Cica gondok - 2. fejezet

Meg tettük. Itt fekszek hanyatt a francia ágyán. Nem tudom eldönteni, hogy menjek, vagy maradjak. A fenekem a maradás mellet döntene, de az eszem tudja, nincs itt helyem. Felé fordulok, nem néz rám, csak a cigijét szívja, még csak hozzám se ér, pedig eddig ölelt és csókolt. Azt hiszem most jött ez az ideje a relatív gondolkodásnak, túl szép lett volna, ha igaz lett volna.

Óvatosan fel ülök, fájdalom tompán érezteti magát a hátamban. Össze kaparom a földről a nadrágom nagy nehezen bele erőltetem a lábam először egyik majd másik, kicsit még várok, erőt gyűjtök és nagy nehezen felállok. Lehajolok az alsómért, most nem fogom fel venni. Összeszedem a szanaszét dobált ruháimat. A pólóm például a sarokban állólámpáról szedem le.

-Hova mész? – kérdi Tora mikor már a másik zoknim húzom fel.

-Haza – nyögöm ki és lerakom a lábam.

-Aha – kommentálja és nézi, ahogy összeszedem a cuccaim. Mindent a táskámba szórok, amit nem veszek fel. Tényleg csak egy trófea voltam, egy strigula mait felrajzolhat az ágy háttámlájára.

-Nem kell kikísérned – állok meg az ajtóban, még egyszer rá nézek – Megtalálom az ajtót – azzal kisétálok a szobájából, a lakásából, és valószínűleg az életéből is.

Az utcán elő kotrok táskám aljáról egy doboz cigit. Remegő kézzel gyújtok rá. Azért azt be kell ismernem magamnak, hogy életem egyik legjobb, legszenvedélyesebb szexében volt részem. Fenemód tud a Tigris. Hát ez is egy olyan emlék lesz, amivel együtt kell majd élnem, mert valószínűleg nem fog meg ismétlődni, hiába fáj a szívem érte.

Otthon a bögre gúnyolódik rajtam. Az a bögre, amit még csak meg se érintett, de neki szántam ott van a konyha asztalon. Nem vagyok képes elrakni, csak nézem minden reggel és minden este. Mit és hol rontottam el?

És a bögre kikacag. Kacag rajtam, mert nem fogja fel szívem, amit már eszem rég tud. Torának nem én kellettem, csak egy jó numera voltam.

**

A férfimosdó magánya azt hiszem ennél jobb most nem is történhetett volna velem. Rukitól szétszakad a fejem. De ez a csend menyei.

Megmosom a kezem, és épp mennék kifelé, mikor nyílik az ajtó és egy igen khm… hogy lehet azt szépen meg fogalmazni mikor két kollegád a mosdóban esik egymásnak? Azt hiszem sehogy. Tora nem zavartatja magát csak egyszerűen belöki Diet az egyik fülkébe. Észre se vettek, vagy nem akartak rólam tudomást szerezni nekem mindegy. Azt hiszem innen nagyon gyorsan távozni kell.

Még mertem reménykedni? Nem azt hiszem ez a remény ott halt meg, mikor Toráról volt szó benne.

Keserűségemmel nem tudok mit kezdeni, sajnos a szőnyeg alá kell most söpörnöm és nem törődni vele, mert Ruki nyűgös, nagyon nyűgös.

Napjaim számlálatlanul törnek tovább az idő folyamában. Mégis mindig sikerül össze futnom akaratomon kívül Torával, aki épp valakit gerincre vágott.

Első eset után a következő már sokkal szemérmetlenebb volt. Dühösen vágtattam be az egyik terembe. Miért mindig én? Mért nekem kell rohangálnom ezekért a vackokért? Miért vannak a technikusok? Jó ez egy szemét kérdés volt, mikor szerencsétlenek nem is tudják Ruki néha mit akar. Külön fordító kell hozzá néha, főleg ha itthon van a kedvese, nem ül le csak járkál vagy a falnak dőlve mustrálja a padlót. Ah fárasztó. Végre meg találom a megfelelő szalagot, és fel nézek mikor is a terembe, amire néz a technikusi rész, két alak bontakozik ki a panoráma megvilágításban. Az erősítők, mikrofon állvány, gitárok és még a dobfelszerelés egy része is ott van, na meg a két alak. Torát fel ismerem, kis pislogás után Takerut is. Most nem szőke, hanem barna tincsei szanaszét állnak. Nyögéseiket kitűnően hallom, vagyis inkább Takeruét. Tora csöndben mozog és élvezi.

-Zene füleimnek – mordulok fel. Tora fel kapja a fejét, a francba a mikrofon bekapcsolva maradt. Takeru továbbra se zavartatja magát, a tigris se állt meg csak a szemembe néz, nem értem mit akar, fel háborodnék, de azt hiszem ez nem az én asztalom, és közöm sincs hozzá. Rosszallóan megcsóválom a fejem, és magam mögött hagyom a termet, Takeru mesterkélt nyögéseit, és Tora szemét.

Mégis fáj, itt belül fáj, mert a szív még mer remélni.

Megnyugvásul a nap végére már semmire nem akarok emlékezni. Otthon üresség fogad. Szenvedek kicsit jobbról balra, aztán ágyba kényszerítem magam.

A munka nem áll meg, mert az én szívem fáj. Mégis sikerül elintézni, hogy csak fél napig keljen velem foglalkozniuk. Nagy megkönnyebbülés, végre mindenki haza ment. Ruki lepedő akrobatikázik Kaoruval, legalább lefárasztják egymást. Ezt is csak azért tudtam meg, mert a gitáros bekukkantott mielőtt elment volna. Reita valami csajt fog fűzni este a bárban, remélhetőleg nem másnaposan kóvályog be. Uruha valami dallamon gondolkodva távozott, valószínűleg nem fog aludni, kávét kell bekészíteni neki. Aoi csak szimplán tovább libbent. Én maradtam és most is itt ülök a dob mögött és élvezem, hogy a dob hangja mindent kiszorít. Nem tudom menyi idő telik el, mikor a szemem sarkából látok valami mozgást. Oda pillantok, de nem hagyom abba a játékot, most úgy bele jöttem, annyira élvezem. Sajnos a következő hangot elrontom, mert ahogy megerőltetem a szeme, látom, hogy Tora dönt valakit a pultra. Nem látom az arcát rendesen annak, aki alul van, de nem is bánom. Figyelem őket egy darabig. Azt hiszem a mai napi próbának vége itt. Majd otthon játszok tovább. Megtörlöm az arcom és táskámba dobom a cuccaim közben a hátam mögül hallom, hogy miket csinálnak, cuppogások, nyögések, sóhajok. Kiráz a hideg, elegem van Tora, ezt mért teszed velem?

Oda lépek az üveg mellé és meg nyomok egy gombot.

-Kösz az aláfestő zenét – szólók meg. Tora megdermed, és fel néz. Megint találkozik a tekintetünk. Most nem blokkolok és állok ott, mint egy hülye gyerek, csak simán elfordulok tőle. Kifele menet fel kapom a táskám, lekapcsolom a lámpát, bezárom magam mögött az ajtót.

Próbálok nem törődni a dologgal, de mikor már harmadik napja igen kemény problémával ébredek reggelente, amin a tusolás se segít, kezdek egyre morcosabbá válni.

Az utolsó csepp a képzeletbeli pohárban mikor Aoival sétálnak a felé a mosdó felé, amiben először összefutottam Torával.

-Már röpitiben a legyet is? – nézek lesajnálóan a gitárosra. Aoi heherészik egy kicsit, Tora elsápad dühében. Mosolyom flegma lenéző, mikor már messze magam mögött hagyom őket, leolvad és átadja helyét a keserűségnek. Mindenki jó neki csak én nem kellek.

Csak a próbateremben a megszokott helyemre leülve üt szöget a fejemben valami. Itt valami nem stimmel, vagy csak túl sokat képzelek magamról? Mindegy akár hányszor látom azt a tigrist mindig kangörcse van és mindig egy sötét hajú, körülbelül velem egy magas egyénnel van. Némelyik igen sápatag is. Mi van most mindenkivel?

-Mit tettem? – motyogom az egyik papír felett, amit értenem kéne, de csak a jeleket látom. Vajon én rontottam el? Vagy Torának csak ez a típus jön be és tényleg egy strigula voltam a sok közül?

Nincs időm keseregni, dolgozni kell és ráadásul lehetetlen mindent egyszerre elintézni. Ruki hajt, hogy munka van, Reita inkább csak idétlen viccekkel traktál. Uruha megint a zennek él és alig lehet kirángatni onnan, de nem bánom most jó hogy legalább ö nem foglalkozik velem. Aoi előző csípős megjegyzésem után nagyon gyorsan előkerült és kicsit dühös lévén inkább nem szóltam hozzá. Nem jó dolog egy dühös Aoi.

Csak arra figyelek fel, hogy már megint mehetek haza. Belzebubnak elemózsiát kellene vennem, reggel adtam neki oda az utolsó porciót. Szörnyű, hogy milyen gyorsan nő az én drágaságom. Most kamaszodik, így kicsit nehezebben viseljük el egymást.

Macskaeledelt kell vennem, meg pár dolgot még a hűtőbe és valami kaját is, mert nincs otthon semmi.

Gondolatban már a bolt polcai közt sétálok, mikor valaki megragad és beránt egy számomra ismeretlen szobába. Még körbe se tudok nézni, máris egy test préselődik az enyémnek. A hideg fal meg borzongat. Mozdulni se merek. Mi történik itt? Leblokkol a testem, mit kéne ilyenkor tenni? A következő, amire eszmélek, hogy ajkak falják nyakam. Nem tudok visszatartani egy nyögést, gerincem mentén borzongás fut végig. Felmordul a támadóm, és még jobban hozzám nyomja magát.

Mozdulnék, hogy eltűnjek, de sajnos elég ideig mérlegeltem a helyzetet ahhoz, hogy a fejem feletti polchoz kösse a kezem. Bár ezt is csak akkor veszem észre, mikor odahúzza összekötözött kezem. Vaksötét van, így csak sejtem a dolgokat magam körül.

-Eressz! – préselem ki magamból, erre befogja a szám. Csókol, közben keze se rest, azt hiszem, profival van dolgom. Egy mozdulattal szabadít meg a nadrágomtól és az alsómtól is, mondjuk arra már nem veszi a fáradságot, hogy a térdemnél lejjebb küldje. Azt hiszem most kétségbe eshetek, mert nem lesz jó vége ennek. Ám mai nap folyamán megint tévedek. A mohó ajkak testemen száguldoznak, és megérzek egy síkos hideg ujjat magamban. Kicsit feszít, hisz nagyon rég volt már az utolsó ilyen alkalmam. Nem, várjunk csak, nem is olyan rég, hisz ott volt Torával az az affér. Még egy sietősebb ujj rángat vissza a földre, mostanában túlságosan is kalandoznak gondolataim.

-Uhfu – rándulok össze, a falnak nyomódik a mellkasom, még pólón keresztül is érzem.

Nem vagyok kész arra, hogy most belém hatoljon. Könyökömre támaszkodva várom a fájdalmat, de nem azt kapok, hanem egy kutató szájat a vállamra, ami tovaszánkázik harapdálva, nyalogatva, és még egy meleg tenyeret hideg ujjakkal lüktető férfiasságomra. És ismét visszatérnek a síkos ujjak tágítani. Őrjítő lassúsággal tesz mindent, csak érint, és én mindjárt felrobbanok. Homlokom a hűs falnak támasztom és próbálok minél halkabban lihegni. Nem fogom sokáig bírni, a lábaim remegnek. Ekkor a kezek eltűnnek. Értetlenül kapom fel a fejem, erre kapok egy csókot, mélyet, akaratost és birtoklót. Épp csak annyira vonja el a figyelmem, hogy ne azonnal kapjak frászt, csak második nekifutásra. Belém nyomul. Elkapom a fejem, így valami fém karcolja meg az állam, de nem hagy nyomot, csak érzem. De akkor is, ez feszít.

-Nheh – lihegek, szuszogok, próbálom rendszerezni a légzésem, de nem megy. Azt hiszem, tudom ki teszi ezt velem. Óvatosan tartja a csípőmet, és ráhajol a hátamra. Érzem a ruhájának súrlódását. Tehát nem vetkőzött le teljesen.

Nekem most azzal kéne törődnöm, hogy egy vadidegen épp megdug, és nem tudok ellene védekezni.

Gondolataimat szétzúzza egy farok a fenekemben, és egy tenyér a férfiasságomon. Fájdalommal keveredett élvezettel nyögök fel. Tora volt ilyen követelőzős és csapodár. Lehet, ő az?

Nem tudok sokat lamentálni, gyors ütemet diktál, hajszolja az élvezetet.

Pár lökés után eltalálja azt a pontot, amitől csillagokat látok és megrándulok. Oly ismerős hangot hallat, de nem szól, csak gyorsít. Nem bírom tovább. Magamba fojtom feltörekvő lihegésem, vér íze árad szét számban, szétharaptam az alsó ajkam. Mit se változtat azon, hogy elmegyek, és magammal rántom őt is. Érzem, pulzál, magához ránt és szorosan ölel, nyakamba liheg.

Vége. Próbálom kontrollálni a légzésem, és nem összeesni. Nagyon lassan helyre áll a rend, de ekkor megmozdul mögöttem a támadóm, ezzel fájdalmasan felszisszenek. Igénybe vett hátsóm most tiltakozik mindennemű atrocitás ellen. Felhorkan, és kihúzódik belőlem. Falnak esek, ahogy elenged.

Próbálok talpon maradni, közben hallom a gumi csattanását. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy megfertőz, esetleg fürdésnél kényelmetlen lesz.

A kötél kioldódik, földre rogyok, remegő térdeim felmondták a szolgálatot.

Nagyjából összekuporodom. Összezavarodtam, miért történt ez velem? Ajtó hangját hallom. Remek, most meg még nyilvánosság is? De nem… Csak távozik a támadóm. Nem látom az alakját, csak a fénycsíkot a falon. Zokogni szeretnék. Annyira szeretnék sírni, de nem megy.

Fogalmam sincs, mennyi ideig üldögélek ott a hideg szobában, a hideg padlón, de muszáj haza mennem, a macskának enni kell adni, és tovább kell lépnem, holnap megint be kell jönnöm dolgozni.

Még mindig remegek mikor haza érek. Nem emlékszem az útra és arra se hogyan nyitottam ki az ajtót. Csak arra, hogy a kanapén ülök és kocsonyát játszok. Belzebub ide fészkeli magát mellém és dorombol.

-Jaj cica veled mért ilyen könnyű és azzal a másik nagymacskával mért ilyen nehéz?

Ma házi kosztot kap a boltig nem jutottam el. Meg kell főznöm, mert különben éhes lesz és egy háziállatot nem szabad éheztetni.

Mikor már a lábos fölé hajolok, ugyan úgy remeg a lábam, mint akkor ott a kis helyégbe. Kibuggyannak könnyeim. Ki, miért tette ezt velem?

Reszketve fekszem le aludni, mégse megy, minden kis neszre felébredek.

Reggel egy panda néz vissza a tükörből. Félek így bemenni, de muszáj.

A napok egymás urában telnek el mellettem. Otthon cicám vigasztal. Bent Ruki próbál vidítani, bár ő se tudja mi bajom van. Reita meg a viccei, és még az uzsonnám is meg kóstolja csak, hogy vidámabb legyek. Nem megy, sajnálom fiuk, ezt most nem lehet ilyen egyszerűen megoldani.

-Olyan vagy, mint akit megerőszakoltak – nevet fel Aoi. össze rezzentem mikor megérintette a vállam ott ahol ugyan már el múltak a szívás nyomok, de én még mindig érzem. Nem is tudja mennyire közel áll a valósághoz, vajon elmondta neki valaki, vagy épp a támadóm?

Szabadkozom, tagadok és menekülök, megint menekülök, de magam elől hova futhatok? És tora elől?

Majdnem minden másnap összefutok Vele. Hiába a legérdekesebb időpontokban mászkálok a dolgok után, mégse sikerül elkerülnöm. Fáj látni, hogy mindig más valakit fűz. Mégis bebizonyítja nekem minden egyes alkalommal, én nem lennék elég jó neki, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is kezdjen velem.