Elfojtott érzelmek - 4. Jövő

Teltek az évek, én pedig végre befutottam mint író. Nos a szomorú mindenkit könnyekre fakasztó történtek a specialitásaim. De van más is a tarsolyomba komikus kis novellák esetleg verses kötettek.

Egyedül élek, bár ez nem pontos itt van nekem Mamusz az én drága kiscicám. Barátaim elkoptak mellőlem a kiadótól is csak néha zavarnak a folytatás miatt, de ezzel se volt gondjuk mindig időre kész voltam.

Csak az a pici tüske maradt meg. Fáj, hogy még mindig visszagondolok rá. Hiányzik.

Igen hiányzik a jelenléte. Alig volt pár hónap. Mégis. Nekem a legboldogabb napjaim voltak.

A lakásom kicsi egy szoba konyha az egész. Mégis otthonos. Talán azért mert a napom nagy részét itthon töltöm? Nincs hova le menjek, nincs kivel.

Ugyan tudom, hogy ö már rég elfelejtett azért én voltam egy nagyon régi koncertjén, még az elején mikor felfelé ívelt a karrierjük. És az összes albuma meg van valamint a verses kötetei is.

Persze az én könyveimet tuti nem olvasta el. Hisz már nem is emlékezhet a nevemre. Én csak egy játék voltam neki.

Keserűen nyitom ki az ajtót.

-Szia Mamusz, megjöttem – köszönök a cicámnak és lerakom kulcsaimat.

A postaládából kiszedett leveleket csak ledobom a pultra.

Fáradtan el dőlök a fotelbe. Vajon mit rontottam el?

Ja igen egy újabb vak randi. Álnéven mutatkoztam be, így nem nehéz. De sajnos megint elő bukott belőlem a régi jó szokásom meg mondtam milyen ember. Nem kellet volna. Remek. Elcsesztem. Nem érdekel.

-Legalább te itt vagy nekem – simogatom meg Mamusz törleszkedő buksiját. Csak nyávog.

Nagy nehezen neki durálom magam és meg nézem a hivatali szerelmes leveleimet. Számla, számla, számla, sima, számla… várjunk csak. Visszalapozok. Üres még csak egy név sincs rajta. Meg szimatolom, meg tapogatom nincs se puskapor, se semmilyen ragasztó szaga. A fény felé tartom. Csak egy kis cetli van benne. Remek mi lehet ez?

Nagy gondolkodás után kibontom. Csak egy kis papirka van benne, de nem is akármien. Egy koncert jegy. Döbbenten nézem a kis papírdarabot. Hát nem egy olcsó fajta, az tuti. De akkor is ki adta nekem? Mindegy. Hát lehet van egy rajongom, aki a halálomat kívánja. Elvégre a Diru sose volt valami heppy endes banda. Végül is ha már van egy jó lehetőségem elmegyek. Bajom nem lesz belőle.

Cica gondok - 3. fejezet

Késő este érek haza, hulla fáradt vagyok, nem vágyom másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Ruki már előre szólt, hogy csak délután lesz egy rövidke próba hál istennek. Gondolom most kényelmetlen lenne neki ülni, azért akar rövidítettet. Egy gyors forró zuhany után egy szál boxerben battyogok még, mikor csöngetnek, majd kopogni kezdenek szünet nélkül. Mivel nem várok senkit, kíváncsian veszem az irányt az ajtó felé. Teljesen ledöbbenek, mikor kinyitom és Toraval találom szembe magamat. Azt sem tudom mihez kezdjek vele, ellentétben köszönés nélkül bejön, a falhoz szorít és bevágja maga mögött az ajtót. Nyakamon érzem leheletét és ha az orrom nem csal egy picit sokat ivott.

-Szemét vagy – közli nemes egyszerűséggel, majd a fejem mellett a falba ver egyet. – Jó neked, hogy kínzol engem mi?! -  nem értem miről beszél, de úgy látszik nem is várja, hogy válaszoljak. Hirtelen elenged és térdre rogy, majd átöleli a derekamat. – Itt vagyok, de nem érted meg, hogy nem tudok neked semmit sem adni? Félek, hogy ha nem változik semmi, akkor egyszer csak eltűnök a világról.

Le ül a sarkára és a földet vizslatja. Vajon mit akar? Mért jött? Várok, de nem kapok választ. Most mit kezdjek egy részeg, dühös Torával? Elaludt az előszobám padlóján ülve. Most mit kezdjek vele?

Nagyot szusszanok és hona alá nyúlva bevonszolom a nappaliba. Nagy nehezen feltornázom a kanapéra. Az egyik disz párna megfordítva tökéletes lesz a feje alá, még hozok egy plédet és örüljön, hogy ennyit kap.

Mielőtt elmennék a szobámba még vissza fordulok hozzá. Így hogy alszik nyugodt arccal egész helyes, jó ez hülyeség, nagyon is tetszik. Gondolatban fejbe somom magam, hogy lehetek ekkora hülye? Nézem arcát és úgy meg érinteném, a hajával együtt. Nem merem meg tenni, mert felkelne és megint dühös Tora lenne.

Nagy nehezen győz a fáradság és be vonulok a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót. Eldőlök az ágyon ekkor megérkezik Belzebub, hogy most játsszak vele.

-Nincs erőm – söpröm le az ágyról, betakarózom, másik oldalamra fordulok és már alszom is.

Hideg lepedő súrolja meztelen testem, egy forró test nehezedik rám, nyakamba zihál Tora, érzem az illatán, hogy ő az. Lassan csókolja végig minden négyzetcentiméter bőrfelületemet. Lüktető férfiasságom érintés után kiált, de gonosz mód kikerüli. Belső combomon nedves csíkot hagy.

Szájába fogad és addig addig nyalogat, szívogat, míg nyögve el nem élvezek. Alig pihegem ki magam máris folytatni akarja.

Fölém kerekedik, térdével heréim izgatja, felnyögök. Csókol, mindenhol érint, eléri, hogy újra lázba jöjjek, majd csak annyira távolodik el tőlem, hogy halljam a síkosító összetéveszthetetlen pattanását. Óvatosan tágít, közben nyakam érzékeny felületét szívogatja elterelés képen. Rettentő lassan csinálja már szinte túl vigyázva.

-Kérlek, gyere – sóhajtóm nemsokára. Rám mosolyog és megint el tűnik rólam. Pillanatok múlva vissza tér, nem cicózik sokat, belém hatol. Felnyögök a kéjes érzésre. Kicsit vár hogy szokjam.

-Mehet – lehunyom szemem. Élvezem, hogy érezhetem magamban. Teljesen kitölt, és ahogy mozog, nem semmi. Gyorsit, lassít éppen milyen kedve van. Érzem, ha nem csinál valamit gyorsan el fogok menni, mintha kitalálná gondolatiam férfiasságomra fog. Összerándulok, fel mordul, gyorsit, merevedésem is kényezteti, majd rámarkol és elér a vég. Átkarolom a nyakát, szorosan magamhoz ölelem, és hagyom hogy az orgazmus hullámai végig száguldjanak rajtam.

Zihálva riadok fel. Mért követ engem, még álmomba is? Patakokban folyik rólam az izzadság. Fel ülök és zavartan veszem észre, hogy bizony nagyon is álló problémáim vannak, ami még ennél is rosszabb hogy a saját élvezetemben tucsogok. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból.

Már az ajtónál vagyok mikor tudatosul bennem hogy nekem vendégem van.

Nagy levegő és mehet a menet. Kikommandózok a nappali ajtófélfájában meg kapaszkodom és szembenézek egy üres kanapéval. Üres és semmi baja, egy-két árulkodó jelen kívül semmi nem mutatja, hogy lenne valaki rajtam kívül a házban. A pléd, amit este kiutaltam Torának, és a díszpárna a földön.

Az agyam nem akarja fel dolgozni a látottakat. Bevonulok a fürdőbe, itt sincs senki. Letusolok, közben kézbe veszem a reggeli problémámat. Megkönnyebbülten és tisztán lépek be a konyhába, ahol csak egy kávésbögre árválkodik a mosogatóban mutatva meg lett dézsmálva a kávé készletem.

Belzebub is jelzi éhes itt dörgölődzik a lábamhoz adok neki enni és friss vizet, ne halljon nekem szomjan.

Komótosan, majdnem csiga tempóban öltözök. Már így is késésben vagyok, de nem érdekel. Eddig mindig pontosan érkeztem, most nekem is megengedett egy kis késés.

Komásan érkezem meg a céghez, nincs kedvem semmihez, még létezni sincs. Kedvtelenségem elérte a határokat. Ruki már nem kiabál, már nem szól rám már nincsenek lemondó sóhajok, csak egyszerűen kezembe nyomja a kottát, rá bólintok és megyek a dobok mögé. Ideje kihozni magamból valamit. Leütöm az első akkordokat, mikor rá jövök, hogy ez (egy gaze szomorú szám címe kéne ide).

-Valami mást kéne játszanod – mosolyog rám Aoi.

-Igen az újat – motyogom, felállok – Mit szólnátok, ha mondjuk azon a régi elvetett projekten gondolkodnánk?

-Melyiken? – pislog Ruki.

-Amit az előző albumnál elvetettünk, mert túl sok volt benne a gép zene.

-Rendben – csillan fel a szeme, és máris bele veti magát.

Szeretem elterelni a figyelmét. Így legalább nem rajtam gondolkodik. Nem azzal foglakozik, hogy nekem már megint fáj a szívem, ha bele gondolok hogy ott hagyott megint mindenféle magyarázat nélkül.

-Holnap este mit csinálsz? – kérdi mellékesen Uruha.

-Azt hiszem, játszok Bellel, és alszom egy jót – gondolkodom el.

-Nincs kedved eljönni inni? – szól közbe Ruki.

-Mért is ne – vonok vállat.

-Rendben akkor holnap majd próba után – mért érzem azt, hogy itt valami készül a hátam mögött?

Félre teszem minden rossz előérzetem, és a munkára koncentrálok, tervezni kell.

Az esti kocsmázás nem csoportos, ahogy én azt hittem, hanem csak Ruki ül be mellém a kocsiba.

-Menjünk el hozzád, onnan sétáljunk el oda. – adja az útinformot. Hát követem az utasításokat.

Háromnegyed óra múlva belépek egy kis eldugott kocsmácskába. Hátra vezet minket egy boxba és rendel két sört. Figyelem a gyöngyöző folyadékot.

-Mért jöttünk ide?

-Szeretném, ha csendben hallgatnál – szól sejtelmesen Ruki, fejem felett körbe néz majd bólint és iszik egy kortyot. Nem értem a dolgot.

Hirtelen Kaoru hangját hallom meg. Ruki arcára nézek, aki csak sejtelmesen mosolyog és az én arcomat vizslatja.

-Figyelj ide, beszéljünk, mint férfi a férfival, még hozzá komolyan, ami nem mindig mondható el rólad. – nem értem kivel van és miért kell nekem ezt csendben hallgatnom. Majd hirtelen megvilágosodom.

-Velem lehet komolyan beszélni, csak nem mindig akarok. – feleli a számomra annyira érthetetlen egyén. Tora ül a gitárossal a túl oldalon és gondolom, nem tudja, hogy mi itt vagyunk.

-Akkor most figyelj rám és fogadj el pár atyai jó tanácsot.

-Hallgatlak. – hallom a hangján, hogy nem nagyon érdekli a másik gitáros mondanivalója.

-Tudod a te csapodár magánéleted, kihat az én rendezett magánéletemre, amit enyhén szólva is nehezményezek. – Rukira nézek, aki kicsit elpirul, de továbbra is engem vizslat.

-Semmi közöm a te magán életedhez, ezért nem értem miért is hat ki rá. – több érdeklődés van a hangjában, de még így is kevés ahhoz, hogy szerintem komolyan akarjon beszélni.

-Nah látod ez itt a közös problémánk. Tudod évekkel ezelőtt még zsenge és éretlen koromban olyan hülye gyerek voltam mint te. – Tora hirtelen felhorkan a kedves jelző hallatán, de nem szól közbe. – Imádtam ha zajlott körülöttem az élet, és hogy minden változott az egyik pillanatról a másikra. Aztán egyszer csak jött a pokol. Kiderült, hogy az egyik ágycimborámtól elkaptam egy súlyos fertőzést. – Ruki kíváncsi szemei hirtelen az asztalt kezdték el pásztázni. – kiderült a fertőzési kör, ahonnan többen is elkapták. Mire rá is sor került már egy halálos áldozata volt és az intenzíven feküdt két másik élet és halál között lebegve. – sokkosan meredek magam elé, Tora kíváncsian hümmög, mivel Kaoru meg áll a mesélésben gondolom ivott egy kortyot. – Ekkor kezdtem elgondolkodni az életemen és ráébredtem, hogy elbasztam, de nem is akárhogy. Nem volt senki, aki állandóan mellettem állt volna, persze kivéve a bandát, de nekem nem rájuk volt szükségem. Hiányzott az állandóság. Hiányzott az, hogy ne egyedül keljek, feküdjek. Sikerült annyira leamortizálnom magamat, hogy a korház intenzív osztályán kössek ki. Furcsa, de Kyo beszélt annyira a lelkemre, hogy élni akarjak tovább és meg gyógyulni. Hatalmas pofon volt az élettől, de nem bánom, mert talpra álltam utána és most itt vagyok.

-Értem és bocs haver, mindentiszteletem a tied meg minden más, de nekem most mégis mi közöm ehhez?

-Pillanat ne légy türelmetlen. Nos öt évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki miatt megérte változtatnom.

-Gratulálok, de nem tud izgatni a jól sikerült egy hangú szerelmi életed. – elég indulatos válasznak tűnt és hallom, ahogy a szék lába megnyikordul a talajon.

-Ülj le, még nem fejeztem be. – nagy kelletlen sóhaj, majd a szék újra nyikordul. – nos mint mondtam, találkoztam valakivel, aki miatt most már úgy gondolom megérte akkor küzdeni. Pici és energikus, ha valamibe bele kezd sosem áll le.

-Neve is van?

-Persze Mastumoto Takanori, de neked a beceneve talán többet mond: Ruki. – hirtelen köhögés üti meg a fülemet, és egy pohár koccan erősen az asztalhoz. Erre muszáj elmosolyodnom, igen kicsit fura volt nekünk is hogy pont Kaoru és pont Ruki.

-Te most csak viccelsz – feleli Tora két köhögés között.

-Nem, és jobban tennéd, ha teljesen komolyan vennéd. A helyzet úgy néz ki, hogy a dobos miattad van lelki válságban, amit őszintén szólva az elmúlt tíz perc hozadékából leszűrve nem nagyon értek, de rettentően sajnálom. Viszont ha az ő pici lelke nincs rendben, akkor az én pici lélekkel rendelkező énekesem máson sem tud agyalni csak, hogy neki jót tegyen és felvidítsa, ami ilyenkor valljuk be nem egyszerű dolog. Ez az én lelkivilágomban pedig azt a felállást hozza, hogy nem velem foglalkoznak otthon és itt jön az, hogy az én rendezett magánéletem felborul a te rendezetlen magánéleted miatt!

- Tudlak sajnálni, de semmi közöm ahhoz, hogy Kainak mi a lelki baja velem kapcsolatban. Sőt nem is érdekel. – tehát még csak egy cseppnyi sincs? Fájdalmasan összeszorul a mellkasom, csak tudnám miért, hisz előre tudhattam volna már. A következő pillanatban valami csattan a szomszédos asztalon mire nem csak én de Ruki is ugrik egyet. – Ez mi?

- Nézd meg. Érdekes lesz számodra, azt garantálom. – nyitódó boríték hangját hallom.

- Mi az isten?! Te kémkedsz utánam? – Tora magából kikelve üvölt, a kocsma egy pillanatra elcsendesedik majd hangosabban éli életét elkendőzve azt, hogy épp nézeteltérés van az egyik asztalnál.

- Vésd az eszedbe, több év van mögöttem és több ismerős is. Egy telefonhívás elég volt ahhoz, hogy meg tudjam kikkel dugtál az utóbbi két hétben majd még egybe, hogy a képek is meglegyenek.

- Még is mit akarsz ezekkel? Most megfenyegetsz vagy mi?

- Óóó én nem fenyegetek, csak kinyitom picit a szemedet, ha már magadtól nem pislogsz rá az életre. Tudom azt is mi történt közted és Kai között, kétszer is. – és nekem most akadt benn a levegőm Ruki meg csak mindentudóan néz rám, szóval Kao vele is megosztotta azt, amit tud. – Nos nem gondolod, hogy eléggé szemét dolog azzal fájdítani a szívét, hogy vele egy magas sötét hajú egyéneket dugsz a szeme láttára? Mert szerintem az.

- Nem fájdítok neki semmijét sem. – Toraból árad a gyermeki dac, amit nem értek.

- Dehogy nem, ahogy magadnak is. Nehogy azt mond, hogy ezelőtt csak a feketék jöttek be neked. Szóval vesd le ezt a világ macsója álarcot és hajts rá a dobosra.

- Nem fogok. – olyan furcsán cseng a hangja, tele van fájdalommal és lemondással.

- Miért is nem? – ez engem is érdekel, mégse állok fel és nézek rájuk, inkább a sörömbe kapaszkodva, hallgatózok tovább.

- Mert csak tönkre tenném, és nem ezt érdemelné. Istenem amióta megláttam azzal a gondolattal játszom el nem egyszer, hogy milyen jó lenne ha ő várna haza. Aztán jön a rémálom, ahogy ő az ajtóban áll engem várva, de én mást tartok a kezeim között, mást csókolok ő pedig könnyeit hullajtva hagy ott. Tudod mennyire fáj sírni látni őt? Tudom, hogy nem egyszer sírt már miattam, amit én nem érdemlek meg. 

A mosolya… a leghidegebb téli estén is melegem lenne tőle. De tudod az a furcsa, hogy még egyszer se mosolygott rám. Ahányszor kettesben voltunk sosem ajándékozott meg vele, nekem sosem szólt. – fejemben pörögnek az események és rá kell ébredjek igaza van. Sosem mosolyogtam rá, mert féltem, hogy elcsavarja a fejem, ami e nélkül is sikerült neki – Tudod mit, ha már így ismersz, akkor neked elmondom. Szeretem. El sem tudom mondani mennyire, de félek, hogy ha akarna is tőlem valamit, amit a történtek fényében nem hiszek, akkor fájdalmat okozok neki. Hidd el nem direkt csináltam, hogy mindig belefussak akkor, amikor valakivel próbálom őt kiverni a fejemből. Nem egyszer, miután lebuktam, azt képzeltem, hogy ő nyög alattam újra és újra. Bolond vagyok?

- Nem csak szerelmes, és mazochista. Tudom nekem sem volt egyszerű Rukival, hiába változtattam az életemen még előtte féltem, hogy elhibázom, de nem tettem, és ez már öt éve biztos. – hallom Kaoru hangján hogy mosolyog.

- Nem hiszem, hogy lenne nála még esélyem. – Tora nagy sóhaj kíséretében mondja ezt.

Pörögnek fejemben az események, minden egyes találkozásunkat újra látom, és ekkor felismerem, hogy mi már nagyon régen összefutottunk véletlenül a mosdóban. Rohanásban voltam és mikor fordultam kifele fel löktem majdnem bocsánatot kértem tőle és akkor egyszer mosolyogtam rá. Többet nem. Akkor történt volna? Miért? Szeret és ezt így ki mondta? Nekem hónapok kellettek hozzá hogy el jussak ódáig, elfogadom az érzéseimet és ne törődjek a problémával.

Fel állnék, de Ruki keze visszatart. A szomszéd asztaltól a zajokból ítélve most állnak fel. Szeretnék el futni, de Ruki nem hagy fogva tartja a tekintettem. Nem értem, vagy nem akarom érteni miért.

-Hajrá – szólal meg nagyon közelről Kaoru. Felnézek és egy döbbent Torát látok mögötte az idősebb gitáros épp Ruki felé nyújtja a kezét, énekesem elfogadja és eltűnnek. A nagy zenei ikon még annyit kedvesen meg tesz, hogy lenyomja Torát Ruki helyére.

-Mindent hallottál – jelenti ki a gitáros és hátra dől, adja a „laza csávó vagyok” –ot.

Bólintok, bár tudom, nem várja válaszom.

-Francba – mordul fel – Kaoru meg a hülye ötletei, jöjjünk el kocsmázni, mi? És beszéljünk meg pár dolgot, azt hittem simán csak zenei tanácsot ad, nem hittem volna, hogy az a méregzsák uszította rám.

-Méregzsák?

-Persze Te nem vetted észre, hogy az összes banda tagod fúj rám – hőzöng egy kicsit. Nem, nem vettem észre, hogy ilyen problémák lettek volna, engem ezek az információk kikerültek.

Beáll a csend.

-Tora szerintem meny el egy vizsgálatra.

-Mifélére? – pislog értetlenül.

-Hogy megtudd nincs e bajod.

-Miért lenne?

-Nem tudom, csak aggódom – vonok vállat és nézem az asztalon heverő borítékot. Fáj a mellkasom, ahogy arra gondolok ezek mind mind olyan emberek, akik érintették, akiket érintett. Figyelem elterelésként egy húzásra megiszom a söröm. Fel állok, azt hiszem, ezt hívják menekülésnek.

-Hát akkor, viszlát – intek még, de elkapja a kezem, mi van ma mindenkivel? Rángatnak jobbról balra.

-Kai – kérlel, hogy maradjak.

-Sajnálom Tora – most először mosolygok rá, de ez sem az a felhőtlen, inkább keserű, mint a söröm – Mért nem mondtad el?

-Változatott volna bármin is?

-Nem sokat, csak nem fájt volna ennyire – leülök még egy kicsit, még élvezni szeretném, hogy figyelmében sütkérezem. Mielőtt hosszura nyúlna a csend felpattan.

-Hozok még egy sört – azzal itt hagy. Na tessék, most figyelek rá erre elmenekül.

Pár perc múlva vissza tér két korsóval.

-Tessék – tolja elém az egyiket. – Kaoru rendesen meglepett – sóhajt és nézelődik mindenfelé csak rám ne keljen emelnie tekintetét..

-Engem is, az a történet – fel sóhajtok – nem hittem volna, hogy Ruki ilyen fontos szerepet játszott az életében.

-Fontos szerep?

-Igen – bólintok.

-Engem az lepett meg, hogy egyáltalán együtt vannak.

-Szerintem nem meglepő. Kaorunak kellett valaki, akire vigyázhat, Rukinek valaki, aki oda figyel rá, és akivel törődhet, anyáskodhat.

-Anyáskodhat? –krákogja a gitáros.

-Igen – mosolyodom el a gondolatra – Ne akard meg tudni milyen Ruki mikor aggódik valakiért.

-Azt hiszem, tudom – fel nézek rá, még elcsípem szájelhúzását.

Haza érkezem és újra játszom magamban az est folyományát kicsit a saját szájam íze szerint. Rukival ülve a boxban, ahogy Tora bevallja szeret és nem akar nekem fájdalmat okozni. Én pedig egy percig sem gondolkodom, felállok az asztaltól Ruki maradásra bíró kezét megkerülve és leülök a másik asztalhoz Tora mellé majd magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom, amit tágra nyílt szemekkel fogad majd lassan viszonoz.

Hát nem így történt, bilibe lóg a kezem. Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a csodára. Legalább adtam gondolkodni valót Torának, és meg fogadta, hogy elmegy orvoshoz. Azt nem tudom, hogy velem mi lesz, csak azt tudom, hogy Belzebub már megint szétkapta a kanapé hátulján a huzatot, amit nagy nehezen meg varrtam.

Eltelik egy nap. Eltelik még egy. Torával nem futok össze lehet szabadságolta magát az egész Alice Nine? Nem baj. Otthon még mindig a fotellal szenvedek. Alig kászálódok fel az ülő alkalmatosság férceléséből, mikor megszólal a csengő.

Nem várt vendégem meglep. Itt áll előttem és deja vu érzésem van csak most kevesebb benne az alkohol. Az ajtómon beinvitálás nélkül lep be, majd fel-alá kezd járkálni a nappaliban.

- Szerettelek, oké elfogadom, gyarló ember vagyok, tele hibákkal és tudom is a hibáimat, de basszus téged nem tudlak kiverni a fejemből se a szívemből. Próbáltam, de te is hallottad nem megy. – kétségbe esetten meg áll előttem és várja a csodát. Azt a csodát, amire én is vártam.

Rámosolygok, ettől mintha egy ezeréves súlytól szabadult volna meg, megkönnyebbülten felsóhajt.

Tora pov:

Itt fekszik velem szemben, édes mosoly játszik szája szegletében, nem bújik hozzám, nem akar agyon ölelgetni, csak a kis ujjam fogja a saját mutató ujjával. Nem akar jobban érezni, mint amennyire engedem. Még most is, hogy egy orbitálist szeretkeztünk. Még így is…

Nem tudom hogyan jöttünk össze, az segített, hogy Kaoru beszélt a fejemmel, és utána Kai-jal beszélgettem, vagy az hogy utána napokig gondolkodtam, és orvoshoz is el mentem. Az eredmény megnyugtatott, nem fertőzött meg egyik sem. De az idősebb gitáros meséje eléggé elrémített a további habzsolástól. Most meg itt fekszem, az elrabolt kisujjamat nézem, és rá kell jöjjek arra, igen is megérte. Megérte változni, Kai mosolyáért megérte, ölelő karjaiért megérte, nevetése, csillogó szeme, ő maga, ez mind-mind megérte, hogy abbahagyjam az önpusztítást.

Még a srácok is mondták, hogy sokkal jobb velem mostanában dolgozni. Mit tettél velem Kai? Teljesen és visszavonhatatlanul beléd szerettem.

Vége?

(folytatásért lehet reklamálni :) )

Cica gondok - 2. fejezet

Meg tettük. Itt fekszek hanyatt a francia ágyán. Nem tudom eldönteni, hogy menjek, vagy maradjak. A fenekem a maradás mellet döntene, de az eszem tudja, nincs itt helyem. Felé fordulok, nem néz rám, csak a cigijét szívja, még csak hozzám se ér, pedig eddig ölelt és csókolt. Azt hiszem most jött ez az ideje a relatív gondolkodásnak, túl szép lett volna, ha igaz lett volna.

Óvatosan fel ülök, fájdalom tompán érezteti magát a hátamban. Össze kaparom a földről a nadrágom nagy nehezen bele erőltetem a lábam először egyik majd másik, kicsit még várok, erőt gyűjtök és nagy nehezen felállok. Lehajolok az alsómért, most nem fogom fel venni. Összeszedem a szanaszét dobált ruháimat. A pólóm például a sarokban állólámpáról szedem le.

-Hova mész? – kérdi Tora mikor már a másik zoknim húzom fel.

-Haza – nyögöm ki és lerakom a lábam.

-Aha – kommentálja és nézi, ahogy összeszedem a cuccaim. Mindent a táskámba szórok, amit nem veszek fel. Tényleg csak egy trófea voltam, egy strigula mait felrajzolhat az ágy háttámlájára.

-Nem kell kikísérned – állok meg az ajtóban, még egyszer rá nézek – Megtalálom az ajtót – azzal kisétálok a szobájából, a lakásából, és valószínűleg az életéből is.

Az utcán elő kotrok táskám aljáról egy doboz cigit. Remegő kézzel gyújtok rá. Azért azt be kell ismernem magamnak, hogy életem egyik legjobb, legszenvedélyesebb szexében volt részem. Fenemód tud a Tigris. Hát ez is egy olyan emlék lesz, amivel együtt kell majd élnem, mert valószínűleg nem fog meg ismétlődni, hiába fáj a szívem érte.

Otthon a bögre gúnyolódik rajtam. Az a bögre, amit még csak meg se érintett, de neki szántam ott van a konyha asztalon. Nem vagyok képes elrakni, csak nézem minden reggel és minden este. Mit és hol rontottam el?

És a bögre kikacag. Kacag rajtam, mert nem fogja fel szívem, amit már eszem rég tud. Torának nem én kellettem, csak egy jó numera voltam.

**

A férfimosdó magánya azt hiszem ennél jobb most nem is történhetett volna velem. Rukitól szétszakad a fejem. De ez a csend menyei.

Megmosom a kezem, és épp mennék kifelé, mikor nyílik az ajtó és egy igen khm… hogy lehet azt szépen meg fogalmazni mikor két kollegád a mosdóban esik egymásnak? Azt hiszem sehogy. Tora nem zavartatja magát csak egyszerűen belöki Diet az egyik fülkébe. Észre se vettek, vagy nem akartak rólam tudomást szerezni nekem mindegy. Azt hiszem innen nagyon gyorsan távozni kell.

Még mertem reménykedni? Nem azt hiszem ez a remény ott halt meg, mikor Toráról volt szó benne.

Keserűségemmel nem tudok mit kezdeni, sajnos a szőnyeg alá kell most söpörnöm és nem törődni vele, mert Ruki nyűgös, nagyon nyűgös.

Napjaim számlálatlanul törnek tovább az idő folyamában. Mégis mindig sikerül össze futnom akaratomon kívül Torával, aki épp valakit gerincre vágott.

Első eset után a következő már sokkal szemérmetlenebb volt. Dühösen vágtattam be az egyik terembe. Miért mindig én? Mért nekem kell rohangálnom ezekért a vackokért? Miért vannak a technikusok? Jó ez egy szemét kérdés volt, mikor szerencsétlenek nem is tudják Ruki néha mit akar. Külön fordító kell hozzá néha, főleg ha itthon van a kedvese, nem ül le csak járkál vagy a falnak dőlve mustrálja a padlót. Ah fárasztó. Végre meg találom a megfelelő szalagot, és fel nézek mikor is a terembe, amire néz a technikusi rész, két alak bontakozik ki a panoráma megvilágításban. Az erősítők, mikrofon állvány, gitárok és még a dobfelszerelés egy része is ott van, na meg a két alak. Torát fel ismerem, kis pislogás után Takerut is. Most nem szőke, hanem barna tincsei szanaszét állnak. Nyögéseiket kitűnően hallom, vagyis inkább Takeruét. Tora csöndben mozog és élvezi.

-Zene füleimnek – mordulok fel. Tora fel kapja a fejét, a francba a mikrofon bekapcsolva maradt. Takeru továbbra se zavartatja magát, a tigris se állt meg csak a szemembe néz, nem értem mit akar, fel háborodnék, de azt hiszem ez nem az én asztalom, és közöm sincs hozzá. Rosszallóan megcsóválom a fejem, és magam mögött hagyom a termet, Takeru mesterkélt nyögéseit, és Tora szemét.

Mégis fáj, itt belül fáj, mert a szív még mer remélni.

Megnyugvásul a nap végére már semmire nem akarok emlékezni. Otthon üresség fogad. Szenvedek kicsit jobbról balra, aztán ágyba kényszerítem magam.

A munka nem áll meg, mert az én szívem fáj. Mégis sikerül elintézni, hogy csak fél napig keljen velem foglalkozniuk. Nagy megkönnyebbülés, végre mindenki haza ment. Ruki lepedő akrobatikázik Kaoruval, legalább lefárasztják egymást. Ezt is csak azért tudtam meg, mert a gitáros bekukkantott mielőtt elment volna. Reita valami csajt fog fűzni este a bárban, remélhetőleg nem másnaposan kóvályog be. Uruha valami dallamon gondolkodva távozott, valószínűleg nem fog aludni, kávét kell bekészíteni neki. Aoi csak szimplán tovább libbent. Én maradtam és most is itt ülök a dob mögött és élvezem, hogy a dob hangja mindent kiszorít. Nem tudom menyi idő telik el, mikor a szemem sarkából látok valami mozgást. Oda pillantok, de nem hagyom abba a játékot, most úgy bele jöttem, annyira élvezem. Sajnos a következő hangot elrontom, mert ahogy megerőltetem a szeme, látom, hogy Tora dönt valakit a pultra. Nem látom az arcát rendesen annak, aki alul van, de nem is bánom. Figyelem őket egy darabig. Azt hiszem a mai napi próbának vége itt. Majd otthon játszok tovább. Megtörlöm az arcom és táskámba dobom a cuccaim közben a hátam mögül hallom, hogy miket csinálnak, cuppogások, nyögések, sóhajok. Kiráz a hideg, elegem van Tora, ezt mért teszed velem?

Oda lépek az üveg mellé és meg nyomok egy gombot.

-Kösz az aláfestő zenét – szólók meg. Tora megdermed, és fel néz. Megint találkozik a tekintetünk. Most nem blokkolok és állok ott, mint egy hülye gyerek, csak simán elfordulok tőle. Kifele menet fel kapom a táskám, lekapcsolom a lámpát, bezárom magam mögött az ajtót.

Próbálok nem törődni a dologgal, de mikor már harmadik napja igen kemény problémával ébredek reggelente, amin a tusolás se segít, kezdek egyre morcosabbá válni.

Az utolsó csepp a képzeletbeli pohárban mikor Aoival sétálnak a felé a mosdó felé, amiben először összefutottam Torával.

-Már röpitiben a legyet is? – nézek lesajnálóan a gitárosra. Aoi heherészik egy kicsit, Tora elsápad dühében. Mosolyom flegma lenéző, mikor már messze magam mögött hagyom őket, leolvad és átadja helyét a keserűségnek. Mindenki jó neki csak én nem kellek.

Csak a próbateremben a megszokott helyemre leülve üt szöget a fejemben valami. Itt valami nem stimmel, vagy csak túl sokat képzelek magamról? Mindegy akár hányszor látom azt a tigrist mindig kangörcse van és mindig egy sötét hajú, körülbelül velem egy magas egyénnel van. Némelyik igen sápatag is. Mi van most mindenkivel?

-Mit tettem? – motyogom az egyik papír felett, amit értenem kéne, de csak a jeleket látom. Vajon én rontottam el? Vagy Torának csak ez a típus jön be és tényleg egy strigula voltam a sok közül?

Nincs időm keseregni, dolgozni kell és ráadásul lehetetlen mindent egyszerre elintézni. Ruki hajt, hogy munka van, Reita inkább csak idétlen viccekkel traktál. Uruha megint a zennek él és alig lehet kirángatni onnan, de nem bánom most jó hogy legalább ö nem foglalkozik velem. Aoi előző csípős megjegyzésem után nagyon gyorsan előkerült és kicsit dühös lévén inkább nem szóltam hozzá. Nem jó dolog egy dühös Aoi.

Csak arra figyelek fel, hogy már megint mehetek haza. Belzebubnak elemózsiát kellene vennem, reggel adtam neki oda az utolsó porciót. Szörnyű, hogy milyen gyorsan nő az én drágaságom. Most kamaszodik, így kicsit nehezebben viseljük el egymást.

Macskaeledelt kell vennem, meg pár dolgot még a hűtőbe és valami kaját is, mert nincs otthon semmi.

Gondolatban már a bolt polcai közt sétálok, mikor valaki megragad és beránt egy számomra ismeretlen szobába. Még körbe se tudok nézni, máris egy test préselődik az enyémnek. A hideg fal meg borzongat. Mozdulni se merek. Mi történik itt? Leblokkol a testem, mit kéne ilyenkor tenni? A következő, amire eszmélek, hogy ajkak falják nyakam. Nem tudok visszatartani egy nyögést, gerincem mentén borzongás fut végig. Felmordul a támadóm, és még jobban hozzám nyomja magát.

Mozdulnék, hogy eltűnjek, de sajnos elég ideig mérlegeltem a helyzetet ahhoz, hogy a fejem feletti polchoz kösse a kezem. Bár ezt is csak akkor veszem észre, mikor odahúzza összekötözött kezem. Vaksötét van, így csak sejtem a dolgokat magam körül.

-Eressz! – préselem ki magamból, erre befogja a szám. Csókol, közben keze se rest, azt hiszem, profival van dolgom. Egy mozdulattal szabadít meg a nadrágomtól és az alsómtól is, mondjuk arra már nem veszi a fáradságot, hogy a térdemnél lejjebb küldje. Azt hiszem most kétségbe eshetek, mert nem lesz jó vége ennek. Ám mai nap folyamán megint tévedek. A mohó ajkak testemen száguldoznak, és megérzek egy síkos hideg ujjat magamban. Kicsit feszít, hisz nagyon rég volt már az utolsó ilyen alkalmam. Nem, várjunk csak, nem is olyan rég, hisz ott volt Torával az az affér. Még egy sietősebb ujj rángat vissza a földre, mostanában túlságosan is kalandoznak gondolataim.

-Uhfu – rándulok össze, a falnak nyomódik a mellkasom, még pólón keresztül is érzem.

Nem vagyok kész arra, hogy most belém hatoljon. Könyökömre támaszkodva várom a fájdalmat, de nem azt kapok, hanem egy kutató szájat a vállamra, ami tovaszánkázik harapdálva, nyalogatva, és még egy meleg tenyeret hideg ujjakkal lüktető férfiasságomra. És ismét visszatérnek a síkos ujjak tágítani. Őrjítő lassúsággal tesz mindent, csak érint, és én mindjárt felrobbanok. Homlokom a hűs falnak támasztom és próbálok minél halkabban lihegni. Nem fogom sokáig bírni, a lábaim remegnek. Ekkor a kezek eltűnnek. Értetlenül kapom fel a fejem, erre kapok egy csókot, mélyet, akaratost és birtoklót. Épp csak annyira vonja el a figyelmem, hogy ne azonnal kapjak frászt, csak második nekifutásra. Belém nyomul. Elkapom a fejem, így valami fém karcolja meg az állam, de nem hagy nyomot, csak érzem. De akkor is, ez feszít.

-Nheh – lihegek, szuszogok, próbálom rendszerezni a légzésem, de nem megy. Azt hiszem, tudom ki teszi ezt velem. Óvatosan tartja a csípőmet, és ráhajol a hátamra. Érzem a ruhájának súrlódását. Tehát nem vetkőzött le teljesen.

Nekem most azzal kéne törődnöm, hogy egy vadidegen épp megdug, és nem tudok ellene védekezni.

Gondolataimat szétzúzza egy farok a fenekemben, és egy tenyér a férfiasságomon. Fájdalommal keveredett élvezettel nyögök fel. Tora volt ilyen követelőzős és csapodár. Lehet, ő az?

Nem tudok sokat lamentálni, gyors ütemet diktál, hajszolja az élvezetet.

Pár lökés után eltalálja azt a pontot, amitől csillagokat látok és megrándulok. Oly ismerős hangot hallat, de nem szól, csak gyorsít. Nem bírom tovább. Magamba fojtom feltörekvő lihegésem, vér íze árad szét számban, szétharaptam az alsó ajkam. Mit se változtat azon, hogy elmegyek, és magammal rántom őt is. Érzem, pulzál, magához ránt és szorosan ölel, nyakamba liheg.

Vége. Próbálom kontrollálni a légzésem, és nem összeesni. Nagyon lassan helyre áll a rend, de ekkor megmozdul mögöttem a támadóm, ezzel fájdalmasan felszisszenek. Igénybe vett hátsóm most tiltakozik mindennemű atrocitás ellen. Felhorkan, és kihúzódik belőlem. Falnak esek, ahogy elenged.

Próbálok talpon maradni, közben hallom a gumi csattanását. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy megfertőz, esetleg fürdésnél kényelmetlen lesz.

A kötél kioldódik, földre rogyok, remegő térdeim felmondták a szolgálatot.

Nagyjából összekuporodom. Összezavarodtam, miért történt ez velem? Ajtó hangját hallom. Remek, most meg még nyilvánosság is? De nem… Csak távozik a támadóm. Nem látom az alakját, csak a fénycsíkot a falon. Zokogni szeretnék. Annyira szeretnék sírni, de nem megy.

Fogalmam sincs, mennyi ideig üldögélek ott a hideg szobában, a hideg padlón, de muszáj haza mennem, a macskának enni kell adni, és tovább kell lépnem, holnap megint be kell jönnöm dolgozni.

Még mindig remegek mikor haza érek. Nem emlékszem az útra és arra se hogyan nyitottam ki az ajtót. Csak arra, hogy a kanapén ülök és kocsonyát játszok. Belzebub ide fészkeli magát mellém és dorombol.

-Jaj cica veled mért ilyen könnyű és azzal a másik nagymacskával mért ilyen nehéz?

Ma házi kosztot kap a boltig nem jutottam el. Meg kell főznöm, mert különben éhes lesz és egy háziállatot nem szabad éheztetni.

Mikor már a lábos fölé hajolok, ugyan úgy remeg a lábam, mint akkor ott a kis helyégbe. Kibuggyannak könnyeim. Ki, miért tette ezt velem?

Reszketve fekszem le aludni, mégse megy, minden kis neszre felébredek.

Reggel egy panda néz vissza a tükörből. Félek így bemenni, de muszáj.

A napok egymás urában telnek el mellettem. Otthon cicám vigasztal. Bent Ruki próbál vidítani, bár ő se tudja mi bajom van. Reita meg a viccei, és még az uzsonnám is meg kóstolja csak, hogy vidámabb legyek. Nem megy, sajnálom fiuk, ezt most nem lehet ilyen egyszerűen megoldani.

-Olyan vagy, mint akit megerőszakoltak – nevet fel Aoi. össze rezzentem mikor megérintette a vállam ott ahol ugyan már el múltak a szívás nyomok, de én még mindig érzem. Nem is tudja mennyire közel áll a valósághoz, vajon elmondta neki valaki, vagy épp a támadóm?

Szabadkozom, tagadok és menekülök, megint menekülök, de magam elől hova futhatok? És tora elől?

Majdnem minden másnap összefutok Vele. Hiába a legérdekesebb időpontokban mászkálok a dolgok után, mégse sikerül elkerülnöm. Fáj látni, hogy mindig más valakit fűz. Mégis bebizonyítja nekem minden egyes alkalommal, én nem lennék elég jó neki, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is kezdjen velem.

Elfojtott érzelmek - 3. Így kezdődött?

-Bocsi – mondja a földet pásztázva az énekes. Kint ülünk ugyan abban a parkban.

-Miért?

-Hogy a barátnőmnek adtalak ki – feleli és nagyon zavarban van.

-Nem probléma – vonok vállat.

-Miért?

-Mert jelenleg nincs barátom és így nem lesz belőle probléma – felelem. Csak pislog párat. Majd hirtelen meg ragadja tarkómat, magához ránt. Összeérinti ajkaiakat. Hagyom magam. Engedek nyelvének. Olyan édesen csókol kicsit félénk még is lelkes. Erőteljes. Még élvezném nyelvünk játékát, de elhajol.

-Nem volt rossz – nyalom meg a szám szélét.

-Mi? – hördül fel.

Csak fel nevetek.

-Neked most nem a szende szüzet kéne játszanod? Zokognod esetleg a lábam elé esned? – sorolja kicsit döbbenten.

-Bocs – lombozom le – Életem nagy részét nem Japánban, hanem Európában töltöttem a nagyszüleimmel kicsit más a nevetetésem. Nehezen szoktam meg az itteni gondolkodást – legyintek – Nem fog össze omlani bennem semmi.

Csak hápog egy versztát.

-Félvér vagyok – felelem az arcára ki ült kérdést – Anyám Európában született de apámra hasonlítok. Azért a nagyszüleimnél éltem, mert ott jöttem a világra, haza utaztak a nagycsaláddal ünnepelni. Végül ott maradtam.

Elmerengek, lehet, hiányzik a nagyi noszogatása, hogy kezdjek magammal valamit.

-Értem – visszaül mellém. Amúgy mellesleg meg fogja a kezem és hüvelyk ujjával cirógatni kezdi.

-Nagyon eresek az ujjaid – jelenti ki.

-Túl sokat gépelek – bólintok.

Még sok semmiségről beszélgetünk. Mesél az álmáról, hogy meg hódítja nem csak Japánt, de az egész világot. Még Európába is eljut. Amerika csak egy kis falat lesz.

Nézve, ahogy álmait ecseteli, fájdalom szúr a mellkasomba. Milyen jó lenne, ha én is elmondhatnám a vágyaimat a szüleimnek.

-És te? Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni – sóhajtom – Szeretném ha ki adnák a regényeimet, polcokat tölthetnék meg történeteimmel. De sajnos ezt nem hiszem, hogy valóra tudom váltani.

-Milyért? – döbbenten nézek rá. Kicsit meg lep, de csak őszinte kíváncsiságot látok a szemében.

-A szüleim jogra akarnak küldeni. Nekem az száraz.

-Hány éves is vagy? – tudakolja meg.

-Huszonkettő leszek… izé múltam – vág belém a felismerés, hogy már volt a születésnapom.

-Akkor most menyi? – kuncog.

-Huszonkettő és te?

-Szintén – mosolyog.

-Nem néztem volna ki belőled.

-Én is fialtabbnak saccoltalak.

-Hát ez van – nevetek.

Felhőtlen beszélgetésünket egy felhőszakadás szakítja félbe. Füzetem biztonságba helyem a táskámba és csak ülök az esőben. Hagyom hogy a cseppek végig folynak rajtam.

-Gyere már! – unszol Kyo.

-Minek? – nézek rá.

-Meg fogsz fázni így – karon ragad és már vonszol is magával.

Egy üres lakásba visz. Jó nem üres, mert bútorok azok vannak benne, de más nem igazán.

-Tessék – add a kezembe egy törülközőt.

Megszárítkozom. Még váltó ruhát is ad. Nem nagyon zavar, hogy fiú ruha van rajtam amúgy is folyton azt hordok. Anyám ezért is pampogott már. Kicsit önállósítom magam és főzök teát persze a házi gazda bele egyezésével.

A forró itallal a kezünkbe leülünk a kanapéra.

Meg tudom, hogy ö eredetileg Kyotoban született és hogy a szülei még mindig ott élnek. Ezt a laskást is a szülei finanszírozzák azért ilyen szerény, de ha majd be fut mindent vissza fizet a szüleinek.

Mosolyogva hallgatom meséjét.

-Én nem tudnék el költözni sose voltam még egyedül mindig volt velem valaki. Nem hiszem, hogy kibírnám társaság nélkül. – motyogom.

Csak nevet és biztat, hogy próbáljam ki. Neki könnyű nap mint nap emberekkel találkozik vannak fellépései és zenél. Én egy sokkal vissza fogottabb előadó vagyok én csak a szavakat használom a papírokon. Az nagyon más.

A ruháim nagyon nem akarnak meg száradni az eső nagyon nem akar elállni és csak még jobban rákezd.

-Ha gondolod, itt maradhatsz – veti fel Kyo.

-Nem okozok vele gondot?

-Dehogy – nevet.

-Akkor fel hívhatom anyámat? – csak int a vezetékes telefon felé. Gyorsan tárcsázom az otthoni számot.

Anya idegesen veszi fel. Meg nyugtatom, hogy egy barátomnál ragadtam a vihar miatt és befogad estére. Nem nyugszik meg nagyon, de legalább tudja hol vagyok.

Visszahuppanok a kanapéra. Bekapcsolja a tévét és még el csípünk valamennyit az egyik kedvenc sorozatom végéből. Ugyan nem mondom, hogy maradjunk itt, de nem kapcsol el, amiért hálás vagyok.

-Nem hittem volna, hogy szereted ezt – csóválja a fejét.

-Sok minden van, amit nem hinnél el rólam – mosolygok.

-Mint például?

-Utálom az olajt, nem bírom a halat, és még sorolhatnám – megint nagyon közel hajol.

Egy darabig tűröm a közelségét, de mikor már vészesen közelit felém egyszerűen szájára teszem az ujjam.

-Tulajdonképpen mi vagyok én neked? – kérdezem hirtelen – Mert oké a barátnődnek adtál ki a bandád előtt. Meg csókoltál egyszer. Ezt elnézem, de ha most még egyszer meg csókolsz magyarázatot kérek – vágom ki. Kicsit meg szeppenve pislog rám.

-Már nem vagyok 12éves szende kislány, akivel bárki bármit meg tehet – folytatom monológomat – igen is okokat akarok. Felönt ember vagyok, némileg értelmes felfogású, ugyan kicsit hóbortos, de azért szeretném tudni tulajdon képen mi van…

Várom, hogy szavaim eljussanak a tudatáig. Nem kell nagyon sokat várnom.

-Meg tetszettél – feleli.

-Aha – szúrósan nézek rá.

-Most mi van?

-Nem a közép suliban vagyunk – forgatom meg a szemeimet.

-Mit vársz tőlem? Most mondjam azt, hogy meg akarlak fektetni? – vágja ki dühösen.

-Ha tényleg így van – vonok vállat.

-Mi ez a nem törődömség? – tényleg kezd el szakadni nála a cérna.

-Tooru kérlek, nyugodj meg – fogom meg a karját és húzom vissza a kanapéra.

Meg várom míg a fujtatása abba marad.

-Nézd, én tudom az adottságaimat – bökök a mellkasomra – Ismerem a testem minden négyzetcentiméterét kívülről-belülről. Nem szokásom hazudni magamnak. Ezért tudom, nem vagyok egy bombázó. – itt közbe akar vágni, de leintem – ha egy éjszakát akarsz, benne vagyok – kikerekedik a szeme – De ne várd tőlem, hogy utána bármikor is találkozni akarok veled – na erre már a száját is eltátja.

-Te most komolyan beszélsz?

-Mért mit nem értettél belőle? Helyes vagy és még talán kedvellek is. De nem vagyok beléd szerelmes. – nyomatékosítom – Viszont egy kellemes este nincs ellenemre. Utána viszont nem akarlak látni.

-Miért?

-Ez maradjon az én titkom – kacsintok.

Nem kell tudnia, hogy fájna újra látni, mikor csak egy éjszakára kelletem neki. Nos igen hazudtam, mint a vízfolyás. Ugyanis nagyon meg kedveltem. Túlságosan is.

Ha pedig most lefekszünk egymással abból csak fájdalom következik, azt meg nem viselném el.

Kyo még egy darabig tátog, mint egy partra vetett hal. Aztán csak meg csókol. De nem lép tovább. Elválnak ajkaink.

-Én többet szeretnék – suttogja.

Most ha nem lenne olyan rideg a külsőm, öröm táncot járnék, de sose volt erőségem az érzenek kimutatása.

-Jó – húzom vissza még egy csókra. Kicsit szenvedélyesebbre kicsit biztatóbbra.

Tehát így kezdtünk el járni. Több koncertjükre elmentem. De csak pár hónap volt az egész.

Jött egy producer és elvitte őket Tokyoba. Na nem ez lett volna a baj. Hanem az, ahogy vége lett.

Már több kellemes estét is együtt töltöttünk, a fiúk is meg szoktak, sőt egész kedvesen bántak velem, annak ellenére, hogy sose dicsértem meg úgy nagyon a zenéjüket, de hallgattam őket.

Pont vége volt a koncertnek mentem hátra az öltözőhöz mikor egy hangra meg torpanok az ajtó mellet.

-Szóval meg húztad már? – kérdi nevetve Die.

-Igen – ez Kyo.

-Kegyetlen tréfát űztök – szól közbe Shinya.

-De ha egyszer olyan édes feje van – kuncog Toshi.

-De akkor is meg nyertem a fogadást – szólal meg Die.

-Micsoda? – hőbörög Toshiya.

-Ide a lóvéval – ugyan nem látom, de magam elé tudom képzelni, ahogy ki nyújtja a tenyerét és mellé elégedetten vigyorog.

-Nem, nem nyertél!

-De igen úgy szólt a fogadás, hogy a kis csaj olyan frigid, hogy nem fogja beadnia derekát Kyonak még mielőtt menedzsert fogunk magunknak. Te mondtad, hogy így lesz én pedig arra fogadtam, hogy Kyonak senki nem tud ellenállni egy hónapnál huzamosabb ideig.

Ekkor elpattan valami bennem.

Oda álok az ajtóba. Minden szem rám szegeződik. A szobában pontosan úgy álnak, ülnek, ahogy azt elképzeltem. Die épp Toshi fölé magasodik tenyerét kinyújtva és ahogy fel ismer a vigyor leolvad a képéről. Kaoru a kanapén terpeszkedik. Shinya a sminkes asztal előtt üldögél. Kyo pedig a fotelben folyik szét.

Mikor mindenki fel fogta, hogy ott vagyok döbbenten tágul ki a szemük.

-Nem ezt vártam tőletek – suttogom, érzem, hogy valami nedves folyik le az arcomon. Nem törődök vele. – Viszlát – lépek egyet hátrébb belekapaszkodom az ajtófélfába – Sok sikert Tokyoban – azzal ott hagyom őket.

Nem, nem rohanok. Csak elegánsan távozom.

Hallom magam mögött a sietős lépteket.

-Meril, várjál már! – kiált Kyo.

-Sajnálom Tooru – fordulok felé – Engem még az életben nem használtak ki ennyire – meg áll előttem, próbálja meg fogni a kezem. Nem érdekel, elrántom.

-Meril, kérlek hallgass meg!

-Mit? – dühöd kiáltásom kicsit meg rémíti. – A bocsánat kérésed? Nem köszönöm, sajnálatot nem kérek a hülyeségem miatt. Hogy nézem el neked a hülyeségedet, tessék elnézem. Eltűnök az életedből. Ti már úgy is a világhír felé tartotok!

-Meril kérlek…

-Éreztél legalább valamit? – kérdezem kétségbe esetten.

-Meril én – elhal a hangja. Tehát nem. Csak játszott. Pedig őszintének tűnt.

-Tudod mit? Nem érdekel. Jót nevetettek rajtam? Nos, akkor tessék van egy sztorid. Viszlát – fordulok, de karomnál fogva vissza ránt. Ajkait rá nyomja az enyémre. Nem engedek neki. Rámar számra. Fel nyögök, kihasználva a lehetőséget bejut a számba. Vadul birtoklóan csókol. Mikor észre veszi, hogy nem viszonzom leáll.

-Én szeretlek – suttogja.

-Gondoltál volna erre, mikor fogadtatok – vágom oda. Most nem fogok enyhülni.

-De nem is én voltam az!

-De hagytad – kiáltom – hagytad, hogy fogadjanak és még hogy! Ezét cipeltél olyan hamar az ágyadba? Gratulálok lett egy trófeád. De én nem játszom tovább. Szép estét. Jó szórakozást.

Azzal faképnél hagyom.

Fáj, nagyon fáj, amit mondtam, amit tettem. Nem kellet volna hagynom, hogy ennyire meg szeressem. Nem kellenek nekem érzések, csak a bajt hozzák az ember lányára.

Az egész estét átzokogtam, nem vettem fel a telefont, és az sms-eire se válaszoltam. Nem érdekeltek a mentegetőzései. Nekem nagyon sokat jelentett a vele töltött idő, és ő ezt elárulta.

Anyám nem vigasztalt, csak hagyott aludni.

Elfojtott érzelmek - 2. Találkozás ismét

Álmosan baktatok. Mért vagyok álmos? Ja igen tegnap volt a születésnapom és anyuék meg örvendeztettek egy laptoppal. Egész este gépeltem.

Még a kezem is remeg, annyit vertem a betűket.

Elmegyek a parkba, ahol múltkor voltam. Ja igen a koncert után kerültem oda. Egész meg kedveltem igen csendes. Kellemesen nyugodt és békés. Leülök a padomra. És mér ölemben a füzetem.

Nem figyelek az idő múlására, csak jönnek a sorok egymás után.

-De unalmas – hallok egy ismerős hangot. Bár csak pár szót beszélgetünk még emlékszem rá. Hisz mostanában nem sok emberel van kontaktusom.

Fel pillantok. Itt ül mellettem.

-Hogy kerülsz ide? – kérdezem döbbenten.

-Nem messze lakok. – von vállat. – Általában ezt csinálod? – bök a füzetemre.

-Igen – vonok vállat.

-És mi ez?

-Regény – megint vállvonogatás.

-Író vagy?

-Szeretnék.

-Én zenész vagyok – vigyorodik el.

-Tudom.

-Honnan?

-Láttalak énekelni.

-Abból még nem derül ki valakiről, hogy zenész vagy nem…

-A kisugárzásodból látszik hogy zenész vagy – tokollóm le – Meg ahogy a színpadon mozogsz.

A fagyos hangulat felenged. Elkezdünk beszélni nem csak a zenéről, de minden egyébről. Olyan rég nem beszéltem ennyit teljesen el szoktam tőle. De most jó érzés valakivel meg osztanom a gondolataimat. Jókat nevetünk és fejtegetjük meglátásainkat. Észre se veszem, hogy eltelik a nap.

-Holnap van a fellépés – vigyorog rám – Gyere el – nyom a kezembe még egy szóró lapot.

-Még meglátom – mosolygok.

-Igen, láss meg minket – nevet és már szalad is.

Persze elmegyek a koncertjükre. Jó hallgatni őket, még ha miden számuk szomorú is. Megint egy békés zugban csücsülök és írogatok az élő zene mellet.

Talán sose fogom igazán kiélvezni a koncerteket. Nem az én stílusom ott ugrálni a többiekkel.

Észre se veszem mikor lesz vége az egésznek, annyira lemerülök egy új jelenet megírásában.

-Örülök, hogy eljöttél – csapódik be mellém valaki.

-Mi? – pislogok fel.

Mikor végre tudok fókuszálni és vissza térek a jelenbe, szembe találom magam egy nagyon vidám Kyoval.

-Hát igen – vonok vállat.

-Megint nem tomboltál – duzzog.

-Nem szeretem mikor sok nedves test nyomódik nekem. Valamint ha néhány érzékenyebb részhez is hozzá érnek az engedélyem nélkül, azt se csípem.

Csak nevet. Ekkor befut a múltkori élrablóm is.

-Ah Kyo, meg vagy végre – és ekkor vesz észre engem is. – Szia – int nekem. De nem foglalkozik azzal, hogy vissza köszönök vagy sem – Kaoru kiakadt, hogy eltűntél.

-Nyugi csak meg néztem itt van-e az egyes számú rajongom – kacsint rám. Elfintorodom. Tény, ami tény jó a hangja. De nem mondom magam rajongónak.

-Szóval szereted a zenénket? – csillogó szemekkel néz rám.

-Fogjuk rá – térek ki a hosszú fejtegetés elöl.

-Mi az, hogy fogjuk rá? – háborodik fel.

-Toshiya, meg találtad? – érkezik a múltkori vezéregyéniség.

-Meg – fordul az érkező felé – és a barátnőjével enyeleg.

Na ez azért durva, nem vagyok a barátnője. Épp ellenkeznék, mikor apró rúgást érzek a lábamon. Kyo felé kapom a szemem. Nemet int. Meg vonom a vállam.

-Nekünk mért nem szóltál? – csodálkozik az érkezett.

-Minek ecseteljem a szerelmi életemet? – vigyorodik el.

-Talán, mert akkor nem uszítom utánad Toshiyát, hogy keressen meg és rángasson vissza az öltözőben, hanem békén hagylak.

-Mindegy – legyint az énekes – Gyere – húz magával. Csak hagyom a dolgokat, hadd ragadjanak magukkal.

Megismerhetem a többi tagot is és végre a nevük is meg marad az agyamban: Dir en Grey. Furcsa egy név, de kellemes a hangzása, kemény és lágy egyszerre.

A tagok kedvesek mosolygósak Shinya ugyan visszahúzódó, de egy kézfogásra azért méltat.

Így ismerkedtem meg Kyo barátaival és banda társaival.