Cica gondok - 2. fejezet

Meg tettük. Itt fekszek hanyatt a francia ágyán. Nem tudom eldönteni, hogy menjek, vagy maradjak. A fenekem a maradás mellet döntene, de az eszem tudja, nincs itt helyem. Felé fordulok, nem néz rám, csak a cigijét szívja, még csak hozzám se ér, pedig eddig ölelt és csókolt. Azt hiszem most jött ez az ideje a relatív gondolkodásnak, túl szép lett volna, ha igaz lett volna.

Óvatosan fel ülök, fájdalom tompán érezteti magát a hátamban. Össze kaparom a földről a nadrágom nagy nehezen bele erőltetem a lábam először egyik majd másik, kicsit még várok, erőt gyűjtök és nagy nehezen felállok. Lehajolok az alsómért, most nem fogom fel venni. Összeszedem a szanaszét dobált ruháimat. A pólóm például a sarokban állólámpáról szedem le.

-Hova mész? – kérdi Tora mikor már a másik zoknim húzom fel.

-Haza – nyögöm ki és lerakom a lábam.

-Aha – kommentálja és nézi, ahogy összeszedem a cuccaim. Mindent a táskámba szórok, amit nem veszek fel. Tényleg csak egy trófea voltam, egy strigula mait felrajzolhat az ágy háttámlájára.

-Nem kell kikísérned – állok meg az ajtóban, még egyszer rá nézek – Megtalálom az ajtót – azzal kisétálok a szobájából, a lakásából, és valószínűleg az életéből is.

Az utcán elő kotrok táskám aljáról egy doboz cigit. Remegő kézzel gyújtok rá. Azért azt be kell ismernem magamnak, hogy életem egyik legjobb, legszenvedélyesebb szexében volt részem. Fenemód tud a Tigris. Hát ez is egy olyan emlék lesz, amivel együtt kell majd élnem, mert valószínűleg nem fog meg ismétlődni, hiába fáj a szívem érte.

Otthon a bögre gúnyolódik rajtam. Az a bögre, amit még csak meg se érintett, de neki szántam ott van a konyha asztalon. Nem vagyok képes elrakni, csak nézem minden reggel és minden este. Mit és hol rontottam el?

És a bögre kikacag. Kacag rajtam, mert nem fogja fel szívem, amit már eszem rég tud. Torának nem én kellettem, csak egy jó numera voltam.

**

A férfimosdó magánya azt hiszem ennél jobb most nem is történhetett volna velem. Rukitól szétszakad a fejem. De ez a csend menyei.

Megmosom a kezem, és épp mennék kifelé, mikor nyílik az ajtó és egy igen khm… hogy lehet azt szépen meg fogalmazni mikor két kollegád a mosdóban esik egymásnak? Azt hiszem sehogy. Tora nem zavartatja magát csak egyszerűen belöki Diet az egyik fülkébe. Észre se vettek, vagy nem akartak rólam tudomást szerezni nekem mindegy. Azt hiszem innen nagyon gyorsan távozni kell.

Még mertem reménykedni? Nem azt hiszem ez a remény ott halt meg, mikor Toráról volt szó benne.

Keserűségemmel nem tudok mit kezdeni, sajnos a szőnyeg alá kell most söpörnöm és nem törődni vele, mert Ruki nyűgös, nagyon nyűgös.

Napjaim számlálatlanul törnek tovább az idő folyamában. Mégis mindig sikerül össze futnom akaratomon kívül Torával, aki épp valakit gerincre vágott.

Első eset után a következő már sokkal szemérmetlenebb volt. Dühösen vágtattam be az egyik terembe. Miért mindig én? Mért nekem kell rohangálnom ezekért a vackokért? Miért vannak a technikusok? Jó ez egy szemét kérdés volt, mikor szerencsétlenek nem is tudják Ruki néha mit akar. Külön fordító kell hozzá néha, főleg ha itthon van a kedvese, nem ül le csak járkál vagy a falnak dőlve mustrálja a padlót. Ah fárasztó. Végre meg találom a megfelelő szalagot, és fel nézek mikor is a terembe, amire néz a technikusi rész, két alak bontakozik ki a panoráma megvilágításban. Az erősítők, mikrofon állvány, gitárok és még a dobfelszerelés egy része is ott van, na meg a két alak. Torát fel ismerem, kis pislogás után Takerut is. Most nem szőke, hanem barna tincsei szanaszét állnak. Nyögéseiket kitűnően hallom, vagyis inkább Takeruét. Tora csöndben mozog és élvezi.

-Zene füleimnek – mordulok fel. Tora fel kapja a fejét, a francba a mikrofon bekapcsolva maradt. Takeru továbbra se zavartatja magát, a tigris se állt meg csak a szemembe néz, nem értem mit akar, fel háborodnék, de azt hiszem ez nem az én asztalom, és közöm sincs hozzá. Rosszallóan megcsóválom a fejem, és magam mögött hagyom a termet, Takeru mesterkélt nyögéseit, és Tora szemét.

Mégis fáj, itt belül fáj, mert a szív még mer remélni.

Megnyugvásul a nap végére már semmire nem akarok emlékezni. Otthon üresség fogad. Szenvedek kicsit jobbról balra, aztán ágyba kényszerítem magam.

A munka nem áll meg, mert az én szívem fáj. Mégis sikerül elintézni, hogy csak fél napig keljen velem foglalkozniuk. Nagy megkönnyebbülés, végre mindenki haza ment. Ruki lepedő akrobatikázik Kaoruval, legalább lefárasztják egymást. Ezt is csak azért tudtam meg, mert a gitáros bekukkantott mielőtt elment volna. Reita valami csajt fog fűzni este a bárban, remélhetőleg nem másnaposan kóvályog be. Uruha valami dallamon gondolkodva távozott, valószínűleg nem fog aludni, kávét kell bekészíteni neki. Aoi csak szimplán tovább libbent. Én maradtam és most is itt ülök a dob mögött és élvezem, hogy a dob hangja mindent kiszorít. Nem tudom menyi idő telik el, mikor a szemem sarkából látok valami mozgást. Oda pillantok, de nem hagyom abba a játékot, most úgy bele jöttem, annyira élvezem. Sajnos a következő hangot elrontom, mert ahogy megerőltetem a szeme, látom, hogy Tora dönt valakit a pultra. Nem látom az arcát rendesen annak, aki alul van, de nem is bánom. Figyelem őket egy darabig. Azt hiszem a mai napi próbának vége itt. Majd otthon játszok tovább. Megtörlöm az arcom és táskámba dobom a cuccaim közben a hátam mögül hallom, hogy miket csinálnak, cuppogások, nyögések, sóhajok. Kiráz a hideg, elegem van Tora, ezt mért teszed velem?

Oda lépek az üveg mellé és meg nyomok egy gombot.

-Kösz az aláfestő zenét – szólók meg. Tora megdermed, és fel néz. Megint találkozik a tekintetünk. Most nem blokkolok és állok ott, mint egy hülye gyerek, csak simán elfordulok tőle. Kifele menet fel kapom a táskám, lekapcsolom a lámpát, bezárom magam mögött az ajtót.

Próbálok nem törődni a dologgal, de mikor már harmadik napja igen kemény problémával ébredek reggelente, amin a tusolás se segít, kezdek egyre morcosabbá válni.

Az utolsó csepp a képzeletbeli pohárban mikor Aoival sétálnak a felé a mosdó felé, amiben először összefutottam Torával.

-Már röpitiben a legyet is? – nézek lesajnálóan a gitárosra. Aoi heherészik egy kicsit, Tora elsápad dühében. Mosolyom flegma lenéző, mikor már messze magam mögött hagyom őket, leolvad és átadja helyét a keserűségnek. Mindenki jó neki csak én nem kellek.

Csak a próbateremben a megszokott helyemre leülve üt szöget a fejemben valami. Itt valami nem stimmel, vagy csak túl sokat képzelek magamról? Mindegy akár hányszor látom azt a tigrist mindig kangörcse van és mindig egy sötét hajú, körülbelül velem egy magas egyénnel van. Némelyik igen sápatag is. Mi van most mindenkivel?

-Mit tettem? – motyogom az egyik papír felett, amit értenem kéne, de csak a jeleket látom. Vajon én rontottam el? Vagy Torának csak ez a típus jön be és tényleg egy strigula voltam a sok közül?

Nincs időm keseregni, dolgozni kell és ráadásul lehetetlen mindent egyszerre elintézni. Ruki hajt, hogy munka van, Reita inkább csak idétlen viccekkel traktál. Uruha megint a zennek él és alig lehet kirángatni onnan, de nem bánom most jó hogy legalább ö nem foglalkozik velem. Aoi előző csípős megjegyzésem után nagyon gyorsan előkerült és kicsit dühös lévén inkább nem szóltam hozzá. Nem jó dolog egy dühös Aoi.

Csak arra figyelek fel, hogy már megint mehetek haza. Belzebubnak elemózsiát kellene vennem, reggel adtam neki oda az utolsó porciót. Szörnyű, hogy milyen gyorsan nő az én drágaságom. Most kamaszodik, így kicsit nehezebben viseljük el egymást.

Macskaeledelt kell vennem, meg pár dolgot még a hűtőbe és valami kaját is, mert nincs otthon semmi.

Gondolatban már a bolt polcai közt sétálok, mikor valaki megragad és beránt egy számomra ismeretlen szobába. Még körbe se tudok nézni, máris egy test préselődik az enyémnek. A hideg fal meg borzongat. Mozdulni se merek. Mi történik itt? Leblokkol a testem, mit kéne ilyenkor tenni? A következő, amire eszmélek, hogy ajkak falják nyakam. Nem tudok visszatartani egy nyögést, gerincem mentén borzongás fut végig. Felmordul a támadóm, és még jobban hozzám nyomja magát.

Mozdulnék, hogy eltűnjek, de sajnos elég ideig mérlegeltem a helyzetet ahhoz, hogy a fejem feletti polchoz kösse a kezem. Bár ezt is csak akkor veszem észre, mikor odahúzza összekötözött kezem. Vaksötét van, így csak sejtem a dolgokat magam körül.

-Eressz! – préselem ki magamból, erre befogja a szám. Csókol, közben keze se rest, azt hiszem, profival van dolgom. Egy mozdulattal szabadít meg a nadrágomtól és az alsómtól is, mondjuk arra már nem veszi a fáradságot, hogy a térdemnél lejjebb küldje. Azt hiszem most kétségbe eshetek, mert nem lesz jó vége ennek. Ám mai nap folyamán megint tévedek. A mohó ajkak testemen száguldoznak, és megérzek egy síkos hideg ujjat magamban. Kicsit feszít, hisz nagyon rég volt már az utolsó ilyen alkalmam. Nem, várjunk csak, nem is olyan rég, hisz ott volt Torával az az affér. Még egy sietősebb ujj rángat vissza a földre, mostanában túlságosan is kalandoznak gondolataim.

-Uhfu – rándulok össze, a falnak nyomódik a mellkasom, még pólón keresztül is érzem.

Nem vagyok kész arra, hogy most belém hatoljon. Könyökömre támaszkodva várom a fájdalmat, de nem azt kapok, hanem egy kutató szájat a vállamra, ami tovaszánkázik harapdálva, nyalogatva, és még egy meleg tenyeret hideg ujjakkal lüktető férfiasságomra. És ismét visszatérnek a síkos ujjak tágítani. Őrjítő lassúsággal tesz mindent, csak érint, és én mindjárt felrobbanok. Homlokom a hűs falnak támasztom és próbálok minél halkabban lihegni. Nem fogom sokáig bírni, a lábaim remegnek. Ekkor a kezek eltűnnek. Értetlenül kapom fel a fejem, erre kapok egy csókot, mélyet, akaratost és birtoklót. Épp csak annyira vonja el a figyelmem, hogy ne azonnal kapjak frászt, csak második nekifutásra. Belém nyomul. Elkapom a fejem, így valami fém karcolja meg az állam, de nem hagy nyomot, csak érzem. De akkor is, ez feszít.

-Nheh – lihegek, szuszogok, próbálom rendszerezni a légzésem, de nem megy. Azt hiszem, tudom ki teszi ezt velem. Óvatosan tartja a csípőmet, és ráhajol a hátamra. Érzem a ruhájának súrlódását. Tehát nem vetkőzött le teljesen.

Nekem most azzal kéne törődnöm, hogy egy vadidegen épp megdug, és nem tudok ellene védekezni.

Gondolataimat szétzúzza egy farok a fenekemben, és egy tenyér a férfiasságomon. Fájdalommal keveredett élvezettel nyögök fel. Tora volt ilyen követelőzős és csapodár. Lehet, ő az?

Nem tudok sokat lamentálni, gyors ütemet diktál, hajszolja az élvezetet.

Pár lökés után eltalálja azt a pontot, amitől csillagokat látok és megrándulok. Oly ismerős hangot hallat, de nem szól, csak gyorsít. Nem bírom tovább. Magamba fojtom feltörekvő lihegésem, vér íze árad szét számban, szétharaptam az alsó ajkam. Mit se változtat azon, hogy elmegyek, és magammal rántom őt is. Érzem, pulzál, magához ránt és szorosan ölel, nyakamba liheg.

Vége. Próbálom kontrollálni a légzésem, és nem összeesni. Nagyon lassan helyre áll a rend, de ekkor megmozdul mögöttem a támadóm, ezzel fájdalmasan felszisszenek. Igénybe vett hátsóm most tiltakozik mindennemű atrocitás ellen. Felhorkan, és kihúzódik belőlem. Falnak esek, ahogy elenged.

Próbálok talpon maradni, közben hallom a gumi csattanását. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy megfertőz, esetleg fürdésnél kényelmetlen lesz.

A kötél kioldódik, földre rogyok, remegő térdeim felmondták a szolgálatot.

Nagyjából összekuporodom. Összezavarodtam, miért történt ez velem? Ajtó hangját hallom. Remek, most meg még nyilvánosság is? De nem… Csak távozik a támadóm. Nem látom az alakját, csak a fénycsíkot a falon. Zokogni szeretnék. Annyira szeretnék sírni, de nem megy.

Fogalmam sincs, mennyi ideig üldögélek ott a hideg szobában, a hideg padlón, de muszáj haza mennem, a macskának enni kell adni, és tovább kell lépnem, holnap megint be kell jönnöm dolgozni.

Még mindig remegek mikor haza érek. Nem emlékszem az útra és arra se hogyan nyitottam ki az ajtót. Csak arra, hogy a kanapén ülök és kocsonyát játszok. Belzebub ide fészkeli magát mellém és dorombol.

-Jaj cica veled mért ilyen könnyű és azzal a másik nagymacskával mért ilyen nehéz?

Ma házi kosztot kap a boltig nem jutottam el. Meg kell főznöm, mert különben éhes lesz és egy háziállatot nem szabad éheztetni.

Mikor már a lábos fölé hajolok, ugyan úgy remeg a lábam, mint akkor ott a kis helyégbe. Kibuggyannak könnyeim. Ki, miért tette ezt velem?

Reszketve fekszem le aludni, mégse megy, minden kis neszre felébredek.

Reggel egy panda néz vissza a tükörből. Félek így bemenni, de muszáj.

A napok egymás urában telnek el mellettem. Otthon cicám vigasztal. Bent Ruki próbál vidítani, bár ő se tudja mi bajom van. Reita meg a viccei, és még az uzsonnám is meg kóstolja csak, hogy vidámabb legyek. Nem megy, sajnálom fiuk, ezt most nem lehet ilyen egyszerűen megoldani.

-Olyan vagy, mint akit megerőszakoltak – nevet fel Aoi. össze rezzentem mikor megérintette a vállam ott ahol ugyan már el múltak a szívás nyomok, de én még mindig érzem. Nem is tudja mennyire közel áll a valósághoz, vajon elmondta neki valaki, vagy épp a támadóm?

Szabadkozom, tagadok és menekülök, megint menekülök, de magam elől hova futhatok? És tora elől?

Majdnem minden másnap összefutok Vele. Hiába a legérdekesebb időpontokban mászkálok a dolgok után, mégse sikerül elkerülnöm. Fáj látni, hogy mindig más valakit fűz. Mégis bebizonyítja nekem minden egyes alkalommal, én nem lennék elég jó neki, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is kezdjen velem.

Elfojtott érzelmek - 3. Így kezdődött?

-Bocsi – mondja a földet pásztázva az énekes. Kint ülünk ugyan abban a parkban.

-Miért?

-Hogy a barátnőmnek adtalak ki – feleli és nagyon zavarban van.

-Nem probléma – vonok vállat.

-Miért?

-Mert jelenleg nincs barátom és így nem lesz belőle probléma – felelem. Csak pislog párat. Majd hirtelen meg ragadja tarkómat, magához ránt. Összeérinti ajkaiakat. Hagyom magam. Engedek nyelvének. Olyan édesen csókol kicsit félénk még is lelkes. Erőteljes. Még élvezném nyelvünk játékát, de elhajol.

-Nem volt rossz – nyalom meg a szám szélét.

-Mi? – hördül fel.

Csak fel nevetek.

-Neked most nem a szende szüzet kéne játszanod? Zokognod esetleg a lábam elé esned? – sorolja kicsit döbbenten.

-Bocs – lombozom le – Életem nagy részét nem Japánban, hanem Európában töltöttem a nagyszüleimmel kicsit más a nevetetésem. Nehezen szoktam meg az itteni gondolkodást – legyintek – Nem fog össze omlani bennem semmi.

Csak hápog egy versztát.

-Félvér vagyok – felelem az arcára ki ült kérdést – Anyám Európában született de apámra hasonlítok. Azért a nagyszüleimnél éltem, mert ott jöttem a világra, haza utaztak a nagycsaláddal ünnepelni. Végül ott maradtam.

Elmerengek, lehet, hiányzik a nagyi noszogatása, hogy kezdjek magammal valamit.

-Értem – visszaül mellém. Amúgy mellesleg meg fogja a kezem és hüvelyk ujjával cirógatni kezdi.

-Nagyon eresek az ujjaid – jelenti ki.

-Túl sokat gépelek – bólintok.

Még sok semmiségről beszélgetünk. Mesél az álmáról, hogy meg hódítja nem csak Japánt, de az egész világot. Még Európába is eljut. Amerika csak egy kis falat lesz.

Nézve, ahogy álmait ecseteli, fájdalom szúr a mellkasomba. Milyen jó lenne, ha én is elmondhatnám a vágyaimat a szüleimnek.

-És te? Neked mi az álmod?

-Író szeretnék lenni – sóhajtom – Szeretném ha ki adnák a regényeimet, polcokat tölthetnék meg történeteimmel. De sajnos ezt nem hiszem, hogy valóra tudom váltani.

-Milyért? – döbbenten nézek rá. Kicsit meg lep, de csak őszinte kíváncsiságot látok a szemében.

-A szüleim jogra akarnak küldeni. Nekem az száraz.

-Hány éves is vagy? – tudakolja meg.

-Huszonkettő leszek… izé múltam – vág belém a felismerés, hogy már volt a születésnapom.

-Akkor most menyi? – kuncog.

-Huszonkettő és te?

-Szintén – mosolyog.

-Nem néztem volna ki belőled.

-Én is fialtabbnak saccoltalak.

-Hát ez van – nevetek.

Felhőtlen beszélgetésünket egy felhőszakadás szakítja félbe. Füzetem biztonságba helyem a táskámba és csak ülök az esőben. Hagyom hogy a cseppek végig folynak rajtam.

-Gyere már! – unszol Kyo.

-Minek? – nézek rá.

-Meg fogsz fázni így – karon ragad és már vonszol is magával.

Egy üres lakásba visz. Jó nem üres, mert bútorok azok vannak benne, de más nem igazán.

-Tessék – add a kezembe egy törülközőt.

Megszárítkozom. Még váltó ruhát is ad. Nem nagyon zavar, hogy fiú ruha van rajtam amúgy is folyton azt hordok. Anyám ezért is pampogott már. Kicsit önállósítom magam és főzök teát persze a házi gazda bele egyezésével.

A forró itallal a kezünkbe leülünk a kanapéra.

Meg tudom, hogy ö eredetileg Kyotoban született és hogy a szülei még mindig ott élnek. Ezt a laskást is a szülei finanszírozzák azért ilyen szerény, de ha majd be fut mindent vissza fizet a szüleinek.

Mosolyogva hallgatom meséjét.

-Én nem tudnék el költözni sose voltam még egyedül mindig volt velem valaki. Nem hiszem, hogy kibírnám társaság nélkül. – motyogom.

Csak nevet és biztat, hogy próbáljam ki. Neki könnyű nap mint nap emberekkel találkozik vannak fellépései és zenél. Én egy sokkal vissza fogottabb előadó vagyok én csak a szavakat használom a papírokon. Az nagyon más.

A ruháim nagyon nem akarnak meg száradni az eső nagyon nem akar elállni és csak még jobban rákezd.

-Ha gondolod, itt maradhatsz – veti fel Kyo.

-Nem okozok vele gondot?

-Dehogy – nevet.

-Akkor fel hívhatom anyámat? – csak int a vezetékes telefon felé. Gyorsan tárcsázom az otthoni számot.

Anya idegesen veszi fel. Meg nyugtatom, hogy egy barátomnál ragadtam a vihar miatt és befogad estére. Nem nyugszik meg nagyon, de legalább tudja hol vagyok.

Visszahuppanok a kanapéra. Bekapcsolja a tévét és még el csípünk valamennyit az egyik kedvenc sorozatom végéből. Ugyan nem mondom, hogy maradjunk itt, de nem kapcsol el, amiért hálás vagyok.

-Nem hittem volna, hogy szereted ezt – csóválja a fejét.

-Sok minden van, amit nem hinnél el rólam – mosolygok.

-Mint például?

-Utálom az olajt, nem bírom a halat, és még sorolhatnám – megint nagyon közel hajol.

Egy darabig tűröm a közelségét, de mikor már vészesen közelit felém egyszerűen szájára teszem az ujjam.

-Tulajdonképpen mi vagyok én neked? – kérdezem hirtelen – Mert oké a barátnődnek adtál ki a bandád előtt. Meg csókoltál egyszer. Ezt elnézem, de ha most még egyszer meg csókolsz magyarázatot kérek – vágom ki. Kicsit meg szeppenve pislog rám.

-Már nem vagyok 12éves szende kislány, akivel bárki bármit meg tehet – folytatom monológomat – igen is okokat akarok. Felönt ember vagyok, némileg értelmes felfogású, ugyan kicsit hóbortos, de azért szeretném tudni tulajdon képen mi van…

Várom, hogy szavaim eljussanak a tudatáig. Nem kell nagyon sokat várnom.

-Meg tetszettél – feleli.

-Aha – szúrósan nézek rá.

-Most mi van?

-Nem a közép suliban vagyunk – forgatom meg a szemeimet.

-Mit vársz tőlem? Most mondjam azt, hogy meg akarlak fektetni? – vágja ki dühösen.

-Ha tényleg így van – vonok vállat.

-Mi ez a nem törődömség? – tényleg kezd el szakadni nála a cérna.

-Tooru kérlek, nyugodj meg – fogom meg a karját és húzom vissza a kanapéra.

Meg várom míg a fujtatása abba marad.

-Nézd, én tudom az adottságaimat – bökök a mellkasomra – Ismerem a testem minden négyzetcentiméterét kívülről-belülről. Nem szokásom hazudni magamnak. Ezért tudom, nem vagyok egy bombázó. – itt közbe akar vágni, de leintem – ha egy éjszakát akarsz, benne vagyok – kikerekedik a szeme – De ne várd tőlem, hogy utána bármikor is találkozni akarok veled – na erre már a száját is eltátja.

-Te most komolyan beszélsz?

-Mért mit nem értettél belőle? Helyes vagy és még talán kedvellek is. De nem vagyok beléd szerelmes. – nyomatékosítom – Viszont egy kellemes este nincs ellenemre. Utána viszont nem akarlak látni.

-Miért?

-Ez maradjon az én titkom – kacsintok.

Nem kell tudnia, hogy fájna újra látni, mikor csak egy éjszakára kelletem neki. Nos igen hazudtam, mint a vízfolyás. Ugyanis nagyon meg kedveltem. Túlságosan is.

Ha pedig most lefekszünk egymással abból csak fájdalom következik, azt meg nem viselném el.

Kyo még egy darabig tátog, mint egy partra vetett hal. Aztán csak meg csókol. De nem lép tovább. Elválnak ajkaink.

-Én többet szeretnék – suttogja.

Most ha nem lenne olyan rideg a külsőm, öröm táncot járnék, de sose volt erőségem az érzenek kimutatása.

-Jó – húzom vissza még egy csókra. Kicsit szenvedélyesebbre kicsit biztatóbbra.

Tehát így kezdtünk el járni. Több koncertjükre elmentem. De csak pár hónap volt az egész.

Jött egy producer és elvitte őket Tokyoba. Na nem ez lett volna a baj. Hanem az, ahogy vége lett.

Már több kellemes estét is együtt töltöttünk, a fiúk is meg szoktak, sőt egész kedvesen bántak velem, annak ellenére, hogy sose dicsértem meg úgy nagyon a zenéjüket, de hallgattam őket.

Pont vége volt a koncertnek mentem hátra az öltözőhöz mikor egy hangra meg torpanok az ajtó mellet.

-Szóval meg húztad már? – kérdi nevetve Die.

-Igen – ez Kyo.

-Kegyetlen tréfát űztök – szól közbe Shinya.

-De ha egyszer olyan édes feje van – kuncog Toshi.

-De akkor is meg nyertem a fogadást – szólal meg Die.

-Micsoda? – hőbörög Toshiya.

-Ide a lóvéval – ugyan nem látom, de magam elé tudom képzelni, ahogy ki nyújtja a tenyerét és mellé elégedetten vigyorog.

-Nem, nem nyertél!

-De igen úgy szólt a fogadás, hogy a kis csaj olyan frigid, hogy nem fogja beadnia derekát Kyonak még mielőtt menedzsert fogunk magunknak. Te mondtad, hogy így lesz én pedig arra fogadtam, hogy Kyonak senki nem tud ellenállni egy hónapnál huzamosabb ideig.

Ekkor elpattan valami bennem.

Oda álok az ajtóba. Minden szem rám szegeződik. A szobában pontosan úgy álnak, ülnek, ahogy azt elképzeltem. Die épp Toshi fölé magasodik tenyerét kinyújtva és ahogy fel ismer a vigyor leolvad a képéről. Kaoru a kanapén terpeszkedik. Shinya a sminkes asztal előtt üldögél. Kyo pedig a fotelben folyik szét.

Mikor mindenki fel fogta, hogy ott vagyok döbbenten tágul ki a szemük.

-Nem ezt vártam tőletek – suttogom, érzem, hogy valami nedves folyik le az arcomon. Nem törődök vele. – Viszlát – lépek egyet hátrébb belekapaszkodom az ajtófélfába – Sok sikert Tokyoban – azzal ott hagyom őket.

Nem, nem rohanok. Csak elegánsan távozom.

Hallom magam mögött a sietős lépteket.

-Meril, várjál már! – kiált Kyo.

-Sajnálom Tooru – fordulok felé – Engem még az életben nem használtak ki ennyire – meg áll előttem, próbálja meg fogni a kezem. Nem érdekel, elrántom.

-Meril, kérlek hallgass meg!

-Mit? – dühöd kiáltásom kicsit meg rémíti. – A bocsánat kérésed? Nem köszönöm, sajnálatot nem kérek a hülyeségem miatt. Hogy nézem el neked a hülyeségedet, tessék elnézem. Eltűnök az életedből. Ti már úgy is a világhír felé tartotok!

-Meril kérlek…

-Éreztél legalább valamit? – kérdezem kétségbe esetten.

-Meril én – elhal a hangja. Tehát nem. Csak játszott. Pedig őszintének tűnt.

-Tudod mit? Nem érdekel. Jót nevetettek rajtam? Nos, akkor tessék van egy sztorid. Viszlát – fordulok, de karomnál fogva vissza ránt. Ajkait rá nyomja az enyémre. Nem engedek neki. Rámar számra. Fel nyögök, kihasználva a lehetőséget bejut a számba. Vadul birtoklóan csókol. Mikor észre veszi, hogy nem viszonzom leáll.

-Én szeretlek – suttogja.

-Gondoltál volna erre, mikor fogadtatok – vágom oda. Most nem fogok enyhülni.

-De nem is én voltam az!

-De hagytad – kiáltom – hagytad, hogy fogadjanak és még hogy! Ezét cipeltél olyan hamar az ágyadba? Gratulálok lett egy trófeád. De én nem játszom tovább. Szép estét. Jó szórakozást.

Azzal faképnél hagyom.

Fáj, nagyon fáj, amit mondtam, amit tettem. Nem kellet volna hagynom, hogy ennyire meg szeressem. Nem kellenek nekem érzések, csak a bajt hozzák az ember lányára.

Az egész estét átzokogtam, nem vettem fel a telefont, és az sms-eire se válaszoltam. Nem érdekeltek a mentegetőzései. Nekem nagyon sokat jelentett a vele töltött idő, és ő ezt elárulta.

Anyám nem vigasztalt, csak hagyott aludni.

Elfojtott érzelmek - 2. Találkozás ismét

Álmosan baktatok. Mért vagyok álmos? Ja igen tegnap volt a születésnapom és anyuék meg örvendeztettek egy laptoppal. Egész este gépeltem.

Még a kezem is remeg, annyit vertem a betűket.

Elmegyek a parkba, ahol múltkor voltam. Ja igen a koncert után kerültem oda. Egész meg kedveltem igen csendes. Kellemesen nyugodt és békés. Leülök a padomra. És mér ölemben a füzetem.

Nem figyelek az idő múlására, csak jönnek a sorok egymás után.

-De unalmas – hallok egy ismerős hangot. Bár csak pár szót beszélgetünk még emlékszem rá. Hisz mostanában nem sok emberel van kontaktusom.

Fel pillantok. Itt ül mellettem.

-Hogy kerülsz ide? – kérdezem döbbenten.

-Nem messze lakok. – von vállat. – Általában ezt csinálod? – bök a füzetemre.

-Igen – vonok vállat.

-És mi ez?

-Regény – megint vállvonogatás.

-Író vagy?

-Szeretnék.

-Én zenész vagyok – vigyorodik el.

-Tudom.

-Honnan?

-Láttalak énekelni.

-Abból még nem derül ki valakiről, hogy zenész vagy nem…

-A kisugárzásodból látszik hogy zenész vagy – tokollóm le – Meg ahogy a színpadon mozogsz.

A fagyos hangulat felenged. Elkezdünk beszélni nem csak a zenéről, de minden egyébről. Olyan rég nem beszéltem ennyit teljesen el szoktam tőle. De most jó érzés valakivel meg osztanom a gondolataimat. Jókat nevetünk és fejtegetjük meglátásainkat. Észre se veszem, hogy eltelik a nap.

-Holnap van a fellépés – vigyorog rám – Gyere el – nyom a kezembe még egy szóró lapot.

-Még meglátom – mosolygok.

-Igen, láss meg minket – nevet és már szalad is.

Persze elmegyek a koncertjükre. Jó hallgatni őket, még ha miden számuk szomorú is. Megint egy békés zugban csücsülök és írogatok az élő zene mellet.

Talán sose fogom igazán kiélvezni a koncerteket. Nem az én stílusom ott ugrálni a többiekkel.

Észre se veszem mikor lesz vége az egésznek, annyira lemerülök egy új jelenet megírásában.

-Örülök, hogy eljöttél – csapódik be mellém valaki.

-Mi? – pislogok fel.

Mikor végre tudok fókuszálni és vissza térek a jelenbe, szembe találom magam egy nagyon vidám Kyoval.

-Hát igen – vonok vállat.

-Megint nem tomboltál – duzzog.

-Nem szeretem mikor sok nedves test nyomódik nekem. Valamint ha néhány érzékenyebb részhez is hozzá érnek az engedélyem nélkül, azt se csípem.

Csak nevet. Ekkor befut a múltkori élrablóm is.

-Ah Kyo, meg vagy végre – és ekkor vesz észre engem is. – Szia – int nekem. De nem foglalkozik azzal, hogy vissza köszönök vagy sem – Kaoru kiakadt, hogy eltűntél.

-Nyugi csak meg néztem itt van-e az egyes számú rajongom – kacsint rám. Elfintorodom. Tény, ami tény jó a hangja. De nem mondom magam rajongónak.

-Szóval szereted a zenénket? – csillogó szemekkel néz rám.

-Fogjuk rá – térek ki a hosszú fejtegetés elöl.

-Mi az, hogy fogjuk rá? – háborodik fel.

-Toshiya, meg találtad? – érkezik a múltkori vezéregyéniség.

-Meg – fordul az érkező felé – és a barátnőjével enyeleg.

Na ez azért durva, nem vagyok a barátnője. Épp ellenkeznék, mikor apró rúgást érzek a lábamon. Kyo felé kapom a szemem. Nemet int. Meg vonom a vállam.

-Nekünk mért nem szóltál? – csodálkozik az érkezett.

-Minek ecseteljem a szerelmi életemet? – vigyorodik el.

-Talán, mert akkor nem uszítom utánad Toshiyát, hogy keressen meg és rángasson vissza az öltözőben, hanem békén hagylak.

-Mindegy – legyint az énekes – Gyere – húz magával. Csak hagyom a dolgokat, hadd ragadjanak magukkal.

Megismerhetem a többi tagot is és végre a nevük is meg marad az agyamban: Dir en Grey. Furcsa egy név, de kellemes a hangzása, kemény és lágy egyszerre.

A tagok kedvesek mosolygósak Shinya ugyan visszahúzódó, de egy kézfogásra azért méltat.

Így ismerkedtem meg Kyo barátaival és banda társaival.

Elfojtott érzelmek - 1. A múlt

1. A múlt:

Ah nem hiszem le! Szét unom az agyam. Nem elég, hogy még az ihlet is elhagyott, de még anyámnak is szekálnia kell, hogy mi a fenéért nem keresek már munkát. Apát hagyjuk, ö csak morog a nem létező bajusza alatt. Húgom is haza jön és kérdi mikor akarok munkát keresni, mert a tanárnője is ezt kérdezte tőle. Remek mindenkinek az én szerencsétlen fejemre kell rá szállni, ami ráadásul még fáj is a monitor bambulása miatt. Lassan itt a születés napom kérdezték szüleim, mit szeretnék rá vágtam egy laptopot. Erre csak furcsán néztek rám. Nem értem miért, miden rendes korom bellinek van már. Csak nekem nincs. Jó gépem az van, de hát az nem olyan. Nem számítógép guru vagyok, hanem egyszerű klaviatúra virtuóz! Mi olyan nehéz ebben? Mindegy lassan itt az egyik haverom és megnézi mi baja van már megint annak a hangos szörnyetegnek. Igen utálom a hangját mégis féltve őrzöm kincsként kezelve. Bár miden adatott külső hordozzon tartok, mert már szállt el egy párszor a kicsike. És nem akarok még egy hónapot azzal ötleni, hogy rohangálok haverról haverra, hogy szedjék már ki az én drága féltve őrzött adataimat.

-Sajnálom Meril, de ez már halott – adja meg a diagnózist drága kocka gurum. – Még egyszer beindítható, de csak azért, hogy lements mindent róla.

-Rendben – sóhajtok lemondóan.

Lementünk minden fontos adatott.

-Alkatrésznek eladható – gondolkodik el.

-Tégy, amit jónak látsz – motyogom fáradtan.

-Akkor ezt el is viszem, a pénzt meg majd meg kapod.

-Kösz, a fele téged illet – intek még és előkészítem az ínséges időkre félre tett füzeteimet.

Remek egy darabig nem lesz gépem.

-Hagylak – lép le a szobából.

A napok csak peregnek és össze folynak. Itthon vagyok. Főzés, mosás, takarítás néha sütök is. De anyának soha semmi nem elég. Ugyan csak pár éve tért vissza a munka életbe mégis maximalista énje azonnal kijött. Én meg 21éves fejel, itthon ülök és még csak munkát se keresek. Ha meg osztanám velük a vágyamat, tuti kiröhögnének. Ugyan két szakmám van és már érettségin is túl vagyok. De az nem elég munka kéne. Nos ere a gondolatra elkeseredve ülök le a szobám puha szőnyegére és magam elé húzom a füzetemet.

A szavak maguktól törnek elő belőlem. A fájdalom, hogy nem kellek igazán senkinek és mindenki csak azt várja el tőlem, hogy olyan legyek mint mindenki más.

Versem szépen dagad. Könnyeim elerednek. Lapozok és hosszabb kidolgozásnak kezdek neki.

Anyám kiebrudal a lakásból, hogy menyek el valahova szórakozni. Persze ez burkolt célzás arra, ahogy kettesben akar lenni apával. De ez az a rész, amire nem vagyok kíváncsi.

Unottan baktatok az utcákon, míg el nem érek egy kis kocsmához a bentről szűrődő zene egész érdekes.

Lesétálok az alagsori kocsmába.

-Igazolvány? – kérdi egy marcona figura.

-Maga szerint kint lennék az utcán ilyenkor? – morranok rá, de elő kotrom a papírjaimat.

-Hát – hebegi, miután meg látja a dátumot – A táska teszi – motyogja és be enged.

Bent meg csap a szokásos cigi füst és alkohol gőze.

A pulthoz verekedem magam. Kérek valami alkohol menteset. Furán néz rám a pultos fazon, de pont nem érdekel. Nem le inni akarom magam hanem írni. Azt pedig részegen nem hiszem, hogy tudnék. Elfoglalok egy üres félre eső asztalt.

Mér minden elő van készítve füzet tol és csoki kezdődhet a munka. Amikor is elsötétül minden.

-Üdvözlet – köszön egy kicsit rekedtes hangú fiú a színpadon – ma estére mi vagyunk a hangulatfelelősek…

A többire nem figyelek, gyertyát kotrok elő és megy gyújtom. Még jó hogy mindenre fel készültem.

A zene ugyan magával ragad, de a számokban lévő szomorúság újabb ötlet hullámot biztosit, amúgy is borongós hangvételű történetemhez.

A szavak megint csak ömlenek belőlem. A szívem is fáj egy kicsit.

Néha fel nézek az éneklőre, szép kisfiús arca van, élet vidám szemei csak úgy csillognak mégis szomorú számokat énekel. Vajon mi ez a kettőség? Mondjuk bennem is van kettősség. Otthon lakom, de elköltözni vágyom, mégis félek az egyedül létől sose voltam még egyedül.

Gondolkodva figyelem eddig leirt szavaimat. A gyertya lassan leég és felgyúlnak a fények. Fájdalmasan húzom össze a szemem. És inkább fel teszek egy szemüveget. Továbbra is a füzetbe le irt szavakat nézem, de már értelmüket nem fogom fel. Csak azt figyelem, ahogy kanyarognak össze vissza.

-Szia, hogy tetszett a koncert? – csapódik be a szemben lévő székre valaki.

Kicsit lassan reagálok. Felemelem a fejem és egy igen vidám és izzadt egyén ül előttem elsőre nem is igazán tudom meg mondani hogy fiú vagy lány.

-Szia – biccentek vissza.

Nem vagyok olyan beszédes kedvemben.

-Kérlek, láttalak fentről, mond el a véleményed! – ostromol tovább.

-Ne haragudj, nem figyeltem – veszem le a szemüvegem. Erre döbbenten pislog rám.

-Te valami híresség vagy? – kérdezi kicsit bizalmatlanul.

-Nem – nevetek fel – Csak ide tévedtem, mert anyámék ki raktak otthonról – vonok vállalt.

-Mikorra kell haza menned? – kérdi lelkesen.

-Nincs meg szabva – vonok vállat.

A következő, amit észre veszek, hogy elfújja a gyertyámat, kezembe adja a füzetemet és vonszol maga után.

-Srácok találtam egy ide valósit – lelkendezik.

-Nem vagy normási – sóhajt egy másik srác. Valószínűleg a bandavezér.

-De most mért Kao! – visít az „elrablóm”

-Nem rángathatsz mindenkit úgy, ahogy szeretnéd – világosítja fel az előbb néven nevezett.

-Bocsi, hogy ide lettél hurcolva – az utolsó szónál rávillantja a még mindig kezemet markolászó fiúra a szemét.

-Semmi gond – húzom végre el a kezemet. Visszapakolok a táskámba. – Nem zavarok tovább – hajtom meg magam egy picit és távoznék, mikor valaki meg fogja a vállam.

-Egy pillanat – szól azt hiszem Kao nevű – Látlak már valahol – ráncolja össze a szemét.

-Nem hiszem – rázom le a vállamról kezét.

Most mondjam el, hogy volt egy véletlen el küldött novellám, ami meg jelent egy magazinba képpel együtt? Nem, nem fogom itt kiteregetni.

-De te vagy…

-Nem mindegy? – szól közben egy rekedtes hang.

-Látom, fáradtak vagytok – mosolyodom el kényszeredetten – Nem akartalak zavarni benneteket – hajtom meg magam még egyszer – Jók voltatok – biccentek és ki fordulok a helységből. Végre nem állit meg senki.

Már a kocsmán kívül vagyok, mikor valaki meg fogja a kezem.

-Mi? – hördülök és reflexből ütnék.

-Az arcomat ne – kiált fel a támadom és maga elé kapj a kezét. Ütésem a felénél meg áll.

-Hogy? – nyögöm ki.

-Bocsi a bentiért – szabadkozik és elengedi a kezét – Kicsit fáradt voltam – végre fel ismerem a rekedt hangú.

-Amilyen műsort levágtatok, nem csodálom – bólintok.

-Végig láttál minket?

-Csak hallgattalak – pontosítok.

-Nem voltál a tombolás közepében - csodálkozik el.

-Nem – rázom meg a fejem és végre meg nézem magamnak. Szőke haja kicsit kuszán áll össze vissza. Magasabb nálam mondjuk nem nehéz elég picire nőttem. Alkata törékeny. Kicsit talán nőies.

-Fura vagy – húzza össze a szemöldökét.

-Tudom – vonok vállat.

Most ne nézzen hülyének senki, ténylegesen furcsa vagyok, a suliban nem volt sok barátom akik voltak azok is el szivárogtak szépen lassan. Magányosan tengetem a napjaimat.

-Gyere a következő koncertünkre is! – nyújt át egy lapot.

-Kösz – lobogtatom meg a papírt és berakom a táskámba.

Már mennék mikro megint meg állit.

-Mért menekülsz?

-Amiért te se az igazi mivoltod mutatod ki – felelem csípőből. Nos igen ez sajnos egy gyenge pontom, durván midnek képébe vágom, hogy mit gondolok róla. Hiába jó pofizik itt nekem. Akkor se fogja be adni, hogy ö bizony kemény gyerek.

Döbbenten pislog rám. Na a’szem itt az ideje, hogy lelépjek, nem akarok verekedést. Nem mintha nem tudnék, mert hiába vagyok lány, attól még kitűnően tudok utcai harcban tevékenykedni.

-Kyo vagyok – hallom a hátam mögül. Döbbenten fordulok vissza.

-Tessék?

-Nishimura Tooru alias Kyo – bemutat egy kicsit csúfolódós meg hajlást.

-Summer Meril

Búcsút intek neki. Végre újra egyedül a parkba veszem az utamat, még korán van és nem akarok haza menni. Ott meg béke van és nyugalom.

Az élet még folyik mért ne tenné? Osaka nagyváros. Folyton nyüzsög. Mindig fényárban úszik. Csak kevesen ismerik a mocskosabbik odalát. Én is csak véletlenül keveredtem benne. De nem is érdekel igazán.

Leülök egy padra. Előveszem a füzetem és elkezdem bámulni a sötétséget. Nem is tudom mire várok csodára? Lehet… kéne némi kis csoda. Olyan rossz, hogy hiába vagyok otthon, álmaimat nem oszthatom meg senkivel. A bátyám után engem is jogra akartak küldeni de csak azért is más szakmám van. Bár fogalmam sincs mit kezdek vele.

Nem is emlékszem a pontos nevére. Nem is igazán érdekelt, csak suliba járhassak még egy kicsit ezzel is lerázva szüleimet.

Új történet!

Mint látszik most is elkezdtem egy új kicsit hosszabbacska történetet, nem lehet neki nagyon örülni, nem lesz hosszú összesen három fejezet.
ezután még nem döntöttem el hogy melyik jön de mint fent is látszik a menü sorban, szépen lassan gyülnek a történetek. Azok jönnek sorra majd és még pár novella is be van tárazva (^.^)

(ez van ha az ember keres a gépén, talál egy két érdekességet :3 )

Jó szórakozást! (és sok türelmet!)

Cica gondok - 1. fejezet

Kai pov:

Fáradt vagyok, jaj de fáradt vagyok, és még a könyököm is fáj. Ruki kiadja a parancsot, hogy ő bizony haza megy, és ha nem szedjük össze magunkat mérges lesz. Néha nem tudom el dönteni, hogy mi a baja. A párja külföldön van ez tény. Ki ne tudná, hogy már megint Amerikába utazott. Ilyenkor Ruki kiszámíthatatlan és a hangulata is ingadozó. Nagyot sóhajtok.

-Én még maradok – mormogom. Persze csak a csukott ajtónak. Mindenki lelépett már. Vajon mikor lettem idegen ismét? Idegen a barátaim között, idegen a munkatársaim között?

Visszaülök a dobok mögé. Randomra leütök pár hangot, nem jó, máshogy próbálkozom. Nem megy, valami baj van velem.

Egy kis ön ismereti órát tartok. Vegyük csak számba mit rontottam el, mit tettem jól, mért érzem magam ilyen szörnyen, és mért fáj a könyököm. A jól és rosszul tett dolgok felsorolása túl hosszú lenne, de a könyökfájás egyszerű, bevertem, majd megerőltettem és végül nem mentem orvoshoz, pedig tudom pihentetni kéne, csak Ruki miatt nem lehet.

Egyedül érzem magam, nagyon egyedül. Otthon senki nem vár, édesanyám folyton nógat, hogy keressek egy csinos kislányt, de az összes a pénzre hajt, vagy a hírnévre, esetleg mindkettőre. Uh édesanyám is fel kéne hívnom. Felnézek az órára még nincs is olyan késő. Alig kotrom elő a telefonom, mikor feltűnik, hogy a terem ajtaja nyitva van. Utolsónak Reita ment el, ő pedig mindig becsukja. Körbe nézek, de sehol senki. Oda lépek a falaphoz és helyre kattintom a zárnyelvet.

Azt hiszem így zártam el magamtól mindent, és mindenkit. Fájósan meg nyomorgatom a könyököm. Lekapcsolom a villanyt és megyek vissza a dobokhoz. Itt érzem igazán jól magam. Mindig is dobolni szerettem volna, a konyhai munka nem az én reszortom még csak rendesen főzni se tudok. Persze anya főztjéhez semmi sem hasonlítható.

Éktelen csörömpölés rángat ki a gondolatiam közül.

-Mi a fene? – kelek fel megint. Valahol Aoi erősítői mögül jönnek a zajok. Bekukkantok oda és egy zöld szempár néz vissza rám.

-Szia cica – mosolyodom el. Kiszabadítom a kábel rengetegből és elengedem, mert lehet nem tetszem neki. Ahelyett, hogy lerohanna, hozzám bújik.

-Oh szívesen – simogatom meg a fejét – Hol a gazdid? – csak fel pislog, és keservesen nyávog nekem. – Gyere – emelem fel, és kicsit magamhoz ölelem. – Én is egyedül vagyok, de azt hiszem, kicsit megosztom veled időmet – a kanapéra telepszem vele. Békésen elfészkeli magát és dorombol is. Simogatom és közben meg nyugszik háborgó lelkem.

-Olyan édes cica vagy – vakargatom a füle tövét.

-Hogy állsz a nagyobb macskákkal? – hozza rám a frászt egy idegen hang.

Fel nézek, Tora támasztja az ajtófélfát. Zavarba hoz a kérdése, de mintha nem is hallottam volna, kérdezek.

-A Te cicád?

-Igen – azzal tartja érte a kezét. Nehéz szível felállok.

-Hogy hívják? – húzom az időt, hogy még kicsit babusgassam véletlen vendégem.

-Chikin, de ha meg akarod tartani, akkor engem is be kell, hogy fogadj – értetlenül kapom fel a tekintetem, hogy találkozzak kaján mosolyával.

-N… Nem akarom meg tartani – nyögöm ki nagy nehezen, sajnos a meglepettség miatt remeg a hangom.

-Kár – azzal elveszi Chikent. A következő pillanatban olyan történik, amire a mai nap folyamán nem voltam fel készülve. Kapok egy puszit.

Azt hiszem, azonnal elvörösödöm, és értetlenül érintem meg a zaklatott bőr felületet. Tora még rám nevet és ott hagy.

Fogalmam sincs, hogy jutottam haza csak arra kelek, hogy az ébresztő óra megint kegyetlenül kelt.

-Újabb olyan nap, amihez nincs kedvem – motyogom miközben felülök az ágyon. Sajnos nem jutok messzire. A könyökömbe olyan szinten bele nyilall a fájdalom, hogy nem bírom rendesen meg mozdítani. Ha most felhívom Rukit kiakad és leüvölti a fejem. Ha nem hívom fel, akkor meg ő emeli fel a kagylót és abban nem lesz köszönetem. Elég csak rá gondolnom máris meg szólal a telefonom.

-Halló?

-Hol a fenében vagy, Kai? – nos az emlegetett paprikás szamár, Ruki.

-Begörcsölt a könyököm – nyögöm ki, mert az énekes éteri hangját is abban a kezembe tartom.

-Mi a fene? – hallom, hogy lenyugszik.

-Begörcsölt a telefont tartó könyököm most, hogy a fülemhez emeltelek – kapok az említett test tájékhoz.

-Jó mára kapsz egy kis kimenőt, de délutánra told be a feneked, micsoda dolog lenne, hogy a csapat vezetője nincs bent a megbeszélésen.

-Kösz…

-Ne köszönd, hanem kúráld magad! – azzal rám is nyomta a telefont. Elhurcolom magam az ágyig és úgy, ahogy vagyok bele dőlök.

A telefont kinyom és szenvedek. A görcs szépen lassan múlik tényleg el kéne mennem orvoshoz, most zsibbad. Megint meg szólal a telefon.

-Szia anyu – köszönök bele.

-Szerbusz kicsim, hogy vagy?

-Tegnap gondoltam rád, hogy fel hívlak, de már olyan késő volt telefonálni – terelem a témát, de anyám sajnos átlát rajtam.

-Valami történt igaz?

-Anyu – elgondolkodom, mit mondhatnék – Szeretnék egy macskát.

-Macskát? – hangja hitetlenkedő, jól összezavartam szegényt.

-Igen, azt – örülök, hogy végre megragadt egy másik beszélgetés vonalat nem kell a hogylétemről diskurálnom vele, mikor épp megint begörcsölne a könyököm, gyorsan át veszem a készüléket a másik kezembe és hallgatom az instrukciókat arról, hogyan kell egészséges állatott választanom. Örülök annak, hogy mesél így nem kel azzal törődnöm mit fogok mondani a doktornak ha letettem anyut.

-Kicsim jól vagy? – aggodalomtól csöpögve ejti ki szavait.

-Persze anya – nevetek rá – Mennem kell, ne haragudj, lejárt a szünetem most is csak ebéd miatt ugrottam ki, amikor hívtál.

-De hát nincs is körülötted semmilyen zaj.

-Tudod anyu, hogy az itteni büfé csendes – utálok hazudni, de most azt hiszem jobb így.

Alig rakom le máris újra fülemen a készülék. Gyorsan egyeztettek az orvossal, hogy ne legyen akkora baj egy kis gyors ellenőrzést fog tartani a cégnél. Csak a szokásos mizéria és csak pár együttest vizsgál végig úgy is itt volt az ideje már, hogy meg nézze minden rendben van e.

Hívom a menedzsert meg Rukit, hogy mindjárt indulok.

Alig érek be, máris elkapnak a srácok.

-Hol voltál eddig? És miért jött ide egy doki? – kérdezi Uruha. Ugyan kevesen tudják, de Ruru retteg az orvosoktól, mióta elég sok alkoholt fogyaszt.

-Nyugi csak a rutin vizsgálat bemész, kinyitod a szádat, meg hallgatja a szívverésed, utána mehetsz is – nem látszik meg nyugodni, így közelebb hajolok, és a fülébe súgom – igazából miattam van itt, de hogy ne legyen baj, titeket is meg néz meg még pár épp bent lévőt.

-Aha – ettől meg nyugszik egy pillanatra majd megint kétségbe esik, de most másmértékben. – Mi bajod van?

-Reggel begörcsölt a könyököm és nem tudom miért – vonok vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A további faggatózást meg úszom, mert jön a menedzser, és már visz is be a vizsgálatnak színteret adó kis szobába, ami egyébként a nővér helye, de a doki is ide jön.

-Jó napot – köszönök, ahogy belépek.

-Magának is Uke-san, magának is – int, hogy üljek le, kedvesen mosolyog és beszélgetünk.

-Csúnyán elintézte most a könyökét – dorgál meg – Múltkor a térde most a könyöke – cicceg. Ekkor belép valaki mögöttem. – Nem sokára végzek addig üljön le Amano-san. – csak fél szemmel látom, hogy Tora lecsüccsen és leplezetlenül vizslatja meztelen felsőtestem. Tekintetétől kiráz a hideg és minden szőrszálam az égnek áll.

-Oh fázunk? – mosolyog a doki, elakarok süllyedni – Vegye fel nyugodtan a felsőjét, most már végeztünk. Be kell jönnie egy teljes körűre.

-Rendben – bólogatok jó fiú módjára, elrakom a receptet mait fel írt és fohászkodom, hogy anyámmal ne beszéljen.

-Miattam nem kellet volna fel öltöznöd – szólal meg Tora.

-Doktor úr – nyit be a kihelyezett ápolónő – Kérem, jöjjön egy pillanatra. És a doki távozik. Nem akarok kettesben lenni Torával, vissza veszem minden cuccom mivel az utcáról kapott el szinte így kabát a honom alá, táskába a receptek és már az ajtóban vagyok mikor a tigris újra meg szólal.

-Ne vizsgáljalak meg behatóbban? – kaján mosolyával nézek farkasszemet.

-Keress valaki mást nyunyokának, épp nem érek rá.

-Nem nyunyokát keresek, hanem hunyokát – sóhajt színpadiasan.

A többit nem várom meg. Köszönés nélkül ott hagyom. Pedig nem vagyok ilyen bunkó, neveletlen, jaj anyám hogy mit kapnék ezért most tőled.

Nap hátralevő részében nem szabadulok a papíroktól, megbeszélésről megbeszélésre mászkálok. Próbára nincs is időm. Mindegy majd bent maradok késő estig. Ki se látszom a munkából, mikor megint nyílik az ajtó. Csak ne a menedzser és ne hozzon megint munkát.

-Hali merre van az a feledékeny dobos? – felnézek a papír halmok közül.

-Kait keresed? – ez az Reita, te meg az éles elméd.

-Aha – hallom, hogy vigyorog.

-Mit akarsz Tora? – emelkedem fel vész jóslóan.

Még mielőtt jönne a drámai vég és konklúziót vonhatnánk le a történetből, megszólal Ruki telefonja. Nem a szokásos csengőhang, ez nem jelent jót.

-Mára elegem volt belőletek – azzal felmarkolja az asztalon pihenő papírt, amire eddig irkált – Mára minden megbeszélésnek, minden próbának vége, felejtsetek el – azzal volt énekes nincs énekes.

-Szerintem holnapra is – morog Aoi az orra alatt.

-Túl sok mindent csinál egyszerre – sóhajtok lemondóan – Akkor holnap ugyan itt csak reggel – intek búcsút a társságnak.

-De legalább jól időzít – motyogja Reita és rám néz.

-Vigyázzatok magatokra – mosolygok rájuk.

-Persze, persze – legyint Uruha és pakolnak.

-Miért is jöttél Tora? – fordulok a gitáros felé.

Nem válaszol, hanem megvárja, míg az utolsó bandatáram képében Reita is kilép az ajtón. Mivel Róla van szó, így becsukja az ajtót.

-Az orvos küldött utánad, mert az egyik recepted ott hagytad – azzal meg lobogtat az orrom előtt egy cetlit.

-Kösz – nyúlok érte, de nem adja.

-A-a, mindennek ára van – látom, hogy huncutul csillan meg a szem.

-Mi az árra annak, hogy oda add a receptem és végre békén hagyj?

-A receptnek a boltban kérik az árát, de ha akarod, nálam természetben is fizethetsz – megint végig mér és meg nyalja a szája szélét.

-A fél fogamra se lennél elég – vágok vissza, leplezve borzongásom.

-A negyedére sem – kontrázik rá.

Elfut a pulykaméreg, de csak habogni tudnék, így ki se nyitom a számat.

Dühösen meg állok előtte, el veszem tőle a cetlit és már ott se vagyok.

Mikor az ajtón túlra érek ránézek a cetlire és ismét elfut a méreg, csak egy telefon szám áll és egy kis tigris mellé rajzolva. Pofám leszakad, ennek még rajzolgatni is van ideje.

-Hogy az a… - összegyűröm a fecnit, és nadrágom zsebébe tömködöm. Ha nem lenne elég, hogy gyógyszertárba kell mennem még ez is. Torába meg mi ütött? Ezt már nevezhetem munkahelyi zaklatásnak? Nem ez még nem az hisz csak a számát adta meg és végigmért párszor. Gondolataimba mélyedve megyek a kocsim felé.

Már kotrok a kulcsér mikor le esik, hogy se táska se kabát semmi nincs nálam. A francba. Visszamasírozok az épületbe a próbaterem még nyitva. Várjunk csak én maradni akartam még gyakorolni.

Órák múlva kicsit nyugodtabban, és nagyon fáradtan térek haza.

A macskaválasztás nem is olyan egyszerű dolog. Jártam annyi állatkereskedésben amennyiben időm engedte, de nem találtam megfelelőt. Viszont már majdnem mindent beszereztem. A fiúk kezdenek hülyének nézni ez ügyben. Épp a kelléktárat vizslatom, mikor meg szólal a telefonom.

-Szia anya – köszönök bele.

-Szia kicsim, képzeld a szomszédban születtek kiscicák, és gondoltam meg nézhetnéd hátha megtetszik az egyik már szóltam is Mancsocska gazdájának, hogy lehet mész és ha már beugrasz macskát nézni akkor gyere már át és nézd meg a konyhai lámpát.

-Rendben anya – nyomok el egy sóhajt – Mikor lehet elhozni egy macskát?

-Hat hetesen ezek még csak négy hetesek, de nézd meg és válaszd ki.

-Tehát a lámpa nem várhat – mosolyodom el.

-Gyere haza egy kicsit – nógat.

Végül bele megyek.

Megbeszéljük, hogy ha ma már nincs semmi dolgom, akkor szépen haza megyek. Az a lámpa nem várhat.

Furcsa a jól ismert utcákon végig hajtani. Ismét fel élénkülnek gyerekorom emlékei. A legszebbek és a legrosszabbak, bár utóbbit az idő megszépíti.

Alig állok meg a szülői ház előtt, máris nyílik az ajtó és anyám rohan elém.

-Végre haza jöttél – ölel magához, mikor végre ki kászálódok a kocsiból. Zavartan dörgölöm a tarkóm.

-Ne haragudj anya – szabadkozom.

-Dehogy haragszom, gyere be, mindjárt kész a vacsora.

Mintha el se menekültem volna itthonról az utolsó látogatásomkor.

Kapok finom anya főztjét vacsorára meg kedves elismerő szavakat. Nem is tudtam menyire szükségem van ezekre amíg nem mondja.

-Tényleg a szomszéd Hanako asszony vár – int hanyagul a szomszéd felé.

-Tessék?

-A cicák ügyében – azzal már mosogat is.

-Menjek át?

-Persze mondtam neki, hogy mész és, hogy ma jössz haza.

-Rendben – meg tanultam már édesanyámmal nem szabad ellenkezni, mert csak én járok porul. Kabátok húzok és át csengetek a szomszédhoz.

-Jó napot – köszönök mikor ajtót nyit – Édesanyám szólt, hogy itt vannak kiscicák – és ezzel a mondattal megindítok egy lavinát. Ne kérdezz egy macska bolond asszonytól. Két órával később egy kiválasztott példánnyal a honom alatt étek haza anyuhoz.

-Arról nem volt szó, hogy elvihetők, nem raktam otthon rendet, és még csak rendes helye sincs.

-Oh elnéztem volna a heteket? – el gondolkodik majd mosolyogva nézi a kicsit – Jaj de aranyos vagy – a cica ijedten menekül vissza a kezembe – Na tessék tudja hogy nálad biztonságban van hogy fogják hívni?

-Belzebub – jelentem ki határozottan. Fekete nagy szemei vannak és úgy tud nézni, hogy attól a legmarconább vadállatok is meg lágyulnak.

-Érdekes egy név, de a te macskád – von vállat anya.

-Viszont ne haragudj mennem kell – szabadkozom – Még Belzebubnak is kell enni adni meg még meg kell csinálnom neki a helyét.

-Rendben – mosolyog rém – Látszik rajtad, hogy boldogabb vagy – megpaskolja az arcom.

Értetlenül hagyom ott a szülői házat. Miért lennék boldog? Csak lett egy macskám, aki olyan édes. Megcirógatom a fejét. Nem tudom mért bízik meg bennem ennyire, de fel vettem és nem félt.

Otthon azonnal birtokba veszi a lakásomat. Mindenhova be kíváncsiskodik minden érdekli és mindent tudni akar. Alig győzök pakolászni, hogy ne rágcsálja meg a félkész szövegeket, kottákat, és egyéb szanaszét hagyott dolgaimat.

Egy macska a háznál hol jó, hol rossz. Mikor haza érek végre valaki vár rám, bár csak kaja miatt, de az se zavar, van kiről gondoskodnom.

-Kai mi történt veled? – ül le mellém Ruki, napok óta kerülgetjük egymást.

-Végre vár otthon valaki – mosolygok rá. Döbbenten végig mér.

-Szóval összejött, aki napok óta a fejedben jár.

-Dehogy – nevetek fel – csak Belzebub vár haza.

-Kicsoda? – hördül fel.

-A macskám.

Bezsebelem a szokásos lemondó sóhajokat és fejrázásokat, majd folytatjuk a munkát.

Nap végére, ahogy kell, elfáradok. Folyton úgy érzem figyelnek. De mikor felnézek senki nem néz felém.

-Mára fejezzük be – ásít Reita – Fáradt vagyok – nyafogja és leteszi a hangszerét.

-Neked is haza kéne menni – int az ajtó felé Ruki.

-Majd otthon elintézem ezeket a papírokat – készítem össze a következő programok listáját. – Meg elintézek pár telefont – gondolkodom hangosan és közben szedelcködöm.

-Te is észrevetted? – hallom Reita hangját.

-Persze, mostanában valahogy nyugodtabb, de nem eléggé. Valami zavarja. – Ruki miről beszélsz? Rájuk nézek és mind kettő engem bámul.

-Mi van?

-Semmi, semmi – legyezik egyszerre.

Ezekkel mi van?

Kifele menet, naná hogy összefutok Torával.

-Ilyen korán elmentek? – kérdi kedvtelenül.

-Szerintem nincs korán – vonok vállat és az órára nézek. – Viszlát. – megyek tovább.

Az orvos ugyan azt módja el mait már én is sejtettem. A könyök izületem be van gyulladva, borogatnom kéne, és pihentetetnem. Kapok még egy adag gyógyszert és kenőcsőt rá. Majd egy hét pihenést ír fel és még meg is fenyeget, hogy fel hívja a menedzsert, ezzel nem tud nagyon megijeszteni, de az hogy Rukit is fel hívja az már félelmetesebb.

Míg ő beszél az énekessel és a menedzserrel össze szedem magam.

-Rendben akkor egy hétig pihenés – fordul felém. A munka nem fog leállni, nyugodjon meg – mosolyog rám – csak a dobot ne erőltesse túl.

-Igyekszem – bólintok.

-Aztán jöjjön vissza egy hét múlva, hogy meg nézhessem.

-Akkor egy hét múlva – fel állok – viszont látásra – hajtom meg magam és távozok.

Otthon Belzebub kitörő örömmel fogad, kicsit játszunk, meg harapdál, orrára koppintok. Le kell erről szoktatnom. A kezem lassan úgy néz ki mint egy csatatér.

**

-Hallom cicázol – érkezik egy gúnyos hang a hátam mögül.

-Igen – fordulok felé – van egy macskám már – azzal elő kotrom a telefonom és kikeresem a legfrissebb képet – Bemutatom Belzebubot – mutatom Tora felé.

-Oh – nyögi ki, de csak egy pillanatra hökken meg. – Adjak macskatartási tippeket.

-Lehet megköszönném, de lehet nem – kíváncsi lennék milyen tanácsokat tudna adni egy több éves macska tartó, bár akitől elhoztam Belzebubot az is mondott egy-két érdekes dolgot.

-Akkor ma át megyek – közli mintha csak az időjárásról beszélne. Vállat vonok és megyek a kocsim felé, követ. Kicsit másfele jár a fejem, mert már csak azt veszem észre, hogy beszáll mellém.

-Te?

-Megyek hozzád – azzal tüntetően kifelé bámul az ablakon. Fújok egyet és megyek. Haza furikázom magunkat. Minek engedem én ezt?

Otthon rutinból csukom a kocsit, nyitom a lakást. Belzebub elém rohan, fel veszem, meg simogatom a fejét. Közben Tora is beengedi magát. Cicám észreveszi, hogy vendég van és kiugrik kezemből, majd el rohan a szobámba.

Áll a nappalim közepén épp nem tud mit kezdeni magával. Mondjuk én se sokat tudok vele kezdeni. Bemenekülök a konyhába teát készíteni. Mit akar tőlem? Mért van itt? Ezek a kérdések egyre többször és egyre erősebben zsong körbe.

-Hogy van a karod? – csúszik csípőmre két tenyér. Megdöbbenek, azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudjam, meddig megy el. Neki dőlök.

-Egész jól már nem annyira fáj, segít a gyógyszer – válaszolok közben a kannáért nyúlok és kicsit meg riszálom a fenekem. Karjai körbe fognak, orrával csiklandozza a nyakam, élesen szívja be a levegőt. Meg borzongok.

-Ne hergelj – suttogja, lehelete tovább borzolja idegeimet.

-Mért mi lesz? – fordítom hátra a fejem. De választ nem kapok csak ajkakat. Akaratos ajkakat, amik még a levegőt is ki akarják csókolni belőlem. Sokáig marja számat, hagyom neki. Engedek a kísértésnek, mely már egy ideje nem hagy nyugodni.

-Ez lesz – lihegi. Még közelebb húz magához, fenekemhez nyomja félkemény férfiasságát. Azt hiszem itt az ideje, hogy le álljunk mielőtt még valami hülyeséget csinálok, amit később meg bánok.

-Meny el Tora – hajtom le a fejem, ne lássa a szemem. Ne lássa menyire vágyok rá, mennyire akarom, hogy szeressen. Pótcselekvésként a teával foglakozom.

-Mi? – hördül.

-Tűnj el a lakásomból – förmedek rá, de még mindig nem nézek fel.

Hallom az ajtó csapódását. Meg nyugszom. Neki dőlök a pultnak és legszívesebben üvöltenék.

Mért vagyok ilyen hülye? Itt volt a lehetőség, hogy megtegye, elvegye, amit akar, és utána leszálljon rólam. Vajon én akarom, hogy leszálljon rólam? Vagy ez megint csak önámítás?

Mit tettél velem Tora?

Ekkor meg jelenik a konyha ajtajába az én drága kis Belzebubom. Nyávog egy keveset, hogy észre vegyem. Majd a lábamhoz jön és le ül mellé, néz hatalmas zöld szemeivel néz. Olyan aranyos. Lehajolok hozzá és meg simogatom.

-A gazdid egy örülten hülye ember – mosolygok rá. Megnyalja a szája szélét.

Összeszedem Tora bögréjét, a teát a csapba öntöm. Nem akarom látni, hogy itt volt. Mért tettem ezt? Mért adtam alá a lovat, és mért hagytam? Mért küldtem el? A fenébe! Nézem a bögrét és nem tudom el dönteni, hogy mit rontottam el. Itt volt a lehetőség és elküldtem. Akarok egy estét vele? Vagy érzelmeket? Nem tudom.

-Váá – fejemre szorítom a kezem – Mért ilyen nehéz?

Felpattanok, és összeszedem szanaszét ledobált cuccaim. Mindent helyre rakok. A telefonom akad a kezembe. Zsebembe nyúlok és még mindig ott a kis cetli, rajta a tigris számával.

Egyik pillanatban még nézem a telefonom kijelzőjét, a másikban már veszem a cipőm, és zárom magam után az ajtót, hogy hova rohanok, nem tudom, vagy a vesztembe, vagy a boldogságom felé, nem tudom.