Elfojtott érzelmek - 3. Így kezdődött?

-Bocsi – mondja a földet pásztázva az énekes. Kint ülünk ugyan abban a parkban.

-Miért?

-Hogy a barátnőmnek adtalak ki – feleli és nagyon zavarban van.

-Nem probléma – vonok vállat.

-Miért?

-Mert jelenleg nincs barátom és így nem lesz belőle probléma – felelem. Csak pislog párat. Majd hirtelen meg ragadja tarkómat, magához ránt. Összeérinti ajkaiakat. Hagyom magam. Engedek nyelvének. Olyan édesen csókol kicsit félénk még is lelkes. Erőteljes. Még élvezném nyelvünk játékát, de elhajol.

-Nem volt rossz – nyalom meg a szám szélét.

-Mi? – hördül fel.

Csak fel nevetek.

-Neked most nem a szende szüzet kéne játszanod? Zokognod esetleg a lábam elé esned? – sorolja kicsit döbbenten.

-Bocs – lombozom le – Életem nagy részét nem Japánban, hanem Európában töltöttem a nagyszüleimmel kicsit más a nevetetésem. Nehezen szoktam meg az itteni gondolkodást – legyintek – Nem fog össze omlani bennem semmi.

Csak hápog egy versztát.

-Félvér vagyok – felelem az arcára ki ült kérdést – Anyám Európában született de apámra hasonlítok. Azért a nagyszüleimnél éltem, mert ott jöttem a világra, haza utaztak a nagycsaláddal ünnepelni. Végül ott maradtam.

Elmerengek, lehet, hiányzik a nagyi noszogatása, hogy kezdjek magammal valamit.

-Értem – visszaül mellém. Amúgy mellesleg meg fogja a kezem és hüvelyk ujjával cirógatni kezdi.

-Nagyon eresek az ujjaid – jelenti ki.

-Túl sokat gépelek – bólintok.

Még sok semmiségről beszélgetünk. Mesél az álmáról, hogy meg hódítja nem csak Japánt, de az egész világot. Még Európába is eljut. Amerika csak egy kis falat lesz.

Nézve, ahogy álmait ecseteli, fájdalom szúr a mellkasomba. Milyen jó lenne, ha én is elmondhatnám a vágyaimat a szüleimnek.

-És te? Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni – sóhajtom – Szeretném ha ki adnák a regényeimet, polcokat tölthetnék meg történeteimmel. De sajnos ezt nem hiszem, hogy valóra tudom váltani.

-Milyért? – döbbenten nézek rá. Kicsit meg lep, de csak őszinte kíváncsiságot látok a szemében.

-A szüleim jogra akarnak küldeni. Nekem az száraz.

-Hány éves is vagy? – tudakolja meg.

-Huszonkettő leszek… izé múltam – vág belém a felismerés, hogy már volt a születésnapom.

-Akkor most menyi? – kuncog.

-Huszonkettő és te?

-Szintén – mosolyog.

-Nem néztem volna ki belőled.

-Én is fialtabbnak saccoltalak.

-Hát ez van – nevetek.

Felhőtlen beszélgetésünket egy felhőszakadás szakítja félbe. Füzetem biztonságba helyem a táskámba és csak ülök az esőben. Hagyom hogy a cseppek végig folynak rajtam.

-Gyere már! – unszol Kyo.

-Minek? – nézek rá.

-Meg fogsz fázni így – karon ragad és már vonszol is magával.

Egy üres lakásba visz. Jó nem üres, mert bútorok azok vannak benne, de más nem igazán.

-Tessék – add a kezembe egy törülközőt.

Megszárítkozom. Még váltó ruhát is ad. Nem nagyon zavar, hogy fiú ruha van rajtam amúgy is folyton azt hordok. Anyám ezért is pampogott már. Kicsit önállósítom magam és főzök teát persze a házi gazda bele egyezésével.

A forró itallal a kezünkbe leülünk a kanapéra.

Meg tudom, hogy ö eredetileg Kyotoban született és hogy a szülei még mindig ott élnek. Ezt a laskást is a szülei finanszírozzák azért ilyen szerény, de ha majd be fut mindent vissza fizet a szüleinek.

Mosolyogva hallgatom meséjét.

-Én nem tudnék el költözni sose voltam még egyedül mindig volt velem valaki. Nem hiszem, hogy kibírnám társaság nélkül. – motyogom.

Csak nevet és biztat, hogy próbáljam ki. Neki könnyű nap mint nap emberekkel találkozik vannak fellépései és zenél. Én egy sokkal vissza fogottabb előadó vagyok én csak a szavakat használom a papírokon. Az nagyon más.

A ruháim nagyon nem akarnak meg száradni az eső nagyon nem akar elállni és csak még jobban rákezd.

-Ha gondolod, itt maradhatsz – veti fel Kyo.

-Nem okozok vele gondot?

-Dehogy – nevet.

-Akkor fel hívhatom anyámat? – csak int a vezetékes telefon felé. Gyorsan tárcsázom az otthoni számot.

Anya idegesen veszi fel. Meg nyugtatom, hogy egy barátomnál ragadtam a vihar miatt és befogad estére. Nem nyugszik meg nagyon, de legalább tudja hol vagyok.

Visszahuppanok a kanapéra. Bekapcsolja a tévét és még el csípünk valamennyit az egyik kedvenc sorozatom végéből. Ugyan nem mondom, hogy maradjunk itt, de nem kapcsol el, amiért hálás vagyok.

-Nem hittem volna, hogy szereted ezt – csóválja a fejét.

-Sok minden van, amit nem hinnél el rólam – mosolygok.

-Mint például?

-Utálom az olajt, nem bírom a halat, és még sorolhatnám – megint nagyon közel hajol.

Egy darabig tűröm a közelségét, de mikor már vészesen közelit felém egyszerűen szájára teszem az ujjam.

-Tulajdonképpen mi vagyok én neked? – kérdezem hirtelen – Mert oké a barátnődnek adtál ki a bandád előtt. Meg csókoltál egyszer. Ezt elnézem, de ha most még egyszer meg csókolsz magyarázatot kérek – vágom ki. Kicsit meg szeppenve pislog rám.

-Már nem vagyok 12éves szende kislány, akivel bárki bármit meg tehet – folytatom monológomat – igen is okokat akarok. Felönt ember vagyok, némileg értelmes felfogású, ugyan kicsit hóbortos, de azért szeretném tudni tulajdon képen mi van…

Várom, hogy szavaim eljussanak a tudatáig. Nem kell nagyon sokat várnom.

-Meg tetszettél – feleli.

-Aha – szúrósan nézek rá.

-Most mi van?

-Nem a közép suliban vagyunk – forgatom meg a szemeimet.

-Mit vársz tőlem? Most mondjam azt, hogy meg akarlak fektetni? – vágja ki dühösen.

-Ha tényleg így van – vonok vállat.

-Mi ez a nem törődömség? – tényleg kezd el szakadni nála a cérna.

-Tooru kérlek, nyugodj meg – fogom meg a karját és húzom vissza a kanapéra.

Meg várom míg a fujtatása abba marad.

-Nézd, én tudom az adottságaimat – bökök a mellkasomra – Ismerem a testem minden négyzetcentiméterét kívülről-belülről. Nem szokásom hazudni magamnak. Ezért tudom, nem vagyok egy bombázó. – itt közbe akar vágni, de leintem – ha egy éjszakát akarsz, benne vagyok – kikerekedik a szeme – De ne várd tőlem, hogy utána bármikor is találkozni akarok veled – na erre már a száját is eltátja.

-Te most komolyan beszélsz?

-Mért mit nem értettél belőle? Helyes vagy és még talán kedvellek is. De nem vagyok beléd szerelmes. – nyomatékosítom – Viszont egy kellemes este nincs ellenemre. Utána viszont nem akarlak látni.

-Miért?

-Ez maradjon az én titkom – kacsintok.

Nem kell tudnia, hogy fájna újra látni, mikor csak egy éjszakára kelletem neki. Nos igen hazudtam, mint a vízfolyás. Ugyanis nagyon meg kedveltem. Túlságosan is.

Ha pedig most lefekszünk egymással abból csak fájdalom következik, azt meg nem viselném el.

Kyo még egy darabig tátog, mint egy partra vetett hal. Aztán csak meg csókol. De nem lép tovább. Elválnak ajkaink.

-Én többet szeretnék – suttogja.

Most ha nem lenne olyan rideg a külsőm, öröm táncot járnék, de sose volt erőségem az érzenek kimutatása.

-Jó – húzom vissza még egy csókra. Kicsit szenvedélyesebbre kicsit biztatóbbra.

Tehát így kezdtünk el járni. Több koncertjükre elmentem. De csak pár hónap volt az egész.

Jött egy producer és elvitte őket Tokyoba. Na nem ez lett volna a baj. Hanem az, ahogy vége lett.

Már több kellemes estét is együtt töltöttünk, a fiúk is meg szoktak, sőt egész kedvesen bántak velem, annak ellenére, hogy sose dicsértem meg úgy nagyon a zenéjüket, de hallgattam őket.

Pont vége volt a koncertnek mentem hátra az öltözőhöz mikor egy hangra meg torpanok az ajtó mellet.

-Szóval meg húztad már? – kérdi nevetve Die.

-Igen – ez Kyo.

-Kegyetlen tréfát űztök – szól közbe Shinya.

-De ha egyszer olyan édes feje van – kuncog Toshi.

-De akkor is meg nyertem a fogadást – szólal meg Die.

-Micsoda? – hőbörög Toshiya.

-Ide a lóvéval – ugyan nem látom, de magam elé tudom képzelni, ahogy ki nyújtja a tenyerét és mellé elégedetten vigyorog.

-Nem, nem nyertél!

-De igen úgy szólt a fogadás, hogy a kis csaj olyan frigid, hogy nem fogja beadnia derekát Kyonak még mielőtt menedzsert fogunk magunknak. Te mondtad, hogy így lesz én pedig arra fogadtam, hogy Kyonak senki nem tud ellenállni egy hónapnál huzamosabb ideig.

Ekkor elpattan valami bennem.

Oda álok az ajtóba. Minden szem rám szegeződik. A szobában pontosan úgy álnak, ülnek, ahogy azt elképzeltem. Die épp Toshi fölé magasodik tenyerét kinyújtva és ahogy fel ismer a vigyor leolvad a képéről. Kaoru a kanapén terpeszkedik. Shinya a sminkes asztal előtt üldögél. Kyo pedig a fotelben folyik szét.

Mikor mindenki fel fogta, hogy ott vagyok döbbenten tágul ki a szemük.

-Nem ezt vártam tőletek – suttogom, érzem, hogy valami nedves folyik le az arcomon. Nem törődök vele. – Viszlát – lépek egyet hátrébb belekapaszkodom az ajtófélfába – Sok sikert Tokyoban – azzal ott hagyom őket.

Nem, nem rohanok. Csak elegánsan távozom.

Hallom magam mögött a sietős lépteket.

-Meril, várjál már! – kiált Kyo.

-Sajnálom Tooru – fordulok felé – Engem még az életben nem használtak ki ennyire – meg áll előttem, próbálja meg fogni a kezem. Nem érdekel, elrántom.

-Meril, kérlek hallgass meg!

-Mit? – dühöd kiáltásom kicsit meg rémíti. – A bocsánat kérésed? Nem köszönöm, sajnálatot nem kérek a hülyeségem miatt. Hogy nézem el neked a hülyeségedet, tessék elnézem. Eltűnök az életedből. Ti már úgy is a világhír felé tartotok!

-Meril kérlek…

-Éreztél legalább valamit? – kérdezem kétségbe esetten.

-Meril én – elhal a hangja. Tehát nem. Csak játszott. Pedig őszintének tűnt.

-Tudod mit? Nem érdekel. Jót nevetettek rajtam? Nos, akkor tessék van egy sztorid. Viszlát – fordulok, de karomnál fogva vissza ránt. Ajkait rá nyomja az enyémre. Nem engedek neki. Rámar számra. Fel nyögök, kihasználva a lehetőséget bejut a számba. Vadul birtoklóan csókol. Mikor észre veszi, hogy nem viszonzom leáll.

-Én szeretlek – suttogja.

-Gondoltál volna erre, mikor fogadtatok – vágom oda. Most nem fogok enyhülni.

-De nem is én voltam az!

-De hagytad – kiáltom – hagytad, hogy fogadjanak és még hogy! Ezét cipeltél olyan hamar az ágyadba? Gratulálok lett egy trófeád. De én nem játszom tovább. Szép estét. Jó szórakozást.

Azzal faképnél hagyom.

Fáj, nagyon fáj, amit mondtam, amit tettem. Nem kellet volna hagynom, hogy ennyire meg szeressem. Nem kellenek nekem érzések, csak a bajt hozzák az ember lányára.

Az egész estét átzokogtam, nem vettem fel a telefont, és az sms-eire se válaszoltam. Nem érdekeltek a mentegetőzései. Nekem nagyon sokat jelentett a vele töltött idő, és ő ezt elárulta.

Anyám nem vigasztalt, csak hagyott aludni.

Elfojtott érzelmek - 2. Találkozás ismét

Álmosan baktatok. Mért vagyok álmos? Ja igen tegnap volt a születésnapom és anyuék meg örvendeztettek egy laptoppal. Egész este gépeltem.

Még a kezem is remeg, annyit vertem a betűket.

Elmegyek a parkba, ahol múltkor voltam. Ja igen a koncert után kerültem oda. Egész meg kedveltem igen csendes. Kellemesen nyugodt és békés. Leülök a padomra. És mér ölemben a füzetem.

Nem figyelek az idő múlására, csak jönnek a sorok egymás után.

-De unalmas – hallok egy ismerős hangot. Bár csak pár szót beszélgetünk még emlékszem rá. Hisz mostanában nem sok emberel van kontaktusom.

Fel pillantok. Itt ül mellettem.

-Hogy kerülsz ide? – kérdezem döbbenten.

-Nem messze lakok. – von vállat. – Általában ezt csinálod? – bök a füzetemre.

-Igen – vonok vállat.

-És mi ez?

-Regény – megint vállvonogatás.

-Író vagy?

-Szeretnék.

-Én zenész vagyok – vigyorodik el.

-Tudom.

-Honnan?

-Láttalak énekelni.

-Abból még nem derül ki valakiről, hogy zenész vagy nem…

-A kisugárzásodból látszik hogy zenész vagy – tokollóm le – Meg ahogy a színpadon mozogsz.

A fagyos hangulat felenged. Elkezdünk beszélni nem csak a zenéről, de minden egyébről. Olyan rég nem beszéltem ennyit teljesen el szoktam tőle. De most jó érzés valakivel meg osztanom a gondolataimat. Jókat nevetünk és fejtegetjük meglátásainkat. Észre se veszem, hogy eltelik a nap.

-Holnap van a fellépés – vigyorog rám – Gyere el – nyom a kezembe még egy szóró lapot.

-Még meglátom – mosolygok.

-Igen, láss meg minket – nevet és már szalad is.

Persze elmegyek a koncertjükre. Jó hallgatni őket, még ha miden számuk szomorú is. Megint egy békés zugban csücsülök és írogatok az élő zene mellet.

Talán sose fogom igazán kiélvezni a koncerteket. Nem az én stílusom ott ugrálni a többiekkel.

Észre se veszem mikor lesz vége az egésznek, annyira lemerülök egy új jelenet megírásában.

-Örülök, hogy eljöttél – csapódik be mellém valaki.

-Mi? – pislogok fel.

Mikor végre tudok fókuszálni és vissza térek a jelenbe, szembe találom magam egy nagyon vidám Kyoval.

-Hát igen – vonok vállat.

-Megint nem tomboltál – duzzog.

-Nem szeretem mikor sok nedves test nyomódik nekem. Valamint ha néhány érzékenyebb részhez is hozzá érnek az engedélyem nélkül, azt se csípem.

Csak nevet. Ekkor befut a múltkori élrablóm is.

-Ah Kyo, meg vagy végre – és ekkor vesz észre engem is. – Szia – int nekem. De nem foglalkozik azzal, hogy vissza köszönök vagy sem – Kaoru kiakadt, hogy eltűntél.

-Nyugi csak meg néztem itt van-e az egyes számú rajongom – kacsint rám. Elfintorodom. Tény, ami tény jó a hangja. De nem mondom magam rajongónak.

-Szóval szereted a zenénket? – csillogó szemekkel néz rám.

-Fogjuk rá – térek ki a hosszú fejtegetés elöl.

-Mi az, hogy fogjuk rá? – háborodik fel.

-Toshiya, meg találtad? – érkezik a múltkori vezéregyéniség.

-Meg – fordul az érkező felé – és a barátnőjével enyeleg.

Na ez azért durva, nem vagyok a barátnője. Épp ellenkeznék, mikor apró rúgást érzek a lábamon. Kyo felé kapom a szemem. Nemet int. Meg vonom a vállam.

-Nekünk mért nem szóltál? – csodálkozik az érkezett.

-Minek ecseteljem a szerelmi életemet? – vigyorodik el.

-Talán, mert akkor nem uszítom utánad Toshiyát, hogy keressen meg és rángasson vissza az öltözőben, hanem békén hagylak.

-Mindegy – legyint az énekes – Gyere – húz magával. Csak hagyom a dolgokat, hadd ragadjanak magukkal.

Megismerhetem a többi tagot is és végre a nevük is meg marad az agyamban: Dir en Grey. Furcsa egy név, de kellemes a hangzása, kemény és lágy egyszerre.

A tagok kedvesek mosolygósak Shinya ugyan visszahúzódó, de egy kézfogásra azért méltat.

Így ismerkedtem meg Kyo barátaival és banda társaival.

Elfojtott érzelmek - 1. A múlt

1. A múlt:

Ah nem hiszem le! Szét unom az agyam. Nem elég, hogy még az ihlet is elhagyott, de még anyámnak is szekálnia kell, hogy mi a fenéért nem keresek már munkát. Apát hagyjuk, ö csak morog a nem létező bajusza alatt. Húgom is haza jön és kérdi mikor akarok munkát keresni, mert a tanárnője is ezt kérdezte tőle. Remek mindenkinek az én szerencsétlen fejemre kell rá szállni, ami ráadásul még fáj is a monitor bambulása miatt. Lassan itt a születés napom kérdezték szüleim, mit szeretnék rá vágtam egy laptopot. Erre csak furcsán néztek rám. Nem értem miért, miden rendes korom bellinek van már. Csak nekem nincs. Jó gépem az van, de hát az nem olyan. Nem számítógép guru vagyok, hanem egyszerű klaviatúra virtuóz! Mi olyan nehéz ebben? Mindegy lassan itt az egyik haverom és megnézi mi baja van már megint annak a hangos szörnyetegnek. Igen utálom a hangját mégis féltve őrzöm kincsként kezelve. Bár miden adatott külső hordozzon tartok, mert már szállt el egy párszor a kicsike. És nem akarok még egy hónapot azzal ötleni, hogy rohangálok haverról haverra, hogy szedjék már ki az én drága féltve őrzött adataimat.

-Sajnálom Meril, de ez már halott – adja meg a diagnózist drága kocka gurum. – Még egyszer beindítható, de csak azért, hogy lements mindent róla.

-Rendben – sóhajtok lemondóan.

Lementünk minden fontos adatott.

-Alkatrésznek eladható – gondolkodik el.

-Tégy, amit jónak látsz – motyogom fáradtan.

-Akkor ezt el is viszem, a pénzt meg majd meg kapod.

-Kösz, a fele téged illet – intek még és előkészítem az ínséges időkre félre tett füzeteimet.

Remek egy darabig nem lesz gépem.

-Hagylak – lép le a szobából.

A napok csak peregnek és össze folynak. Itthon vagyok. Főzés, mosás, takarítás néha sütök is. De anyának soha semmi nem elég. Ugyan csak pár éve tért vissza a munka életbe mégis maximalista énje azonnal kijött. Én meg 21éves fejel, itthon ülök és még csak munkát se keresek. Ha meg osztanám velük a vágyamat, tuti kiröhögnének. Ugyan két szakmám van és már érettségin is túl vagyok. De az nem elég munka kéne. Nos ere a gondolatra elkeseredve ülök le a szobám puha szőnyegére és magam elé húzom a füzetemet.

A szavak maguktól törnek elő belőlem. A fájdalom, hogy nem kellek igazán senkinek és mindenki csak azt várja el tőlem, hogy olyan legyek mint mindenki más.

Versem szépen dagad. Könnyeim elerednek. Lapozok és hosszabb kidolgozásnak kezdek neki.

Anyám kiebrudal a lakásból, hogy menyek el valahova szórakozni. Persze ez burkolt célzás arra, ahogy kettesben akar lenni apával. De ez az a rész, amire nem vagyok kíváncsi.

Unottan baktatok az utcákon, míg el nem érek egy kis kocsmához a bentről szűrődő zene egész érdekes.

Lesétálok az alagsori kocsmába.

-Igazolvány? – kérdi egy marcona figura.

-Maga szerint kint lennék az utcán ilyenkor? – morranok rá, de elő kotrom a papírjaimat.

-Hát – hebegi, miután meg látja a dátumot – A táska teszi – motyogja és be enged.

Bent meg csap a szokásos cigi füst és alkohol gőze.

A pulthoz verekedem magam. Kérek valami alkohol menteset. Furán néz rám a pultos fazon, de pont nem érdekel. Nem le inni akarom magam hanem írni. Azt pedig részegen nem hiszem, hogy tudnék. Elfoglalok egy üres félre eső asztalt.

Mér minden elő van készítve füzet tol és csoki kezdődhet a munka. Amikor is elsötétül minden.

-Üdvözlet – köszön egy kicsit rekedtes hangú fiú a színpadon – ma estére mi vagyunk a hangulatfelelősek…

A többire nem figyelek, gyertyát kotrok elő és megy gyújtom. Még jó hogy mindenre fel készültem.

A zene ugyan magával ragad, de a számokban lévő szomorúság újabb ötlet hullámot biztosit, amúgy is borongós hangvételű történetemhez.

A szavak megint csak ömlenek belőlem. A szívem is fáj egy kicsit.

Néha fel nézek az éneklőre, szép kisfiús arca van, élet vidám szemei csak úgy csillognak mégis szomorú számokat énekel. Vajon mi ez a kettőség? Mondjuk bennem is van kettősség. Otthon lakom, de elköltözni vágyom, mégis félek az egyedül létől sose voltam még egyedül.

Gondolkodva figyelem eddig leirt szavaimat. A gyertya lassan leég és felgyúlnak a fények. Fájdalmasan húzom össze a szemem. És inkább fel teszek egy szemüveget. Továbbra is a füzetbe le irt szavakat nézem, de már értelmüket nem fogom fel. Csak azt figyelem, ahogy kanyarognak össze vissza.

-Szia, hogy tetszett a koncert? – csapódik be a szemben lévő székre valaki.

Kicsit lassan reagálok. Felemelem a fejem és egy igen vidám és izzadt egyén ül előttem elsőre nem is igazán tudom meg mondani hogy fiú vagy lány.

-Szia – biccentek vissza.

Nem vagyok olyan beszédes kedvemben.

-Kérlek, láttalak fentről, mond el a véleményed! – ostromol tovább.

-Ne haragudj, nem figyeltem – veszem le a szemüvegem. Erre döbbenten pislog rám.

-Te valami híresség vagy? – kérdezi kicsit bizalmatlanul.

-Nem – nevetek fel – Csak ide tévedtem, mert anyámék ki raktak otthonról – vonok vállalt.

-Mikorra kell haza menned? – kérdi lelkesen.

-Nincs meg szabva – vonok vállat.

A következő, amit észre veszek, hogy elfújja a gyertyámat, kezembe adja a füzetemet és vonszol maga után.

-Srácok találtam egy ide valósit – lelkendezik.

-Nem vagy normási – sóhajt egy másik srác. Valószínűleg a bandavezér.

-De most mért Kao! – visít az „elrablóm”

-Nem rángathatsz mindenkit úgy, ahogy szeretnéd – világosítja fel az előbb néven nevezett.

-Bocsi, hogy ide lettél hurcolva – az utolsó szónál rávillantja a még mindig kezemet markolászó fiúra a szemét.

-Semmi gond – húzom végre el a kezemet. Visszapakolok a táskámba. – Nem zavarok tovább – hajtom meg magam egy picit és távoznék, mikor valaki meg fogja a vállam.

-Egy pillanat – szól azt hiszem Kao nevű – Látlak már valahol – ráncolja össze a szemét.

-Nem hiszem – rázom le a vállamról kezét.

Most mondjam el, hogy volt egy véletlen el küldött novellám, ami meg jelent egy magazinba képpel együtt? Nem, nem fogom itt kiteregetni.

-De te vagy…

-Nem mindegy? – szól közben egy rekedtes hang.

-Látom, fáradtak vagytok – mosolyodom el kényszeredetten – Nem akartalak zavarni benneteket – hajtom meg magam még egyszer – Jók voltatok – biccentek és ki fordulok a helységből. Végre nem állit meg senki.

Már a kocsmán kívül vagyok, mikor valaki meg fogja a kezem.

-Mi? – hördülök és reflexből ütnék.

-Az arcomat ne – kiált fel a támadom és maga elé kapj a kezét. Ütésem a felénél meg áll.

-Hogy? – nyögöm ki.

-Bocsi a bentiért – szabadkozik és elengedi a kezét – Kicsit fáradt voltam – végre fel ismerem a rekedt hangú.

-Amilyen műsort levágtatok, nem csodálom – bólintok.

-Végig láttál minket?

-Csak hallgattalak – pontosítok.

-Nem voltál a tombolás közepében - csodálkozik el.

-Nem – rázom meg a fejem és végre meg nézem magamnak. Szőke haja kicsit kuszán áll össze vissza. Magasabb nálam mondjuk nem nehéz elég picire nőttem. Alkata törékeny. Kicsit talán nőies.

-Fura vagy – húzza össze a szemöldökét.

-Tudom – vonok vállat.

Most ne nézzen hülyének senki, ténylegesen furcsa vagyok, a suliban nem volt sok barátom akik voltak azok is el szivárogtak szépen lassan. Magányosan tengetem a napjaimat.

-Gyere a következő koncertünkre is! – nyújt át egy lapot.

-Kösz – lobogtatom meg a papírt és berakom a táskámba.

Már mennék mikro megint meg állit.

-Mért menekülsz?

-Amiért te se az igazi mivoltod mutatod ki – felelem csípőből. Nos igen ez sajnos egy gyenge pontom, durván midnek képébe vágom, hogy mit gondolok róla. Hiába jó pofizik itt nekem. Akkor se fogja be adni, hogy ö bizony kemény gyerek.

Döbbenten pislog rám. Na a’szem itt az ideje, hogy lelépjek, nem akarok verekedést. Nem mintha nem tudnék, mert hiába vagyok lány, attól még kitűnően tudok utcai harcban tevékenykedni.

-Kyo vagyok – hallom a hátam mögül. Döbbenten fordulok vissza.

-Tessék?

-Nishimura Tooru alias Kyo – bemutat egy kicsit csúfolódós meg hajlást.

-Summer Meril

Búcsút intek neki. Végre újra egyedül a parkba veszem az utamat, még korán van és nem akarok haza menni. Ott meg béke van és nyugalom.

Az élet még folyik mért ne tenné? Osaka nagyváros. Folyton nyüzsög. Mindig fényárban úszik. Csak kevesen ismerik a mocskosabbik odalát. Én is csak véletlenül keveredtem benne. De nem is érdekel igazán.

Leülök egy padra. Előveszem a füzetem és elkezdem bámulni a sötétséget. Nem is tudom mire várok csodára? Lehet… kéne némi kis csoda. Olyan rossz, hogy hiába vagyok otthon, álmaimat nem oszthatom meg senkivel. A bátyám után engem is jogra akartak küldeni de csak azért is más szakmám van. Bár fogalmam sincs mit kezdek vele.

Nem is emlékszem a pontos nevére. Nem is igazán érdekelt, csak suliba járhassak még egy kicsit ezzel is lerázva szüleimet.

Új történet!

Mint látszik most is elkezdtem egy új kicsit hosszabbacska történetet, nem lehet neki nagyon örülni, nem lesz hosszú összesen három fejezet.
ezután még nem döntöttem el hogy melyik jön de mint fent is látszik a menü sorban, szépen lassan gyülnek a történetek. Azok jönnek sorra majd és még pár novella is be van tárazva (^.^)

(ez van ha az ember keres a gépén, talál egy két érdekességet :3 )

Jó szórakozást! (és sok türelmet!)

Cica gondok - 1. fejezet

Kai pov:

Fáradt vagyok, jaj de fáradt vagyok, és még a könyököm is fáj. Ruki kiadja a parancsot, hogy ő bizony haza megy, és ha nem szedjük össze magunkat mérges lesz. Néha nem tudom el dönteni, hogy mi a baja. A párja külföldön van ez tény. Ki ne tudná, hogy már megint Amerikába utazott. Ilyenkor Ruki kiszámíthatatlan és a hangulata is ingadozó. Nagyot sóhajtok.

-Én még maradok – mormogom. Persze csak a csukott ajtónak. Mindenki lelépett már. Vajon mikor lettem idegen ismét? Idegen a barátaim között, idegen a munkatársaim között?

Visszaülök a dobok mögé. Randomra leütök pár hangot, nem jó, máshogy próbálkozom. Nem megy, valami baj van velem.

Egy kis ön ismereti órát tartok. Vegyük csak számba mit rontottam el, mit tettem jól, mért érzem magam ilyen szörnyen, és mért fáj a könyököm. A jól és rosszul tett dolgok felsorolása túl hosszú lenne, de a könyökfájás egyszerű, bevertem, majd megerőltettem és végül nem mentem orvoshoz, pedig tudom pihentetni kéne, csak Ruki miatt nem lehet.

Egyedül érzem magam, nagyon egyedül. Otthon senki nem vár, édesanyám folyton nógat, hogy keressek egy csinos kislányt, de az összes a pénzre hajt, vagy a hírnévre, esetleg mindkettőre. Uh édesanyám is fel kéne hívnom. Felnézek az órára még nincs is olyan késő. Alig kotrom elő a telefonom, mikor feltűnik, hogy a terem ajtaja nyitva van. Utolsónak Reita ment el, ő pedig mindig becsukja. Körbe nézek, de sehol senki. Oda lépek a falaphoz és helyre kattintom a zárnyelvet.

Azt hiszem így zártam el magamtól mindent, és mindenkit. Fájósan meg nyomorgatom a könyököm. Lekapcsolom a villanyt és megyek vissza a dobokhoz. Itt érzem igazán jól magam. Mindig is dobolni szerettem volna, a konyhai munka nem az én reszortom még csak rendesen főzni se tudok. Persze anya főztjéhez semmi sem hasonlítható.

Éktelen csörömpölés rángat ki a gondolatiam közül.

-Mi a fene? – kelek fel megint. Valahol Aoi erősítői mögül jönnek a zajok. Bekukkantok oda és egy zöld szempár néz vissza rám.

-Szia cica – mosolyodom el. Kiszabadítom a kábel rengetegből és elengedem, mert lehet nem tetszem neki. Ahelyett, hogy lerohanna, hozzám bújik.

-Oh szívesen – simogatom meg a fejét – Hol a gazdid? – csak fel pislog, és keservesen nyávog nekem. – Gyere – emelem fel, és kicsit magamhoz ölelem. – Én is egyedül vagyok, de azt hiszem, kicsit megosztom veled időmet – a kanapéra telepszem vele. Békésen elfészkeli magát és dorombol is. Simogatom és közben meg nyugszik háborgó lelkem.

-Olyan édes cica vagy – vakargatom a füle tövét.

-Hogy állsz a nagyobb macskákkal? – hozza rám a frászt egy idegen hang.

Fel nézek, Tora támasztja az ajtófélfát. Zavarba hoz a kérdése, de mintha nem is hallottam volna, kérdezek.

-A Te cicád?

-Igen – azzal tartja érte a kezét. Nehéz szível felállok.

-Hogy hívják? – húzom az időt, hogy még kicsit babusgassam véletlen vendégem.

-Chikin, de ha meg akarod tartani, akkor engem is be kell, hogy fogadj – értetlenül kapom fel a tekintetem, hogy találkozzak kaján mosolyával.

-N… Nem akarom meg tartani – nyögöm ki nagy nehezen, sajnos a meglepettség miatt remeg a hangom.

-Kár – azzal elveszi Chikent. A következő pillanatban olyan történik, amire a mai nap folyamán nem voltam fel készülve. Kapok egy puszit.

Azt hiszem, azonnal elvörösödöm, és értetlenül érintem meg a zaklatott bőr felületet. Tora még rám nevet és ott hagy.

Fogalmam sincs, hogy jutottam haza csak arra kelek, hogy az ébresztő óra megint kegyetlenül kelt.

-Újabb olyan nap, amihez nincs kedvem – motyogom miközben felülök az ágyon. Sajnos nem jutok messzire. A könyökömbe olyan szinten bele nyilall a fájdalom, hogy nem bírom rendesen meg mozdítani. Ha most felhívom Rukit kiakad és leüvölti a fejem. Ha nem hívom fel, akkor meg ő emeli fel a kagylót és abban nem lesz köszönetem. Elég csak rá gondolnom máris meg szólal a telefonom.

-Halló?

-Hol a fenében vagy, Kai? – nos az emlegetett paprikás szamár, Ruki.

-Begörcsölt a könyököm – nyögöm ki, mert az énekes éteri hangját is abban a kezembe tartom.

-Mi a fene? – hallom, hogy lenyugszik.

-Begörcsölt a telefont tartó könyököm most, hogy a fülemhez emeltelek – kapok az említett test tájékhoz.

-Jó mára kapsz egy kis kimenőt, de délutánra told be a feneked, micsoda dolog lenne, hogy a csapat vezetője nincs bent a megbeszélésen.

-Kösz…

-Ne köszönd, hanem kúráld magad! – azzal rám is nyomta a telefont. Elhurcolom magam az ágyig és úgy, ahogy vagyok bele dőlök.

A telefont kinyom és szenvedek. A görcs szépen lassan múlik tényleg el kéne mennem orvoshoz, most zsibbad. Megint meg szólal a telefon.

-Szia anyu – köszönök bele.

-Szerbusz kicsim, hogy vagy?

-Tegnap gondoltam rád, hogy fel hívlak, de már olyan késő volt telefonálni – terelem a témát, de anyám sajnos átlát rajtam.

-Valami történt igaz?

-Anyu – elgondolkodom, mit mondhatnék – Szeretnék egy macskát.

-Macskát? – hangja hitetlenkedő, jól összezavartam szegényt.

-Igen, azt – örülök, hogy végre megragadt egy másik beszélgetés vonalat nem kell a hogylétemről diskurálnom vele, mikor épp megint begörcsölne a könyököm, gyorsan át veszem a készüléket a másik kezembe és hallgatom az instrukciókat arról, hogyan kell egészséges állatott választanom. Örülök annak, hogy mesél így nem kel azzal törődnöm mit fogok mondani a doktornak ha letettem anyut.

-Kicsim jól vagy? – aggodalomtól csöpögve ejti ki szavait.

-Persze anya – nevetek rá – Mennem kell, ne haragudj, lejárt a szünetem most is csak ebéd miatt ugrottam ki, amikor hívtál.

-De hát nincs is körülötted semmilyen zaj.

-Tudod anyu, hogy az itteni büfé csendes – utálok hazudni, de most azt hiszem jobb így.

Alig rakom le máris újra fülemen a készülék. Gyorsan egyeztettek az orvossal, hogy ne legyen akkora baj egy kis gyors ellenőrzést fog tartani a cégnél. Csak a szokásos mizéria és csak pár együttest vizsgál végig úgy is itt volt az ideje már, hogy meg nézze minden rendben van e.

Hívom a menedzsert meg Rukit, hogy mindjárt indulok.

Alig érek be, máris elkapnak a srácok.

-Hol voltál eddig? És miért jött ide egy doki? – kérdezi Uruha. Ugyan kevesen tudják, de Ruru retteg az orvosoktól, mióta elég sok alkoholt fogyaszt.

-Nyugi csak a rutin vizsgálat bemész, kinyitod a szádat, meg hallgatja a szívverésed, utána mehetsz is – nem látszik meg nyugodni, így közelebb hajolok, és a fülébe súgom – igazából miattam van itt, de hogy ne legyen baj, titeket is meg néz meg még pár épp bent lévőt.

-Aha – ettől meg nyugszik egy pillanatra majd megint kétségbe esik, de most másmértékben. – Mi bajod van?

-Reggel begörcsölt a könyököm és nem tudom miért – vonok vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A további faggatózást meg úszom, mert jön a menedzser, és már visz is be a vizsgálatnak színteret adó kis szobába, ami egyébként a nővér helye, de a doki is ide jön.

-Jó napot – köszönök, ahogy belépek.

-Magának is Uke-san, magának is – int, hogy üljek le, kedvesen mosolyog és beszélgetünk.

-Csúnyán elintézte most a könyökét – dorgál meg – Múltkor a térde most a könyöke – cicceg. Ekkor belép valaki mögöttem. – Nem sokára végzek addig üljön le Amano-san. – csak fél szemmel látom, hogy Tora lecsüccsen és leplezetlenül vizslatja meztelen felsőtestem. Tekintetétől kiráz a hideg és minden szőrszálam az égnek áll.

-Oh fázunk? – mosolyog a doki, elakarok süllyedni – Vegye fel nyugodtan a felsőjét, most már végeztünk. Be kell jönnie egy teljes körűre.

-Rendben – bólogatok jó fiú módjára, elrakom a receptet mait fel írt és fohászkodom, hogy anyámmal ne beszéljen.

-Miattam nem kellet volna fel öltöznöd – szólal meg Tora.

-Doktor úr – nyit be a kihelyezett ápolónő – Kérem, jöjjön egy pillanatra. És a doki távozik. Nem akarok kettesben lenni Torával, vissza veszem minden cuccom mivel az utcáról kapott el szinte így kabát a honom alá, táskába a receptek és már az ajtóban vagyok mikor a tigris újra meg szólal.

-Ne vizsgáljalak meg behatóbban? – kaján mosolyával nézek farkasszemet.

-Keress valaki mást nyunyokának, épp nem érek rá.

-Nem nyunyokát keresek, hanem hunyokát – sóhajt színpadiasan.

A többit nem várom meg. Köszönés nélkül ott hagyom. Pedig nem vagyok ilyen bunkó, neveletlen, jaj anyám hogy mit kapnék ezért most tőled.

Nap hátralevő részében nem szabadulok a papíroktól, megbeszélésről megbeszélésre mászkálok. Próbára nincs is időm. Mindegy majd bent maradok késő estig. Ki se látszom a munkából, mikor megint nyílik az ajtó. Csak ne a menedzser és ne hozzon megint munkát.

-Hali merre van az a feledékeny dobos? – felnézek a papír halmok közül.

-Kait keresed? – ez az Reita, te meg az éles elméd.

-Aha – hallom, hogy vigyorog.

-Mit akarsz Tora? – emelkedem fel vész jóslóan.

Még mielőtt jönne a drámai vég és konklúziót vonhatnánk le a történetből, megszólal Ruki telefonja. Nem a szokásos csengőhang, ez nem jelent jót.

-Mára elegem volt belőletek – azzal felmarkolja az asztalon pihenő papírt, amire eddig irkált – Mára minden megbeszélésnek, minden próbának vége, felejtsetek el – azzal volt énekes nincs énekes.

-Szerintem holnapra is – morog Aoi az orra alatt.

-Túl sok mindent csinál egyszerre – sóhajtok lemondóan – Akkor holnap ugyan itt csak reggel – intek búcsút a társságnak.

-De legalább jól időzít – motyogja Reita és rám néz.

-Vigyázzatok magatokra – mosolygok rájuk.

-Persze, persze – legyint Uruha és pakolnak.

-Miért is jöttél Tora? – fordulok a gitáros felé.

Nem válaszol, hanem megvárja, míg az utolsó bandatáram képében Reita is kilép az ajtón. Mivel Róla van szó, így becsukja az ajtót.

-Az orvos küldött utánad, mert az egyik recepted ott hagytad – azzal meg lobogtat az orrom előtt egy cetlit.

-Kösz – nyúlok érte, de nem adja.

-A-a, mindennek ára van – látom, hogy huncutul csillan meg a szem.

-Mi az árra annak, hogy oda add a receptem és végre békén hagyj?

-A receptnek a boltban kérik az árát, de ha akarod, nálam természetben is fizethetsz – megint végig mér és meg nyalja a szája szélét.

-A fél fogamra se lennél elég – vágok vissza, leplezve borzongásom.

-A negyedére sem – kontrázik rá.

Elfut a pulykaméreg, de csak habogni tudnék, így ki se nyitom a számat.

Dühösen meg állok előtte, el veszem tőle a cetlit és már ott se vagyok.

Mikor az ajtón túlra érek ránézek a cetlire és ismét elfut a méreg, csak egy telefon szám áll és egy kis tigris mellé rajzolva. Pofám leszakad, ennek még rajzolgatni is van ideje.

-Hogy az a… - összegyűröm a fecnit, és nadrágom zsebébe tömködöm. Ha nem lenne elég, hogy gyógyszertárba kell mennem még ez is. Torába meg mi ütött? Ezt már nevezhetem munkahelyi zaklatásnak? Nem ez még nem az hisz csak a számát adta meg és végigmért párszor. Gondolataimba mélyedve megyek a kocsim felé.

Már kotrok a kulcsér mikor le esik, hogy se táska se kabát semmi nincs nálam. A francba. Visszamasírozok az épületbe a próbaterem még nyitva. Várjunk csak én maradni akartam még gyakorolni.

Órák múlva kicsit nyugodtabban, és nagyon fáradtan térek haza.

A macskaválasztás nem is olyan egyszerű dolog. Jártam annyi állatkereskedésben amennyiben időm engedte, de nem találtam megfelelőt. Viszont már majdnem mindent beszereztem. A fiúk kezdenek hülyének nézni ez ügyben. Épp a kelléktárat vizslatom, mikor meg szólal a telefonom.

-Szia anya – köszönök bele.

-Szia kicsim, képzeld a szomszédban születtek kiscicák, és gondoltam meg nézhetnéd hátha megtetszik az egyik már szóltam is Mancsocska gazdájának, hogy lehet mész és ha már beugrasz macskát nézni akkor gyere már át és nézd meg a konyhai lámpát.

-Rendben anya – nyomok el egy sóhajt – Mikor lehet elhozni egy macskát?

-Hat hetesen ezek még csak négy hetesek, de nézd meg és válaszd ki.

-Tehát a lámpa nem várhat – mosolyodom el.

-Gyere haza egy kicsit – nógat.

Végül bele megyek.

Megbeszéljük, hogy ha ma már nincs semmi dolgom, akkor szépen haza megyek. Az a lámpa nem várhat.

Furcsa a jól ismert utcákon végig hajtani. Ismét fel élénkülnek gyerekorom emlékei. A legszebbek és a legrosszabbak, bár utóbbit az idő megszépíti.

Alig állok meg a szülői ház előtt, máris nyílik az ajtó és anyám rohan elém.

-Végre haza jöttél – ölel magához, mikor végre ki kászálódok a kocsiból. Zavartan dörgölöm a tarkóm.

-Ne haragudj anya – szabadkozom.

-Dehogy haragszom, gyere be, mindjárt kész a vacsora.

Mintha el se menekültem volna itthonról az utolsó látogatásomkor.

Kapok finom anya főztjét vacsorára meg kedves elismerő szavakat. Nem is tudtam menyire szükségem van ezekre amíg nem mondja.

-Tényleg a szomszéd Hanako asszony vár – int hanyagul a szomszéd felé.

-Tessék?

-A cicák ügyében – azzal már mosogat is.

-Menjek át?

-Persze mondtam neki, hogy mész és, hogy ma jössz haza.

-Rendben – meg tanultam már édesanyámmal nem szabad ellenkezni, mert csak én járok porul. Kabátok húzok és át csengetek a szomszédhoz.

-Jó napot – köszönök mikor ajtót nyit – Édesanyám szólt, hogy itt vannak kiscicák – és ezzel a mondattal megindítok egy lavinát. Ne kérdezz egy macska bolond asszonytól. Két órával később egy kiválasztott példánnyal a honom alatt étek haza anyuhoz.

-Arról nem volt szó, hogy elvihetők, nem raktam otthon rendet, és még csak rendes helye sincs.

-Oh elnéztem volna a heteket? – el gondolkodik majd mosolyogva nézi a kicsit – Jaj de aranyos vagy – a cica ijedten menekül vissza a kezembe – Na tessék tudja hogy nálad biztonságban van hogy fogják hívni?

-Belzebub – jelentem ki határozottan. Fekete nagy szemei vannak és úgy tud nézni, hogy attól a legmarconább vadállatok is meg lágyulnak.

-Érdekes egy név, de a te macskád – von vállat anya.

-Viszont ne haragudj mennem kell – szabadkozom – Még Belzebubnak is kell enni adni meg még meg kell csinálnom neki a helyét.

-Rendben – mosolyog rém – Látszik rajtad, hogy boldogabb vagy – megpaskolja az arcom.

Értetlenül hagyom ott a szülői házat. Miért lennék boldog? Csak lett egy macskám, aki olyan édes. Megcirógatom a fejét. Nem tudom mért bízik meg bennem ennyire, de fel vettem és nem félt.

Otthon azonnal birtokba veszi a lakásomat. Mindenhova be kíváncsiskodik minden érdekli és mindent tudni akar. Alig győzök pakolászni, hogy ne rágcsálja meg a félkész szövegeket, kottákat, és egyéb szanaszét hagyott dolgaimat.

Egy macska a háznál hol jó, hol rossz. Mikor haza érek végre valaki vár rám, bár csak kaja miatt, de az se zavar, van kiről gondoskodnom.

-Kai mi történt veled? – ül le mellém Ruki, napok óta kerülgetjük egymást.

-Végre vár otthon valaki – mosolygok rá. Döbbenten végig mér.

-Szóval összejött, aki napok óta a fejedben jár.

-Dehogy – nevetek fel – csak Belzebub vár haza.

-Kicsoda? – hördül fel.

-A macskám.

Bezsebelem a szokásos lemondó sóhajokat és fejrázásokat, majd folytatjuk a munkát.

Nap végére, ahogy kell, elfáradok. Folyton úgy érzem figyelnek. De mikor felnézek senki nem néz felém.

-Mára fejezzük be – ásít Reita – Fáradt vagyok – nyafogja és leteszi a hangszerét.

-Neked is haza kéne menni – int az ajtó felé Ruki.

-Majd otthon elintézem ezeket a papírokat – készítem össze a következő programok listáját. – Meg elintézek pár telefont – gondolkodom hangosan és közben szedelcködöm.

-Te is észrevetted? – hallom Reita hangját.

-Persze, mostanában valahogy nyugodtabb, de nem eléggé. Valami zavarja. – Ruki miről beszélsz? Rájuk nézek és mind kettő engem bámul.

-Mi van?

-Semmi, semmi – legyezik egyszerre.

Ezekkel mi van?

Kifele menet, naná hogy összefutok Torával.

-Ilyen korán elmentek? – kérdi kedvtelenül.

-Szerintem nincs korán – vonok vállat és az órára nézek. – Viszlát. – megyek tovább.

Az orvos ugyan azt módja el mait már én is sejtettem. A könyök izületem be van gyulladva, borogatnom kéne, és pihentetetnem. Kapok még egy adag gyógyszert és kenőcsőt rá. Majd egy hét pihenést ír fel és még meg is fenyeget, hogy fel hívja a menedzsert, ezzel nem tud nagyon megijeszteni, de az hogy Rukit is fel hívja az már félelmetesebb.

Míg ő beszél az énekessel és a menedzserrel össze szedem magam.

-Rendben akkor egy hétig pihenés – fordul felém. A munka nem fog leállni, nyugodjon meg – mosolyog rám – csak a dobot ne erőltesse túl.

-Igyekszem – bólintok.

-Aztán jöjjön vissza egy hét múlva, hogy meg nézhessem.

-Akkor egy hét múlva – fel állok – viszont látásra – hajtom meg magam és távozok.

Otthon Belzebub kitörő örömmel fogad, kicsit játszunk, meg harapdál, orrára koppintok. Le kell erről szoktatnom. A kezem lassan úgy néz ki mint egy csatatér.

**

-Hallom cicázol – érkezik egy gúnyos hang a hátam mögül.

-Igen – fordulok felé – van egy macskám már – azzal elő kotrom a telefonom és kikeresem a legfrissebb képet – Bemutatom Belzebubot – mutatom Tora felé.

-Oh – nyögi ki, de csak egy pillanatra hökken meg. – Adjak macskatartási tippeket.

-Lehet megköszönném, de lehet nem – kíváncsi lennék milyen tanácsokat tudna adni egy több éves macska tartó, bár akitől elhoztam Belzebubot az is mondott egy-két érdekes dolgot.

-Akkor ma át megyek – közli mintha csak az időjárásról beszélne. Vállat vonok és megyek a kocsim felé, követ. Kicsit másfele jár a fejem, mert már csak azt veszem észre, hogy beszáll mellém.

-Te?

-Megyek hozzád – azzal tüntetően kifelé bámul az ablakon. Fújok egyet és megyek. Haza furikázom magunkat. Minek engedem én ezt?

Otthon rutinból csukom a kocsit, nyitom a lakást. Belzebub elém rohan, fel veszem, meg simogatom a fejét. Közben Tora is beengedi magát. Cicám észreveszi, hogy vendég van és kiugrik kezemből, majd el rohan a szobámba.

Áll a nappalim közepén épp nem tud mit kezdeni magával. Mondjuk én se sokat tudok vele kezdeni. Bemenekülök a konyhába teát készíteni. Mit akar tőlem? Mért van itt? Ezek a kérdések egyre többször és egyre erősebben zsong körbe.

-Hogy van a karod? – csúszik csípőmre két tenyér. Megdöbbenek, azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudjam, meddig megy el. Neki dőlök.

-Egész jól már nem annyira fáj, segít a gyógyszer – válaszolok közben a kannáért nyúlok és kicsit meg riszálom a fenekem. Karjai körbe fognak, orrával csiklandozza a nyakam, élesen szívja be a levegőt. Meg borzongok.

-Ne hergelj – suttogja, lehelete tovább borzolja idegeimet.

-Mért mi lesz? – fordítom hátra a fejem. De választ nem kapok csak ajkakat. Akaratos ajkakat, amik még a levegőt is ki akarják csókolni belőlem. Sokáig marja számat, hagyom neki. Engedek a kísértésnek, mely már egy ideje nem hagy nyugodni.

-Ez lesz – lihegi. Még közelebb húz magához, fenekemhez nyomja félkemény férfiasságát. Azt hiszem itt az ideje, hogy le álljunk mielőtt még valami hülyeséget csinálok, amit később meg bánok.

-Meny el Tora – hajtom le a fejem, ne lássa a szemem. Ne lássa menyire vágyok rá, mennyire akarom, hogy szeressen. Pótcselekvésként a teával foglakozom.

-Mi? – hördül.

-Tűnj el a lakásomból – förmedek rá, de még mindig nem nézek fel.

Hallom az ajtó csapódását. Meg nyugszom. Neki dőlök a pultnak és legszívesebben üvöltenék.

Mért vagyok ilyen hülye? Itt volt a lehetőség, hogy megtegye, elvegye, amit akar, és utána leszálljon rólam. Vajon én akarom, hogy leszálljon rólam? Vagy ez megint csak önámítás?

Mit tettél velem Tora?

Ekkor meg jelenik a konyha ajtajába az én drága kis Belzebubom. Nyávog egy keveset, hogy észre vegyem. Majd a lábamhoz jön és le ül mellé, néz hatalmas zöld szemeivel néz. Olyan aranyos. Lehajolok hozzá és meg simogatom.

-A gazdid egy örülten hülye ember – mosolygok rá. Megnyalja a szája szélét.

Összeszedem Tora bögréjét, a teát a csapba öntöm. Nem akarom látni, hogy itt volt. Mért tettem ezt? Mért adtam alá a lovat, és mért hagytam? Mért küldtem el? A fenébe! Nézem a bögrét és nem tudom el dönteni, hogy mit rontottam el. Itt volt a lehetőség és elküldtem. Akarok egy estét vele? Vagy érzelmeket? Nem tudom.

-Váá – fejemre szorítom a kezem – Mért ilyen nehéz?

Felpattanok, és összeszedem szanaszét ledobált cuccaim. Mindent helyre rakok. A telefonom akad a kezembe. Zsebembe nyúlok és még mindig ott a kis cetli, rajta a tigris számával.

Egyik pillanatban még nézem a telefonom kijelzőjét, a másikban már veszem a cipőm, és zárom magam után az ajtót, hogy hova rohanok, nem tudom, vagy a vesztembe, vagy a boldogságom felé, nem tudom.

Mult fogsága, jövö reménye

Egy régmúltból előkerült történet... nem tudom miért és hogyan... de most előkerült...

A LiveJurnal-ra készült kihívásra.
bleach:1. Itt vagy velem, mint egy új remény, Az éjszakát felváltja a fény. (Yami)Csapat: Bleach
Kategória: Slash
Egyéb tudni valók:
Szereplők: Hitsugaya Toshiró Kapitány, Madarame Ikkaku harmadik tiszt.
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, sötét tartalom, 18+os jelenetek és utalások!
Rövid leíráshoz talán annyit hogy érdekes páros... érdekes háttértörténet, és még érdekesebb kivitel.

Hitsugaya Toushiro pov:

Fényesen süt a nap felettem, mikor sétálok az egyhangú utcákon. Hogy miért vagyok kint? Egyszerű. Matsumoto kibírhatatlanná tette számomra a kapitányi irodát azzal a rengeteg sakéval, amit az előző bulin szanaszét locsoltak. Hiába parancsoltam rá, mintha a fallal beszéltem volna, semmi foganatja.
Egy fekete árny és egy hatalmas puffanás hívja magára a figyelmem.
- Nocsak, fényes nappal telihold van? – érdeklődöm a fényes gömb láttán. A fehér hold vörössé változik és Madarame mérhetetlen dühvel néz le rám. Természetesen miután felpattant és fölém tornyosult. Unottan nézek fel, erre végre megtalálja a helyét és rájön, hogy csak harmadik tiszt.
- Hitsugaya kapitány?
- Jó volt az éjszakátok? – kérdezem, miközben elsétálok mellette.
- Öm… meglehetősen jó – vakargatja röhögve a tarkóját. Csak fújok egyet és ott akarom hagyni. Megőrülök ettől a melegtől, miért kellet annak a nőszemélynek tönkre tennie a hűvös szobámat?
Mérgemet egy pillangó érkezése szakítja félbe. Remek, mehetek még küldetésre is. Na, de hogy Madarameval.
- Mindegy – morranok.
- Hitsugaya kapitány mehetünk egy jó móka felé? – kérdezi a kotnyeles szeszkazán. Csak morcosan bólintok és megyünk. Még hogy jó móka. Mit képzel ez magáról, nyaralni megyünk? Itt munka van.
Ez a tökkel ütött pedig itt pattog és fitogtatja az erejét. Nem elég, hogy az izmaival kérkedik azonnal, de még itt neki áll feljebb és mondja a magáét Kenpachiról. Nos, ő az, akiről ma nem akartam hallani.
Miért vernek engem a Kamik? Zaraki a másik fele. A férfi és még csak nem is mondhatná, hogy nem bomlanak utána a női shinigamik. Persze, mint minden rendes kapitány, aki férfiből van, az kihasználja. Már ha megtenné. Na, persze jó vicc.
- Hitsugaya kapitány hol van? – rángat ki a gondolataim közül Madarame.
- Mi hol van? – kérdezek vissza.
- A célpont? – nyalja meg a szája szélét és ádázul keresi a zsákmányt.
- Ott – legyintek hanyagul a közeledő hollow felé, hisz nincs annyi energiája, még nem falt fel sok lelket, csak tudnám miért minket küldenek. Ráadásul ezzel az eszementtel.
Figyelem, ahogy a kopasz legyakja az ellent. És visszatérhetünk, na meg, ahogy én azt elképzeltem. Itt is dög meleg van és nem elég, hogy dolgozni kell, mert azt kell, hanem még jön egy rakattal. Persze Hyorinmaru is kiveszi a munka részét. Közben pedig eszembe jut megint Zaraki önelégült vigyora. Miért kell megint a fejembe járnia, megint mehetek Unohanához, hogy előjött a fejfájásom és hogy adjon altatót, mert kikészít a meleg.
Még csak meg se izzasztnak a lidércek és mehetünk vissza. Madarame végig beszél, hogy milyen jól ment neki. Oda se figyelek a szavaira.
- Kapitány! – rohan elém Rangiku.
- Ma este máshol tartsatok ivászatot, nekem ehhez nincs türelmem, sok a dolgom! – azzal megyek a negyedik osztaghoz.
Unohana kapitány kedvesen mosolyogva fogad és pár pillanat múlva már távozhatok is az üveg altatómmal.
Megint keveset fogok aludni, de szerencsére álommentesen.
- Hitsugaya kapitány, mit keres ilyen későn még bent? – kérdezi egy ismerős hang.
- Mit keresnék, dolgozom, amit az a lusta Rangiku nem csinált meg – vetem az ajtó felé és nem vagyok hajlandó felnézni.
- Ennyi munka és hol itt a pihenés?
- Pihenek, ha majd ráérek – morgok.
Na, persze ez Renjit nem nyugtatja meg. Egyébként is mit keres ő itt?
- Mi járatban? – rakom le nagyot sóhajtva a jelentést a kezemből.
- Kapott egy parancsot és nekem kellet kézbesítenem, mert pont arra jártam – na, persze pont arra járt, folyton ott lóg a főparancsnoki szárnynál, van valami új, csinos shinigami nőcske azt csábítgatja felváltva Hisagival.
- Milyen parancsot? – kérdezem unottan.
- Madarame tisztel kell mennie.
- Hova? – csapok az asztalomra. Nem elég, hogy a tizenegyedik osztag kapitánya kísért álmaimban, még a beosztottjai is fényes nappal rám szállnak? Fényes nappal jó vagyok az éjszaka közepén.
- Az emberek világába – azzal végre odaadja a lapot és eltűnik. Na, remek megint Ichigo nem végzi a dolgát.
Ott hagyom a jelentés halmot és nekivágok.
Félúton csatlakozik Madarame és már teljes harci kedvvel megyünk. Vagyis neki teljes a harci kedve, én csak unom a dolgot.
Meleg van a halandók birodalmában, mérhetetlenül meleg.
Míg Madarame elintézi a munkát, én csak figyelek és próbálok az izmok játékáról nem tudomást venni. Szörnyű, hogy mennyi álmatlan éjszakám lesz megint.
- Minden rendben Hitsugaya kapitány? – rángat ki a gondolataimból egy tenyér a vállamon,
- Igen – próbálom elrángatni az inzultált testrészem.
- Akkor mit szédeleg itt nekem? – csodálkozik rám Madarame.
- Ne törődj vele – vonok vállat. – Végeztél? – nézek körbe csend és nyugalom.
- Már igen – vigyorog – ezért jó kapitánnyal jönni, a munka móka így – azzal nevetve a saját poénján tovább áll. Morcosan követem, majd beáll a rendes felállás. Mikor visszaérkezünk a lelkek világába már fáradt vagyok a sok szövegelésétől.
- Viszlát! – intek neki és már ott se vagyok. Az altatómat akarom és a tataminomat. Persze meg, ahogy én elképzeltem hazafelé menet még benéztem az irodába. A félrészeg bandát kipenderítem onnan és leülök az asztal mögé jelentéseket böngészni, hátha lesz valami megoldás a problémámra. Aludni nem muszáj, sőt felesleges, mikor ennyi munka van, és ha nem alszom a rémálmok is elkerülnek.

Napok, hetek elkezdenek összefolyni Madarame folyton felbukkan, hogy ide meg oda kísérgessen. Rangiku féltékenységi rohamot is rendezett, hogy én az ő pici kapitánya vagyok és nem Ikkakué. Erre majdnem ráküldtem Hyorinmarut, de azzal csak szívességet tettem volna neki ebben a nagy melegben.
- Kapitány sokat dolgozik mostanában – jelenik meg az irodában Unohana.
- Sok munka van – felelem unottan és próbálok a lapra koncentrálni, de a jelek egyértelműen összefolynak. Nagyon nem akar tisztulni a kép.
- Pihennie kéne, mer…
- Nincs rá időm – vágok a szavába.
- Értem, akkor igya meg ezt a nyugtató teát – tesz le az asztalomra egy csészét és távozik.
Nem tudok vele foglalkozni, ha nem leszek kész és nem állnak helyükre a jelek, akkor megint kudarc lesz a napi eredményem, azt meg nem szeretném. Főleg úgy nem, hogy ha csalódottan megyek a takaró alá, akkor megint betalál egy gúnyos mosoly.
Az Unohana által itt hagyott bögrére téved a szemem és a kezem. Beleiszok, kellemes aromájú tea van benne. Élvezem egy kicsit, majd hatalmasat ásítok, ismerem ezt a mellék ízt. Az altatómnak is ilyen a mellék íze. És mire ezt végig gondolom, már az asztalra borulva átlépek az álomtalan álmok birodalmába.

Madarame Ikkaku:

Poén dolog lidércekre vadászni, némelyiket könnyű, némelyiket nehéz elkapni. Zaraki kapitány a legerősebb. Most mégis más kapitánnyal járok át a halandók világába és vizslatom az embereket. Meg vadászok lidércekre.
Hitsugaya kapitány amilyen kicsinek tűnik, olyan lobbanékony, pedig milyen hűvös általában. Most mégis mintha gyengélkedne. Ezt nem értem. Általában semmi baja nincs, most meg itt kóvályog nekem.
- Rangiku, mi baja a kapitányodnak? – kérdezem meg végül a hadnagynőt, hátha ő tudja.
- Fogalmam sincs – sóhajt hatalmasat. – Na, de te mit kujtorogsz már megint itt? A kapitányomra fáj a fogad?
Döbbenten pislogok rá. Mi van itt? Mi közöm lenne az ő kapitányához? Nem is érdekel… jó kicsit talán mégis csak aggódom érte.
- Csak mert mikor visszajöttünk az egyik kis kirándulásból szédelgett.
- Nem bírnátok befogni? – lép ki a kapitányi szobából az emlegetett shinigami.
- Kapitány! – üdvözüljük tisztelendően.
- Dolgozni szeretnék, ha már a hadnagyom nem hajlandó rá – morog, azzal visszacsapja a toló ajtót a helyére. Nevethetnékem támad a hevességétől. A jégcsap kapitány mégis csak képes érzelmekre. Na, várjunk csak, miért is töröm ezen a fejemet?
Duzzogva és a saját gondolataimat nem értve távozom a tizedik osztaghoz. De hiába megyek vissza a saját lakrészembe, egyszerűen nem nyugszom.
- Hé Ikkaku, ki a szerencsés? – kérdezi az ajtón bekukucskálva Yumichika.
- Kicsoda? – értetlenkedek.
- Aki ennyire megdobogtatja a szívedet – danonászik és levágódik mellém.
- Mi van? – értetlenkedek.
- Nagyokat sóhajtozol és folyamatosan a tizedik osztagnál lógsz. Van ott valami jó nőcske? – kíváncsiskodik.
Nos, hogy így mondja… talán kicsit mégis másért járok oda, mint a munka.
- Tudod Zaraki kapitány is sokat járt oda egy időben, bár titokban. Aztán persze Unohana kapitány jött és egy hosszú csendes beszélgetés után a kapitány nem ment oda többet.
- Ez érdekes – morgom. Bár tudnám mi történt akkoriban, semmi nem került nyilvánosságra.
Unottan bámulom a plafont, mikor érkezik a következő parancs, mehetek megint Hitsugayához, valaki szórakozik?
- Jó utat – vigyorog még mögöttem Yumichika.

- Kapitány – állunk meg egy hatalmas erdős terület felett.
- Menj játszani – küld el és kényelmesen elhelyezkedik egy fa ágán.
- Oké – széles rókavigyor terül szét ábrázatomon és megyek játszani a kis lidércekkel, hogy megint levadászhassam őket.
Sajnos nagyon hamar vége van a mókának. Szeretek Hitsugaya kapitánnyal jönni, hagyja, hogy kiélvezzem a harc minden pillanatát, nem szól bele. Visszatérek, ahol elhagytam a kapitányt és mikor feláll üveges tekintete találkozik egy pillanatra az enyémmel, aztán egyszerűen elájul. Még időben elkapom a földre zuhanástól. Na, ezzel a helyzettel most mit kezdjek?
- Kapitány térjen magához – rázogatom, de nem reagál. Ez egyáltalán nem mókás. Mi a fenét kell csinálni egy ájult Hitsugayával? El kéne vinnem a negyedik osztaghoz, hátha ott rendbe rakják.
Végül ölbe kapom és megyek vele, magához nem hajlandó térni. Úgy hogy kap egy ingyen fuvart haza.
Mikor visszaérünk a tiszta lelkek városába, már éjszaka van, senkivel nem találkozunk szerencsére, de a kórház ajtaja nyitva van és Unohana kapitány már az ajtóban áll, mintha tudta volna, hogy érkezni fogunk. Beviteti a kis kapitányt az egyik szobába. Sötét van ide bent, nem enged be világosságot.
- Sajnálatos, hogy megint ide jutottunk… - motyogja és gondterhelt arccal nézi az ájultat.
- Mi a baja a kapitánynak? – puhatolózok.
- A múlt árnyai ismét kísértenek. Hiába gyógyult meg a test, ha a lélek még mindig magában hordozza a fájdalmat – értetlenül hallgatom a kapitány asszonyt. Mit se törődve kérdéseimmel kihesseget a szobából, sőt még a kórházból is.
Remek, mondhatom. Van egy talány, ami piszkálja a csőröm, és ha nem lennék ennyire izomagynak eladva, akkor még lenne lehetőségem megoldani. Oké, tudom, eddig mindent erővel próbáltam megoldani.

A napok eseménytelenül telnek edzés kapitány felügyelete alatt. Matsumotot se látom, így még csak meg se tudom kérdezni, mi van a kis kapitányával. Na, de ez engem miért érdekel? Gondterhelten megyek vissza szállásomra. Miért nem tudom? Miért zavar a gondolat is, hogy folyton az a fehér üstök jut az eszembe. Ez nem állapot beszélnem kéne valakivel. De kivel? Ilyen téren Yumichika nem mérvadó, mert elterjesztene még valami hülyeséget és az ártana a hírnevemnek. Akkor… nem tudom.

Hitsugaya Toshiro:

Ki aludtam magam, oké Unohana meg a piszkos trükkjei. Újult erővel vetem magam bele a munkába.
Rangiku csak kapkodja a fejét, de nem érdekel, most meghajtom rendesen, nekem itt nem fog napokat henyélni, így is megint elmaradása van.
A fáradtság rám tör, de nem akarok álmodni. Nem fáradtam még el annyira, hogy az álmok is elkerüljenek. Közben Madaramevel folyamatosan járunk ide-oda. Még mindig nem értem, miért jó neki, hogy velem járhat küldetésekre.
Fáradt vagyok rá figyelni, nem érdekel, csináljon, amit akar, én most ide leülök. Megint az emberek világa, csak most egy erdős területre küldtek ki minket, az a faág pedig irtó kényelmesnek tűnik.
A fejem húz jobbra, húz balra. Nem jó ez így.
Még észlelem, hogy visszaérkezik a kopasz tiszt, de hogy utána mi történik, az homály.

A kórházban térek magamhoz. Unohana tornyosul fölém.
- Nem jó, ha a munkába menekül – közli azt, amit már úgy is tudok.
- És? – nézek rá unottan. – Ad nekem altatót?
- Nem – sóhajt nagyot. – Hamar a függője lehet, és azt nem akarom. Kérem, próbáljon túllépni a múlt sokkján, fogadja el, hogy megtörtént és kész, ennyi.
Csak morranok. Na, persze, mintha az olyan könnyű lenne elfelejteni, amit velem tett az állat osztag állat kapitánya.
- Ki hozott be? – váltok témát.
- Madarame Ikkaku – na, ennyit a témaváltásról megint a tizenegyedik osztag.
- Akkor illendő lenne megköszönnöm, igaz? – morgom és lekászálódok az ágyról.
- Igen, illendő lenne, viszont nem hiszem, hogy ilyen állapotban képes a munkája elvégzésére.
- Nem megyek szabadságra – közlöm a tényt és elhagyom a negyedik osztagot.
Még, hogy szabadság, ezek nem aludták ki magukat. Persze Rangiku nem enged be a kapitányi irodába és hazaküld, mondván Unohana kapitány rendelvénye, és hogy ne ellenkezzek az orvossal. Majd ő dolgozik. Na, persze én meg a mikulás vagyok. Rangiku meg a munka, jó poén.
Végül beletörődök, hogy itt kell maradnom a szállásomon. A napok unalmas egyhangúságban telnek. A rémálmok elkerülnek szerencsére, így még talán pihentető is ez a tétlenség.
Utolsó napján a szabadságomnak feltűnik valaki, az ablakom előtt sétál el, miközben a párkányon ülve teázgatok.
- Madarame? – csúszik ki döbbenten számon a neve.
- Hitsugaya kapitány? – fordul meg és szintén döbbenten pislog rám.
- Mi történt, hogy erre jász? – váltok át érdeklődőbe.
- Maga miatt jöttem – feleli csípőből és látszik rajta, hogy nem érti miért mondta.
- Aha – bólintok értelmesen és lemászok az ablakból. – Szóval miattam hát izé… egy köszönettel tartozom – vakarom meg a tarkóm. – Kösz, hogy visszahoztál – értetlenül néz rám, majd leesik neki.
- Nem tesz semmit – von vállat, majd megint némán bámuljuk egymást.
- Ikkaku, te mit keresel itt? – kérdezi Rangiku, mikor befut. – Mit akarsz a kapitánytól? Mit lábatlankodsz itt? – mintha kicsit megint féltékeny lenne. Legszívesebben felnevetnék, persze nem teszem. Csak figyelmem az eseményeket.
- Igen… nem… - hű, de határozottak lettünk Madarame. – Szeretnék négyszemközt beszélni önnel kapitány – na, ez meg döbbent.
- Gyere be – intek az ajtó felé. Gyorsan összerakom az ágyam, hogy legalább az ne foglalja a helyet. Egy szál yukatában, ahogy vagyok, úgy várom.
Nem sokára belép az ajtón és leül tisztes távolságba tőlem.
- Nos, mi a probléma? – kérdezem és leülök szintén vele szembe jó messze.
- Maga – feleli tök természetesen.
- Én… - hümmögök. – És velem mi baj van?
- Nem értem magát – morogja.
- Konkrétan?
- Mi baja Zaraki kapitánnyal? Mi baja velem? Mi baja a tizenegyedik osztaggal?
- Veled semmi – kényelembe helyezem magam és eldőlök. – Kenpachival… - hümmögök egy sort tényleg mi is a bajom vele? Áh, megvan tönkretett. – Semmi különös csak olyat tett, amit nem bocsátok meg neki – mosolyodom el, erre lefagy.
- Mit tett a kapitányom? – kerekedik el a szeme.
- Semmi köze hozzá – ütök meg egy erősebb hangnemet, hátha végre leszáll erről a témáról. Persze és a képzeletem. Nem hagyja abba a dolgot, csak dől belőle a szó, hogy a becsület így, a becsület úgy, és hogy ezt nem hagyhatja annyiban.
- A szentségit Madarame! – kiáltok fel, mikor már nem bírom tovább. – Az a vadállat megerőszakolt! – és a könnyeim újra ellepik a szememet. Ezt nem akartam, hogy az emberek gyengének lássanak. Némaság borul ránk, amit néha a szipogásom tör meg. Végre felmerek nézni a tisztre. Tátott szájal bámul rám.
- Kapitány – nyögi ki végre.
- Kérlek, menj el nincs kedvem a sajnálkozását hallgatni – intek az ajtó felé és hátat fordítok neki.
Várom, hogy távozzon, de nem teszi, némán ül a helyén. Szerintem én vagyok a makacsabb, nem fordulok meg, sötét gondolataim ellepik agyamat. Most már híre fog menni, mit tett Zaraki és én leszek a hibás, mert állítása szerint én csábítottam el.
- Kapitány ezért gyengélkedik mostanában, mert a kapitányomra emlékeztetem? – mintha kétségbe esés bujkálna a hangjában.
- Lehet – ülök fel neki még mindig hátat fordítva. – Nem tudom, de a rémálmok újra megtaláltak, gyengének érzem magam. Még nem aláztak meg úgy, mint akkor ő. Először kedves volt, aztán elmúlt a cukormázas ábrázata és kimutatta a foga fehérjét, hittem neki, talán hinni akartam, de miért is mondom ezt el neked? – keserűen fel evetek.
- Kérem, mesélje el – ránézek és kíváncsiságot látok benne.
- Bízhatok benned annyira, hogy elmondjam neked a legsebezhetőbb pontomat, amivel árthatsz nekem és a kapitányodnak? Megéri nekem ez a fáradság?
Értetlenül pillant rám. Mérlegelek, kitárulkozzak vagy sem? Esetleg mindenkinek elmondja? De arra ott a tudatmódosítás… vagy azt csak embereken használhatom? Nem tudom mit kéne tennem. Zavarodottságomat az se könnyíti meg, hogy csak néz rám és vár. Vagy épp ez könnyíti meg annyira a helyzetet, hogy végül elkezdek beszélni. Talán először mondom el őszintén, hogy mi is történt abban a pár napban velem. Mire végére érek már az ölében ülök Madaramenek és a gijét szorongatom, miközben csorognak a könnyeim.
- És Kenpachi hogy érzett? – kérdezi a végén, mikor már hosszúra nyúlt a csend.
- Nem tudom – sóhajtok. – Unohana előtt tagadta az egészet. Végül bevallotta, hogy ő volt, de én vagyok a hibás.
- És ezt honnan tudja?
- A szomszéd szobában bújtam el, mindent kitűnően hallottam – vallom meg a végső rossz tettemet. Elengedem a felsőjét és kikászálódnék az öléből, ahova nem tudom, hogy kerültem oda. Nem enged, még szorosabban magához ölel.
- Végre megértettem mi az, ami eddig zavart – suttogja a fülembe.
- Mi? – nyelek egy nagyot.
- Hiányzott valami a napjaimból és az maga volt, hogy beszéljen hozzám, hogy fintorogjon, hogy hagyja, hogy végezzem a munkám – kigúvadnak a szemeim. Ezt nem értem.
- Mi?
- Huh, ez bénán jött ki – motyogja és eleged.
- Mi jött ki bénán?
- Valahogy fejben sokkal egyszerűbben és jobban hangzott – morogja.
- Oké, akkor most engedj el – szólok rá erélyesen, megteszi és végre nyugodtan szembe nézek vele. A látvány megdöbbent. Elpirult, amit még talán meg is értek, de hogy miért néz rám közben olyan furcsán csillogó szemmel.
- Lehet nehéz a felfogásom és nem értettem meg elsőre mit is akarsz mondani?
- Kérem, erről a részemről ne meséljen a kollegáknak – mosolyodik el. – Szeretném megnyugtatni a lelkét is, hisz a testi sebek beforrtak már – óvatosan megérinti arcomat és letörli róla a könnycseppek maradványait.
Nem próbál megcsókolni, még csak közeledni sem, és ez valahol megnyugtat, viszont távozni se hajlandó. Kibeszélteti belőlem minden problémám.
- És veled mi a helyzet? Engem már eleget kúráltunk – terelem el a figyelmet magamról.
- Nem sok – von vállat. – Talán csak annyi, hogy nagyon furcsa ez a helyzet. Nem vagyok én ehhez hozzá szokva. Valahogy az osztagnál nem lehet az ember érzelmes, az érzelmek csak gyengévé tesznek, én se vagyok képes rendesen dolgozni azóta, hogy nem igazodom ki magamon.

Madarame Ikkaku:

Toshiro könnyei és meséje kapitányomról teljesen megdöbbent. Azt tudtam hogy valami problémája volt a tizenegyedik osztaggal de hogy ekkora… ez azért meg lepett.
Tehát óvatosnak kell lennem ha valamit akarok tőle. Egyáltalán akarok én valamit tőle? Vagy a kapitányom hibáját fogom el követni megkívánom használom és itt hagyom? Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ahhoz jobban hiányzik a minden napjaimból. Átbeszéljük az időt, ami rendelkezésünkre áll, hogy mikor aludt el beszélgetés közben nem tudom, de azt hiszem sikerült kibeszéltettem és még mielőtt álomvilágba merült volna lelkére madzagoltam hogy nem mondhatja el senkinek.
Nem tenne jót a rólam kialakított képnek, ha ilyen kis apróságokkal, mint gyengéd érzelemre való képesség lerombolná.
-Álmodjon szépeket és nyugodtakat – köszönök el már alvótól és elhagyom a kapitányi lakosztályt.

-Hol jártál Ikkaku eddig? – köszön rám az esti őrjáratból vissza térve Yumihika
-Volt egy kis elintézni valóm.
-Hát nem lehetett olyan kicsi hogy elvette az egész napod. Zaraki kapitány keresett – meg áll bennem az ütő de egy vigyorral leplezem.
-Akkor megyek most.
-Szerintem ne zavard vannak nála – von vállat és megy aludni – Neked se ártana aludni.
-Holnap – motyogom magamban. Holnap majd beszélek a kapitánnyal.

Másnap hamar behivat kapitányom és közli nemtetszését a tizedik osztaggal való túlságosan is barátságok viselkedésemmel kapcsolatban.
-Azért mert maga elcseszte szó szerint én még nem biztos, hogy meg teszem ezt a hibát! – morgom.
-Miket beszélsz Madarame?
-Tudom mit tett, nem vetem meg érte, de nem is tisztelem érte – vágom ki magam.
-Azt hiszed jobb vagy nálam?
-Nem hiszi – jelenik meg a szobában az emlegetett – Tudjuk mindketten, hogy így van – kemény szavaitól és jéghideg tekintetétől kiráz a hideg.
-Hitsugaya – nyalja meg a száját Kenpacsi.
-Csak közölném, hogy megint kölcsön veszem Madaramét egy küldetés miatt.
-Ne hogy már – kapitányom karcos nevetése betölti az irodát – Ne hogy azt hidd becsaphatsz – hirtelen komorul el – Nem hittem volna hogy azok után még itt foglak látni.
-Nem miattad jöttem – von vállat – Hanem ezért – és átnyújt egy levelet.
-Hivatalos és eredetinek tűnik.
-Nem tűnik az is – karba fonja a kis jégcsap karjait – Most pedig mennék dolgozni.
-Jó utat – int még egyet.
-Gyere Madarame – azzal már ki is fordult az irodából. Értetlenül nézek Zaraki kapitányra.
-Menjél – int kifelé – kölcsön kapott hosszú távon tőlem, mert hosszabb küldetésre mész az emberek világbába Hitsugayat kisérve.
-Igenis – bólintok.
Rohanvást mennék Toshiro után, de nem kell sokat keresnem a kapitányi iroda előtt vár.
-Csomagolj, hosszú távra megyünk. Negyed óra múlva legyél a kapitányi irodámnál. – közli a paramétereket és távozik.
Össze szedem magam, rendet rakok a lakásomba még el köszönök Yumichikától és pontosan érkezek. Rangiku is jelen van.
-Ha nem lesz kész a munka tudod a büntetésed – fenyegetőzik éppen a kapitány.
-Ikkaku – üdvözöl a hadnagynő.
-Matsumoto – biccentek.
-Indulhatunk végre? – kérdezi a kapitány.
-Igen – és követem.
Átmegyünk az emberek világába ezzel még nem lenne probléma, de hogy szállásunk is lesz ez már annyira meg döbbent hogy csak kapkodom a fejem.
-Pihenj le este kezdődik a portya – mondja és magamra hagy. Szóval ez egy nyaralás is a kapitánynak? Egész úton nem szólt hozzám, sőt mi több még csak rám se nézett.
Most essek kétségbe, vagy ráérek kicsit később?
-Azt hiszem rá érek később. – mondom és elheveredek a földön.
Ébrenlét és álom között lebegek mikor bejön a kapitány.
-Indulunk!

Napokig ezt játsszuk, alig beszél velem. Nem értem mi történt. De szerintem nem kell siettetni a dolgokat, ha azt akarom, hogy velem legyen és ne ellenem akkor kis türelem kell.
-Tudod, meg lepődtem – szólal meg napok óta először a kapitány azon a hangon, amit csak személyes beszélgetések közben üt meg.
-Min?
-Azt hittem letámadsz, amint lesz rá lehetőséged – von vállat. Próbálja nemtörődömnek mutatni magát, mégis érzem benne a feszültséget – A szomszéd szobában aludtam – mutat a teraszon ülve a másik szoba felé – Még se jöttél át este.
-Úgy vélem – gondolkodom el – Ahhoz hogy valamit elérjek önnél kicsit több mindent le kell tenni az asztalra. Valamint nem csak egy éjszakát szeretnék, ha egyáltalán szeretnék. Még nem vagyok biztos önmagamban talán azért nem lépek – tényleg elbizonytalanított ez a pár nap.
-Érdekes – hümmög, majd fel bámul az égre lassan sötétedni kezd – Érdekes – ismétli meg önmagát és most a földet pásztázza.
-Mi az, ami ennyire elvonja a figyelmét? – kérdezem, álla alá nyúlva magam felé fordítom. Hideg szemében valami furcsa melegség csillan.
-Elgondolkodtató, amit mondtál – félre billenti a fejét, mintha nagyon érdekes dolgot látna és gondolkodna rajta – furcsa vagy de jó értelemben – halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami meg döbbent.
-… - csak tátogni tudok értelmes szó nem jön ki a számon.
-Ne hápogj nem vagy te hal – kuncog – Érdekes vagy, mert nem fejjel mész a falnak, mint a többiek. Az érzelmeidet teljesen máshogy kezeled, mint a többiek. Matsumoto is próbálkozott, de csak részeg volt. Kenpacsit jobb elfelejteni. Bár nem igazán akarom el felejteni, mert remek intő példa hogy ne bízzak meg olyan hamar.
Megint csak döbbenten hallgatom szavait.
-Bennem meg bízik? – töröm meg a hosszúra nyúlt csendet.
-Még nem tudom el dönteni – von vállat – Mint shinigami szörnyen önfejű vagy, nem dolgoznék veled, vagy nem hagynám, hogy a beosztottam legyél.
-És mint valaki az életében? – puhatolódzom.
-Na itt van a kutya eléásva! – üt a térdére – Nem tudom! – rám néz és tényleg látom benne a zavarodottságot.

Hitsugaya Toshiro:

Itt ülök Ikkakuval egy hagyományos teraszon, egy békés környéken. Mit se számit, hogy az elmúlt napokban alig beszéltem hozzá, mit se számit, hogy minden munka el van végezve. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, hiányozna, ha nem lenne itt velem, nem tudom magamtól távol tartani, nem undorodom tőle, mint Kenpacsitól. Talán nem kéne hozzá hasonlítgatni. A közelébe rémálmaim sincsenek. Mert teljesen különbözőek. Ez az Iakku, akit megismertem valahogy törődő, kedves és nem olyan bunkó mint fényes nappal. Az éjszaka megmutatja igazi mivoltunkat? Meg mutatja, hogy gyenge vagyok és törékeny. Meg mutatja, hogy én is képes vagyok érzelmekre. Most itt ülök immár teljesen besötétedett és a csillagok csak úgy szikráznak az égbolton. Gyönyörű.

Madarame Ikkaku:

- Itt vagy velem, mint egy új remény, - motyogja Toshiro, miközben a földet pásztázza - Az éjszakát felváltja a fény – bámul fel a csillagos égboltra. Teljesen elpirulok szavai hallatán.
- Vajon kinek is ki volt a reménysugár – mosolygok nyakába. Meg borzong – Csak nem fázol.
-Talán kicsit – fordítja el a fejét, de nem elég gyorsan, még látom hogy pirult az arca.
-Akkor itt az ideje, hogy bemenjen és lepihenjen.
-Ez talán rád is igaz – nevet fel.
Bemegyünk, de egy pillanatra tétovázik az ajtóban. Átkarolom a vállát és beinvitálom a saját szobámba. Kicsit döbbenten viseli teteimet, de nem ellenkezik meg ágyazok és elfészkelem magam ö még mindig csak az ágy mellet ül.
-Jó éjszakát kapitány – fordítok neki hátat és hatalmasat ásítok.
Hallom ahogy mocorog és befekszik végül mögém és neki bújik hátamnak.
-Jesszus de hideg – kiáltok fel mikor lába enyémhez ér.
-Inkább örülj neki, mert így hűtelek ebben a melegben – morog ránézek és a durcás kis gyerek kép amit vág megérne egy csókot na de az még gyors dolog.

Valahol itt kezdtük meg megismerni egymást.
Lépésről lépésre haladtunk nem rohantunk előre, mert minek azt? Pillanatnak élni harcban kell. Nem a szerelemben… szerelem ez egyáltalán? Én inkább ragaszkodásnak mondanám. Ragaszkodunk egymáshoz, hogy ne veszítsük el a józan eszünk, a nyugalmunk, az ép eszünk.
Hazatérésünk után nem sokkal meglátogattam Unohana kapitányt, hogy meg kérjem, ne adjon több altatót Toshironak. De a kapitány megelőzött már ott ült a vizsgálóban.
Unohana engem is betessékelt. Meg vizsgált majd közölte, hogy egészséges vagyok és Tohsironak nem kell aggódnia, nem kap el semmilyen bacilust tőlem, ezenfelül semmi baja a fejemnek.
Kicsit talán meg is lepődhettem volna, de már rájöhettem volna, hogy Toshiro nem csinál semmit feleslegesen. Mondhatni a saját érdekében vizsgáltatott meg. Az altatóról pedig leállt nagy örömömre kicsit zombi volt tőle, de ezt csak később vallom majd meg neki nem kell mindent azonnal tudnia.

Az éjszakánk igen mozgékony volt megint beszélgetésekkel telt elmondta, hogy miért is kérte ki a negyedik osztag kapitányának véleményét.
-Tudod, amilyen állatok vagytok – von vállat – Vagy inkább amilyen hír terjeng rólatok.
-Na de kapitány! – méltatlankodok.
-Teljesen igazam van, kitudja milyen helyeken mászkáltatok – rivall rám.
Hát hogy meg nyugtassam fürdeni mentem.
Ezek után olyan történt mai engem is meg lepett. Kis kapitányom kezdeményezett és letepert na de hiába volt fölül én domináltam.
Óvatosan bántam vele és inkább kértem hagyjuk abba, mert látszott rajta hogy fáj neki, amit teszek.
-Rendben te győztél – morogja és nekem hátat fordítva bevágja a durcát.
-Toshiro – suttogom a nyakába, amitől meg borzong.
-Hn…
-Nem kell mindent elsiettetni – csókolok bele finom bőrébe.
-Ha te mondod Ikkaku – fordul felém, kapok egy esti puszit és megint csak a hátával találom szembe magammal.
Azt a makacs önfejű és büszke mindenit.
Hogy testünk is össze kapcsolódjon, nem kell sokat várnom, hiába no eléggé kiéheztem már rá, mégis muszáj finoman bánni vele.
Teste begyógyult, de még emlékszik a sokra, amit előttem okoztak neki. De eljött az én időm és kellően hosszura nyúlt becézgetés simogatás kedveskedés után meg nyílik nekem nem csak a teste, de a lelke is.
Fáradtan piheg mellettem, magamhoz húzom még egy kicsit érezni akarom fényes nappal úgy is elveszi tőlem a munka és a sok papír, meg feladatok.

Hitsugaya Toshiro:

Ismét küldetésre kell mennem.
- Ne legyen papír munka az asztalomon, ha visszaérkeztem – szólok még Rangikunak, erre nyöszörögve fogja a fejét, mivel tegnap felöntöttek a garatra már megint.
Félúton csatlakozik hozzám Madarame.
- Hogy telt az éjszakája? – kérdezi vigyorogva.
- Szerintem ugyanúgy, mint a tied – vetem oda.
- Kapitány, magánál a térdelj le és szeress nem játszik – nevet fel és átlépjük a kaput.
- Neked meg fésűt ne vegyen az ember – vágok vissza, majd fél mosollyal az arcomon még hozzáteszem. - Bár befizetlek a fodrászhoz egy polírozásra – amilyen képet vág. Hát ezért megérte.
Megérkezünk a kijelölt területre.
- Ezért még kapni fog – súgja a fülembe. Felnevetek.
- Menj játszani – küldöm és háttérből figyelem izmai játékát. Most már nem zavartatom magam.
Visszafelé menet előre szalad valamiért, gondolataimba mélyedve követem. Kicsit azért furcsa, hogy két oldala van Ikkakunak. Egy kedves, akit csak én láthatok éjszaka, és egy állat, aki minden nap dolgozik. Végül is mindkettőt meg lehet szokni és elfogadni.
Egy csattanás rángat ki gondolataimból.
- Mi van, fényes nappal telihold van?
- Kapitány – méltatlankodik Ikkaku. Felnevetek.
- Látod, minden így kezdődött. – nyújtom neki kezem, amit elfogad. Miközben kiegyenesedik kapok egy röpke puszit a nyakamra. Kirázz a hideg.
-Csak a befejezés más – mosolyog.



Vége