem? – ez engem is érdekel, mégse állok fel és nézek rájuk, inkább a sörömbe kapaszkodva, hallgatózok tovább.

- Mert csak tönkre tenném, és nem ezt érdemelné. Istenem amióta megláttam azzal a gondolattal játszom el nem egyszer, hogy milyen jó lenne ha ő várna haza. Aztán jön a rémálom, ahogy ő az ajtóban áll engem várva, de én mást tartok a kezeim között, mást csókolok ő pedig könnyeit hullajtva hagy ott. Tudod mennyire fáj sírni látni őt? Tudom, hogy nem egyszer sírt már miattam, amit én nem érdemlek meg. 

A mosolya… a leghidegebb téli estén is melegem lenne tőle. De tudod az a furcsa, hogy még egyszer se mosolygott rám. Ahányszor kettesben voltunk sosem ajándékozott meg vele, nekem sosem szólt. – fejemben pörögnek az események és rá kell ébredjek igaza van. Sosem mosolyogtam rá, mert féltem, hogy elcsavarja a fejem, ami e nélkül is sikerült neki – Tudod mit, ha már így ismersz, akkor neked elmondom. Szeretem. El sem tudom mondani mennyire, de félek, hogy ha akarna is tőlem valamit, amit a történtek fényében nem hiszek, akkor fájdalmat okozok neki. Hidd el nem direkt csináltam, hogy mindig belefussak akkor, amikor valakivel próbálom őt kiverni a fejemből. Nem egyszer, miután lebuktam, azt képzeltem, hogy ő nyög alattam újra és újra. Bolond vagyok?

- Nem csak szerelmes, és mazochista. Tudom nekem sem volt egyszerű Rukival, hiába változtattam az életemen még előtte féltem, hogy elhibázom, de nem tettem, és ez már öt éve biztos. – hallom Kaoru hangján hogy mosolyog.

- Nem hiszem, hogy lenne nála még esélyem. – Tora nagy sóhaj kíséretében mondja ezt.

Pörögnek fejemben az események, minden egyes találkozásunkat újra látom, és ekkor felismerem, hogy mi már nagyon régen összefutottunk véletlenül a mosdóban. Rohanásban voltam és mikor fordultam kifele fel löktem majdnem bocsánatot kértem tőle és akkor egyszer mosolyogtam rá. Többet nem. Akkor történt volna? Miért? Szeret és ezt így ki mondta? Nekem hónapok kellettek hozzá hogy el jussak ódáig, elfogadom az érzéseimet és ne törődjek a problémával.

Fel állnék, de Ruki keze visszatart. A szomszéd asztaltól a zajokból ítélve most állnak fel. Szeretnék el futni, de Ruki nem hagy fogva tartja a tekintettem. Nem értem, vagy nem akarom érteni miért.

-Hajrá – szólal meg nagyon közelről Kaoru. Felnézek és egy döbbent Torát látok mögötte az idősebb gitáros épp Ruki felé nyújtja a kezét, énekesem elfogadja és eltűnnek. A nagy zenei ikon még annyit kedvesen meg tesz, hogy lenyomja Torát Ruki helyére.

-Mindent hallottál – jelenti ki a gitáros és hátra dől, adja a „laza csávó vagyok” –ot.

Bólintok, bár tudom, nem várja válaszom.

-Francba – mordul fel – Kaoru meg a hülye ötletei, jöjjünk el kocsmázni, mi? És beszéljünk meg pár dolgot, azt hittem simán csak zenei tanácsot ad, nem hittem volna, hogy az a méregzsák uszította rám.

-Méregzsák?

-Persze Te nem vetted észre, hogy az összes banda tagod fúj rám – hőzöng egy kicsit. Nem, nem vettem észre, hogy ilyen problémák lettek volna, engem ezek az információk kikerültek.

Beáll a csend.

-Tora szerintem meny el egy vizsgálatra.

-Mifélére? – pislog értetlenül.

-Hogy megtudd nincs e bajod.

-Miért lenne?

-Nem tudom, csak aggódom – vonok vállat és nézem az asztalon heverő borítékot. Fáj a mellkasom, ahogy arra gondolok ezek mind mind olyan emberek, akik érintették, akiket érintett. Figyelem elterelésként egy húzásra megiszom a söröm. Fel állok, azt hiszem, ezt hívják menekülésnek.

-Hát akkor, viszlát – intek még, de elkapja a kezem, mi van ma mindenkivel? Rángatnak jobbról balra.

-Kai – kérlel, hogy maradjak.

-Sajnálom Tora – most először mosolygok rá, de ez sem az a felhőtlen, inkább keserű, mint a söröm – Mért nem mondtad el?

-Változatott volna bármin is?

-Nem sokat, csak nem fájt volna ennyire – leülök még egy kicsit, még élvezni szeretném, hogy figyelmében sütkérezem. Mielőtt hosszura nyúlna a csend felpattan.

-Hozok még egy sört – azzal itt hagy. Na tessék, most figyelek rá erre elmenekül.

Pár perc múlva vissza tér két korsóval.

-Tessék – tolja elém az egyiket. – Kaoru rendesen meglepett – sóhajt és nézelődik mindenfelé csak rám ne keljen emelnie tekintetét..

-Engem is, az a történet – fel sóhajtok – nem hittem volna, hogy Ruki ilyen fontos szerepet játszott az életében.

-Fontos szerep?

-Igen – bólintok.

-Engem az lepett meg, hogy egyáltalán együtt vannak.

-Szerintem nem meglepő. Kaorunak kellett valaki, akire vigyázhat, Rukinek valaki, aki oda figyel rá, és akivel törődhet, anyáskodhat.

-Anyáskodhat? –krákogja a gitáros.

-Igen – mosolyodom el a gondolatra – Ne akard meg tudni milyen Ruki mikor aggódik valakiért.

-Azt hiszem, tudom – fel nézek rá, még elcsípem szájelhúzását.

Haza érkezem és újra játszom magamban az est folyományát kicsit a saját szájam íze szerint. Rukival ülve a boxban, ahogy Tora bevallja szeret és nem akar nekem fájdalmat okozni. Én pedig egy percig sem gondolkodom, felállok az asztaltól Ruki maradásra bíró kezét megkerülve és leülök a másik asztalhoz Tora mellé majd magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom, amit tágra nyílt szemekkel fogad majd lassan viszonoz.

Hát nem így történt, bilibe lóg a kezem. Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a csodára. Legalább adtam gondolkodni valót Torának, és meg fogadta, hogy elmegy orvoshoz. Azt nem tudom, hogy velem mi lesz, csak azt tudom, hogy Belzebub már megint szétkapta a kanapé hátulján a huzatot, amit nagy nehezen meg varrtam.

Eltelik egy nap. Eltelik még egy. Torával nem futok össze lehet szabadságolta magát az egész Alice Nine? Nem baj. Otthon még mindig a fotellal szenvedek. Alig kászálódok fel az ülő alkalmatosság férceléséből, mikor megszólal a csengő.

Nem várt vendégem meglep. Itt áll előttem és deja vu érzésem van csak most kevesebb benne az alkohol. Az ajtómon beinvitálás nélkül lep be, majd fel-alá kezd járkálni a nappaliban.

- Szerettelek, oké elfogadom, gyarló ember vagyok, tele hibákkal és tudom is a hibáimat, de basszus téged nem tudlak kiverni a fejemből se a szívemből. Próbáltam, de te is hallottad nem megy. – kétségbe esetten meg áll előttem és várja a csodát. Azt a csodát, amire én is vártam.

Rámosolygok, ettől mintha egy ezeréves súlytól szabadult volna meg, megkönnyebbülten felsóhajt.

Tora pov:

Itt fekszik velem szemben, édes mosoly játszik szája szegletében, nem bújik hozzám, nem akar agyon ölelgetni, csak a kis ujjam fogja a saját mutató ujjával. Nem akar jobban érezni, mint amennyire engedem. Még most is, hogy egy orbitálist szeretkeztünk. Még így is…

Nem tudom hogyan jöttünk össze, az segített, hogy Kaoru beszélt a fejemmel, és utána Kai-jal beszélgettem, vagy az hogy utána napokig gondolkodtam, és orvoshoz is el mentem. Az eredmény megnyugtatott, nem fertőzött meg egyik sem. De az idősebb gitáros meséje eléggé elrémített a további habzsolástól. Most meg itt fekszem, az elrabolt kisujjamat nézem, és rá kell jöjjek arra, igen is megérte. Megérte változni, Kai mosolyáért megérte, ölelő karjaiért megérte, nevetése, csillogó szeme, ő maga, ez mind-mind megérte, hogy abbahagyjam az önpusztítást.

Még a srácok is mondták, hogy sokkal jobb velem mostanában dolgozni. Mit tettél velem Kai? Teljesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem.

Vége?

(folytatásért lehet reklamálni :) )