2023. február 26., vasárnap

A Red Riot interjú - 1. fejezet

“A Red Riot interjú!”

"A nagy sikerű Red Riot hosszú kihagyás után ismét munkába állt mint profi hős. Holnap este megrendezésre kerül egy rendhagyó közönségtalálkozó, ahol a fent említett hős válaszol rajongói kérdésekre."

Ezzel a szalagcímmel hirdette magát az újság, és még jó pár lap a bódéban. Nehéz szívvel felemelem a lapot az újságos pultról, bele lapozok, de nem igazán érdekel.

Holnap kezdődik. Holnap ízekre leszek szedve. Ezek súlyos gondolatoknak tűnhetnek, de lássuk be, lassan 5 éve messze vagyok a hivatásomtól. Ugyan a publikum nem tudja miért, bár vad találgatások voltak, mégis úgy érzem nekem is szükségem volt erre a kis időre, feltöltődni, és rendbe rakni az életem. Mégis rettegek. Lábaim haza visznek, mert csak az ajtóban térek magamhoz. Üres a lakás, pont így beszéltük meg, most mégis rettegés lesz úrrá rajtam, hogy fogok holnap oda állni egyedül a pulpitumra, kiestem a gyakorlatból. Az óra bántóan hangosan ketyeg. Mozdulataim egyre darabosabbak. Megszólal a mobilom, rá se pillantva felveszem.

- Szia - köszön bele kellemes hangja.

- Szia - suttogom vissza.

- Ne aggódj, egyél, a hűtőben van egy kis nasi, maradt uzsonnáról. Zuhanyozz le és feküdj le aludni - sorolja fel teendőimet.

- Rendben - sóhajtok fel, a gyomromban a gombóc kicsit enyhül.

-Vonalban maradok - hallom hangján, hogy kuncog.

- Ne...

- Mész már a hűtő felé? - kérdi mellékesen és magam előtt látom, ahogy unottan hátradől a kanapén feldobja a térdére a bokáját, és elkezdi piszkálni a körmét, olyan látványos nemtörődömséget mímelve amin mindenki felháborodott volna az osztályban.

Nem ellenkezem tovább teszem a felsoroltakat, de kéretlenül marad a vonalba, ez a fajta törődés esik a legjobban. Vége volt a középiskolának, befejeztük a gyakornokoskodást, a sötét évek elszálltak, mi pedig maradtunk. Ami régen gyermeki vonzalom volt, mára már kinőtte magát. Olyan szerelemmé, amivel még mindig nem tudok betelni. Persze mint minden párnak nekünk is meg voltak a magunk nehézségei. A legutóbbi küzdelmünk lassan 6 éve volt. Azóta mintha kicserélték volna. A felelősség nagyúr. Nekünk, pedig most ki jutott a felelősségből rendesen. Telefonnal a kezemben alszom el.

Reggel az ébresztő óra megijeszt. Pattanok és rohanok, először az irodába, ott összeszedem a felszerelésemet. Még a hős ruha nélkül elugrom gyorsan edzeni, ez elviszi a délelőttöt, utána fürdés és könnyű ebéd, majd sietek tovább a találkozó helyszínére. Rettegésem tetőfokára hág, mikor felveszem ruhámat, és a szervezőkkel elkezdjük végig venni az est folyamatát. Rengeteg előkészület van egy ilyen találkozó előtt. Végig venni is fárasztó, és a fejem is bele fájdul. Vissza menekülök a pihenőbe, olyan jó lenne ha itt lenne valaki. Bárki, akivel tudnék pár szót váltani.

- Na, mi van szar haj? - nyílik az ajtó mögöttem és elképedésemre Katsuki grasszál be rajta.

- Hát te, tesó? - kérdezem és felállok kezet fogni vele.

- Úgy hallottam kicsit ideges vagy.

- Ki mer ilyet terjeszteni? - kémlelek körbe, de persze pontosan tudom ki szólt neki, hogy jöjjön ide.

- Melyik részével van bajod egyébként? - kérdi komolyan.

- A kérdésekre adandó válaszok...

- Mi van velük.

- Mi van, ha nem akarok válaszolni?

- Akkor nem válaszolsz.

- De...

- Figyelj ide! - vág közbe, megvárja, míg rá fókuszálok. - Van jogod a magánszférához! Minden hősnek joga van védeni azt, amit úgy érez, meg kell védenie. Soha senki nem tette kötelezővé, hogy a polgári, privát életed kiteregesd. Jól vésd az eszedbe, vannak, akik számítanak rád ott is, a névtelenségben.

Vállon vereget és kezet fog velem.

- Sose felejtsd el ki vagy, honnan jöttél, hová mész, és milyen utat választottál. Ne hagyd figyelmen kívül azt sem, hogy nem csak hős vagy, hanem a... - monológját félbeszakít az ajtó nyílás végett, ugyanis belép egy szervező.

- Elnézést, - szabadkozik - kezdünk

- Köszönöm - mosolyogtam Katsukira, még intettem neki kifelé menet.

Követtem a szervezőt, furcsa nyugalom kezdett körbevenni, mintha itt lenne Ő is.

Felléptem a színpadra és mosolyogva, integetve leültem a kijelölt helyemre. Üdvözöltük egymást a műsorvezetővel. Jöhetnek a kérdések. Persze előtte a kötelező körök miszerint, hogy vagyok, örülök, hogy itt lehetek, és természetesen nagyon örülök a visszatérés lehetőségének. Aztán jöhetnek a rajongói kérdések. Furcsa mód a tömeghez képest a terem mégis csendes.

- Szia Red Riot - kapott szót először egy félénk lányka - Honnan jött a neved? - melegen rámosolyogtam, ez a kérdés annyira megnyugtató.

- A példaképemről mintáztam, mikor hős nevet kellett választanunk és alkotnunk magunknak.

- Ki a példaképe?

- Crimson Riot.

Pár meglepő nyikkanás. Ezután jönnek az iskoláról szóló kérdések.

- Milyen volt az osztályával a kapcsolata? - kérdezi egy cingár fiú. Látszólag semmi baja, de a kérdésből éreztem, hogy piszkálják.

- Mikor átkerültem a hős képző iskolába alakult jobban a társasági életem, valószínűleg a kollégiumi élet is hozzá tett. Meg persze a rengeteg együtt átélt kaland. – Pillanatra elrévedtem. A borzalmas évek, amik ránk vártak, amiről még az első napokban nem tudtunk.

- Ha már szóba került a kollégium - veszi át a szót a műsorvezető - Válaszolna nekünk erre a kérdésre - lebegtett meg egy lapot. - Mielőtt elkezdődött volna ez a műsor volt egy online fórum és rengeteg kérdést tettek fel, kigyűjtöttünk közülük párat. Ez volt az egyik, amire nagyon sokan kíváncsiak: Mikor volt az első csókja? – Felnevettem, és megráztam a fejem. Igazából ez egy nagyon aranyos történet.

- Kulturális fesztiválon, még második félév végén, nem sokkal a nyári tábor előtt. - Adtam meg a pontos időt. Gondolataim egy pillanatra elszáguldoztak oda.

***

Magam előtt látom a döbbent tekintetét, amikor megérintettem az arcát, és ahogy ajkunk összeért. Persze másnap az alkoholra fogtuk, mégis így indult el az egész.

Ültünk a kollégiumi nagy társalgójában, figyeltük a lányok ügyködését, végül minket is bevettek. Felelsz vagy mersz játékot játszottunk, az üveg pörgött a földön körbe-körbe. Végül megállt. Kipörgettek, pechére mellettem ült. Mertem. Meg mertem csókolni. Hatalmas szemei még nagyobbra tágultak mikor ajkunk összeért. Döbbenten érintette meg száját, mikor elhúzódtam és a többiekkel nevettem, Ő nem nevetett, csak nézett rám, és tekintetében mélyen akkor először láttam meg valamit, ami reményt adott. Valamint annak az édes puha érzésnek emléke mely ott kísértet a számon másnap is. Reményt adott arra, hogy megéri folytatni a próbálkozást, hogy igen is van esélyem, több mint az elején hittem.

***

Többen fel kuncognak a nézőtéren.

Próbáltak több hasonló kérdéssel sarokba szorítani viszont nem hagytam magam. Még egész friss vagyok. Megtanultam az évek alatt, hogy nem szabad elsőre válaszolni minden kérdésre, gondolkodni sem árt. Nehéz lecke volt, de megtanultuk.

- Ha már az intimitás előkerült - ragadja magához a szót a műsorvezetője ismét - Rengeteg rajongó kérdezi, hogy boldog-e a jelenlegi párkapcsolatában. Mert azt tudjuk, hogy van partnere, de boldog?

Kicsit megütközve néztem rá. Döbbenetem inkább annak szól, hogy nem látszik, mennyire boldog vagyok?

- Elnézést - szabadkozom egy pillanatra - Nem igazán értem a kérdést.

Együtt pislogtunk egymásra a fazonnal értetlenül. Hirtelen egyszerre kitörtünk nevetésben.

- Szóval - nyeri vissza lélekjelenlétét előbb Ő - Arra kíváncsiak a rajongói, hogy boldog-e?

- Boldog vagyok - felelem vigyorogva, hátradőlök az amúgy nem túl kényelmes széken.

- Aggodalmuk azért van, mert ugye 5 évre eltűnt a látótérből, olyan hírek is fel-felröppentek, hogy külföldre utazott.

- Igen voltam külföldi kiküldetésen is, és a kényszer pihenőm alatt ellátogattam Amerikába is, valamint voltam a tudósok központi bázisán is, ahol hosszabb ideig volt lehetőségem tanulni. Valamint pár hónapot töltöttem Európában is.

Szépen sorban elmesélem merre jártam, milyen városokat láttam. Elvégre ezek az információk immár publikusak elvégre már nem tartózkodom ott. No meg nem mindenre emlékszem teljesen. Van ahol kicsit kiesik pár nap vagy hét. A húzósabb időszakból.

Ezzel elment egy kis idő, amíg meséltem. Lassan jöhetne egy pici szünet vagy egy korty víz, mert kezdek kiszáradni.

-Ha már külföldnél járunk, hozott haza magával élményeket? – kérdezi úgy mellékesen az műsor vezető.

-Rengeteg élménnyel gazdagabban tértem haza.

-Például?

-Sok külföldi hőssel volt lehetőségem együtt dolgozni. Rengeteg új területet ismertem meg és az új technikák használata borzalmasan érdekessé tette a dolgot.

-Ez igaz volt az iskolai idejére is? Többször volt külföldi kiküldetésen?

-Több külföldi össze dolgozásban is részt vettem, elég szerencsés voltam hozzá hogy beválogassanak abba a csapatba ahol ezt lehetőségem volt kipróbálni.

-Nem okozott gondot a nyelv?

-Nem, szerencsémre mindig akadt, aki kisegítsen, ha problémám adódott a nyelvel.

És beugrik az egyik küldetésünk Kisebb csoportokban voltunk szét szórva.

***

Már üres az ágy mellettem, elment, mint általában korán reggel. Álmosan dörgölöm meg a szemem és ásítozva megyek kifelé. Még nem fordulok be a társalkodóba, mikor meghallom a többiek hangját.

-Általában korábban kelsz – Ochako hangjában mosoly bujkál.

-Miért? Második lennék – álmos hangja olyan édes.

-Ömm ez nem Kirishima-kun alsója? – firtatja hirtelen Sero. Lenézek magamra és döbbenten veszem tudomásul, hogy rajtam pedig az Ővé van. Gyorsan hátra arcot vágok, és visszasietek a szobámba egy másikért, ami legalább az enyém. Azt hogy véletlen hozzá keveredett az alsóm még ki tudjuk magyarázni szépen, de a cserét már nagyon nehezen.

-Jó reggelt – lépek be immár én is a szobába.

-Ó! Jó reggelt – karolja át vállam Sero – Jó volt az éjszakád? – kérdi vigyorogva.

-Ja – ásítok egyet – Jót aludtam. – nyújtózok egyet a nyomaték kedvéért. Mikor körbe nézek csak döbbent tekinteteket kapok.

-Nincs rajta – állítja Kaminari-kun – Ez a sajátja.

-He? – értetlenkedek.

-Az alsód, a sajátod, és nem az övé – bök egy eléggé kétségbe esett fej felé. – Azt hittük össze cseréltétek egy fülledt éjszaka után – vállat von – de mivel nem mond semmit be kell vetni a nagyágyút.

-He? – most már ő is kétségbe van esve.

-Bakugo! – trillázza Kaminari és leesik a tantusz.

-Minek hívod Bakubrot? – kérdezem morcosan – tudod, hogy reggeli edzést tart magának, hogy formában tartsa magát azért ment el korán aludni – rá nézek a zöld szeműre és a néma könyörgésére – Midoryával pedig tegnap valószínűleg a fürdőben cseréltük össze a ruhánkat – méltatlankodás a hangomban elég lehet nekik – Nem találom a pólóm – morgok – a kedvenc fehér feketém – a szemek megcsillannak és kapcsol.

-Akkor az a tied? – lelkesül fel – Tegnap fáradtan bedőltem az ágyba így reggel vettem csak észre, hogy két póló van nálam – elindul kifelé – hozom máris, visszaadom – azzal elsuhan mellettem – és a nadrágot is kimosás után – mondja még sután és paradicsom piros fejjel távozik.

Amikor haza értünk szégyelltem magam, próbáltam többször is beszélni vele az ügyről de nem engedte, sőt közel se engedett magához. Tartotta a távolságot.

***

-Ha már kiküldetés és külföld – rá néz a lapjára a műsorvezető – Volt ott szerelem is?

-Közép iskolában megtalált a szerelem, és nem engedett – mosolygok.

-Ennyi? Se kilengés, se semmi?

-Nem vagyok egy csapodár, ha valakit befogadok a szívembe, az ott marad, és Ő ott maradt – lágyan elmosolyodom, rengeteg minden kavarodik fel bennem. – Sokszor a fejemhez vágták, hogy túl hűséges vagyok, és miért nem próbálok élni, ha már egyszer van lehetőségem. Nekem még se kellett senki rajta kívül.


2023. január 28., szombat

Moly Toposz Vadászok '22 - Írjunk fanficet a leggyakoribb toposzokkal!

Ez a fafnfiction egy a Moly.hu oldalán lévő kihívásra készült. Cím nélkül. Adott szavak használatával.
Jó olvasást (nagyon rég nem írtam... olyan is)
Fandom: Harry Potter
Figyelmeztetés: rég írtam, nem teljesen hű a műhöz.
 
 
 
1. Fejezet:
Hermione Granger nem igazán tartotta magát sokkmindentől távol, elvégre végig tolt egy háborút, a nomád hónapokról szót se ejtve, de most mégis, egy olyan témával találkozott, amitől retteget. Szülés. Maga a szó is olyan kifejezetten rettegéssel töltötte el. Alig múlt 18 éves, és egy épkézláb felöntet nem tudott megkérdezni, a saját szülei épp új életet kezdtek francia országban, rá nem is emlékezvén, tehát szóba se jöhettek. Az az egy család, ahol pedig esetleg még kérdezhetne, nos nem igazán volt arról híres, hogy problémaként merülne fel ez a szó, tekintve, hogy hány gyerek is van a családban.
Tehát a könyvek… de nem a könyvek itt nem igazán segítenek. Az érzelmes dolgokkal kapcsolatban nem mindig nyújtanak segítséget, ezt már a saját kárán megtanulhatta.
Tépelődésében, muszáj volt valahol megnyugvást találnia, erre pedig egyetlen hely van a világon, méghozzá a könyvtár. Mindegy volt, hogy mugli vagy épp varázsló, a lényeg a könyveken múlott, ahol a tudás elérhetővé vált számára.
De az a tudás, amire most vágyott nem igazán volt a könyvekben elérhető.
Kesergett a szüleivel történő kevés beszélgetésen. Hisz 11 éves volt mikor felvették a bentlakásos iskolába, tehát innentől kezdve a szüleit csak nyáron látta. Akkor rengeteget voltak együtt, de mégis, az már nem olyan, mint ha minden nap iskola után haza ment volna, és megbeszélték volna mi történt.
Jaj de jó lenne egy kis segítség – gondolta és végig simított a könyvek gerincét a polcon, ami mellett éppen állt.
- Szia – köszönt rá egy férfihang, összerezzent és aggódva nézet fel.
- Szia – köszönt vissza azért.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte az amúgy magas fiatalember. Hermione jobban megnézte, nem lehetett idősebb nála sokkal. Talán ha egy évvel. Ezen kívül fekete haja és zöld szeme barátságosan csillant az ablakokból beszűrődő gyér fényben. Mégis az arca más volt, mint amit megszokott.
- Igazából nem tudom – suttogta.
- Ne ijedj meg, de figyellek már egy ideje. Jó egy órája kerengsz az orvosi részlegen – kacsintott – talán segíthetek, ha meg mondod milyen témára vagy kíváncsi.
Hermione zavarodottan szája elé tette a kezét, még véletlenül se akarta kimondani azt a félelmetes szót.
- Orvosnak készülök – ez volt a kegyelemdöfés a lány számára.
- Milyen orvosnak? – próbált időt nyerni. A fiatalember közelebb hajolt és bizalmasan megsúgta a fülébe.
- Állatorvosnak – felegyenesedett és mosolygott, azzal lekapott egy hatalmas könyvet a polcról.
- Anatómia? – csipogta Hermione a címet olvasva.
- Igen – azzal intett a lánynak, hogy kövesse.
A könyvtár olvasó részében csendesen egymás mellé ülnek, és a könyv fölé hajolnak.
- Szóval mi érdekel leginkább? – kérdezte újra a fiatalember és nagy zöld szemeit Hermionéra meresztette. Annyira hasonlított rá, de mégsem.
- Hát… - Kezdte unni ezt a kérdést, és hogy ennyire félénken tud csak rá reagálni, hol van az a karakteres személyiség, ami végig kiérte legjobb barátait egy mindent elsöprő háborúban? Hova lett a szuperhősöket megszégyenítő bátorsága? Végül csak kinyögte – Szülés – feje égett a szégyentől, a másik szemébe se tudott nézni.
- Hát ez attól függ, melyik állatnál – gondolkodva fel állt a feketehajú és vissza sietett a könyvek közé, majd egy sokkal kisebb könyvvel tér vissza mint az előbb felcsapott anatómia. – Talán ebben minden benne van, ami téged érdekel – nyújtott át. Hermione megszeppenve vette át a könyvet és elmélyedt a tanulmányozásban. A könyv egy mugli szerzőé volt és ténylegesen minden benne volt az emberi terhesség és szülés folyamatáról. Rengeteg tanulságos illusztrációval. Viszont ez nem nyugtatta meg Hermionét. Sőt még félelmetesebbé tette az egészet számára.
- Köszönöm a segítséget – állt fel a fiatalember mellől, miután átlapozta a könyvet felületesen. Még intet neki és a pulthoz érve kikölcsönözte azt a példányt amit fogott.
Hazatért abba a kis lakásba, melyet nem sokkal szülei elengedése után kezdett el bérelni. Először csak a bútorokat, és egyéb személyes tárgyait hozta ide a szülői házból, aztán ahogy vége lett a háborúnak és kellett egy hely, ahol a sebeit nyalogathatta ide jött. Elbújt a világ elől. Egyetlen ember tudta csak hogy hol van, viszont őt megeskette, hogy senkinek nem adja ki ezt a titkot. Még közös ismerőseiknek sem, és Ő tartotta a szavát.
Egy szoba konyha kis garzonlakás, nem több, egy embernek pont jó volt. A szobában egy ággyá átalakítható kanapé, egy fotel az egész falat elfoglaló könyvespolc előtt. Egy apró fadohányzó asztal mellette, puha szőnyeg alatta mezítláb pont kellemes és meleg.
 
 
2. fejezet:
 
Megjelent egy levél a dohányzó asztalon. Nehéz sóhajjal vette csak fel a borítékot. Ő irt neki. Mikor ide elbújik, csak levélben kommunikálnak. Meglepő módon az Ő ötlete volt. Alig múlt el pár nap, de máris hiányolta jelenlétét Hermionénak. Aggodalmát fejezte ki és hogyléte felől érdeklődött.
-Mit is írhatnék? – kérdezte magától fenn hangon. Elgondolkodott. Hogy is van pontosan? Hazudjon megint, mint oly sokszor tette már mióta vége lett a borzalmaknak és megpróbálták újra építeni a saját életüket? Mégis itt a magányos kis szobában, kezében a levéllel úgy érezte, hogy soha a nem lesz olyan, mint régen. Miért is lenne? A vörös hajú szélvésszel végzett, hisz gyerek volt mikor összejött vele, és hiába volt a nagy vallomás a csata hevében. Tudta legbelül, hogy nem fog ez soha sehova se vezetni, gyermeki képzeletében élt még az igaz szerelem utáni vágy.
Legszívesebben elégette volna a levelet és soha senkihez nem szólt, volna többet a varázsló világból. Mindent elvettek tőle, a szüleit, a gyermeki ártatlanságát, az életét, az álmait! Egy olyan kormányba nem akart dolgozni mely annyira korrupt. Ebbe most bele se akart igazán gondolni.
Érzelmei viharában elvonult egy csésze teáért, hátha attól némi megnyugvást kaphat. A megszokott mozdulat sor, a dolgok melyek a helyükön talált mind egy apró lépéssel közelebb vezették a nyugalomhoz.
A gőzölgő folyadék fölött ülve megint a levelet fixírozta. Válaszolnia kell, még hozzá gyorsan különben ide jön és személyesen faggatja meg a hogylétéről, és akkor talán olyat tenne amit nem akart. Hisz minden olyan bonyolult!
- TE bolond! – kiáltott fel kétségbe esetten. Zokogása feltört. Könnyei csak úgy potyogtak, érzései, pedig elborították. Minden mit ez eddig magába fojtott, feltört. Az érzései, mint egy cunami jött és nem állt meg maga alá temették Hermionét.
Elképzelte milyen lett volna, ha akkor, amikor lehetett volna bátrabb, és megteszi az első lépést a másik felé. Ha bátrabb és nem a könnyebb utat választja és meg marad a barát zónába, ahol kényelmes volt. Nem kellett őszintének lennie magához, sőt egy ideig azt hitte, hogy ennek tényleg így kell lennie, hisz megtalálta a tökéletes tökkelütöttet, aki elviselte a kioktatásait és mellette még a varázsvilág alapdolgait is megtanulhatta. Viszont mit se változott belül. Ugyan úgy várta a szőke herceget fehér lovon. Bár talán annyira nem is szőkére vagy vörösre bukott.
Tollat papírt vett elő, direkt a mugli fajtát, itt a kis vackában nem sok mágikus dolgot tart, de leginkább semmit, az egy másik élethez tartozott, ahol sok a fájdalom, de erre most nem akart gondolni. A dohányzó asztalhoz készített mindent és leült a pihe puha szőnyegre. Egy pillanatig még figyelte az üres lapot majd írni kezdett.
Legalább háromszor leírta a levelet miután megelégedett vele. A csata, a hirtelen jött ünneplés, a menekülés a rivalda fény elől. Ez mind olyan dolog, amit bele akart írni a levélbe, mégse tette meg. Nem akarta még jobban elszomorítani Őt.
 
”Drága Harry,
 
Úgy döntöttem változásokat hozok az életembe, szeretném ha ezt tiszteletben tartanád, és egyelőre titokban. Rengeteg minden történt, és időre van szükségem, hogy feldolgozzam. Szeretnék tisztába kerülni önmagammal.
 
Ölel:
Hermione”
 
Kicsit szipogott, rá koppintott a levélre és mielőtt eltűnt volna még tüsszentett egyet. A szekrény felé fordult és zsebkendőt vadászott elő a helyéről. A könnyei megint homályosítottak a látásán, az édesanyjával készítették a zsebkendő tartót. Az édesanyjával, aki soha többet nem fogja nevén szólítani, aki soha többet nem fogja megölelni, aki nem lesz többet az élete része. Szerette volna vissza kapni, de amit tett azt nem tudja vissza fordítani, ezt akkor és ott már tudta, de feldogozni még nem sikerült. Maga előtt látta őket, ahogy felemelte a pálcát ahogy elsuttogta a varázsigét ahogy lendült a pálca és a szülei elaludtak. Nincsenek szülei… csak úgy kongtak a fejében a szavak. Árva lett. Hogy lehet ezzel egyáltalán megbirkózni? Nem találta a választ. Remegő kézzel elvette a zsebkendőt. Alig fújta ki az orrát kopogtak az ajtaján.
Összeráncolta a homlokát, ez meg hogy lehet? Újabb tétovább kopogás. Még megtörölte az orrát és ment ajtót nyitni.
 
 
3. fejezet:
 
Meglepetten álltak egymással szemben az ajtóban. Hermione azon gondolkodott lázasan, hogy ez hogy történhetett meg.
-Szia – köszönt félszegen a fiú, vagyis most már inkább férfi, mert hát lássuk be korholta magát Hermione megmentette a világot, igazán felnőhetett közben ő is.
-Szia – biccentett óvatosan.
-Ne haragudj – meglebegtette a levelet – a tekintetedből látva azt hiszem félre értettem, amit találtam a levélben – azzal már fordult is, hogy elmenjen. Ekkor Hermionéban annyi minden szaladt végig. Itt a tökéletes alkalom, hogy nyugodtan mindenkitől messze megbeszéljék a dolgokat, itt a tökéletes pillanat, hogy esetleg bevalljon valamit, amit még maga sem tud rendesen. A pillanat, amiért fohászkodott egy ideje.
-Harry – szolt utána rekedten. Valószínűsítette, hogy kicsit több kétségbe esés került a hangjába, mint tervezte, mert túl gyorsan állt meg a másik. – Kérlek, gyere be, szeretnék beszélni veled.
Harry belépet a kis előszobába, levette úti köpenyét, cipőjét, Hermionénak kérnie se kellett, miután beljebb lépet a konyha fülkébe ment, feltett egy új adag teát főni és csendesen készített elő mindent.
-Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte, miközben kitöltötte a teát a megfelelő bögrékbe, Hermionéjét ízlésének megfelelően ízesítve.
-Mindig elcsodálkozom, hogy ilyen apróságok megmaradnak a fejedben csak az nem, ami éppen a túléléshez kell – kuncogott kínjában a lány.
-Ami fontos az megmarad – kacsintott Harry. – de ne terelj – leült a szőnyegre a lánnyal szembe a dohányzóasztal túl oldalára. – Mi baj van?
-Baj? – szusszantott Hermione – Baj? Mi baj lenne?
-Talán, az hogy tervezed elhagyni a varázslóvilágot és készülsz megszakítani minden kapcsolatodat a világgal.
-Honnan? – hebegte Hermione, hogy látott át egyetlen levél alapján rajta?
-Hemione – sóhajtott fel a fiú – évekig voltunk egy klubszobában, aztán hónapokig egy sátorban. Körülbelül ugyan azt éltük át. Ezen felül szakítottál Ronnal. Nem akarom felfújni az ügyet, de behúzott nekem egyet miután ledöbbentem a tényen, hogy szétmentetek, és azt vágta a fejemhez, hogy miattam történt. – hüvelyk ujjával a bal halántéka és szemöldöke közé bökött. – Tehát tudom hogy miattam volt. Megint egy hiba a sorban, amit elkövettem.
-Harry, ez nem a te hibád volt – makacskodott a lány.
-Közvetlenül nem is – kacsintott megint a fiú. – Viszont megint ott vagyunk, hogy miről is szeretnél beszélgetni?
Hermione végre nagy levegőt vett. Összeszedte minden létező bátorságát, hogy bele fogjon. Maga alá húzta a lábait, ki húzta magát és úgy ült, mint aki hosszú előadásra készül. Megigazította a haját.
-Mint tudod, a szüleim francia országba költöztek a kérésemre.
-Inkább utasításodra – horkant fel Harry – Tudom, hogy a szüleid nem emlékeznek…
-Ne szakíts félbe! – vágott közbe a lány, majd megakadt – Honnan? – hördült fel – Mindegy – hessegette el a dolgot gyorsan – Nem fontos – gyomra görcsbe rándult, már hogy ne lenne fontos, az egyik legfontosabb dolog a világon, árva lett, ez a szó ott villódzott a fejében. Megköszörülte a torkát – Szóval, ne szakíts félbe, szeretném végig mondani. – Harry biccentet, hogy tudomásul vett, a lány bólintott és folytatta – Szóval, mivel a szüleim elköltöztek, így egyedül maradtam, és szeretnék új életet kezdeni, mint már említetted. Ezért szeretnék elköltözni, a spórolt pénzemből venni egy házat, vagy lakást ezt még nem döntöttem el… - kis szünetet tartott Belenézet a zöld szemekbe.
-Segíthetek esetleg? – kérdezte óvatosan a fiú.
-Miben?
-A saját lakás esetleg ház keresésben. Van egy két nagyon jó környék, esetleg végig vehetjük hol is szeretnél lakni, mik az igényeid, szeretnél e kertel foglalkozni, vagy inkább egy társasházban laknál ahol sok a szomszéd? Talán szeretnél fidelizs-bübájt alkalmazni? Vagy csak egy sima rejtő varázs is elég? Ezenfelül megtárgyalhatnánk azt is hogy hogyan vonulunk ki a varázsvilágból, írunk-e egy cikket, amit Luna le ad az újságoknak, vagy keresünk egy megbízhatóbb riportert és közleményben, vagy csak a miniszternek súgjuk meg az egyik talán végre az utolsó alkalommal mikor pódiumra kell állnunk.
Hermione szíve repesett az örömtől, nem ütközött ellenállásba, csak megdöbbent egy kicsit. Nem számított ilyen segítőkészségre.
-Várj! – kapta fel a fejét – Te is lelépsz? – hitetlenkedve rázta meg fejét.
-Hermion – Harry lassan vett egy mély levegőt, bele túrt sűrű fekete hajába még jobban összekócolva azt. – ez a háború mindent elvett tőlem, amit lehetett, és elegem van – kibámult az ablakon – Tudom most azt mondanád, ott van Giny, de nincs. Nem fogom tovább hitegetni magam. Nem szeretnék tőle semmit már. Nem akarok a varázsló világhoz tartozni – visszanézet a lányra, szemében olyan szomorúság ült hogy Hermione szíve összefacsarodott.
 
4. fejezet:
 
Ültek a lassan kihűlő teák felett, rengeteg mindenen gondolkodva. Hisz most kiteregették a lapok egy részét. Vajon mi a következő lépés? Harry mozdult meg először. Megfogta a bögréjét, odébb helyezte és papírt tollat varázsolt az asztalra. Nem sokban különböztek a mugli papírtól vagy tolltól. Csak annyiban hogy ezek a fiú pálcájából röppentek elő. Hermione hirtelen nem is értette csalódottságának okát.
-Bocsánat – szabadkozott a fiú – felvette a tollat és felpillantott a lány barna szemébe. – Tehát elsőnek döntsd el, hogy kertes ház vagy sem.
-Szereted a fűszernövényeket? – kérdezett vissza Hermione hetykén hirtelen.
-Ha ételbe megy igen, ha főzetbe, akkor nem biztos – mosolyodott el végre a fiú.
-Akkor kis kerteset szeretnék, eldugott csendesebb környéken, esetleg a közelben kirándulási lehetőséggel is.
Harry mindent felírt, amit a lány kívánt, majd a listát tovább bővítették, például olyan butaságokkal, hogy ki milyen védő varázslatot tenne a házra. Végül nevetve rendezték sorba a növények listáját, amit ültetni szeretnének. Esetleg bútorok, amik kellhetnek, majd a tárgyak listája, mi kell a konyhába, mi kell a nappaliba, esetleges dolgozószóba. Szóba került hogy mihez is szeretne a lány kezdeni az élete többi részével, merre fordulna, hova nézne, esetleges munka lehetőségek a mugli világba, tekintve, hogy nem nagyon akaródzott a varázs világban maradni egyiküknek sem.
Annyira jó volt a hangulat szinte elrepült a nap. Talán utoljára ilyen fesztelen hangulat a klubhelységben volt szeptember környékén, még jóval az RBF vizsgák előtt.
Mintha a nagy szerelmi vallomás elmaradt volna a csendes egyetértés olyan jó érzéssel töltötte el a lányt. Biztonságban érezte magát hosszú idő után először. Nézegette a papírt jó volt látni a tervezetett, és még jobb volt bele gondolni hogy nemsokára meg is valósítják. Valószínűleg együtt, és ehhez nem kellett csöpögős lányregénybe való nagy összeborulás. Bár lehet nem ártana megbeszélni a dolgokat. Végtére is, ha el akarnak szökni a nyilvánosság elöl nem lenne hátrány tervet kovácsolni. Varázsló mentes helyen találni otthont. Hermionét megint eltelítették az aggodalmas gondolatok, mégis hosszú idő után ez a kis béke, gyógyírként hatott lelkére.
-Tudod Hermion – révedt el egy pillanatra Herry tekintete, ki az ablakon el a messzeségbe – Néha elgondolkodom azon, mi lett volna ha… - reszketegen felsóhajtott, a csend hosszúra nyúlt.
-Mikor mi lett volna? – törte meg a szoba csendjét a lány.
-Ha… - visszafordította zöld szemeit Hermionéra – Ha elég bátor vagyok – suttogta.
-Harry – nevetett a lány – te vagy az évszázad legbátrabb és legelismertebb varázslója. Megölted Voldemortot, és túlélted azt a hét évet az iskolában, amit nagyon sokan nem bírtak volna ki.
-Igen – mosolyodott el szerényen a fiú – Igen ez így summázva szépen hangzik – ujjai között forgatta a tollat – de emberként elbuktam – tartva a szemkontaktust feltérdelt és áthajolva a kis dohányzó asztalon a lány arcát vette célba, reszketeg ujjai alig merték érinteni a puha bőrt, közelebb hajolt – Elbuktam, mert nem lenne szabad ezt tennem – suttogta a lány ajkaira.
Hermione megdöbbenve hagyta magát. Egy pillanatra lemerevedett de csak épp annyira, hogy elbizonytalanítsa a másikat, mikor ezt megérezte felbátorodott és át vette az irányítást. Ez volt az a pillanat maikor minden eltűnt és minden elveszett, majd helyre billent a világ, és mintha a kirakós utolsó darabja is a helyére került volna. Nyugalom áradt el egész testében, majd az izgalom is hasonlóan tette meg útját a legapróbb hajszál erekben.
Végre újra élt. Egész lénye felvirágzott.
 
 
5. fejezet:
 
Harry gondolatát követve
 
A fiatal varázsló furcsán ébredt fel. Ennyire nem volt még nyugodt és békés álma, talán ha azt a pár hónapot nem vesszük mikor még szüleivel élt, és nincs róla emléke. Viszont most nyugodt és békés egyetértésben magával szemlélte a plafont, ami furcsán fehér volt, és a fény se úgy vetült rá mint azt megszokta. Valami hozzá ért a felkarjához, meg is csiklandozta. Oda nézett és elmosolyodott. Hermione bozontos fürtjei melyeket az évek folyamán próbált megregulázni és Harry úgy szerette, hogy annyira szanaszét állt, most a fiú karjára omlott. A lány pedig ott aludt mellette egy kicsit össze gömbölyödve. Hányszor képzelte el ezt a pillanatot. Hányszor is játszott a gondolattal hogy egyszer ez a boszorkányosan okos lány rá is figyelni fog, és nem csak mint barátjára, hanem mint lehetséges társára. Hemione megmoccant, kinyitotta hatalmas barna szemeit. Elmosolyodott mikor meglátta Harryt.
-Jó reggelt – ásított és közelebb araszolt a fiúhoz.
-Jó ez az álmos összebújás – kuncogott Harry és még szorosabban magához ölelte a lányt.
-Te még álmos vagy?
-Nem tudom – megint a plafont kémlelte. – Igazából hosszú idő óta először nagyon jót aludtam, de még folytatnám, viszont tudom, hogy rengeteg dolgunk van ha mindent meg szeretnék tenni amit megbeszéltünk.
Fittnek nem nevezhető módon kimásztak az ágyból, Hermione pálcájának egyetlen suhintásával bevetette azt. Ezek után körbe kémlelt a lakásban.
-Felmondom a szerződésemet, és akkor össze is pakolok. – sóhajtott a lány.
-Még várd meg míg megtaláljuk az új otthont – érvelt.
-Türelmetlenebb vagyok én annál – mordult fel – Harry ma szeretném letudni.
-Még csak reggel 8 óra. – nézett karórájára, amit épp felcsatolt. – Végülis ha ügyesek vagyunk még be tudjuk iktatni a délelöttbe azt a két házat amit kinéztem – kicsit félve nézett a lányra.
-Várj csak – állt meg Hermione – Foglaltál időpontot az ingatlanoshoz két házra?
-Eredetileg magamnak néztem ki őket, de szóval úgy alakult, hogy remélem együtt folytatjuk ezt a dolgot, ami talán annak nevezhető hogy menekülés a varázsvilágból.
Hermione felnevetett, Harry várakozásával ellentétben.
-Gyere, mutasd meg, mit gondoltál ki magadnak mint agglegény lak.
A két ház közül az egyik tényleg agglegény laknak tűnt viszont a másik az olyan volt amibe Hermione azonnal bele szeretett és már lelki szemei előtt látta is a bútorok elhelyezését.
Az ingatlanos odáig volt az örömtől hogy sikerült eladnia a házat ráadásul úgy, hogy a lakok azonnal költöznek, és a pénzt is lerakták az asztalra.
Miután távozott a nem kívánt személy Hermione megállt a ház közepén.
-Tökéletes – pördült körbe.
-Akkor most a dolgaidat hozzuk el? – kérdezte Harry.
-A tieid?
A fiú félénken felmutatta a jobb öklét, a lány felé kinyitotta és a tenyerén három apró láda volt összesen.
-Tudod koleszos voltam, és hát nem sok cuccom van, meg hát nem sok minden maradt meg a háború után. Így nem sok minden maradt.
-Eddig hol laktál?
-Béreltem egy szobát a foltozott üstben, aztán pár éjszakát Ronnál, aztán a legutobbit nálad töltöttem.
Hermione szeme megtelt könnyel. Néha nehéz felfogni mennyire nehéz is az élet ha nincs egy biztos pont vagy hely amelyet otthonodnak nevezhetsz.
-Akkor most hozzuk el az én cuccaim – mosolygott.
-Elötte még tegyük észrevehetettlenné ezt a kis csodát, melyet tökéletesnek tartasz.
Elővették pálcáikat és neki álltak a jól megszokott varázslatok felállításának, melyeket már meg se kellett beszélniük hiszen azalatt a pár hónap alatt beléjük ivódott.
Vissza hopponáltak Hermione lakására, melyet a lány gyors ütemben kipakolt. A főbérlője nem is csodálkozott a gyors távozásán és szerződés bontásán.
Harry végig nézett a még kopár üres új házon, a kicsit gazos füszer kerten és a virágágyásokon. Lesz itt dolguk. Erre viszont most már talán lesz idejük. Együtt. Megállt a lány mellet, átkarolta a vállát és Herimone szeme csillogott mikor bele nézett.
-Akkor mehetünk az új életünk felé?
-Menjünk – mosolygott Harry hosszú idő után végre teljesen felszabadultan.

Vége.

2023. január 9., hétfő

Ladón csillagkép nyomában 6. fejezet

 A korán kelés nem gond, mert kizuhanok az ágyból. Hogy miért nem tudom, de fix hogy már reggelit kellene készítenem. Kócosan és félvakon megyek ki a kabinból. A konyha üres hála az égnek. Teát főzök, a többiek ital kéréseit tálcára teszem, majd nekilátok a reggeli elkészítésének. A tányérok már az asztalokon mikor feltűnik, hogy nem haladunk. Miért áll a hajó?

Kilesek a kabinom ablakán. Tényleg állunk. Egy kikötőben. Kint sürgésforgás, nagy a késztetés, hogy én is kimehessek.

-Mr O’Nel! – kiált a kapitány. Rohanvást érkezem a konyhába.

-Igen uram? – fékezek le előtte.

-Mint látja kikötöttünk, most pedig leülünk megbeszélni, mit is kell még beszerezni ahhoz, hogy a legénység egy hónapig el legyen.

Előkapok egy jegyzetfüzetet és azt a kopott szakácskönyvet, amit itt találtam fent az egyik polcon eldugva.

Alig fél óra múlva a kapitány gazdagabb egy hosszú listával, én pedig egy pontos másfél hónapos tervezettel, hogy mikor mit kell főznöm. Közben megtárgyaljuk, hogy honnan jöttem, merre megy a hajó, mik a céljaim, miért is jó hogy épp szakácsnak jó vagyok. Egyébként segíthetek a gépházban is, ott is elékél az ügyes kéz. Szóval, ha épp nincs főzni valóm mennyek és segítsek Leonielnek. Megtudom még azt is, hogy kerestet a haditengerészet. Kérdésére, hogy mi rosszat tettem nem tudok felelni, hisz még csak tizenhat éves vagyok, a bűn lajtsomom ott kifúj, hogy néha bepancsoltam az osztálytársaimnak. A kapitány indul a bevásárlást intéztetni.

-Oh és Mr O’Nel – fordul vissza még – Lehetőleg ne mászkáljon el a kikötőben. Jobb örülnék, ha itt maradna, amíg nem indulunk el. Amit említett levelet pedig, amint megírja, adja oda Tonkonak és ő eljuttatja a kézbesítő szolgálatra.

-Értettem – biccentek. Tehát szobafogság. Nagyot sóhajtok, de mi ez ahhoz képest, hogy végre úton vagyok? Milyen ár ez ahhoz képest, hogy jó messze lehetek az úgynevezett apámtól. Bár már csak magamban hívhatom őt így. Lassan, de biztosan csak ez marad meg a kapcsolatunkból.

Kapkodva ülök le levelet írni a nagyinak. Remélem, jól van és nem betegszik bele a távollétembe. Elmesélem neki a hajó nevétől kezdve az első nap hosszúsága után a kikötésig minden élményem. Csak remélni tudom, hogy megkapja. Címzésbe bele foglalandó a bolygó, földrész, ország, tartomány, város, és a fogadó pontos neve, na meg a címzett neve. Mire végzek, megjelenik Tonkonak is a konyhában.

-Levél? – morog – Ezt minek?

-Csak add fel, kérlek, és jusson el a megadott címre – pislogok fel rá.

Nagyot szusszan és megy. Tonkon egyébként valahonnan a tejút egy messzi szegletéből való. Nem olyan hatalmas, mint Russz, akivel első este találkoztam, de megtermett alak. Csak két keze van, de azt kitűnően tudja használni, bármilyen fegyverről is legyen szó. No meg nagyon jó kártyában, és követhetetlenül gyorsan tud mozogni, ha akar.

-Hé kölyök – áll meg mellettem Russz – jössz megnézni a kikötött? – csábító ajánlat mennék is de hát az üzlet az üzlet.

-Sajnos nem, össze kell dobnom az ebédet és előkészíteni a vacsorát – látom, hogy furán néz rám, és nem érti. – A kapitány parancsa, hogy maradjak a fedélzeten. – erre végre megérti. 

-Hozzak neked valamit? – vigyorodik el.

Nevetve intek hogy mindegy. – Amit jónak látsz – azzal leülök, hogy tisztára suvickoljam a teáskészletet.

Vágyakozva nézek utána, bárcsak mehetnék én is. De inkább a konyha sötétje, mint a haditengerészet börtöne.

Estére mindenki megérkezik, hogy a kantinban fogyasszák el a vacsorát, és a hajón aludjon az, aki nem talált éjszakára barátnőt magának. Reggel folytatjuk az utunkat.

Russz hoz nekem egy naplószerűt és egy képeslapot a kikötőből, mondván ezt ajánlotta az eladó.

Megköszönöm neki, és örömmel veszem, hogy melyik városban is jártunk. Kérdezgetem a helyről a képeslapon szereplő dolgokról. Erre a többiek is ide csődülnek és elkezdik taglalni mi merre, hogy néz ki, a vége, az hogy mesélnek az utazásaikról.

Még a kapitány is lejön a nagy nevetés hallatára. Nem utasít rendre, hanem beszáll a mesélésbe. Annyira jó hallgatni ezeket a történeteket.

A másnapi indulást jobban viselem, mint az elsőt. A gyomrom már nem ugrik annyira görcsbe.

A gépházba lépve meg ismehetem Lionelt, aki hasonlóan hozzám emberszabású csak valahol elrontották a dolgot, mert ujjai karmokban végződik, és szőke hosszú haja rassztának tűnő csápokban végződik.

-Ah új fiú – morgolódik – El ne rontsd nekem a gépet – szuszog és kapkod – alig bírom így is egyben tartani, akárhányszor indulunk, mindig meginog ez a vacak.

-A hajtóműből hiányzik két tartó csavar – jegyzem meg hátra tett kézzel.

-Micsoda? – hökken meg rajtam.

-Segíthetek? – kérdezem kedvesen, erre felhúzza az orrát.

-Egy szakács mit keresne az olajos gépezett közelében? Egyébként is mit értesz ehhez te kis vakarcs? – méltatlankodik. – Tudod mit – horkant – Csináld. Ha meg tudod szerelni menet közben hajrá.

Nagy levegőt veszek és felmérem a károkat, amit okozott a hajtóműben. Végül is nem sok csak két csavar hiányzik, hogy ne inogjon. Ha jól látom meg is vannak ott gurulnak a kis gazok. Felkapom őket, és szerszámot ragadok. Forró a gépezet meg is izzaszt, de visszateszem a csavarokat. Ezek után ellenőrzöm az olaj szintet.

-Legközelebbi kikötéskor olajat kell bele tenni, a legjobb lenne kicserélni, de gondolom arra nem lesz idő. – fel pillantok, Lionel furcsán méreget.

-Honnan veszed? – firtatja.

-Olvastam róla – lehajtom a fejem – Egyébként tök jó a masina, csak kicsit helyre kéne pofozni. Öreg már, és pár alkatrész nem szereti, ha túl sokáig kínozzák őket, pár fogaskereket ki kéne cserélni.

-Ezt meg honnan? – kérdi keményen.

-Sokat segítettem az otthoni kazánt helyre rakni, az is hasonló elven működik mint ez, és az alkatrészek is hasonlóak ebből lehet következtetni, hogy a gumi tömítések cserére szorulnak.

-Rendben – hümmög, és visszafordul a gépezethez, de mivel az most épp jól el van így kiterel, és maga után becsukja a gépház ajtaját. Fel húz a fedélzetre – Kapitány! – kiáltja – Nem is mondta, hogy egy gépészt rejteget a konyhában.

-Miért Lionel? – fordul felé a kapitány.

-Ért az öreglányhoz. – vállon vereget – Hasznos.

Azzal ott hagy. Ennyi magyarázat is elég hogy meglepetten nézzek fel a kapitányra.

-Nohát Mr. O’Nel, ezek szerint mégis csak több van magában, mint elsőre gondoltam.

Nagyot nyelek.

-Mi lesz a vacsora? – kérdezi mellékesen.

-Pástétom csillagporral – felelem a megfelelő napi menünek.

-Akkor lásson hozzá, a csillagpor nem a legkönnyebb szószféle – azzal a kormányos felé fordul, hogy irányt váltsanak.

Elmenekülök a konyhába.

Zavarodottan a helyzettől. Most akkor jó voltam vagy nem voltam jó?


2022. december 19., hétfő

Ladón csillagkép nyomában 5. fejezet

 

Kissé fáradtan hátra dőlök. Már sötét van. A vacsora is lement. A mosogatást is el tudtam intézni. Jó lenne felmenni a fedélzetre.

Összeszedem minden bátorságom. Kilépek a felszínre és elcsodálkozom a tájban.

-Csodálatos – suttogom.

-Tessék? – horkan fel egy matróz, aki épp a fedélzetet mossa fel. Robosztus alkat, inkább izom, mint ész fajta. Feje mégis úgy fehérlik mintha lemeszelték volna.

-A táj – intek körbe – Csodálatos – és bámulom a körülöttünk elterülő világűrt.

-Ha te mondod – vállat von és folytatja – Amúgy jó volt az ebéd – böffenti még ide és már el is odalóg. Ez az egy dicséret szárnyakra késztet. Majd szétfeszít a büszkeség.

-Nocsak, nocsak – szólal meg fejem felett a kapitány – A kis szakácsok gyöngye – lejön a kormányos mellől – Minek köszönhetjük a fedélzetre való látogatását? – hangjából kihallatszik, hogy valami nincs rendben.

-Szeretem, volna megtudakolni a kapitánytól, mit szeretne a következő napokban fogyasztani a készletekből, hogy be tudjam osztani, valamint hogy mennék aludni, ha nincs más feladat számomra.

-Hmm – gondolkodóba esik. – Reggelire egy kiadós ragut kér a nép – megvakarja az állát – utána a kapitányi szobában megtárgyaljuk a részleteket. Jóéjszakát. – azzal elbocsát.

-Köszönöm – mondom még a hátának, és visszasietek a konyhába. Ahol mint napközben megmutatta Dadknak hála, van egy kabin csak a szakácsnak fenntartva, hogy mindig közel legyen a konyhához. Dadk egyébként a képlékeny testéhez képest igen kemény fazon, ha úgy tetszik, olyanra formálja testét, hogy az megfeleljen az épp elvégezendő feladathoz. Remek sztorikat mesélt miközben felmosta az ebédlőt.

Minden batyum ide dobtam be indulás után, mert nem volt időm semmire. Most előveszem a jegyzetfüzetem és gyertyagyújtás után, neki állok leírni a nap történéseit.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, mikor eljutok oda, hogy fürdeni is jó lenne. A hajótestben van egy kialakított kis tisztálkodó fülke. Ha jól emlékszem víznek is kell benne lennie. Szerencsém van. Mindenki vagy a messzeséget kémleli fent a rácson túl vagy rég horpaszt. Nekem, pedig van lehetőségem gyorsan megmosakodni. Tiszta ruhában és felfrissülve dobom le magam függő ágyamba. Elfújom a gyertyát és elnyom az álom.

2022. december 12., hétfő

Ladón csillagkép nyomában 4. fejezet

 Rándulásra ébredek. Megérkeztünk a világűr kapujába.

-Jól elbóbiskoltál – morog Danian. – Majdnem kiraboltak.

-Kösz, hogy nem hagytad – mosolygok rá, és hátamra kapom batyum.

-Most merre? – kérdezi végül, ahogy leszállunk együtt a kompról.

-Azt hiszem, keresek egy hajót, ahol elkél egy inas. Még az inasság is jobb, mint otthon nézni, ahogy a nagyi egyre szomorúbb miattam.

-Hmm – gondolkodóba esik, majd hirtelen megragadja a vállam – A napokban beszéltem apával és mondta hogy az egyik régi ismerőse nemsokára vitorlát bont. Ott biztos találsz helyet.

-Úti célt is tudsz?

-Kutató hajó – vállat von.

-Mire készülsz Danian Doppler?

-Csak elviszlek, segítek – megint csak ez a fura rá nem jellemző vállvonogatás. Mire készülhet? Lehet paranoiás lettem? Danian mindig is egy nyitott könyv volt előttem, minden kis titkát ismertem. Most mégis lakatott tett a könyvére.

Megérkezünk egy közepes méretű űrjáró hajóhoz. Nagyon hasonlít arra a hajóra melyet még évekkel ezelőtt láttam egy raktárban, ahol apa próbálta helyre pofozni. Na ne…

-Ez Flint kapitány hajója! – suttogom, nyelek egy nagyot.

-Gondoltam hogy értékelni fogod – löki meg vállam Danian előrébb lép ahogy a hosszas magyarázatokkor teszi. – amúgy apám tartotta meg a hajót miután megérkeztek vele első, és azt hiszem apa esetében az utolsó útjáról. Hawkins kapitány pedig kipofozta, hogy működőképes legyen. Na meg megvette apától.

-Micsoda? – elsápadok és az agyam ezerre kapcsol. – Akkor ez…

-Danian végre megérkeztél – apám hangja villámként cikáz át rajtam, Daniant fiaként üdvözli és megölelgeti. A gondolataim ezerrel pörögnek, most mit tegyek? Hajóra akartam szállni, de nem apámmal. Végül az ismeretlent választom. Amíg Danian a tisztelt köröket futja a kapitánnyal, én kereket oldok.

-Hawkins kapitány hoztam egy újoncot a legénységébe – fordul meg Danian és ekkor tűnik fel a hiányom nekik. Egy rakat láda mögül kukucskálok ki.

-Hova lett? – sápad el a srác. – Az előbb még itt volt, tudom hisz velem jött.

-Nyugodj meg Danian – szól apa és tényleg, mintha fia lenne, átkarolja a vállát és felkíséri a hajóra.

A francba! Tényleg ennyire… ennyire hülye vagyok? Hogy egy percig is elhittem azt a tévképzetet miszerint én is érek valamint neki.

Tehetetlen dühömben végig folynak arcomon a könnyeim. Ennyire gyenge vagyok?

Nem érdekel a dolog. Elegem van a világból.

Feltápászkodom. Akkor is kihajózóm. A saját erőmből találok egy hajót, ahol inast keresnek. Nem érdekel.

Vállamon a táska. Fittyet hányva minden veszélyre betérek egy kocsmába. A pultos rögtön felismer, Greg apja az.

-Mit keresel itt kölyök? – kérdi.

-Egy hajót, ahol elkél két ügyes kéz – felelem hetykén. Várakozásommal ellentétben egy férfi áll fel az egyik asztaltól.

-Mennyire vagy bele való kölyök? – kérdi és felismerem azt a kiborgot, aki leállította Greget.

-Amennyire kell.

-Akkor kipróbáljuk mennyit bírsz – nevet, int hogy kövessem. Még fizet a pultosnak és távozik. Nyomába szegődöm. – Hajóztál már valaha?

-Soha.

-És így akarsz kimenni az űrbe?

-Sokat olvastam róla, és rengeteget tanultam mindenféle hajóról, a legutolsó csavarig ismerem az elmúlt 40 év hajó gyártmányait. Csillagászatból, pedig különórákat kaptam.

-Az elmélet édes kevés. – sóhajt lemondóan.

-Akkor miért mondta, hogy elvisz? – kérdezem merészen.

-Nagyon hasonlítasz valakire, akiben anno szintén megláttam a lehetőséget és lett belőle valaki. Most meglátjuk belőled lesz e valami. A lehetőséget ugyan úgy magadban hordozod. Neved?

-Andy H… A’ Onel. – csuklik el a hangom.

-Szóval Andy O’Nel? – hümmög. Végül bólint. – Rendben Mr O’Nel, azt hiszem ideje felszállni lassan kellőképpen forró lesz a talaj itt a kikötőben a magamfajta személy számára.

Egy régi bárka felé irányítja lépteit.

-Üdvözöllek az Ezeréves Lámián – mutatja be a hajót – Kicsit kopottas de tökéletesen működik. Azt hiszem ideje bemutassam a többieket. – fellépek a nyomában a fedélzetre. Az űr minden szegletéből van itt egyén. Marcona fazonok.

-John Silver kapitány vagyok, bárminemű ellenszegülés zendülésnek lázadásnak veszek, és azonnali halállal végződik. – sorolja a szabályokat.

-Értettem kapitány – felelem.

-Látom, tudod a rendet.

-A… a családban is van hajós, mesélt ezt azt – motyogom.

Rám néz, de nem felel csak horkant egyet és elmosolyodik – Vitorlát bontani, indulás! – kiáltja el magát. – Az indulást még megnézheted, utána irány a konyha.

-Értettem – és rohanok a hajó oldalához megkapaszkodni. Az utasítások száguldoznak. Egyszer csak felemelkedem. Majd a mesterséges gravitáció bekapcsolásával visszaérkezem a fedélzetre. A galaktikus csodák megnyílnak. Ez gyönyörű. Beállunk a menetiránynak, és muszáj vagyok elhagyni a konyha sötétje miatt ezt a csodát.

Lent meglepetésemre senki sincs. A konyha rendezett, élelemmel felszerelt. A szakács elszublimált?

-No megtaláltad a helyed kölyök? – lépked lefele félig robot lábával a kapitány

-Mi a feladatom kapitány? – kérdezem meglepetten.

-Tudsz főzni?

-Igen.

-Akkor tedd magad hasznossá, mindjárt ebédidő a legénység éhes. De ne pazarolj, azt senki nem szereti.

-Hány főre?

-18 főre.

-Értettem – csak épp haptákba nem vágom magam. Magamra hagy. Végül is jobb, mint az inasság. Szakács lettem. Felkötöm a kötényt, és neki állok edényeket előszedni, tüzet éleszteni, hozzávalókat szeletelni. A folyamatot megzavarja az egyik matróz.

-A kapitány üzeni, hogy vendégei lesznek, teát kér és süteményt hozzá.

-Hány főre? – kérdezek vissza fel se pillantva, de már előszedve a teás kannát.

-Plusz kettő.

-Ebédre is maradnak? – firtatom még és felpillantok. Polipszerű karjait maga előtt összefűzi. Mélyen ülő szemeit fintorogva forgatja.

-Nem tudom – azzal ellábal. Nézem járását négy lábán folyamatosan halad, és négyet kézként ügyesen használ. Ő a kormányos, ha jól emlékszem.

Inkább kicsivel többet készítek ebédre, hátha maradnak a vendégek, és ha esetleg valaki kér repetát.

A nagyi legjobb zöldség raguját készítem el egy apró változtatással. Mellé tésztát és egy kis gyümölcsöt. Ha jól vettem ki vacsorára marad némi kenyér és sajt. Könnyed vacsora a hosszú nap után jól esik. A kapitány, pedig remélem ad majd heti tervet, mit óhajtanak enni. Nem szeretek ilyenkor saját fejem után menni. A készleteket ők halmozták fel, én csak bele csöppentem.


2022. december 5., hétfő

Ladón csillagkép nyomában 3. fejezet

 Már majdnem hajnalodik mire haza keveredem. A fények már csak pislákolnak. Nem szenvedek azzal, hogy esetleg a bejárati ajtót használjam jó lesz nekem a szobám ablaka is. Utam a konyhai ablakok alatt vezetnek el. Egy kétségbe esett fájdalmas mondat állít meg. Bekukucskálok.

-Mit rontottam el mama? – kérdezi apám teljes kétségbe esésében.

-Miért?

-Végig se hallgatott… egyszerűen felállt és elment. Vissza se nézett meg se várt. Semmi.

-Ahogy te is egyszer csak felálltál és kisétáltál az életéből – kemény szavak nagyi szájából ostorként csattannak. Apám meglepetten néz fel rá.

-Itt hagytam?

-Fel se tűnt mennyire meg akar neked felelni? Hogy szeretné, ha figyelnél rá. Hogy mindent megtanult a hajókról bármelyikkel is jártál. Fejből fújta az össze csomó nevét és még meg is tudta őket kötni. Tanult önvédelmet. A kezdeti lelkesedése egy kicsit megtört mikor három útról haza térve is csak megpusziltad az arcát és nem hagytad szóhoz jutni, bármit is szeretett volna mondani. Ettél és lefeküdtél aludni. Végül feladta. Pontosan tudni lehet, hogy mikor adta fel. – nagyi megfogja apa vállát és kényszeríti, hogy nézzen a szemébe. – Négy éve a születésnapján adta fel végleg. Feltételezem, még mindig tudod, mikor van.

Apám bólint és a nagyi folytatja.

-Négy éve a születés napján, a tizenkettediken. Rimánkodott, hogy vigyem ki a kikötőbe, mert akkor szálltál hajóra. Kivittem, hogy el tudjatok köszönni. Ki se dugtad az orrod, amíg el nem kószált egy árushoz. Tőlem elköszöntél, de tőle nem. Ez volt az utolsó csepp. Jim… fiam… a lányod imád, védi a becsületed. Viszont azt érzi, hogy nem kell neked. Menekül, hogy még látnod se kelljen. – nagyot sóhajt – Érted? Azt akarja, hogy boldog legyél, ezért egyszerűen elkerül.

-Ezt honnan tudod?

-A nagymamák előnye, hogy már felneveltek egy gyereket – nagyi visszaül a székére – Emlékszem még milyen volt mikor apád itt hagyott. – vár egy kicsit hogy apa csak rá figyeljen – Pontosan emlékszem mennyire fájt neked is és nekem is. Most ugyan ezt a fájdalmat látom Audry szemében.

Elég volt. Nem akartam ennyire átlátszó lenni. A francba! Rohanok a megfelelő ablakhoz. Sietve ugrom fel a párkányra és érkezem a szobámba. Idegesen kapkodom a tekintetem, mit is kéne magammal vinnem?

A falak idegenek, összenyomnának. Jeges rettegés markolássza torkomat. Mi történik? Miért? Mért látnak át rajtam ennyire? Miért mondta el neki? Nagyi te áruló!

Düh hullámai elöntenek és előkapom a legnagyobb táskámat, amim csak van. Minden ruhámat bele tuszkolom. A kedvenc kispárnám és az író eszközeim. Egyedül a könyv gyűjteményemet sajnálom, azokat nem tudom elvinni. Túl sok és túl nehéz. Azért a három kedvencemet berakom. Mellé még pár füzetet csak, hogy tudjak mibe jegyzetelni. Végül leülök az asztalhoz, és neki állok írni. Búcsúlevelet írni nehéz, főleg ha olyannak írod, aki nem is ismer, mégis azt hiszi. Nagyinak egyszerűbb százszor megköszönni a rengeteg törődést és bocsánatáért esedezni, mert itt hagyom. Felmarkolom az összes félre rakott pénzem.

Végül az ablakon keresztül távozom.

Hogy merre visz az utam, most hirtelen nem tudom, csak azt hogy innen minél messzebb kerüljek.

Ez a ház volt az otthonom. A mindenem, védtem, óvtam, most pedig menekülni kényszerülök. Nem kényszer, inkább késztetés. Iszonyatos késztetést érezzek, hogy eltűnjek innen.

Az állomásra megyek, ahonnan indulnak hajók a kikötőbe. Kétségbe esetten keresgélem a helyemet. Az első járat fél óra múlva indul. Várni kényszerülök, de hisz még csak hajnali 4 óra van. Fáradtan dörgölöm meg a homlokomat. Mehetnékem tetőfokára hág.

Lehet elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy leesik a fejem. Körbe nézek, de minden mozdulatlan, kivéve egy dolgot. Danian áll felettem és néz. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből, úgy mint régen. Nem kérdez, nem beszél, csak leül mellém és megnézi a jegyem. Arca kiismerhetetlen. Megszólal a hangos bemondó.

-Montersszor állomás, Montesszor állomás köszöntjük utasainkat. Kedves utazók, és kompra várakozók a kikötőbe induló komp tíz perc múlva indul. Kérem, szálljanak fel a kompra. A komp a nyolcadik dokkból indul.

Erre a bemondásra felpattanok, nyújtózom egyet és felkapom táskám. Meglepetésemre Danian követi példám fel cuccol és követ.

A hajó mely kivisz minket a kikötőbe közepes méretű és nagyon zsúfolt.

Találok egy talpalatnyi helyet és leülök. Danian ügyesen mellém férkőzik, és szintén helyet foglal. Az öreg tengeri medvét is látom a tömegben, felismerhet, mert látom a szemén, de nem jön ide, és nem elegyedik szóba velünk. Velünk? Meg vagyok húzatva! Egyedül utazom, az hogy Danian itt van, csak a véletlen műve lehet.

Átölelem táskám és próbálok nem elaludni, kezd kiütni az egész éjszakás fent lét. Pedig nem lenne jó most elaludni, itt a világ küszöbén.


2022. november 28., hétfő

Ladón csillagkép nyomában 2. fejezet

 Fényre ébredek. Hogy kerültem haza? Felülök ágyamban, és körbe kémlelek minden, úgy van, ahogy szokott. Ágy, asztal, szék a szokott helyén állnak. Az egyetlen különbség a megszokottól, hogy van egy idegen kabát az ajtón felakasztva. Végül a zsebéből előkerül Morph a kis rózsaszín jó barát.

-Szia Morph! – üdvözlöm mosolyogva.

-Szia, szia – nevet és körbe ken enyhén nedves érzésű változó külsejével.

-Milyen volt az utad? – kérdezem és nevetve kipattanok az ágyból. – Olyan jó hogy itt vagy – az asztalhoz ülök – Nézd ezt rajzoltam rólad – mutatok egy képet neki – Oh és ezt faragtam – egy hajó modellt mutatok neki. Átalakul a hajó alakjára, majd vitorlát bont és elúszik. Nevetve hagyom neki a bolondozást. Követem hogy hátha utolérem, de elbotlom az ágy előtt hagyott ruhámba és rázúgok a matracomra. Kacagva nézem Morphi aggódó tekintetét, végül megnyalogat, és újra felveszi a hajóformát.

Örömöm nem tart sokáig. Nyílik az ajtó.

-Jó hallani, hogy tudsz nevetni – lép be apám az ajtón. Mereven bámulok rá. – Nem is üdvözölsz? – tárja szét karját.

-Üdvözöllek – felelem gépiesen és biccentek is mellé. Hangom egyenletes, és érzelem mentes. Arcomról megpróbálok mindent leradírozni, egy kanyi érzelmet se lásson meg.

-Sejtetem, hogy nem fogsz kitörő örömmel fogadni, de hogy még az ablakon is kiugorj miattam. – megcsóválja fejét, hajába túr – Leülhetek? – kérdi és beljebb lép. Intek neki, hogy foglaljon helyet a széken. Miután elhelyezkedik, megsimogatja Morphit és engem néz. Csak azért se adom meg neki azt az örömöt, hogy megkérdezzem, mit akar. Visszabámulok rá. A percek telnek, hallgatás nyúlik.

-Audry szeretném… - vág bele, de nem tudja, hogy folytassa – Lenne kedved… - dadog, hebeg, habog, de nem érdekel. Nézem még egy kicsit, magamba iszom a látványát, talán évek is elteltek mióta utoljára ilyen közel lett volna hozzám. Ez viszont nem változtat a tényeken. Már a világot is oda ígérheti. Nem lesz itt kutyából tepertő. Végül csak megkegyelmezek neki.

-Köszönök minden próbálkozást az elmúlt negyed órában, de most azt hiszem megyek, hogy még a látványom se zavarja meg a tökéletes idilli pillanataidat, míg itt vagy. Ha kellenék és valószínűleg nem fog bekövetkezni, a könyvtárban vagyok, vagy az utcán verekszem valakivel, de utóbbiról úgy is tudsz – vállat vonok, fel állok és felkapom a földről a ruháimat – Kösz hogy nem dobtál ki azonnal, azt hiszem keresek valami munkát és elköltözöm a nagyinak se okozok így több fejfájást. – kinyitom az ajtót – Kösz, hogy benéztél, és elköszöntél. Ha nem baj felöltözöm mielőtt eltűnök. – Mivel mozdulni nem akar, így magam megyek. A fürdőben öltözöm át. A konyhában találom a nagyit.

-Na mit mondott apád? – kérdi izgatottan. Nem értem a pontos okát a dolognak, de hát a nagyinak mindig voltak fura dolgai.

-Semmit – vonok vállat, és neki állok a reggeli maradványok elpucolásának. – Ma bemegyek a könyvtárba, aztán lehet nem jövök haza. – mondom csak úgy magam elé.

-Rendben… - számolok, összesen ötig jutok – Micsoda?! – kiált fel – Hogy hogy nem jössz haza?

-James így nyugodtan lehet veled, nem kell itt lennem, hogy elrontsam az idillt.

-De hisz… - teljesen lesokkolódik a dologtól, lerogy egy székre és onnan nézi, ahogy pakolászom.

-Szia Nagyi – homlokon puszilom – Majd valamikor jövök, ha kellek úgyis megtalálsz.

Kifele menet még látom, hogy apa most jön le a lépcsőről, a mozdulatot is, amivel utánam szólna, sőt még a nevem is hallani vélem, de már nem érdekel.

Táska a hátamon. Várnak a könyvek, hogy elkészítsem a feladataimat, és hogy eltűnjek innen. Felnézek az új hold alakú kikötőre. Egyszer én is kijutok oda és talán még tovább is.

Akkor már nem láncolom ide apát sem. Nyugodtan utazhat.