Elfojtott érzelmek - 8. Vége?

Telnek a napok. Lassan túl jutok a sokkon, és a történteket elkönyvelem egy görbe estének. Továbbra se vagyok hajlandó tudomást venni a tényről, miszerint a Dir en Grey újra beférkőzött az életembe. Azok után sem, hogy végig néztem majdnem egy huzamban az összes DVD-jüket. Végig hallgattam minden albumukat újra és újra. Kyo verses kötetét, pedig az éjjeli szekrényemre költöztettem.

Nem, nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy felszakadtak azok a régi sebek. Hogy megint a sötétség uralja minden egyes szavamat.

Mina személyesen jön és ad át egy borítékot.

-Fontos lenne elmenned erre a vacsorára – fűzi hozzá és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy.

Döbbenten ülök le a konyhában és nyitom ki a borítékot. Cím, időpont és a név, amire lefoglalták az asztalt. Hát ha Mina ennyire fontosnak tartja ezt a találkozót, hogy maga jött el oda adni a meghívót. Akkor muszáj elmennem.

Nem kerítek nagy feneket az öltözet kiválasztásának. Mért csak ma adta oda a levelet? Lehet azért, hogy ne tudjak ki bújni alóla?

Pontosan érkezem. A pincér az asztalhoz vezet. Egyelőre egyedül ülök.

Telnek a percek és unottan dobolok az asztal lapján.

-Jó estét – köszön rám valaki.

-Magának is – felelem reflexből és csak utána nézek fel, meg fagy bennem a vér is és körülöttem a levegő – Touru? – nyögöm ki nagy nehezen.

-Meril – motyogja.

A döbbent viszont látást a pincér zavarja meg.

-Kérem, foglaljon helyet, itt az étlap – húz ki egy széket Kyonak szemben velem. Annyi féle gondolat suhan át rajtam.

Nagy nehezen kiválasztjuk a vacsorai menüt, pingvin elvonultéval némaság borul ránk.

-Rég láttalak – kezd könnyed a társalgást.

-Nem rég volt a születésnapod – vonok vállat.

-Tényleg emlékeztél rá? - mintha gyermeki öröm költözne az arcára.

-Nehéz lett volna nem emlékezni rá – morgom megjátszott sértettséggel. Uhh a kép. Kotorászni kezdek a táskámban – Ezt visszaadom – csúsztatom elé.

-Ez hogy kerül hozzád?

-Shinya adta egy meghívóval a születésnapodra.

-Hát még mindig nem bírod a piát – neveti el magát. Ezzel pedig elindul a lavina. Mint oly sok évvel ezelőtt megered a nyelvünk. Mesél a csalódásairól, a külföldön meghódított színpadokról; faggat, mit csinálok, van-e barátom, milyen az írói élet. Minden olyan olajozottnak és gördülékenynek tűnik. De mint mindig, minden jónak vége szakad, ennek is.

A vacsora elfogyott, a pincért kihívtuk, hogy fizetünk.

-A számlát előre rendezték, és ezt küldték – két fehér boríték landol előttünk a tányérok helyett – és egy ráadás desszertet – mellékel egy kistányéron süteményt.

A borítékon csak a nevem van szépen cizellált betűkkel. Felpillantok, és körülbelül ugyanazt látom az aszta túloldalán.

-Touru? – suttogom alig hallhatóan, hogy ha akarja figyelmen kívül hagyhatja, de csak felnéz és az ezer gondolat és érzelem, ami kiül az arcára. Felmarkolja a borítékját és nem túl kedves mozdulatokkal kibontja, követem példáját. A következő sorok tárulnak elém:

„Kedves Meril!

A minap megkeresett egy Niikura Kaoru nevű illető, közös problémával álltunk szemben és ezt a megoldást sütöttük ki. Remélem nem haragszol, rossz volt nézni, ahogy szenvedsz.

Élvezd a vacsorát, máshogy nem tudtunk volna odacsalni titeket. Használd ki ezt a lehetőséget, jó mulatást!

Üdvözöl Mina”

Nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek, vagy egyszerűen tegyem azt, amit tanácsol és használjam az estét arra, hogy vele lehetek. Asztaltársamra nézek, döbbenten olvassa uszkve századszor a sorokat.

-Csirio – emelem fel a villám és élvezem a sütemény ízét.

A sütemény végeztével kihörpintjük poharaink tartalmát, ruhatárnál felsegíti a kabátom, és mielőtt elbúcsúzhatnék, megkérdi:

-Gyalog jöttél? - Mit lehet itt tenni? Rábólintok, haza fuvaroz.

Nem kérdezem, honnan tudja a címem, és azt sem miért teszi azt, amit. Megállunk a ház előtt, mielőtt elköszönhetnék tőle a kocsiban, kiszáll. Elkísér a kapuig, megint nagy levegő, de lekövetek egy nagy hibát, a szemébe nézek. Sóhajként hagyja el tűnőm a benntartott lélegzet. Néma kérésére bólintással válaszolok. Újra beengedem a lakásomba. Érdeklődve pillant végig a rendetlenségemen. Nem szégyellem a széjjelséget, legalább látszik, hogy itt élem a mindennapjaim.

-Múltkor nagyobb rend volt – nyögi be, fel is húzhatnám magam, de meglátom mosolyát, és csak legyintek.

-Flancos emberekre készültem, meg puccos estére – pár kint feledett ingem visszarakom a szekrénybe – Foglalj helyet. Egy teát?

-Még mindig nem tartasz itthon alkoholt?

-Én nem iszom – pillantok vissza a konyhaajtóból – más meg nem issza meg. Minek porosodjon?

-Jöhet az a tea – nevet fel.

Elkészítem a forró italt, és elé teszem. Mellé telepedek a kanapéra és kortyolom a sajátom, felmelegít.

-Meril – fordul felém Touru, kiveszi kezemből a bögrémet.

-Hm? – pislogok és nézem, ahogy biztonságban megérkezik a másik mellé a dohányzóasztalra.

-Szeretném, ha megpróbálnánk újra – hirtelen nem is tudom mit feleljek. Akkor kezdjük lassan, először is kontrolálni a testem, becsukni a szám. Másodszor, gondolkodni és feltenni azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak.

-Miért pont én? - látom elsötétülni az arcát, de mielőtt begubózna, hozzá teszem – zenész vagy ezt tény, de tegyük hozzá, hogy világhírű. Kérlek, gondold át még egyszer; biztos, hogy egy lerobbant, másodrangú írót akarsz magad mellé? – kicsit gondolkodik, látom felfogja nem vele van a baj.

-Nem vagy másodrangú.

-Elkaptad a lényeget - nem tudom visszatartani gúnyos szavaim. De a kérdés a levegőben lóg. Mit feleljek? Lehet el kéne magyaráznom neki, mit érzek? Mielőtt bármit tehetnék kiszúr valamit a polcon. Feláll, odasétál, még visszafordul engedélyező bólintásomért. Miután megkapta, levesz onnan egy könyvet.

-Sose értettem, miért kell egy megadott példányszámot aláírnom. Miért nem elég, ha a verseim, dalaimat, gondolataimat adom? Miért kell még a kézjegyem is?

-Nem ilyen szerteágazóan, de én se értettem, miért akarnak tőlem aláírást, ezért nem volt sokáig nyilvános dedikálásom. Aztán ott ülve válaszolva a kérdésekre, rájöttem – hátra dőlve figyelem, ahogy ujjai közt forgatja az általa dedikált verseskötetet.

-Mi a válasz? – követeli, mikor már hosszúra nyúlik a csend.

-Még nem jöttél rá?

-Nem – vallja be.

Megroggyan a válla és meglátom azt a Tourut, akinek elege van a hírnévből, aki csak ki akarja énekelni magából azt, amit érez.

-Azért szeretnének látni, hogy megértsék, miért van benned ennyi fájdalom, hogy lássák, tudsz mosolyogni, és hogy bizonyságot szerezzenek arról, létezel. Esetemben megtudják végre, hogyan nézek ki, hogy megértség vagy legalábbis lássák, miért vagyok az, aki. A tolakodónak tűnő kérdések is ezért vannak. Megszeretnének ismerni, hogy megértsenek.

-Nem elég nekik a zene? – kérdi kétségbeesetten.

-Touru, gyere, ülj le – paskolom meg magam mellett a kanapét.

Engedelmesen lezuttyan mellém.

-Sajnos a szórakoztatóipar azon ágában, amelyben te tevékenykedsz mára már nem elég az, ha csak a zenéd adod. Régebben igen, elég volt, de ma már nem. Sok olyan együttes van, ami csak abból tud fennmaradni, hogy magamutogató.

Szusszan egy nagyot. Kicsit közelebb araszol, nekem meg az a késztetésem támad, hogy át kell ölelnem. Óvatosan húzom csak közelebb magamhoz, majd a bújásán felbátorodva, szorosan ölelem.

-Úgy hiányzol Meril – suttogja.

-De hát itt vagyok – értetlenkedek.

-Nem így… - kibontakozik a karjaim közül, és a szemembe néz – az életemből hiányzol! Nincs senki, aki pótolni tudott volna.

-Touru – arcát tenyereim közé fogom – sose voltam a csöpögős lányregények híve – halvány mosolyt csalok ajkaira – ha engednék szívemnek, hogy eljátsszon a gondolattal, még jobban fájna, ha az eszem győzne. Egyszer már eljátszottad a bizalmam, még egyszer megteheted. Félek… - a végét már suttogom.

-Én is – tenyerét kézfejemre fekteti. Nézem a szemét, keresem a válaszokat a miértekre, de nem találok mást, csak egy kétségbeesett kiáltást a magány mocsarából.

Kételyek gyötörnek, látja rajtam, hogy tépelődök. Mielőtt dönthetnék, megteszi helyettem. Elengedi kezem, s feláll mellőlem. Valami elpattan bennem. Karja után kapok, értetlenül néz, de visszahúzom magma mellé a kanapéra.

-A fej tudja, hogy baj lesz, de a szív mást akar – motyogom magam elé.

-Mit akar a szegény rokon?

Füléhez hajolok, de nem tudom kimondani, így csak egy puszit nyomok az arcára, visszahúzódom. Látom értetlenségét, elmosolyodom és megvilágosodik.

-Köszönöm – suttogja.

Vége…

(szeretnétek folytatást? Írjátok meg :P )

Elfojtott érzelmek - 7. A másnap

Fejfájásra ébredek. De hol vagyok? Bele telik pár pillanat mire rá jövök a saját szobámban, a saját ágyamban, a saját takaróm alatt. De mért fázom? Mindegy jobban magamra húzom a takarót, ekkor mormogás jön mögülem.

Mi… betörő?

Ijedten fordulok oda csak, hogy szemeim még meglepettebben és fájdalmasan nyíljanak nagyobbra. A fény kicsit el vakít, de amit látok az nem lehet valóság!

Kyo morogva búik közelebb hozzám, mert majdnem lehúztam róla a takarót.

-Tooru – motyogom.

Óvatosan ki nyitja a szemét és döbbenten pislog párat.

-Szia – köszönök neki.

Kicsit meg rázza a fejét.

-Ez nem lehet – motyogja.

Valószínűleg még fél álomban van.

-Ugyan úgy iszod a kávét? – húzódom ki az ágy szélére.

-Igen – leheli és még magára húzza a takarót.

Kicsúszok mellőle, ahogy megcsapja bőröm a hideg meg borzongóm. Lenézek és rájövök, hogy egyszerre elsápadni és pirulni is tudok.

Gyorsan köntösöm után nyúlok, ami szerencsémre mindig itt felejtek.

Rutinszerűen főzöm meg neki a kávéját. A konyha asztalra téve. Na azért ágyba nem viszem. Nem vagyok holmi cseléd.

Nem sokára meg jelenik, de csak nadrágot húzott még a felsőjét nem találta meg szerintem.

-Szóval hol vagyok? – kérdezi pár korty kávé után.

-Nálam – összébb húzom a köntösömet és lehajolok Mamuszért. – Szia cica – puszilom meg a fejét – Hogy aludtál? – kérdem tőle, mire felnyávog – Ugye nem zavartunk nagyon – teszem a pultra és veszem elő konzerves kajáját.

-Mit keres a macska a pulton?

-Azt, amit mindenki más – felelem vissza se fordulva – kaját.

Tálkába teszem az eledelt és lerakom a szokott kis tálcájára.

-A temperamentumod mit se változott – nevet fel Kyo.

-Te se sokat változtál – ülök le az asztalhoz saját kis teácskámmal.

-Van valami emléked arról, hogy kerültem ide?

-Nem – vállat vonok – Valahol ott volt kép szakadás, hogy leraktam az üres üvegsörömet.

Hümmögve ülünk még egy darabig mikor a nappaliban fel csendül valamilyen dallam. Kyo fel pattan és a mobiljáért rohan. Fojtott hangon beszél valakivel.

Nem értem miről folyik a szó, de nem is érdekel. Nem sokára visszatér és fel hajtja a maradék kávéját.

-Azt hiszem, megyek – motyogja.

Nem felelek.

Figyelem, ahogy összeszedi a cuccait, fel öltözik.

-Ezt ne hagyd itt – bökök az asztalon hagyott pénz tárcájára.

-Kösz – fel veszi és el rejti az egyik zsebében.

Egy pillanatra meg állunk. Egy más szemébe nézünk. Most mit kéne tenni? Minden szó felesleges. Ígérgessünk egymásnak? Minek így se tartjuk be őket.

-Hát… szia – int és kilép az ajtómon.

Némán csukom be utána. Visszabotorkálok a konyhába, lerogyok a székre. Mamusz az ölembe fészkeli magát, gépiesen simogatom.

Vége?

Elfojtott érzelmek - 6. Születésnap

A könyv megint a top listák élére került. Csak figyelem az embereket, ahogy olvassák az utcán.

Mina rám parancsolt, hogy most pedig muszáj dedikálnom. Eddig meg úsztam a nyilvánosságot, de most muszáj. Túl nagy sikert ért el a könyv, hogy ne legyen nyilvános dedikálása.

Hatalmas könyves bolt ad helyet Tokyoban a dedikálásnak.

Feszengve ülök a székemen. Utálom a túl sok figyelmet. Egyelőre még nincs meg nyitva, de már hallom a sok embert. Remek fényképészek kamera. Uh de nem vagyok oda értük.

-Kezdhetjük? – néz rám Mina.

-Igen – felem és iszom egy korty vizet.

Elhúzzák a kordont és özönlenek be a népek. Először mint egy tömeg állnak. Ekkor elő kerül a kamerához tartozó riporter.

-Üdvözlöm Castle Meril.

Csak biccentek, hogy figyelek.

-Az új könyvében van némi remény mi történt? Ez nem a megszokott melankólia.

-Reménykedtem egy pillanata – mosolygok a nőre. Elpirul. Remek megint fiúnak néznek.

-És miben reménykedett, ha szabad tudni?

-Hogy lesz egy jobb is.

-Mi vitte rá, hogy kiadja a könyveit?

-Szeretek írni. Ezt meg osztani másokkal mindig ez volt a vágyam. Először azt hittem nem fog sikerülni, de végül találtam egy kiadót és ott megfelelőnek találták irományaimat és kiadták. Innen nem volt megállás.

-A pletykák miszerint…

-Kérem, nekem hisz, vagy a pletykáknak? – torkolom le.

-Önnek – hebegi.

-Akkor ezt ugorjuk – mosolygok.

-Értem – kicsit mintha ki eset volna a kerékvágásból – Egyedül él?

-Igen.

-Sok rajongója találgatja, hol lakik pontosan. Elárulja?

-Ez egy titok – mosolyodom el – A kiadónál is csak egy-két ember tudja a lakhelyemet. De nem kell aggódni, minden rajongói levelet meg kapok késlekedés nélkül és amire tudok válaszolok is mert gondolom ez lett volna a következő. Viszont van egy külön erre a célra használt elektronikus címem is. Azt is meg lehet tudni. – az asztalra teszem kezem és összefűzöm az ujjaimat.

-Mi az eredeti szakmája?

Mina a fülemhez hajol.

-Vagy mond meg, vagy térj ki a válasz elöl, de ne lódíts – szól rám.

Csak fel kuncogok.

-Eszembe sincs – felelem hangosan és rá villantom a legszebb mű mosolyom. Visszafordulok a riporterhez.

-Eredeti szakmámat tekintve vegyész vagyok.

-A szülei mit szóltak az álmához?

-Jogra akartak küldeni.

-És most mit szolnak, hogy már befutott író?

-Nem tudom, nem tartom velük a kapcsolatot. – vonok vállat és hátra dőlök. Ez az a téma mait nem szívesen feszegetnék.

-Értem, elnézést – szabadkozik. Csak legyintek, hogy hagyjuk.

-Miért nem vállalta el eddig a nyilvános dedikálásokat?

-Mert úgy éreztem, először adni szeretnék valami különlegeset az olvasóknak és csak utána mutatom meg a saját valómat. Mert amit a könyvben leírok nem biztos, hogy én vagyok. Csak egy fiktív valóság kép.

-Mindegyik könyve más és más. Miért?

-Nem tudom – nevetek fel.

-Tessék?

-Kérdezze a halat, hogy mért arra úszik amerre. Nem fog tudni válaszolni. Kérdezze a madarat, mért arra repül, nem tud válaszolni. Kérdezi az irtó mért úgy ír, nem tud válaszolni – kicsit hökkenten néz rám. Uh nagyon filozofikus lettem – Elnézést – mosolygok rá – Nem tudom, mért úgy írok, ahogy azt se tudom mért azt amit. Az érezések a szavak csak úgy jönnek.

-Sok íróval ellentétben ön zenére ír. Igaz ez?

-Igen.

-Milyen zenéket hallgat, miközben alkot?

-Ez változó. Ha szomorú jelenetet írok, akkor szomorú számokat hallgatok. De mindig változó és hangulatfüggő. Nincs konkrét kedvencem.

-Honnan tuja a következő kérdés? – szalad ki a száján.

Elmosolyodom, de most kicsit ravaszkásabban.

-Elnézést, túl jó emberismerő vagyok – megint előre hajolok – De maradjon köztünk, én is tévedhetek.

Totálisan elpirul.

-Köszönjük a figyelmet – szólal meg Mina mellettem, hát igen a riporter használhatatlan lett. – Castle-sant hallották.

-Ezért még kapsz – suttogja a fülembe, csak kuncogok. - Kezdődjék a dedikálás – szól már hangosan.

Az emberek sorba állnak.

Én pedig fel húzom a csukló szorítómat. Jó sokszor fogom le írni ma a nevem.

Kedves szavakat kapok, néha kérdéseket is válaszolok, ha úgy érzem. Nem is olyan borzasztó ez az egész. Végre láthatom azokat, akinek a polcai tele vannak az én könyveimmel.

-Nishimura Tooru számára – szólal meg egy nagyon ismerős hang.

Fel pillantok és a hatalmas szemüveg mögött ott áll. Nem hiszem el. Meg remeg a kezemben a toll.

-Még egyszer a nevét kérem – nyögöm ki rutinosan és újra a könyvre nézek amit elém tolt.

-Nishimura Tooru – feleli.

-Tudtommal utálod a neved – suttogom, de elkezdem írni hogy „Sok szertetettel Nishimura…

-Ez így van – fél szemmel felnézek, látom mosolyog. Meg gondolom magam és csak a vezeték nevét írom oda. Na meg hogy tőlem.

-Tessék – csukom be a könyvet és vissza adom. Meg fogja a kezem.

-Köszönöm – suttogja. Csak biccentek.

Kicsit kábán nézem, ahogy távolodik és felismerem az álcák mögé bujt híres ötöst. Mind itt vannak. Meg lobogtatja a könyvét és mosolyog. Mintha kincset kapott volna tőlem.

Jön a következő könyv és nekem vissza kell zökkennem a racionális világba.

Elfogytak a rajongok, van egy pillanatnyi szünetem. Elő kapok egy lapot és fel firkálok pár szót rá. Talán többet is, de nem érdekel. Most megint elkaptak a keserű gondolatok.

-Vége a szünetnek – szakítja meg a gondolataimat Mina.

-Nem mehetnék haza? – kérdezem kicsit nyafogva.

-Bírd ki már nincs sok hátra.

-Rendben – morcolok.

Mire elém kerül a következő aláírandó könyv, már a legszebb mosolyom van fent.

Fel nézek és egy pillanatra lefagyok. Most Shinya áll előttem.

-Játszotok? – fogaim között szűrök a szavakat, hogy a kamerás ne lásson semmit.

-Nem – kinyitja a könyvet és elém rakja. – Kyonak – kéri.

Csak oda fel írom a szokásos szöveget.

-Mért csináljátok ezt velem?

-Át szabad adni rajongó levelet most? – néz a mellettem álldogáló Minára.

-Persze – feleli rutinosan.

Shinya átadja levelet.

Kicsit döbbenten álok a tények előtt.

Félre rakom a borítékot, majd otthon elolvasom.

Kíváncsian pillantgatok néha a levélre azért izgatja a fantáziámat mi lehet benne.

Vége az egész fel hajtásnak megint elő kerül a riporter. Pedig azt hittem megúszom. Mindegy ha már itt van megint beszélgetünk. Most a benyomásaim érdekli a rajongókkal kapcsolatban. Ép persze kedvesen közlöm, hogy nagyon jólesik a sok sikert kívánó olvasó és hogy várják a következő könyvem.

-Gyere be viszlek a kiadóhoz – szól Mina.

-Oké – sóhajtok.

-Semmi ellenkezés? – lepődik meg.

-Most minek? Nem akarok árnyékokat az utcán, akik követnek. És nincs kedvem haza menni Mamusz már kapott enni.

-Mamusz?

-Ja te még nem is láttad – nevetek fel – Mamusz a macskám – felelem döbbent arcára.

Bemegyünk a kiadóhoz. Elvackolom magam az egyik terembe és kiélvezem a csendet és a félhomályt. Kopognak.

-Elnézést Castle-san, de valaki látni kívánja – nyikkan a kislány, aki belépet. Lehet nem a legkedvesebb nézésemmel pillantottam fel? Ki tudja, de nem is érdekel.

-Mit akar? – vetem oda.

-Nem mondta – hebegi.

-Engedj be kislány – tolakszik be zaklatóm. Kicsit meg hátrál, mikor meg lát a legsötétebb sarokban ép tollal a kezemben.

-Szia Meril – köszön rám. Ekkor ismerem csak fel, hogy Kaoru az.

-Szia – biccentek.

-Magunkra hagyna – néz a még mindig ajtóban szerencsétlenkedő lányra.

-Kösz Janoni, menjél nyugodtan, nem lesz baj – küldöm el a kislányt.

-Értem Castle-sama – meg hajtja magát és kimegy.

-Mit akarsz tőlem? – fordulok nem túl kedvesen a zavaró tényezőhöz.

-Kyo mondta, hogy nem fogsz nekünk örülni, de hogy ennyire – meg csóválja a fejét.

-Bocsáss meg Kaoru, de ki kell ábrándítsalak, nincs kedvem újra játékká válni!

-Nem azért kerestelek fel, hogy a múltról elmélkedjünk.

-Akkor meg tudhatom miért? – húzom fel az egyik lábam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek hosszadalmas bézségetésnek nézünk elébe.

-Kyo meg változott – sóhajt.

-Tudom – motyogom mivel nagyon nem karja fojtatni.

-Honnan?

-Azért vannak dolgok, amik még hozzám is eljutnak hírként – villantok felé egy kedvesnek nem mondható pillantást.

-Nos akkor eljössz?

-Hova? – pislogok. Nem vagyok hozzá szokva a hirtelen témaváltáshoz.

-Nem olvastad még a levelet? – pislog rám.

-Mivel nem sok időm volt – vonok vállat, de azért előszedem táskám mélyéből a borítékot. Végre kibontom. Kiesik belőle egy kép, meg végre előkerül a levél is. Nos alig van rajta valami. Néhány tinta pacán egy dátumon meg idő és hogy „Kérlek gyere el” felirat.

-Bőbeszédű – fintorodom le.

Felszedem a képet és meg nézem. Te jó ég… ezek mi vagyunk. Még mikor is? Oh már nem is emlékszem mikor készült. De durva abból az időből rólam nem sok kép készült.

Egy darabig csodálom a képet. Milyen gondtalanoknak is tűntünk akkor. Igen gondtalannak. Sajnos nem voltunk azok. Kyonak ott volt a banda nekem meg az írás és a szüleimmel való csata. Mégis mintha ott abban a percben semmi nem számított volna. Hát igen, ekkor már jártunk.

-Hallgatás bele egyezés – hallom Kaoru önelégülten vigyorgó hangját.

Már csak arra eszmélek, hogy bevág egy taxiba és száguldunk valamerre.

Mint kiderült szülinapi ajándéknak szántak Kyonak. A levelet, amit irt még tegnap vagy tegnap előtt írattak vele szó szerint le ültették és meg íratták vele. Négyen magasodtak fölé, hogy bizony most nem hagyják nyugton.

Csak nevetni tudok, ha elképzelem a jelenetet.

-Nem volt olyan mulatságos – morog mellettem az énekes.

Immár sörrel a kézben üldögélünk egy nappaliban. És fogalmam sincs hol vagyok. Kaoru bekötötte a szemem, hogy még véletlenül se tudjak meg lépni.

Sajnos az első üveg sör után, már nem tudom hol vagyok. Kép szakadás. Mindig is tudtam, hogy nem bírom az alkoholt. Nem is sokat iszok. Általában ha nagyon le akarom inni magam akkor borozok. De most ez a sör is betett.

Elfojtott érzelmek - 5. Viszont látás:

A koncert napján egyáltalán nem vagyok ideges csak ötödére húzom magamhoz az én drága Mamuszom egy kis extra dögönyözésre és még egy sort se tudtam írni az új regényhez.

Öltözetem egyszerű maradt. Fekete nadrág, cipő, ing, pulóver. Ha nem figyelek oda tényleg fiúnak néznek. Végül is mindegy a koplalással töltött fél év után már nem tudtam fel hízni.

A bejáratnál méteres sorok vannak. Talán ha félidőre beérek – kuncogom magamba. Nem baj. Csak pár perc is elég lesz a zenéjükből.

A biztonsági őr kicsit meg lepődik a jegyemet látva majd valamit vitatkozik a toki-vokián végül a nyakamba akaszt egy kis kártyácskát. Na ez az amin én lepődök meg. Végül mielőtt bármit kérdezhetnék behesseget.

Keresek egy félre eső helyet valahol közel a színpadhoz mégis távol a tömegtől. Nehéz dolog. Főleg hogy ahol megállnék onnan tovább irányítanak.

Na de ilyet. Előre kell mennem. A legelső kordon légcsücskébe végre békén hagynak.

A tömeg gyűlik.

Végre meg jelennek a zenészek is. Nem sokat változtak, mosolyodom el magamban. Ugyan sokkal férfiasabbak mégis valahogy fel ismerem bennük a régi vágyakat, a régi énjüket még akóról mikor még csak egy kis zug zenekar voltak.

Most meg csinálták. Bejárták Amerikát, koncerteztek Európában. Mindent elértek.

Megjelenik Ő is. Oh de sokat változott a kis vidám srácból férfivá éret. Markánsabbá váltak vonásai, már nem sminkeli magát. Fáj ezt mondanom, de nem tesz jót neki, amit csinál.

-Szóval ma van egy régi ismerősöm születés napja és ezt a számot neki köszönhetem.

Valami nedves folyik végig az arcomon. Mért sírok? Milyen nap is van ma? Nem az nem lehet nekem még egy hetem van a születés napomig. És nem hiszem, hogy emlékezne bármire is abból, ami volt.

Csodálatos a hangja még mindig. Sajnálom, hogy így lett vége. Igen sajnálom, mert én szívesen osztottam volna meg vele az életem, de mára már csak álom maradt ö egy híres zenész lett. Én pedig a könyveim világában élek.

Ez így van helyén, két külön világ, ahol mi nem találkozhatunk többet csak így.

A koncert végén lüktető szível és fejel vánszorgok a kijárat felé. Totálisan hozzá nyomtak a kordonhoz. Fáj a mellkasom.

-Elnézést – szól valaki hozzám.

-Igen? – pislogok fel. Egy biztonsági őr toporog mellettem.

-Ön Summer Castle Meril?

-Igen – húzom össze magam, nem szeretem, ha tudják a teljes nevem.

-Kérem, fáradjon velem. – azzal meg ragadja a kezem és húz magával.

Kiabálni nincs értelme, tűröm, hogy magával vigyen.

-Kaoru-san itt van – szól egy háttal álló fazonnak.

-Remek – fordul meg. Én pedig szembe találom magam a vezér-samával. Fáradt, de boldogan csillognak szemei.

Ráfog a másik csuklómra és innentől ö hisz magával.

Csak hagyom, ha egyszer elenged, úgy se tud olyan gyorsan futni, hogy utolérjen.

-Jók voltatok – töröm meg a némaságot.

-Kösz – villant rám egy vigyort.

-Hova…

-Shhh – teszi saját szája elé a kezét és meg áll egy ajtó előtt óvatosan nyit be és mikor körbe nézet szépen belép persze engem még mindig húz magával.

Hirtelen fel se fogom, hogy kerültem elé, de egy kis szobában vagyunk, ahol pár kanapén kívül talán egy asztal foglal helyet, félhomály uralkodik mindenkin törülköző és persze a cigaretta se maradhat el kezükből.

-Meghoztam – kiált vidáman mögöttem Kaoru.

-Mi? – néznek fel komásan a többiek.

-Ezt nem hiszem el – húzza el a száját Kyo. Nem mintha nem ismerném már minden mimikáját, de ez azért fájt.

Kaoru is lezuhan az egyik bőrülő alkalmatosságra.

-Nem is zavarok – hajtom meg magam és lépnék ki.

-Meril…

Ezt… olyan rég ejtették ki így a nevem. Visszafordulok. Nem húzza le a fejéről a törülközőt, de így is látom fekete szemét.

-Viszlát – mosolygok ár. És ki lépek a szobából.

Fáj a mellkasom és most nem a kordon hideg fémjétől. Hanem belül fáj valami. Igen valami nagyon fáj.

Újabb könnyek buggyannak ki a szememből. Nem érdekel. Most aztán végkép nem.

Haza verekedem magam. El dőlök a fotelomban és kicsit szenvedek.

-Mamusz, mért játssza ezt a világ velem? – nézek a cicára. Csak hozzám bújik. Gépiesen simogatom, dorombolása meg nyugtat.

Úgy félóra múlva lefürdök és végre ágyba bújok.

Mamusz is velem tart. Most nagyon jól esik, hogy nem vagyok egyedül annyira.

A koncert elményimet senkivel nem tudom megosztani. Ha lenne is valaki nem érdekelné a kutyát sem. Jobb híján Mamusznak mesélem el az egészet töviről hegyire. Ábrándos monológomból a kapucsengő ráz fel.

-Igen? – szolok bele.

-Meril itthon vagy? – ajaj ez nem jelent jót ez a kiadótól van.

-Igen, gyere be – zárom rövidre a hirtelen felindultságot érzékelve a hangjában.

Beengedem és várom a vihart.

Még csak a cipőjét se vette le máris mondja.

-Tudod milyen nap van ma? – kérdezi és végre kibújik a cipőből.

-Nem – vallom meg az igazat. Itt álok 31évesen és nem tudom milyen nap van. Ez van.

-Vasárnap – adja meg a választ. Még mindig nem értem – 24. – kikerekednek a szemeim.

-Az nem lehet – hápogom. Tegnap volt a születésnapom. Szóval nem 31éves hülye, hanem 32éves hülye vagyok. Remek kilátások.

-Bizony… Lehet – azzal vállon vereget – Két nap múlva lejár a határidőd – na ezzel bepánikolok.

-Neee – nyöszörgök.

-Állj neki, vagy csinálj magaddal valamit – méltatlankodik.

-A sztori majdnem kész –vallom meg.

-Csak majdnem? – villantja rám a szemeit.

-Hát még a vége kicsit labilis – felelem.

-Ne labilis legyen, hanem tökéletes! – ripakodik rám.

-Jó – húzom össze magam.

-Szép napot – fordul ki a lakásból.

Csak pislogok a becsukott ajtóra.

Ez remek. Még a saját születésnapomról is meg feledkeztem. Várjunk csak. Tegnap volta koncert tegnap volt a szülinapom… akkor Kyo engem köszöntött föl? Nem, az kizárt.

Kaoru akkor minek rángatott oda? Nem lényeg, ami volt el múlt.

Megint csengetnek.

-Igen? – szolok a kapu telefonba.

-Ön Summer-san?

-Igen.

-Csomagja jött, kérem, vegye át.

-Megyek.

Fel kapom a cipőmet és már rohanok is.

A fiú csak döbbenten néz rám mikor igen laza cuccban le grasszázok a lépcsőn.

Egy dobozt és egy csokor virágot hozott. Alá írom és meg köszönöm.

Visszamegyek csomagjaimmal együtt.

A virágot vázába teszem és végre meg látom rajta az üzenetet.

„Boldog születésnapot Meril-chan”

Név sehol. Remek. A dobozban pedig egy torta. Valamint egy levél.

„Szia Meril!

Tegnap szerettük volna oda adni, de sajnos elrohantál. Utólag is boldog születésnapot.”

És az alá írások. Öten írták alá.

Miért? Annyi éve volt, mért most kellet elő szedniük?

Fáj, hogy most is csak játszanak. A tortát majszolva megyek a gép elé is neki esek a történet végének. Igen már tudom, hogy fog végződni.

Elfojtott érzelmek - 4. Jövő

Teltek az évek, én pedig végre befutottam mint író. Nos a szomorú mindenkit könnyekre fakasztó történtek a specialitásaim. De van más is a tarsolyomba komikus kis novellák esetleg verses kötettek.

Egyedül élek, bár ez nem pontos itt van nekem Mamusz az én drága kiscicám. Barátaim elkoptak mellőlem a kiadótól is csak néha zavarnak a folytatás miatt, de ezzel se volt gondjuk mindig időre kész voltam.

Csak az a pici tüske maradt meg. Fáj, hogy még mindig visszagondolok rá. Hiányzik.

Igen hiányzik a jelenléte. Alig volt pár hónap. Mégis. Nekem a legboldogabb napjaim voltak.

A lakásom kicsi egy szoba konyha az egész. Mégis otthonos. Talán azért mert a napom nagy részét itthon töltöm? Nincs hova le menjek, nincs kivel.

Ugyan tudom, hogy ö már rég elfelejtett azért én voltam egy nagyon régi koncertjén, még az elején mikor felfelé ívelt a karrierjük. És az összes albuma meg van valamint a verses kötetei is.

Persze az én könyveimet tuti nem olvasta el. Hisz már nem is emlékezhet a nevemre. Én csak egy játék voltam neki.

Keserűen nyitom ki az ajtót.

-Szia Mamusz, megjöttem – köszönök a cicámnak és lerakom kulcsaimat.

A postaládából kiszedett leveleket csak ledobom a pultra.

Fáradtan el dőlök a fotelbe. Vajon mit rontottam el?

Ja igen egy újabb vak randi. Álnéven mutatkoztam be, így nem nehéz. De sajnos megint elő bukott belőlem a régi jó szokásom meg mondtam milyen ember. Nem kellet volna. Remek. Elcsesztem. Nem érdekel.

-Legalább te itt vagy nekem – simogatom meg Mamusz törleszkedő buksiját. Csak nyávog.

Nagy nehezen neki durálom magam és meg nézem a hivatali szerelmes leveleimet. Számla, számla, számla, sima, számla… várjunk csak. Visszalapozok. Üres még csak egy név sincs rajta. Meg szimatolom, meg tapogatom nincs se puskapor, se semmilyen ragasztó szaga. A fény felé tartom. Csak egy kis cetli van benne. Remek mi lehet ez?

Nagy gondolkodás után kibontom. Csak egy kis papirka van benne, de nem is akármien. Egy koncert jegy. Döbbenten nézem a kis papírdarabot. Hát nem egy olcsó fajta, az tuti. De akkor is ki adta nekem? Mindegy. Hát lehet van egy rajongom, aki a halálomat kívánja. Elvégre a Diru sose volt valami heppy endes banda. Végül is ha már van egy jó lehetőségem elmegyek. Bajom nem lesz belőle.

Cica gondok - 3. fejezet

Késő este érek haza, hulla fáradt vagyok, nem vágyom másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Ruki már előre szólt, hogy csak délután lesz egy rövidke próba hál istennek. Gondolom most kényelmetlen lenne neki ülni, azért akar rövidítettet. Egy gyors forró zuhany után egy szál boxerben battyogok még, mikor csöngetnek, majd kopogni kezdenek szünet nélkül. Mivel nem várok senkit, kíváncsian veszem az irányt az ajtó felé. Teljesen ledöbbenek, mikor kinyitom és Toraval találom szembe magamat. Azt sem tudom mihez kezdjek vele, ellentétben köszönés nélkül bejön, a falhoz szorít és bevágja maga mögött az ajtót. Nyakamon érzem leheletét és ha az orrom nem csal egy picit sokat ivott.

-Szemét vagy – közli nemes egyszerűséggel, majd a fejem mellett a falba ver egyet. – Jó neked, hogy kínzol engem mi?! -  nem értem miről beszél, de úgy látszik nem is várja, hogy válaszoljak. Hirtelen elenged és térdre rogy, majd átöleli a derekamat. – Itt vagyok, de nem érted meg, hogy nem tudok neked semmit sem adni? Félek, hogy ha nem változik semmi, akkor egyszer csak eltűnök a világról.

Le ül a sarkára és a földet vizslatja. Vajon mit akar? Mért jött? Várok, de nem kapok választ. Most mit kezdjek egy részeg, dühös Torával? Elaludt az előszobám padlóján ülve. Most mit kezdjek vele?

Nagyot szusszanok és hona alá nyúlva bevonszolom a nappaliba. Nagy nehezen feltornázom a kanapéra. Az egyik disz párna megfordítva tökéletes lesz a feje alá, még hozok egy plédet és örüljön, hogy ennyit kap.

Mielőtt elmennék a szobámba még vissza fordulok hozzá. Így hogy alszik nyugodt arccal egész helyes, jó ez hülyeség, nagyon is tetszik. Gondolatban fejbe somom magam, hogy lehetek ekkora hülye? Nézem arcát és úgy meg érinteném, a hajával együtt. Nem merem meg tenni, mert felkelne és megint dühös Tora lenne.

Nagy nehezen győz a fáradság és be vonulok a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót. Eldőlök az ágyon ekkor megérkezik Belzebub, hogy most játsszak vele.

-Nincs erőm – söpröm le az ágyról, betakarózom, másik oldalamra fordulok és már alszom is.

Hideg lepedő súrolja meztelen testem, egy forró test nehezedik rám, nyakamba zihál Tora, érzem az illatán, hogy ő az. Lassan csókolja végig minden négyzetcentiméter bőrfelületemet. Lüktető férfiasságom érintés után kiált, de gonosz mód kikerüli. Belső combomon nedves csíkot hagy.

Szájába fogad és addig addig nyalogat, szívogat, míg nyögve el nem élvezek. Alig pihegem ki magam máris folytatni akarja.

Fölém kerekedik, térdével heréim izgatja, felnyögök. Csókol, mindenhol érint, eléri, hogy újra lázba jöjjek, majd csak annyira távolodik el tőlem, hogy halljam a síkosító összetéveszthetetlen pattanását. Óvatosan tágít, közben nyakam érzékeny felületét szívogatja elterelés képen. Rettentő lassan csinálja már szinte túl vigyázva.

-Kérlek, gyere – sóhajtóm nemsokára. Rám mosolyog és megint el tűnik rólam. Pillanatok múlva vissza tér, nem cicózik sokat, belém hatol. Felnyögök a kéjes érzésre. Kicsit vár hogy szokjam.

-Mehet – lehunyom szemem. Élvezem, hogy érezhetem magamban. Teljesen kitölt, és ahogy mozog, nem semmi. Gyorsit, lassít éppen milyen kedve van. Érzem, ha nem csinál valamit gyorsan el fogok menni, mintha kitalálná gondolatiam férfiasságomra fog. Összerándulok, fel mordul, gyorsit, merevedésem is kényezteti, majd rámarkol és elér a vég. Átkarolom a nyakát, szorosan magamhoz ölelem, és hagyom hogy az orgazmus hullámai végig száguldjanak rajtam.

Zihálva riadok fel. Mért követ engem, még álmomba is? Patakokban folyik rólam az izzadság. Fel ülök és zavartan veszem észre, hogy bizony nagyon is álló problémáim vannak, ami még ennél is rosszabb hogy a saját élvezetemben tucsogok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Már az ajtónál vagyok mikor tudatosul bennem hogy nekem vendégem van.

Nagy levegő és mehet a menet. Kikommandózok a nappali ajtófélfájában meg kapaszkodom és szembenézek egy üres kanapéval. Üres és semmi baja, egy-két árulkodó jelen kívül semmi nem mutatja, hogy lenne valaki rajtam kívül a házban. A pléd, amit este kiutaltam Torának, és a díszpárna a földön.

Az agyam nem akarja fel dolgozni a látottakat. Bevonulok a fürdőbe, itt sincs senki. Letusolok, közben kézbe veszem a reggeli problémámat. Megkönnyebbülten és tisztán lépek be a konyhába, ahol csak egy kávésbögre árválkodik a mosogatóban mutatva meg lett dézsmálva a kávé készletem.

Belzebub is jelzi éhes itt dörgölődzik a lábamhoz adok neki enni és friss vizet, ne halljon nekem szomjan.

Komótosan, majdnem csiga tempóban öltözök. Már így is késésben vagyok, de nem érdekel. Eddig mindig pontosan érkeztem, most nekem is megengedett egy kis késés.

Komásan érkezem meg a céghez, nincs kedvem semmihez, még létezni sincs. Kedvtelenségem elérte a határokat. Ruki már nem kiabál, már nem szól rám már nincsenek lemondó sóhajok, csak egyszerűen kezembe nyomja a kottát, rá bólintok és megyek a dobok mögé. Ideje kihozni magamból valamit. Leütöm az első akkordokat, mikor rá jövök, hogy ez (egy gaze szomorú szám címe kéne ide).

-Valami mást kéne játszanod – mosolyog rám Aoi.

-Igen az újat – motyogom, felállok – Mit szólnátok, ha mondjuk azon a régi elvetett projekten gondolkodnánk?

-Melyiken? – pislog Ruki.

-Amit az előző albumnál elvetettünk, mert túl sok volt benne a gép zene.

-Rendben – csillan fel a szeme, és máris bele veti magát.

Szeretem elterelni a figyelmét. Így legalább nem rajtam gondolkodik. Nem azzal foglakozik, hogy nekem már megint fáj a szívem, ha bele gondolok hogy ott hagyott megint mindenféle magyarázat nélkül.

-Holnap este mit csinálsz? – kérdi mellékesen Uruha.

-Azt hiszem, játszok Bellel, és alszom egy jót – gondolkodom el.

-Nincs kedved eljönni inni? – szól közbe Ruki.

-Mért is ne – vonok vállat.

-Rendben akkor holnap majd próba után – mért érzem azt, hogy itt valami készül a hátam mögött?

Félre teszem minden rossz előérzetem, és a munkára koncentrálok, tervezni kell.

Az esti kocsmázás nem csoportos, ahogy én azt hittem, hanem csak Ruki ül be mellém a kocsiba.

-Menjünk el hozzád, onnan sétáljunk el oda. – adja az útinformot. Hát követem az utasításokat.

Háromnegyed óra múlva belépek egy kis eldugott kocsmácskába. Hátra vezet minket egy boxba és rendel két sört. Figyelem a gyöngyöző folyadékot.

-Mért jöttünk ide?

-Szeretném, ha csendben hallgatnál – szól sejtelmesen Ruki, fejem felett körbe néz majd bólint és iszik egy kortyot. Nem értem a dolgot.

Hirtelen Kaoru hangját hallom meg. Ruki arcára nézek, aki csak sejtelmesen mosolyog és az én arcomat vizslatja.

-Figyelj ide, beszéljünk, mint férfi a férfival, még hozzá komolyan, ami nem mindig mondható el rólad. – nem értem kivel van és miért kell nekem ezt csendben hallgatnom. Majd hirtelen megvilágosodom.

-Velem lehet komolyan beszélni, csak nem mindig akarok. – feleli a számomra annyira érthetetlen egyén. Tora ül a gitárossal a túl oldalon és gondolom, nem tudja, hogy mi itt vagyunk.

-Akkor most figyelj rám és fogadj el pár atyai jó tanácsot.

-Hallgatlak. – hallom a hangján, hogy nem nagyon érdekli a másik gitáros mondanivalója.

-Tudod a te csapodár magánéleted, kihat az én rendezett magánéletemre, amit enyhén szólva is nehezményezek. – Rukira nézek, aki kicsit elpirul, de továbbra is engem vizslat.

-Semmi közöm a te magán életedhez, ezért nem értem miért is hat ki rá. – több érdeklődés van a hangjában, de még így is kevés ahhoz, hogy szerintem komolyan akarjon beszélni.

-Nah látod ez itt a közös problémánk. Tudod évekkel ezelőtt még zsenge és éretlen koromban olyan hülye gyerek voltam mint te. – Tora hirtelen felhorkan a kedves jelző hallatán, de nem szól közbe. – Imádtam ha zajlott körülöttem az élet, és hogy minden változott az egyik pillanatról a másikra. Aztán egyszer csak jött a pokol. Kiderült, hogy az egyik ágycimborámtól elkaptam egy súlyos fertőzést. – Ruki kíváncsi szemei hirtelen az asztalt kezdték el pásztázni. – kiderült a fertőzési kör, ahonnan többen is elkapták. Mire rá is sor került már egy halálos áldozata volt és az intenzíven feküdt két másik élet és halál között lebegve. – sokkosan meredek magam elé, Tora kíváncsian hümmög, mivel Kaoru meg áll a mesélésben gondolom ivott egy kortyot. – Ekkor kezdtem elgondolkodni az életemen és ráébredtem, hogy elbasztam, de nem is akárhogy. Nem volt senki, aki állandóan mellettem állt volna, persze kivéve a bandát, de nekem nem rájuk volt szükségem. Hiányzott az állandóság. Hiányzott az, hogy ne egyedül keljek, feküdjek. Sikerült annyira leamortizálnom magamat, hogy a korház intenzív osztályán kössek ki. Furcsa, de Kyo beszélt annyira a lelkemre, hogy élni akarjak tovább és meg gyógyulni. Hatalmas pofon volt az élettől, de nem bánom, mert talpra álltam utána és most itt vagyok.

-Értem és bocs haver, mindentiszteletem a tied meg minden más, de nekem most mégis mi közöm ehhez?

-Pillanat ne légy türelmetlen. Nos öt évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki miatt megérte változtatnom.

-Gratulálok, de nem tud izgatni a jól sikerült egy hangú szerelmi életed. – elég indulatos válasznak tűnt és hallom, ahogy a szék lába megnyikordul a talajon.

-Ülj le, még nem fejeztem be. – nagy kelletlen sóhaj, majd a szék újra nyikordul. – nos mint mondtam, találkoztam valakivel, aki miatt most már úgy gondolom megérte akkor küzdeni. Pici és energikus, ha valamibe bele kezd sosem áll le.

-Neve is van?

-Persze Mastumoto Takanori, de neked a beceneve talán többet mond: Ruki. – hirtelen köhögés üti meg a fülemet, és egy pohár koccan erősen az asztalhoz. Erre muszáj elmosolyodnom, igen kicsit fura volt nekünk is hogy pont Kaoru és pont Ruki.

-Te most csak viccelsz – feleli Tora két köhögés között.

-Nem, és jobban tennéd, ha teljesen komolyan vennéd. A helyzet úgy néz ki, hogy a dobos miattad van lelki válságban, amit őszintén szólva az elmúlt tíz perc hozadékából leszűrve nem nagyon értek, de rettentően sajnálom. Viszont ha az ő pici lelke nincs rendben, akkor az én pici lélekkel rendelkező énekesem máson sem tud agyalni csak, hogy neki jót tegyen és felvidítsa, ami ilyenkor valljuk be nem egyszerű dolog. Ez az én lelkivilágomban pedig azt a felállást hozza, hogy nem velem foglalkoznak otthon és itt jön az, hogy az én rendezett magánéletem felborul a te rendezetlen magánéleted miatt!

- Tudlak sajnálni, de semmi közöm ahhoz, hogy Kainak mi a lelki baja velem kapcsolatban. Sőt nem is érdekel. – tehát még csak egy cseppnyi sincs? Fájdalmasan összeszorul a mellkasom, csak tudnám miért, hisz előre tudhattam volna már. A következő pillanatban valami csattan a szomszédos asztalon mire nem csak én de Ruki is ugrik egyet. – Ez mi?

- Nézd meg. Érdekes lesz számodra, azt garantálom. – nyitódó boríték hangját hallom.

- Mi az isten?! Te kémkedsz utánam? – Tora magából kikelve üvölt, a kocsma egy pillanatra elcsendesedik majd hangosabban éli életét elkendőzve azt, hogy épp nézeteltérés van az egyik asztalnál.

- Vésd az eszedbe, több év van mögöttem és több ismerős is. Egy telefonhívás elég volt ahhoz, hogy meg tudjam kikkel dugtál az utóbbi két hétben majd még egybe, hogy a képek is meglegyenek.

- Még is mit akarsz ezekkel? Most megfenyegetsz vagy mi?

- Óóó én nem fenyegetek, csak kinyitom picit a szemedet, ha már magadtól nem pislogsz rá az életre. Tudom azt is mi történt közted és Kai között, kétszer is. – és nekem most akadt benn a levegőm Ruki meg csak mindentudóan néz rám, szóval Kao vele is megosztotta azt, amit tud. – Nos nem gondolod, hogy eléggé szemét dolog azzal fájdítani a szívét, hogy vele egy magas sötét hajú egyéneket dugsz a szeme láttára? Mert szerintem az.

- Nem fájdítok neki semmijét sem. – Toraból árad a gyermeki dac, amit nem értek.

- Dehogy nem, ahogy magadnak is. Nehogy azt mond, hogy ezelőtt csak a feketék jöttek be neked. Szóval vesd le ezt a világ macsója álarcot és hajts rá a dobosra.

- Nem fogok. – olyan furcsán cseng a hangja, tele van fájdalommal és lemondással.

- Miért is nem? – ez engem is érdekel, mégse állok fel és nézek rájuk, inkább a sörömbe kapaszkodva, hallgatózok tovább.

- Mert csak tönkre tenném, és nem ezt érdemelné. Istenem amióta megláttam azzal a gondolattal játszom el nem egyszer, hogy milyen jó lenne ha ő várna haza. Aztán jön a rémálom, ahogy ő az ajtóban áll engem várva, de én mást tartok a kezeim között, mást csókolok ő pedig könnyeit hullajtva hagy ott. Tudod mennyire fáj sírni látni őt? Tudom, hogy nem egyszer sírt már miattam, amit én nem érdemlek meg. 

A mosolya… a leghidegebb téli estén is melegem lenne tőle. De tudod az a furcsa, hogy még egyszer se mosolygott rám. Ahányszor kettesben voltunk sosem ajándékozott meg vele, nekem sosem szólt. – fejemben pörögnek az események és rá kell ébredjek igaza van. Sosem mosolyogtam rá, mert féltem, hogy elcsavarja a fejem, ami e nélkül is sikerült neki – Tudod mit, ha már így ismersz, akkor neked elmondom. Szeretem. El sem tudom mondani mennyire, de félek, hogy ha akarna is tőlem valamit, amit a történtek fényében nem hiszek, akkor fájdalmat okozok neki. Hidd el nem direkt csináltam, hogy mindig belefussak akkor, amikor valakivel próbálom őt kiverni a fejemből. Nem egyszer, miután lebuktam, azt képzeltem, hogy ő nyög alattam újra és újra. Bolond vagyok?

- Nem csak szerelmes, és mazochista. Tudom nekem sem volt egyszerű Rukival, hiába változtattam az életemen még előtte féltem, hogy elhibázom, de nem tettem, és ez már öt éve biztos. – hallom Kaoru hangján hogy mosolyog.

- Nem hiszem, hogy lenne nála még esélyem. – Tora nagy sóhaj kíséretében mondja ezt.

Pörögnek fejemben az események, minden egyes találkozásunkat újra látom, és ekkor felismerem, hogy mi már nagyon régen összefutottunk véletlenül a mosdóban. Rohanásban voltam és mikor fordultam kifele fel löktem majdnem bocsánatot kértem tőle és akkor egyszer mosolyogtam rá. Többet nem. Akkor történt volna? Miért? Szeret és ezt így ki mondta? Nekem hónapok kellettek hozzá hogy el jussak ódáig, elfogadom az érzéseimet és ne törődjek a problémával.

Fel állnék, de Ruki keze visszatart. A szomszéd asztaltól a zajokból ítélve most állnak fel. Szeretnék el futni, de Ruki nem hagy fogva tartja a tekintettem. Nem értem, vagy nem akarom érteni miért.

-Hajrá – szólal meg nagyon közelről Kaoru. Felnézek és egy döbbent Torát látok mögötte az idősebb gitáros épp Ruki felé nyújtja a kezét, énekesem elfogadja és eltűnnek. A nagy zenei ikon még annyit kedvesen meg tesz, hogy lenyomja Torát Ruki helyére.

-Mindent hallottál – jelenti ki a gitáros és hátra dől, adja a „laza csávó vagyok” –ot.

Bólintok, bár tudom, nem várja válaszom.

-Francba – mordul fel – Kaoru meg a hülye ötletei, jöjjünk el kocsmázni, mi? És beszéljünk meg pár dolgot, azt hittem simán csak zenei tanácsot ad, nem hittem volna, hogy az a méregzsák uszította rám.

-Méregzsák?

-Persze Te nem vetted észre, hogy az összes banda tagod fúj rám – hőzöng egy kicsit. Nem, nem vettem észre, hogy ilyen problémák lettek volna, engem ezek az információk kikerültek.

Beáll a csend.

-Tora szerintem meny el egy vizsgálatra.

-Mifélére? – pislog értetlenül.

-Hogy megtudd nincs e bajod.

-Miért lenne?

-Nem tudom, csak aggódom – vonok vállat és nézem az asztalon heverő borítékot. Fáj a mellkasom, ahogy arra gondolok ezek mind mind olyan emberek, akik érintették, akiket érintett. Figyelem elterelésként egy húzásra megiszom a söröm. Fel állok, azt hiszem, ezt hívják menekülésnek.

-Hát akkor, viszlát – intek még, de elkapja a kezem, mi van ma mindenkivel? Rángatnak jobbról balra.

-Kai – kérlel, hogy maradjak.

-Sajnálom Tora – most először mosolygok rá, de ez sem az a felhőtlen, inkább keserű, mint a söröm – Mért nem mondtad el?

-Változatott volna bármin is?

-Nem sokat, csak nem fájt volna ennyire – leülök még egy kicsit, még élvezni szeretném, hogy figyelmében sütkérezem. Mielőtt hosszura nyúlna a csend felpattan.

-Hozok még egy sört – azzal itt hagy. Na tessék, most figyelek rá erre elmenekül.

Pár perc múlva vissza tér két korsóval.

-Tessék – tolja elém az egyiket. – Kaoru rendesen meglepett – sóhajt és nézelődik mindenfelé csak rám ne keljen emelnie tekintetét..

-Engem is, az a történet – fel sóhajtok – nem hittem volna, hogy Ruki ilyen fontos szerepet játszott az életében.

-Fontos szerep?

-Igen – bólintok.

-Engem az lepett meg, hogy egyáltalán együtt vannak.

-Szerintem nem meglepő. Kaorunak kellett valaki, akire vigyázhat, Rukinek valaki, aki oda figyel rá, és akivel törődhet, anyáskodhat.

-Anyáskodhat? –krákogja a gitáros.

-Igen – mosolyodom el a gondolatra – Ne akard meg tudni milyen Ruki mikor aggódik valakiért.

-Azt hiszem, tudom – fel nézek rá, még elcsípem szájelhúzását.

Haza érkezem és újra játszom magamban az est folyományát kicsit a saját szájam íze szerint. Rukival ülve a boxban, ahogy Tora bevallja szeret és nem akar nekem fájdalmat okozni. Én pedig egy percig sem gondolkodom, felállok az asztaltól Ruki maradásra bíró kezét megkerülve és leülök a másik asztalhoz Tora mellé majd magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom, amit tágra nyílt szemekkel fogad majd lassan viszonoz.

Hát nem így történt, bilibe lóg a kezem. Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a csodára. Legalább adtam gondolkodni valót Torának, és meg fogadta, hogy elmegy orvoshoz. Azt nem tudom, hogy velem mi lesz, csak azt tudom, hogy Belzebub már megint szétkapta a kanapé hátulján a huzatot, amit nagy nehezen meg varrtam.

Eltelik egy nap. Eltelik még egy. Torával nem futok össze lehet szabadságolta magát az egész Alice Nine? Nem baj. Otthon még mindig a fotellal szenvedek. Alig kászálódok fel az ülő alkalmatosság férceléséből, mikor megszólal a csengő.

Nem várt vendégem meglep. Itt áll előttem és deja vu érzésem van csak most kevesebb benne az alkohol. Az ajtómon beinvitálás nélkül lep be, majd fel-alá kezd járkálni a nappaliban.

- Szerettelek, oké elfogadom, gyarló ember vagyok, tele hibákkal és tudom is a hibáimat, de basszus téged nem tudlak kiverni a fejemből se a szívemből. Próbáltam, de te is hallottad nem megy. – kétségbe esetten meg áll előttem és várja a csodát. Azt a csodát, amire én is vártam.

Rámosolygok, ettől mintha egy ezeréves súlytól szabadult volna meg, megkönnyebbülten felsóhajt.

Tora pov:

Itt fekszik velem szemben, édes mosoly játszik szája szegletében, nem bújik hozzám, nem akar agyon ölelgetni, csak a kis ujjam fogja a saját mutató ujjával. Nem akar jobban érezni, mint amennyire engedem. Még most is, hogy egy orbitálist szeretkeztünk. Még így is…

Nem tudom hogyan jöttünk össze, az segített, hogy Kaoru beszélt a fejemmel, és utána Kai-jal beszélgettem, vagy az hogy utána napokig gondolkodtam, és orvoshoz is el mentem. Az eredmény megnyugtatott, nem fertőzött meg egyik sem. De az idősebb gitáros meséje eléggé elrémített a további habzsolástól. Most meg itt fekszem, az elrabolt kisujjamat nézem, és rá kell jöjjek arra, igen is megérte. Megérte változni, Kai mosolyáért megérte, ölelő karjaiért megérte, nevetése, csillogó szeme, ő maga, ez mind-mind megérte, hogy abbahagyjam az önpusztítást.

Még a srácok is mondták, hogy sokkal jobb velem mostanában dolgozni. Mit tettél velem Kai? Teljesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem.

Vége?

(folytatásért lehet reklamálni :) )