Elfojtott érzelmek - 3. Így kezdődött?

-Bocsi – mondja a földet pásztázva az énekes. Kint ülünk ugyan abban a parkban.

-Miért?

-Hogy a barátnőmnek adtalak ki – feleli és nagyon zavarban van.

-Nem probléma – vonok vállat.

-Miért?

-Mert jelenleg nincs barátom és így nem lesz belőle probléma – felelem. Csak pislog párat. Majd hirtelen meg ragadja tarkómat, magához ránt. Összeérinti ajkaiakat. Hagyom magam. Engedek nyelvének. Olyan édesen csókol kicsit félénk még is lelkes. Erőteljes. Még élvezném nyelvünk játékát, de elhajol.

-Nem volt rossz – nyalom meg a szám szélét.

-Mi? – hördül fel.

Csak fel nevetek.

-Neked most nem a szende szüzet kéne játszanod? Zokognod esetleg a lábam elé esned? – sorolja kicsit döbbenten.

-Bocs – lombozom le – Életem nagy részét nem Japánban, hanem Európában töltöttem a nagyszüleimmel kicsit más a nevetetésem. Nehezen szoktam meg az itteni gondolkodást – legyintek – Nem fog össze omlani bennem semmi.

Csak hápog egy versztát.

-Félvér vagyok – felelem az arcára ki ült kérdést – Anyám Európában született de apámra hasonlítok. Azért a nagyszüleimnél éltem, mert ott jöttem a világra, haza utaztak a nagycsaláddal ünnepelni. Végül ott maradtam.

Elmerengek, lehet, hiányzik a nagyi noszogatása, hogy kezdjek magammal valamit.

-Értem – visszaül mellém. Amúgy mellesleg meg fogja a kezem és hüvelyk ujjával cirógatni kezdi.

-Nagyon eresek az ujjaid – jelenti ki.

-Túl sokat gépelek – bólintok.

Még sok semmiségről beszélgetünk. Mesél az álmáról, hogy meg hódítja nem csak Japánt, de az egész világot. Még Európába is eljut. Amerika csak egy kis falat lesz.

Nézve, ahogy álmait ecseteli, fájdalom szúr a mellkasomba. Milyen jó lenne, ha én is elmondhatnám a vágyaimat a szüleimnek.

-És te? Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni – sóhajtom – Szeretném ha ki adnák a regényeimet, polcokat tölthetnék meg történeteimmel. De sajnos ezt nem hiszem, hogy valóra tudom váltani.

-Milyért? – döbbenten nézek rá. Kicsit meg lep, de csak őszinte kíváncsiságot látok a szemében.

-A szüleim jogra akarnak küldeni. Nekem az száraz.

-Hány éves is vagy? – tudakolja meg.

-Huszonkettő leszek… izé múltam – vág belém a felismerés, hogy már volt a születésnapom.

-Akkor most menyi? – kuncog.

-Huszonkettő és te?

-Szintén – mosolyog.

-Nem néztem volna ki belőled.

-Én is fialtabbnak saccoltalak.

-Hát ez van – nevetek.

Felhőtlen beszélgetésünket egy felhőszakadás szakítja félbe. Füzetem biztonságba helyem a táskámba és csak ülök az esőben. Hagyom hogy a cseppek végig folynak rajtam.

-Gyere már! – unszol Kyo.

-Minek? – nézek rá.

-Meg fogsz fázni így – karon ragad és már vonszol is magával.

Egy üres lakásba visz. Jó nem üres, mert bútorok azok vannak benne, de más nem igazán.

-Tessék – add a kezembe egy törülközőt.

Megszárítkozom. Még váltó ruhát is ad. Nem nagyon zavar, hogy fiú ruha van rajtam amúgy is folyton azt hordok. Anyám ezért is pampogott már. Kicsit önállósítom magam és főzök teát persze a házi gazda bele egyezésével.

A forró itallal a kezünkbe leülünk a kanapéra.

Meg tudom, hogy ö eredetileg Kyotoban született és hogy a szülei még mindig ott élnek. Ezt a laskást is a szülei finanszírozzák azért ilyen szerény, de ha majd be fut mindent vissza fizet a szüleinek.

Mosolyogva hallgatom meséjét.

-Én nem tudnék el költözni sose voltam még egyedül mindig volt velem valaki. Nem hiszem, hogy kibírnám társaság nélkül. – motyogom.

Csak nevet és biztat, hogy próbáljam ki. Neki könnyű nap mint nap emberekkel találkozik vannak fellépései és zenél. Én egy sokkal vissza fogottabb előadó vagyok én csak a szavakat használom a papírokon. Az nagyon más.

A ruháim nagyon nem akarnak meg száradni az eső nagyon nem akar elállni és csak még jobban rákezd.

-Ha gondolod, itt maradhatsz – veti fel Kyo.

-Nem okozok vele gondot?

-Dehogy – nevet.

-Akkor fel hívhatom anyámat? – csak int a vezetékes telefon felé. Gyorsan tárcsázom az otthoni számot.

Anya idegesen veszi fel. Meg nyugtatom, hogy egy barátomnál ragadtam a vihar miatt és befogad estére. Nem nyugszik meg nagyon, de legalább tudja hol vagyok.

Visszahuppanok a kanapéra. Bekapcsolja a tévét és még el csípünk valamennyit az egyik kedvenc sorozatom végéből. Ugyan nem mondom, hogy maradjunk itt, de nem kapcsol el, amiért hálás vagyok.

-Nem hittem volna, hogy szereted ezt – csóválja a fejét.

-Sok minden van, amit nem hinnél el rólam – mosolygok.

-Mint például?

-Utálom az olajt, nem bírom a halat, és még sorolhatnám – megint nagyon közel hajol.

Egy darabig tűröm a közelségét, de mikor már vészesen közelit felém egyszerűen szájára teszem az ujjam.

-Tulajdonképpen mi vagyok én neked? – kérdezem hirtelen – Mert oké a barátnődnek adtál ki a bandád előtt. Meg csókoltál egyszer. Ezt elnézem, de ha most még egyszer meg csókolsz magyarázatot kérek – vágom ki. Kicsit meg szeppenve pislog rám.

-Már nem vagyok 12éves szende kislány, akivel bárki bármit meg tehet – folytatom monológomat – igen is okokat akarok. Felönt ember vagyok, némileg értelmes felfogású, ugyan kicsit hóbortos, de azért szeretném tudni tulajdon képen mi van…

Várom, hogy szavaim eljussanak a tudatáig. Nem kell nagyon sokat várnom.

-Meg tetszettél – feleli.

-Aha – szúrósan nézek rá.

-Most mi van?

-Nem a közép suliban vagyunk – forgatom meg a szemeimet.

-Mit vársz tőlem? Most mondjam azt, hogy meg akarlak fektetni? – vágja ki dühösen.

-Ha tényleg így van – vonok vállat.

-Mi ez a nem törődömség? – tényleg kezd el szakadni nála a cérna.

-Tooru kérlek, nyugodj meg – fogom meg a karját és húzom vissza a kanapéra.

Meg várom míg a fujtatása abba marad.

-Nézd, én tudom az adottságaimat – bökök a mellkasomra – Ismerem a testem minden négyzetcentiméterét kívülről-belülről. Nem szokásom hazudni magamnak. Ezért tudom, nem vagyok egy bombázó. – itt közbe akar vágni, de leintem – ha egy éjszakát akarsz, benne vagyok – kikerekedik a szeme – De ne várd tőlem, hogy utána bármikor is találkozni akarok veled – na erre már a száját is eltátja.

-Te most komolyan beszélsz?

-Mért mit nem értettél belőle? Helyes vagy és még talán kedvellek is. De nem vagyok beléd szerelmes. – nyomatékosítom – Viszont egy kellemes este nincs ellenemre. Utána viszont nem akarlak látni.

-Miért?

-Ez maradjon az én titkom – kacsintok.

Nem kell tudnia, hogy fájna újra látni, mikor csak egy éjszakára kelletem neki. Nos igen hazudtam, mint a vízfolyás. Ugyanis nagyon meg kedveltem. Túlságosan is.

Ha pedig most lefekszünk egymással abból csak fájdalom következik, azt meg nem viselném el.

Kyo még egy darabig tátog, mint egy partra vetett hal. Aztán csak meg csókol. De nem lép tovább. Elválnak ajkaink.

-Én többet szeretnék – suttogja.

Most ha nem lenne olyan rideg a külsőm, öröm táncot járnék, de sose volt erőségem az érzenek kimutatása.

-Jó – húzom vissza még egy csókra. Kicsit szenvedélyesebbre kicsit biztatóbbra.

Tehát így kezdtünk el járni. Több koncertjükre elmentem. De csak pár hónap volt az egész.

Jött egy producer és elvitte őket Tokyoba. Na nem ez lett volna a baj. Hanem az, ahogy vége lett.

Már több kellemes estét is együtt töltöttünk, a fiúk is meg szoktak, sőt egész kedvesen bántak velem, annak ellenére, hogy sose dicsértem meg úgy nagyon a zenéjüket, de hallgattam őket.

Pont vége volt a koncertnek mentem hátra az öltözőhöz mikor egy hangra meg torpanok az ajtó mellet.

-Szóval meg húztad már? – kérdi nevetve Die.

-Igen – ez Kyo.

-Kegyetlen tréfát űztök – szól közbe Shinya.

-De ha egyszer olyan édes feje van – kuncog Toshi.

-De akkor is meg nyertem a fogadást – szólal meg Die.

-Micsoda? – hőbörög Toshiya.

-Ide a lóvéval – ugyan nem látom, de magam elé tudom képzelni, ahogy ki nyújtja a tenyerét és mellé elégedetten vigyorog.

-Nem, nem nyertél!

-De igen úgy szólt a fogadás, hogy a kis csaj olyan frigid, hogy nem fogja beadnia derekát Kyonak még mielőtt menedzsert fogunk magunknak. Te mondtad, hogy így lesz én pedig arra fogadtam, hogy Kyonak senki nem tud ellenállni egy hónapnál huzamosabb ideig.

Ekkor elpattan valami bennem.

Oda álok az ajtóba. Minden szem rám szegeződik. A szobában pontosan úgy álnak, ülnek, ahogy azt elképzeltem. Die épp Toshi fölé magasodik tenyerét kinyújtva és ahogy fel ismer a vigyor leolvad a képéről. Kaoru a kanapén terpeszkedik. Shinya a sminkes asztal előtt üldögél. Kyo pedig a fotelben folyik szét.

Mikor mindenki fel fogta, hogy ott vagyok döbbenten tágul ki a szemük.

-Nem ezt vártam tőletek – suttogom, érzem, hogy valami nedves folyik le az arcomon. Nem törődök vele. – Viszlát – lépek egyet hátrébb belekapaszkodom az ajtófélfába – Sok sikert Tokyoban – azzal ott hagyom őket.

Nem, nem rohanok. Csak elegánsan távozom.

Hallom magam mögött a sietős lépteket.

-Meril, várjál már! – kiált Kyo.

-Sajnálom Tooru – fordulok felé – Engem még az életben nem használtak ki ennyire – meg áll előttem, próbálja meg fogni a kezem. Nem érdekel, elrántom.

-Meril, kérlek hallgass meg!

-Mit? – dühöd kiáltásom kicsit meg rémíti. – A bocsánat kérésed? Nem köszönöm, sajnálatot nem kérek a hülyeségem miatt. Hogy nézem el neked a hülyeségedet, tessék elnézem. Eltűnök az életedből. Ti már úgy is a világhír felé tartotok!

-Meril kérlek…

-Éreztél legalább valamit? – kérdezem kétségbe esetten.

-Meril én – elhal a hangja. Tehát nem. Csak játszott. Pedig őszintének tűnt.

-Tudod mit? Nem érdekel. Jót nevetettek rajtam? Nos, akkor tessék van egy sztorid. Viszlát – fordulok, de karomnál fogva vissza ránt. Ajkait rá nyomja az enyémre. Nem engedek neki. Rámar számra. Fel nyögök, kihasználva a lehetőséget bejut a számba. Vadul birtoklóan csókol. Mikor észre veszi, hogy nem viszonzom leáll.

-Én szeretlek – suttogja.

-Gondoltál volna erre, mikor fogadtatok – vágom oda. Most nem fogok enyhülni.

-De nem is én voltam az!

-De hagytad – kiáltom – hagytad, hogy fogadjanak és még hogy! Ezét cipeltél olyan hamar az ágyadba? Gratulálok lett egy trófeád. De én nem játszom tovább. Szép estét. Jó szórakozást.

Azzal faképnél hagyom.

Fáj, nagyon fáj, amit mondtam, amit tettem. Nem kellet volna hagynom, hogy ennyire meg szeressem. Nem kellenek nekem érzések, csak a bajt hozzák az ember lányára.

Az egész estét átzokogtam, nem vettem fel a telefont, és az sms-eire se válaszoltam. Nem érdekeltek a mentegetőzései. Nekem nagyon sokat jelentett a vele töltött idő, és ő ezt elárulta.

Anyám nem vigasztalt, csak hagyott aludni.