Hajnal alkonyat és a tűző nap - 2

Hogy lehettem ekkora barom? Még csak egy hete jött ki a műhelyből. Most hazáig kutyagolhatok – dohogva tolom a motort. Lerobbantam Port Angeles és Forks között. Nekem lehet csak ekkora mázlim. Szerencsére az aksinak nincs baja így látni látnak a vezetők nem mintha olyan sokan lenének így hajnali öt körül.
Halom hogy egy kocsis lassít mögöttem, majd mellém gurul.
-Anie? – húzza le az ablakot Dalton.
-Szia – nyögöm és kihúzom egy gödörből a kereket. Lejjebb mentem, hogy el tudjon hajtani.
-Segítsek?
-Nem tudsz – nézem meg a kocsiját – nincs plattod – felem kérdő tekintetére.
-Az nem gond feldobjuk a tetejére.
-Ja – morgom. A bátyám és Jacob simán fel rakná a csomag tartójára, de Dalton-ból nem nézem ki.
-Félre álok ott van egy pihenő rész – mutat előre és elhajt mellőlem.
Én töretlenül tolom tovább a mocit. Látom, hogy megáll. Ki szál és elém siet.
-Átveszem – és nyúl a kormányért.
Átadom neki, had tolja, bár féltem az én kis drágaságomat.
-Vigyáz rá – kérem.
A kocsinál előkerül pár kerékpár tartó és egy kis buherálás után a mocim simán felkerül a csomagtartóra. Könnyedén pakolja jobbról balra.
-Szállj be – nyitja ki az ajtót nekem.
-Kösz – félve bemászom mellé.
-Sajnos csak Forks-ig tudlak el vinni.
-Nem probléma. Onnan már gyorsan otthon leszek.
-Végül is jók voltak a ruhák amiket vettél?
-Igen apa nagyon örült az ingnek.
-És a bátyád?
-Paul soha semminek nem örül – morgok – De azért ennek igen – mosolygok – Egész vidám tud lenni, csak néha túl feszült.
-Meg értem biztosa sok a dolga.
-Ja – elgondolkodom végül is igen sok a dolga, folyton a határt kel őrizni és nem is akármekkora területen, na meg nem is akárkiktől, ha igaz a legenda.
-Megérkeztünk – ráz fel gondolataimból Dalton.
-Kösz a fuvart menyivel tartozom?
Leveszi a motorom és útba igazítja La Push felé.
-Semmivel – mosolyog.
-De mégis elhoztál egészen Forks-ig ráadásul még a mocim is hoztad.
-Rendben, akkor legyen egy vacsora – elgondolkodik –Ma rá érsz este?
-Dolgozom – vallom be.
-Vasárnap?
-Ilyen a munkaidőm – vonok vállat.
-Akkor a jövő héten mikor érsz rá?
-Kedden hamar végzek suliban.
-Rendben, elmenjek érted?
-Nem kell, addigra megjavítja Jacob ezt a vackot – morgok.
-Akkor gyere a ruha bolthoz, elviszlek vacsorázni.
-Nem úgy volt, hogy én fizetek?
-Egy úr sose engedi a hölgyet fizetni vacsora meghíváskor.
-He? Honnan jöttél a múlt századból?
-Majdnem – vigyorog – szeretem a filmeket.
-Hát jó – bólintok – Ha ezzel egálban leszünk?
-Egálban leszünk, higgy nekem – megint meghajtja magát és vissza ül a kocsiba.
Megvárom míg tovább hajt. Ráérősen tolom tovább a motort.
Elérve a Black házat mögé kerülök a műhelyhez. Mindenki alszik, elővadászok egy cetlit a táskából.
„Szia Jacob!
Elszakadt a kuplung, tudom én hibám. Ki tudod cserélni? Hagyok itt pénzt, a számlákból láttam menyibe került. Léci estére javítsd meg, dolgozni kell mennem.
Köszi Lee”
A pénzt a csomagtartóba suvasztom a levelet pedig az ülésre csak, hogy tudja hol keresse. Bár nem biztos, pasiból van.
Haza cammogok útközben még az eső is elered. Unottan nyitok be a házba.
-Megjöttem – suttogom. Még mindenki békésen alszik mit várunk hajnali hétkor vasárnap? Álmosan bemászom a szobámba és eldőlök az ágyon. Vontatottan meg törlöm magam egy kéznél lévő törülközővel. Amint párnát ér a fejem azonnal elnyom az álom.
Telefon csörgésre ébredek majd, hogy anya szólongat.
-Gyere már Anabell! Seth hiv.
Felélénkülök. Végre meg van a kedvenc pépé verhető osztálytársam.
-Szia – köszönök, hangom kicsit komás.
-Szia. Felkeltettelek?
-Aha, de nem baj. Mikor jössz vissza?
-Sajnos nem mehetek vissza suliba – halom hogy tényleg el van kámpicsorodva.
-Mond, hogy nem!
-Sajnálom Lee – érzem, hogy tényleg sajnálja.
-De így mi lesz azzal, hogy leérettségizünk? És a bolondozásokkal? Na meg a sok hülyeséggel az osztályban?
-Találkozhatunk még attól, csak nem mehetek suliba.
-Ez nem fair! – nyafogom.
-Ez van – magam előtt látom, ahogy meg vonja a vállát.
-Akkor majd talizunk valamikor – morgom.
-Paul ma jön le a partra gyere vele.
-Ma dolgozom, és még aludnom kell előtte egy keveset – felpillantok az órára – még csak három órát aludtam.
-Akkor átugrok én – ajánlkozik.
-Rendicsek, de ne várj élénkséget, lehet be is alszom.
-Rendben, vettem, nem zavarlak – nevet fel végre.
-Tényleg bocsi, majd jövő héten suli után. Addig vigyáz magadra.
-Inkább te vigyáz, Jacob említette, hogy fura figurával látott.
-Jaj hány apám van nekem? Helyből három? Nyugi tudok vigyázni magamra!
Elköszönünk és vissza zuhanok aludni.
Délután Paul ráz fel.
-Mi van? – morgok.
-Gyere, egyél mielőtt elmész.
-Jó – és átfordulok a másik oldalamra.
-Lee – leül az ágy szélére.
-Igen – ülök fel nagy nehezen – fent vagyok – bizonygatom, de a szemem még nem tudom kinyitni.
-Látom – beleborzol a hajamba – Na gyere anya megesketett, hogy eszel mielőtt elmész. Aggódik.
-Tudom – kimászok az ágyból és kezét fogva követem a konyhába, leültet a helyemre.
-Holnap hogy mész suliba így?
-Ma csak tizenegyig vagyok bent – kipattan a szemem – Tényleg Jacob, megjavította a mocim?
-Nem – lép be az említett.
-Jaj – motyogom és tenyerembe temetem fejem.
-De elvihetlek – von vállat.
-Kösz, de nem akarlak annyi ideig fel tartani – ránézek az órára – Te jó ég elkések – azzal fel pattanok, de Paul megragadja a kezem mielőtt leléphetnék.
-Előbb eszel.
-Majd eszek melóban – esdeklek. De nem hatja meg a dolog.
Vissza ültet a székbe és addig ott ül míg le nem nyelem amit anya kiutált nekem.
-Lekéstem a buszom – dohogom.
-Elviszlek – nyomatékosítja Jacob.
-Tényleg nem kell, megoldom – ténylegesen kétségbe ejtőek ezek a fiúk. Nem akarom, hogy megtudják hol dolgozok.
-Paul – kiált kintről Sam.
-Ne enged el innen – néz Jacob-ra aki keresztbefont kézzel meg áll előttem, de a szeme mosolyog – Megyek – kiáltja ki.
Nem halom miről beszélnek, de tuti felvidítja a dolog Paul-t, mert úgy jön vissza mint aki csatát nyert volna.
-Öltözz nyugodtan, Sam elvisz.
-Tessék? – esik le az állam. Na ez az amit nem akartam. Ö a főmufti a bandájukban. Ha ö megtudja hol dolgozom akkor mindegyik fogja, ergo lebukok bátyó előtt, ami nagyon nem jó.
-Gyerünk – nógat – még haza ugrik a kocsiért és jön vissza érted, úgy is el kell ugrania Port Angeles-be venni valamit Emily-nek.
-Aha – szóval innen fúj a szél. Végül vissza megyek a cuccaimért és pár percen belül felöltözve várok kint az ajtó előtt. Meg is érkezik Sam.
-Pattanj be – int. Én be ugrok az anyós ülésre – Ezért még jössz nekem egyel Paul – szól még ki az ablakon és már megyünk is.
-Bocsi, hogy ekkora gondot okozok – szabadkozom.
-Nem azzal van a baj, hogy elugrom veled Port Angelesbe így is oda készültem. Csak nem maradnék ki egész este.
-Nem kell maradni – kapok az alkalmon – Haza jövök az első busszal holnap hétfő, akkor egész hamar van.
-Na persze – morog.
-Kérlek, nem akarok bajt – fogom könyörgőre.
-Meg kérem Jacob-ot jöjjön érted, ha végeztél.
-Tényleg haza találok busszal – dohogom.
-Hova is kell mennem?
-Majd mutatom – térek ki a válasz elöl – mit veszel Emily-nek?
-Szeretnék neki valami szép ruhát vagy ékszert. Most lesz az évfordulónk.
-Akkor tudok egy jó butik sort – lelkesülök fel. Utálok vásárolni, de nézelődni azt néha szeretek – Megmutatom.
Sam nem egy szószátyár ember, és kicsit félelmetes is. De egyébként egy rendes fazon.
Megérkezünk a butik sorhoz.
-Ott le tudsz parkolni – mutatok egy félre eső utcát.
Hamar találunk helyet és még a ruha és karkötő is hamar meg lesz.
-Innen már nem dolgozom messze – ez persze nem teljesen igaz de jobb a békesség – Gyalog is oda találok. Kösz a fuvart.
-Küldöm Jake-et.
-Nem kell tényleg haza tok menni busszal – ellenkezem – Nem kell fáradni és egyébként is ha jól tudom ma este ö is be van osztva.
Döbbenten mered rám.
-Szia – köszönök és végre eltűnök a szeme elöl.
Hamar megtalálom az „Éjszaka Macskái” feliratú bárt.
-Szia John – köszönök a soros biztiboy-nak.
-Jó estét neked is Bell.
Érdekes akár hány társaságba vagyok mindenki máshogy nevez el.
Könnyű a műsor. Csak a főnök morcog egy kicsit mert hamarabb elkéretem magam.
-Azt mondtad, meg javították a motorod.
-Sajnos ma hajnalban beadta a kulcsot a kuplung. Busszal kell haza mennem.
-Rendben – egyezik bele nagy nehezen.
Cserébe vagy három számot egymás után én táncolok.
A nézőtéren ismerős kék szemet pillantok meg. De az nem lehet – nyugtatom magam.
Végre vége a számoknak és leroskadok az öltözőben.
Szerencsére hamar eljön a fél tizenegy. Összeszedem a cuccaimat. Félóra míg kiérek a buszmegállóba és az utolsó buszom egészkor indul.
Hátamra csapom a táskám és futva indulok el. Késésben vagyok. Nem bízok a tömegközlekedésben, inkább végig sprintelek az állomásig. Még időben érkezek és fel szállhatok rá, a jegyvásárlás is könnyen megy.
Elfoglalom a második ajtónál lévő helyet. Még rajtam kívül hárman utaznak ezzel a járattal. Mint előzőleg. Nem sok.
Hosszú és álmosító az út Forks-ig. Majdnem el is alszom, ha nem fékez be a sofőr az egyik kanyarnál és kezdi el szidni az elé bevágó autós felmenőit.
Azért baj mentesen megérkezünk Forks-ba. Sikeresen leszállok és semmimet nem hagyom ott. Álmosan bandukolok La Push felé. Még vagy egy óra mire haza érek gyalog.
Még jó hogy edzett vagyok.
Ahogy rá kanyarodok La Push felé vezető útra egy ismerős autót vélek felfedezni, neki dőlve még ismerősebb egyén áll.
-Szia – köszön Dalton.
-Üdv – felelem – Hát te? – kicsit meg állok.
-Szépen táncolsz – suttogja.
Ijedten körbe pillantok, szerencsére senki nincs ilyenkor kint vagy esetleg halló távolságon belül.
-Szóval mégiscsak jól láttam – mérgesedem fel. És tovább sétálok.
-Várj.
-Persze, aztán csak a testemet akarod – felhúzott orral tovább megyek. Nekem ne adja itt az ártatlant, minden pasi ugyan olyan. Engem meg nem ejtetek a fejemre.
-Hány éves vagy? – szol utánam.
-Tizenhat leszek a nyáron – felelem vissza se fordulva.
-Akkor mért engedik – túl hangosan szol. Megállok és vissza fordulok.
-Be akarsz mószerolni? – fújom fel magam – Azért engedik, mert jó vagyok. Szeretem azt amit csinálok. És nem keveset fizet, amivel a családomnak tudok segíteni.
Döbbenten mered rám. Jobban mondva mögém. Megfordulok és Embry jön az úton. Elég dühösnek néz ki.
-Megyek – köszönök el és megindulok Embry felé.
-Anie – szól utánam Dalton.
-Bocsi ezt nem értheted – szolok vissza. Az út közepén találkozom Embry-vel.
-Paul dühöng – fogja rövidre.
-Megyek – suttogom. Még visszanézek Dalton-ra, búcsút intek neki.
Némán baktatok Embry mellet.
-Nem kéne találkoznod vele – szólal meg nagy sokára.
-Nem direkt csináltam – vonok vállat – Összefutottunk megint.
-Megint?
-Aha.
-Hányszor találkoztatok?
-Öm… ez a harmadik alkalom – vallom be nehezen.
-Paul nagyon nem fog örülni – csóválja a fejét.
-Nyugi kezdem megszokni, hogy semminek nem örül – vonok vállat.
-Ne vedd ilyen könnyen, bajod is eshet.
-Nem veszem könnyen, ha bántani mer vissza kapja – fogadkozom, ezen nevet egy jóízűt.
-Sokban hasonlítotok – borzol a hajamba.
-Na – kuszálom helyére a tincseimet. Most csak a lapockám alá ér. Volt hosszabb is. Csak le kellet vágni mert véletlenül meggyulladt gyakorlás közben.
-Szép így is – fog meg egy tincset.
-Kösz – zavartan bámulom a fogyó utat alattunk – Nem tudod mikor lesz kész Jacob a motorommal?
-Majd holnap megcsinálja – von vállat.
-Már holnap van – nevetek fel – Jaj nekem sietni kéne – kapok észbe – reggel suli – már futnék is. Elkapja a kezem.
-Elkísérlek hazáig – mormogja – Nem lófrálhatsz egyedül ilyenkor.
-Persze mindenféle szörny les rám – csúfolódom.
-Talán igen, talán nem – ködösít.
-Naná – fújok egyet – Fejből tudom az összes legendát – vonok vállat.
-Tényleg ha már legenda, akkor tanulás, hogy állsz vele?
-Hát sajnálom, hogy Seth kieset a játék mezőnyből vele fel tudtam készülni, jó fej srác csak most, hogy nem jár suliba így nehéz. Mással meg nem igazán tanulok.
-Korrepetáljalak?
-Nem kell, megoldom egyedül – vonok vállat.
-Mi ez a megoldod egyedül duma? – karolja át a vállamat. Nagyon forró a teste. Még így hogy kabát van rajtam érzem. Rajta csak ing meg póló.
-Szeretnék önálló lenni, de így nehéz, hogy mindenki vigyázni akar rám. Na meg ott van Paul, aki néha apát is túlszárnyalja. Nem vagy beteg? Olyan mintha lázas lennél.
-Semmi extra – von vállat, de nem enged – Akkor segítsek felkészülni a vizsgára?
-Jó lenne – mosolygok hálásan.
-Majd átugrok valamelyik nap – ígéri.
Ebben maradunk és csendben baktatunk tovább.
-Kösz hogy haza kísértél – köszönök el, mikor meg látom a házunkat.
-Máskor is – megfogja a kezem, valami furcsa csillan a szemébe – Ez őrület – morran és elenged.
Döbbenten meredek rá.
-Jó éjt – húz magához és homlokon csókol. Akadozva veszi a levegőt.
-Neked is – megkapaszkodom az ingébe és lehúzom magamhoz, puszit nyomok az arcára.
Futva teszem meg a maradék pár métert. Az ajtóból még visszafordulok, látom amint döbbenten ér az arcához.
Csöndben libbenek be a házba.
Lábujjhegyen közelítem meg a szobám. Felhúzom az órámat és újra el dőlök az ágyon. Most végre mosolyogva alszom le. Azt az átszellemült döbbent arcot, ezért érdemes volt buszozni.