Yami és Kurama

-Megölted a bátyámat! – üvölti valaki.
Kurama felriad. Soha nem aludt el még órán kivéve most. „Ki volt az a lány? Kit öltem meg?” – kérdezte magától a fiú.
Robbanás rázta meg az iskolát.
-Mi ez? – néz körbe a tanárnő.
-Megnézhetem? – jelentkezik Suichi. A nő bólint. Kurama futtában távozik. Az udvaron megtalálja az erő forrását, ami a robbanást okozta. Egy fa alatt az árnyékba burkolódzva állt.
-Mit keresel itt? – a szél megmozgatta a fa leveleit és egy lány állt az árnyékba – A kapu bezárult!
-Vannak kis kapuk… azért jöttem, hogy meg öljelek.
-Indok?
-Megölted a bátyám.
-Kit? Ki vagy te?
-Yaminak szoktak nevezni – újabb rengés rázta meg az iskolát. Kurama ijedten kapkodta a fejét. – Ha elbúcsúztál a családodtól várlak a tengerparton naplementekor.
Amint eltűnt a földmozgás is abba maradt.
Suichi Minamino visszatért az osztályterembe. Az órák után haza sétált nem sietett.
Negyed órával, míg a nap teljes lemenéséig. Megállt a tengerparton lágy esti szél fújdogált. Egy szélroham kíséretében meg érkezett a fekete paca.
-Itt vagyok.
-Elköszöntél? – villant megy egy szempár a sötét foltban.
-Nem… Nem álszándékomban elhalálozni.
Ekkor hirtelen roham történt. A lány neki rontott Kuramának. Aki kezét felemelve védekezett.
-Megfizetsz – vicsorogta a lány Most, hogy ki bontakozott a sötétből sokall szebb volt. Haja hasonlított bátyáéra kusza hosszú fekete tincsek. Öltözete viszont teljesen más volt. Bőre fehérségét csak fekete hatalmas laza pólója és feszülős térdallá érő nadrágja tette teljessé. Lábán kicsi topánt viselt, ami csak arra volt jó, hogy ne a talpa legyen koszos
Mikor leváltak Yami a földre esett. Kurama nem támadt vissza. Várt.
-Mi bajod? – csodálkozott mikor látta elfordulni a lányt, és ahogy ott gubbasztott olyan esetlenek olyan védtelenek tűnt.
-Megölted! – hangja remegett a visszafojtott sírástól.
-Kit?
-Karaszut a bátyámat! – rámeredt a vörös hajú fiúra – megölted de, te vesztettél! Elveted tőlem – könnyei eleredtek – Az egyetlent, aki szerettet! – hisztérikusan fölpattant és neki rohant Kuramának. Erőtlenül püfölni kezdte a majd egy, fejel magasabb srác mellkasát.
-Yami – szolt békítően Kurama és meg fogta az ökölbe szorult apró kezeket. – Mért jöttél?
Egy kétségbe eset vörös szempár nézett vissza rá.
-Elégtételért küldtek.
-Kik?
Yami megrázta a fejét.
-Nem mehetek vissza addig, míg meg nem öltelek.
-Akkor ne menj vissza.
-Mért?
-Nem adom az életem és téged, se akarlak meg ölni.
-Kérlek, tedd meg… legalább vele lehetek – szipogta Yami.
-Megérdemelte a halált nem volt olyan jó embert.
-De engem szeretett!
-Hogy? – ekkor Kurama kezdte végre megérteni.
-Kérlek, nem akarok vissza menni a mostohámhoz! Aki soha sincs megelégedve senkivel és semmivel.
-Akkor maradj itt!
-És Emma Király?
-Azt majd én elintézem – mosolyog Kurama.
Nem értette pontosan, mért teszi, amit tesz de, most az egyszer tényleg segíteni szeretett volna ennek a kis lánynak.
Párnapra rá hogy Yami meg jelent Emma király utána küldte a begyűjtőket. Kurama viszont nem engedte elvinni a lányt. Yami a harc közben összeesett. Későn derült ki hogy nem bírja a fényt.
-Köszönöm a törődést – suttogta Yami mikor Kurama ölbe kapta, hogy elvigye árnyékos helyre.
-Ne beszélj, tartogasd későbbre az energiádat!
-Nem lesz később! – odabujt a srác nyakához. – Hallom, ahogy hív Karasu. Megyek, mert már nagyon hiányzik.
Kurama egy könnycseppet érzet meztelen nyakán.
-Az én érzéseim nem számítanak?
-Milyen érzések? – csodálkozott Yami – Szánalom… Együttérzés… hát igen ezek tesznek olyan emberivé és törékenyé.
-Nem azokra gondoltam. Tudod mi az a szerelem?
-Nem…
Kurama feljebb kapta a lányt hogy az arcába nézhessen.
-Szeretnéd megtudni? – hangja nem árult el érzelmeket.
-Igen – motyogta félősen a lány.
Végre beértek egy romos házba mely pont eltakarta a napot. Yami lassan éledezni kezdet.
-Tegyél le! – kérte bár mintha parancs lett volna. Kurama félig engedelmeskedett. A lány lábait, lent voltak de derekát még mindig szorosan magához ölelte. Yami csak pislogott. Nem igazán értette. Kurama végül elszánta magát és megcsókolta. Minden érzelmét bele sűrítette az ajkaik összeérintésébe.
Yami ijedten hátrált meg és összeesett.
-Nem… - kiáltotta kétségbe eseten.
-Mi baj? – nézet nagyon furán Kurama.
A lány tehetetlenül és artikulálatlanul fel ordított. Kurama befogta a fülét. A szétvert tisztító brigád vánszorgott oda.
-Mit csináltál a démonnal? – kérdezte a vezető.
-Semmit.
-Csak akkor reagál így ez a faj, ha valami lelki trauma éri. – mondta a csapat szakértője.
-Milyen faj?
-Ö az utolsó létező példány ennek az érzékeny démon hibrid fajnak.
-Hibrid? – pislog Kurama.
-Igen még Yomi készítette őket, hogy érzékeljék az érzelmeket. És csak ö maradt meg belőle.
-Akkor hogy lehetett Karasu a bátya?
-Örökbe fogadás útján. – válaszolta halkan Yami.
Mindenki rá bámult.
-Engem megalkottak és szolgáltam, de volt családom vagy legalábbis affélém. És mikor Karasu meghalt engem okoltak. Eljöttem, mert elküldtek… Kurama befogadott bár nem bírom a fényt érte meg tettem, mert nem ölt meg de nem bírtam tovább. És mikor végre elmehetem, volna, nem engedte el, mert túlsók érzelem gyűlt fel benne a napokba és nem lenne képes elengedni, ezért kényszerülök ara, amit már majdnem 10éve meg kellet, volna tennem – és felkecmergett könnyes szemmel elővette tantoját.
-Ne – nyögte Kurama.
És mielőtt bárki bármit megakadályozhatott volna Yami kilépet a lemenő napra és szembe nézett a fénnyel. Aztán szúrt.
A vékony test kecsesen bukott a földre. Yami szeme elsötétedett de még az utolsó könnycsepp ott remegte a pilláján.
Kurama tehetetlenül térdelt mellette.
-Mért? – bokszolt a földbe. Ekkor látott meg valamit Yami zsebében. Egy kis papír fecni, amire csak egy mondat volt írva: „Köszönök mindent Szerelmem!”
-Szóval mégis ismerted az érzéseim? – mosolygott keserűen Kurama és meg csókolta a papírkát.
Egy képel együtt ki került a falra Kurama szobájában.